Új Művészet, 2009 (20. évfolyam, 1-12. szám)
2009-04-01 / 4. szám
Salome-szindróma Gustave Moreau A Gellér Katalin dekadens szimbolista Gustave Moreau művészetének magyarországi visszhangja Szépművészeti Múzeum, 2009. II. 19-V. 3. A Szépművészeti Múzeum Gustave Morrau-kiállításának megnyitóján elhangzott, hogy mennyire nem ismerjük Moreau művészetét, s mennyire kevesen vannak azok a szerencsések, akik láthatták egykori párizsi műtermét (1903-tól múzeum), ahová életében is csak néhány beavatott, elsősorban Moreau tanítványai és ritka csodálói jártak, köztük Henri Matisse, Georges Rouault és André Breton. Ma is kiválasztottnak érezheti magát, aki az eredeti állapotot őrző, zsúfolt múzeumba belép. Még akkor is, ha a szimbolista kiállítások óta művei jól ismertek a korszakkal foglalkozók előtt, s nincs olyan a szimbolizmussal foglalkozó kézikönyv, amely ne az alapító mesterek között említené. A szimbolizmus képzőművészetének hazai feldolgozatlansága miatt azonban nálunk majdhogynem ismeretlen, pedig műveiről már 1888-ban hírt adott egy kifinomult ízlésű magyar író, Justh Zsigmond (1863-1894), s be is számolt néhány művéről lázas gyorsasággal, félig magyarul, félig franciául lejegyzett élményeiben, mely Párizsi Napló címen jelent meg. Justh még az Agem-gyűjteményben látta a Phaéton szekerét és a Salome vízióját, s lenyűgözte - ahogy kortársai közül számos francia költőt és írót, akik közül szintén ismert néhányat. Bár Madame Ayem szalonját fehér és arany falaival unalmasnak találta, s a hölgy toilette-jéből kiindulva ízlését sem tartotta sokra (úgy gondolta, hogy szíve szerint inkább William-Adolphe Bouguereau-, Carolus Durand- és Tony Robert Fleury-műveket vásárolna), de az elsőként észrevett Moreau-mű, a Phaeton szekere rögtön elbűvölte. „Minden összefolyt előttem, alig szóltam, annyira megrázott e kép bámulatos színhatása, s kivált festőjének titokzatos egyénisége, amely a képből beszélt."' Moreau-t a „legszubtilisabb kor legrafináltabb s legbetegebb festőjének" látta, ahogy a szimbolista költőkre, írókra először felfigyelő magyar kortársak is dekadens művészeknek tekintették a később a dekadens mozgalomtól elkülönülő szimbolistákat. Moreau magányba vonuló és magányos mester volt, bár eklektikus múltidézése, aprólékosan leíró elbeszélő modora tökéletesen beilleszthető a kor történelmi és mitológiai jeleneteket feldolgozó szalonfestészetébe, de sem akadémikustársainak gondosan elrendezett, pompás történeti tablóival, sem a kortárs életet festő impresszionistákkal nem érzett közösséget. Moreau lelki késztetésből fordult a mítoszokhoz, korából a múltba, a mítoszok világába menekülve. Festészete az elvágyódó romantika jegyeit mutatja, de a szorongásét, a magányét is, mely a szimbolisták előfutárává tette. Művészettörténeti kategóriákon, izmusukon túl művészetét elsősorban befelé forduló, elemző szemlélettel jellemezhetjük. A külvilág helyett tudatosan az álmok, káprázatok világát kereste, a mitikus történetek drámai eseményeit belső élményként élte és fogalmazta meg. A műteremben felhalmozott képek védőpajzsai voltak a világgal szemben; ezt a Hunyj szemmel... című versét író Babits Mihályt így fogalmazta meg: „Az álmok síkos gyöngyeit szorítsd, ki únod a valót, hímezz belőlük fázó telkedre gyöngyös takarót." Gustave Moreau: Jelenés, 1876, akvarell, 106x72 cm