Uj Magyarság, 1944. július (11. évfolyam, 157-171. szám)
1944-07-14 / 157. szám
Péntek, 1944 juliils 14 XI. évfolyam 1 57. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: KOT HÓNAPRA 5.60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ FÉLÉVRE 13 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA KÖZNAPON 16. VASARNAP 40 FILLÉR London nem tud védekezni a V. 1. ellen FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL BUDAPEST, VIK., JÓZSEF KÖRÚT 5. TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS 14-44-00. POSTACSEKKSZÁMLA 650. HÁROM ÁLOM Írta: Vajta Ferenc Nem a bibliai álomról van szó, bár a Newyork Post Rooseveltet és Churchillt az ószövetségi szentírás legnagyobb alakjaihoz hasonlítgatja. A három álom című, remekműnek aligha mondható iromány az Egyesült Államok legelterjedtebb politikai viccét örökíti meg, s közli velünk, Európával, hogy odaát a tengeren túl is tisztában vannak már az angolszász-bolseviki szövetség igazi jelentőségével. Szóról-szóra adjuk a Newyork Post cikkét, amely valami úton-módon elkerülhette a cenzúrát és olyan óriási botrányt robbantott ki, hogy még ma is azon vitatkozik egész Amerika, miként juthatott az újságba a Roosevelt, Churchill és Sztálin egymás közti kapcsolatait méltó színben feltüntető viccecske. „A legújabb találkozó alkalmából a három államférfi elmeséli egymásnak legérdekesebb álmát, — írja a Newyork Post. — Roosevelt azt mondja, hogy a háború befejezéséről álmodott, ott látta hős csapatait Berlin utcáin, s miután a nácikat mindörökre „elintézték”, összeült a népszövetség. Képzeljék, uraim, — mondja társainak, — én lettem az elnök! Churchill sem marad adós és elbeszéli, hogy a politikai határokat mindenütt felgöngyölítették, egyetlen egységes szervezet vette át álma szerint a vitág irányítását. Talán mondani se kell, — meséli álmát Anglia miniszterelnöke, — a világszervezet engem hívott meg miniszterelnökének! — Mindez rendkívül csodálatos, — válaszolja két kollégájának a vörös gyilkosok atyja. — Én is álmodtam ugyanis, de én ? álmodtam, hogy kommunista lett az egész világ, s ti ketten idejöttetek a Kremlbe, ajtónállónak. A furcsa csak az volt, hogy a fejeteket a kezetekben tartottátok ...” Hát igen, meglehetősen száraz jenkihumor szól e sorokból és olvasóink közül aligha mosolyodik el egy is, s a viccet nem is azért közvetítettük a magyar közvélemény felé, hogy néhány kellemes percet szerezzünk vele. Amerika azonban, mint a Newyork Post botrányát tárgyaló újságcikkekből kitűnik, telis tele van hasonló anekdotákkal és mind ugyanúgy végződik: Sztálin győzelmével. Hogy aztán a Galloup-intézet mennyi tanulságot tud levonni körkérdései során e viccekből, az az ő dolga, de kétségtelen, hogy a teheráni értekezlet utáni optimizmusnak már az emléke sem él. Tavasszal is rossz volt a helyzet, tavasszal is látták a jenkik, hová vezet, milyen katasztrófához az ördöggel való szövetkezés, igazában azonban csak most, az elmúlt hetekben döbbent rá Amerika: a prímhegedű sosem volt Roosevelt kezében és Churchill is csak a brácsás szerepét játszotta abban a zenekarban, amelyet kezdettől kezdve Joe elvtárs, a „népek zseniális atyja” irányított. Hogy mi vezetett a nagy kiábránduláshoz, hogyan és miért szaporodtak el a saját politikusaik tehetetlenségéről szóló anekdoták az angolszászoknál, hogy miért csak most ismeri meg Amerika Sztálin igazi arcát, arra a krónikás becsületességéhez ílyen néhány amerikai véleménnyel szeretnénk válaszolni. * Bár Roosevelt valóságos színházat rendezett a finn diplomaták washingtoni kiutasítása alkalmából és eleinte az Egyesült Államok egész sajtója ünnepelte a finn-amerikai kapcsolatok megszakítását, a hivatalos színezetű dörgedelmekből az amerikai polgár rögtön kiolvasta a szomorú, kegyeten igazságot: Sztálin csapatai olyan ületre „tévedtek”, amely szorosan ha tartozik az angolszászok életteréhez amelynek birtoklása, illetőleg ellenőrzése nélkül meg sem lehet valósítani az angolszász befolyás alatt álló új Európát. Igen, bármennyire is furcsa, bármennyire is ajánlgatták Roosevelték, hogy béküljenek ki a finnek az oroszokkal, Amerika inkább akart volna a Balkánon, mint Finnországban orosz katonát látni. A Balkán világpolitikai jelentőségét Amerika sosem értékelte eléggé, s miután a jenki politikusok nagy része Délkeleteurópa földrajzi fogalmaival sincs tisztában, nem igen érintette őket Sztálinék fogadkozása: előbb vagy utóbb lent teremnek a Boszporusznál is. Magyarországért, Romániáért, Bulgáriáért nem kár, mondogatta hónapokon át az amerikai sajtó, Tito majd csak kiegyezik elvtársaival, ami pedig a Boszporuszt illeti, ott mindenesetre megelőzzük a bolseviki csapatokat! Ez volt a zseniálisnak kikiáltott amerikai politika egyik sarkpontja és azért engedtek a lengyel kérdésben is, mert azt hitték, ha odadobják egész Kelet- és Délkeleteurópát Sztálinéknak, az északi államokat, az Egyesült Államokkal annyi rokon és anyagi szálakkal átszőtt nemzeteket megmenthetik a demokráciának. Ha tudták is, hogy Finnország csak szerény forrásokra támaszkodhatok, azt mégsem hitték, hogy Sztálinék betörhessenek az ezertó országába és annyira előnyomuljanak, hogy agyonütéssel fenyegessék Északeurópa hős nemzetének függetlenségét. Valahogy nem akarták tudomásul venni az igazságot, illúziókkal táplálták magukat és abban reménykedtek, hogy a németek majdcsak helytállnak Finnország területi integritásáért is. Ez a német helytállás aztán egy másik nagy angol-amerikai terv tengelyébe volt beágyazva. Annak a tervnek állott középpontjában, amelyről már mi is sokszor megemlékeztünk és amelyet az amerikaiak, úgy látszik, még most sem akarnak feladni: a németekkel megveretik a szovjetet, s aztán, ha minden jól megy, végeznek a németekkel. A finn-német katonai szövetségnek tehát Finnországot csak addig kellene tartani, amíg Hitler nem végez keleten az oroszokkal és az angolok nem verik meg nyugaton a német erőket. A számítások körül nem is lett volna semmi baj, Sztálinék azonban már régóta átláttak az angol terv kétszínűségén és amint kedvező alkalom kínálkozott, rögtön hozzá is láttak az északi angolszász kulcspozíció felszámolásához. Addig-addig sürgették az inváziót, míg végre tényleg megjött és mikor már biztosak voltak abban, hogy az angolszász nagyvezérkar eléggé lekötötte magát a nyugati harcokban, ugyanúgy megtámadták az angolszász érdekszférához tartozó Finnországot, mint ahogyan ezt 1941 tavaszán a balti államokkal tették Moszkva akkori „barátja”, a franciaországi hadjáratban elfoglalt Németország rovására. Bekövetkezett tehát az a fordulat, amelyet Milotay István is idegjósolt a „Sztálin vár” című és az egész európai sajtó által idézett cikkében: a szovjet offenzívába lendült, de most már nemcsak halálos ellenségét,Németországot szeretné maga alá gyűrni, hanem szövetségeseit is. Hogy milyen tempóban, milyen ember- és anyagveszeség árán folytatják a Kreml generálisai a Finnország elleni hadjáratot,egyelőre nem tudhatjuk, az viszont kétségtelen, hogy a Németország által Finnországnak nyújtott katonai garanciái rendkívüli mértékben megzavarta Sztálinék terveit. Úgy látszik, megint többet hittek az angolszászoknak, mint adennyit kellett volna és azt remélték, a keleti és az új nyugati fronton foglalkoztatott Németország most már annyira kimerült, hogy nem siethet tartalékaival Észak poroszainak segítségére! Valahol hiba történt a számításukban, a Finnországgal kapcsolatos idegháború hírözöne katonai szempontból azonban a jelen pillanatban korántsem olyan óriási jelentőségű, mint az a vihar, amelyet Sztálinék váratlan elhatárolása az angolszász sajtóban fölkorbácsolt. Nem jósoljuk meg ugyan egyelőre az angolszász-bolseviki szövetség fölbomlását, kétségtelen viszont, hogy Sztálin és a nagykapitalisták szövetsége ma sokkal nagyobb válságot él át, mint a lengyel és az öszszes emigráns kérdések, a határproblémák fölvetései idején. Finnországi offenzívájával a Amerika hasába vágta kardját a szovjet és ütése olyan erős volt, hogy a legjámborabb szovjetbarát senki is féljaj dolt. A józan, tárgyilagos amerikai lapokról nem is emlékezünk meg külön, ezek már régebben is megmondták véleményüket Roosevelték furcsa politikájáról. Hogy a köztársasági párt lapjai sem lelkesedtek valami túlságosan a Fehérház és a Kreml szövetségét dokumentáló bolseviki propaganda nyomán Sztálinért, az is magától értetődik, de hogy az angolszász-zsidó politika atyamesterei is fellázadjanak a moszkvai rokonok ellen, azt sosem hittük volna. Márpedig bárhogyan is vizsgálgatjuk a Newyork Times, a Newyork Daily Telegraph hasábjait, az áltárgyilagosság kövér, tudálékos betűrengetegéből mindenütt kicsendül az a meggyőződés, hogy a Sztálinnál kötött szövetségen belül csak az amerikai zsidóság teljesítette pontosan kötelességét, a moszkvai elvtársak azonbannem. „Finnországnak tanulnia kell s meg kell fizetnie súlyos tévedéseiért, — írja a Newyork Times. — Reméljük azonban, hogy Moszkva tiszteletben fogja tartani az amerikai nép szívét a az annyira közelálló és a politikusai ált oly rútul elárult finn nép erkölcsi és fizikai függetlenségét. Ez olyan feltéte a további együtt- működésnek, amelyről vitatkozni senm lehet, s amelynek fenemtartása rend-kívül súlyos követkzményekkel járna.” A három álomra szóló vicc minden-esetre azt tanítja,ogy az amerikai polgár már nem lágyon hisz a newyorki lapok világpoltikai terveinek és nem igen bízik abban sem, hogy a harmadik nagy álmodó, Sztálin elvtárs megfogadja az ezüs papírba csomagolt szerény newyorki jótanácsokat. Montgomery terve megbukott Normlandiában A németek teljes elhárító sikert arattak az amerikai támadással szemben Roosevelt újabban ,bár csak reméli, hogy az angolszászok győznek . Berlin, július 13. Az angolszász sátornak ellen folyó háborúról a német Íjtávirati iroda csütörtökön délután , ekkor a véderőfőparancsnokságnak a Fihrer főhadiszállásáról kiadott következő hivatalos jelentését közölte: Az ellenség Cae térségében és attól nyugatra szerdán súlyos veszteségei következtében csak nagyobb arányú tüzérségi tevékenységet fejtet ki, St. Ivotól északkeletre azonban irakig tartó pergőtűz után csatarepülés erős harcba vetésével támadásra indult arc vonalunk ellen. A gyalogság és ejtőernyős vadászok minden áttörési kísérletet meghiúsítottak és súlyos veszteségeket okoztak az ellenfélnek. A Vire és Bainteny térsége között, valamint Gorges és a part között szerdán egész nap elkeseredett harcok folytak. Ezen a szakaszon az ellenfél számos támadását hárítottuk el, a helyi betöréseket pedig ellenlökéssel kiküszöböltük vagy elreteszeltük A hídfő és a réj megszállott nyugati területek felett az ellenség szerdán 27 repülőgépet vesztett. A francia térségben harcban 189 terroristát koncoltunk fel. London továbbra is a V. 1. súlyos tüze alatt áll. Olaszországban szerdán csak a liguriai parton és Cita di Castellotól délnyugatra került nagyobb harccselekményekre sor Az ellenség az erős tüzérségi és páncélos támogatás ellenére is csak egyes helyeken tudott csekély eredményt elérni. Támadásainak zömét összefogott tüzérségi tűzzel vagy ellenlökéssel szétvertük. Egy erős északamerikai bombázókötelék szerdán az időjárási helyzetet kihasználva újból terrortámadást intézett München ellen. A légvédelmi tüzérség 31 négymotoros bombázót semmisített meg. A csütörtökre virradó éjszakán egyes angol repülőgépek bombákat dobtak a rajna-vestfáliai térségre. Az Interfyl még a következőket jelentette az inváziós arcvonalról: St. Lótól északnyugatra és Cotentin félszigetén a német védelmi erők szerdán súlyos és elkeseredett harcokban teljes elhárító sikertértek el a nagyszabású amerikai támadásal szemben. St. Lo mellett, valamint a Vire és Taute folyó torkolatánál véresen visszaverték a tömeges americati támadásokat, Carentantól délre pedig ellentámadásban fontos terepszakaszokat hódítottak rssza, úgyhogy most Tribehou mellett a Tarnte egész mocsaras lapályvidéke németi ellenőrzés alatt áll. Ezzel hatásos rétes állást alakítottak ki és elejét vették annak,hogy ezen a középső szakaszon az amerikaiak a normandiai félszigeten levő némdfő záróállások hátába kerülhessenek. Caen harci térségében az angol gyalogság — nyilvánz előző napon elszenvedett súlyos veszteségek következtében — teljesen tétlen vlt, Caentól délnyugatra a