Új Művészet, 2016 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2016-05-01 / 5. szám
Us mm IhamssS Tatai Erzsébet Képzőművészek a történettudomány kialakulásával párhuzamosan a 19. század óta foglalkoznak a történelemmel úgy, mint ami nem csupán a múlt jelentős, akár mitológiai eseményeinek ábrázolását jelenti. A modernizmus időszakában a történelem iránti érdeklődés kikerült a fősodorból a témákkal szembeni általános bizalmatlanság, illetve a jelen minden realitástól eloldott pillanata iránti megszállottság okán. Az 1970-es évektől azonban egyre több művész központi kérdésévé vált, amelyhez később a holokauszttanulmányok, az emlékezet- és identitáskutatás (Bán-Turai, Kékesi, Gyáni) újabb lendületet adott és amely a posztmoderntől kezdődően, a történettudományban is megjelenő újabb és újabb önreflexióival együtt tűnik fel. A történelem a kortárs művészetben mostanáig perifériális szerepet játszott - írta Mark Godfrey 2007-ben az October folyóirat hasábjain (Godfrey, 140.), ma pedig a figyelem központjába került. Az a történelem, amivel a művészek foglalkoznak, nem más, mint amivel a történészek, talán a tanulságai sem különböznek. De ezen kívül minden eltér. Elsősorban a műalkotások megszólító jellege az, ami a történelmi tanulmányoktól megkülönbözteti őket. A művészi feldolgozások különösen élesen vetik fel a múlt megismerhetőségének kérdését, a megismerés motivációját, a történelem és az igazság kapcsolatát. Azzal, hogy a művészek felvállalják nézőpontjuk szubjektivitását, rámutatnak a Hans Haacke Manet-Project 74 (1974), installáció a Manet-képpel a Deutschlanbilder című kiállításon, Berlin, Martin-Gropius-Bau, 1997 Kortárs művészek és a történelem történelmi értelmezések sokféleségére. Mondhatni, ez a művészi feldolgozás sajátossága, ám Hayden White óta tudjuk, hogy ez nem kizárólag a művészi látásmód specifikumaiból adódik. Miféle valóságot, igazságot láthatunk a múlt egy darabjával foglalkozó műalkotással szembenézve? Történelmi rekonstrukciót vagy művészi konstrukciót? A válasz leegyszerűsítve: mindkettőt, és egyiket sem. A történész hiteles rekonstrukcióra törekszik, de ő is, épp úgy, mint a művész, elfogult (re)konstrukcióhoz jut. Ez az elfogultság nem hiteltelenség, ha az objektivitás mítoszáról le tud mondani. Tanulmányomban öt kortárs művész egy-egy olyan munkáját mutatom be, amelyekben a művészek nem illusztrálnak - mint korábban gyakran -, hanem mint történészek járnak el, maguk is kutatnak: egy-egy számukra valamiért fontos történelmi esemény vagy probléma nyomába erednek. Anélkül, hogy a történettudomány, a történelemfilozófia vagy a historiográfia változásait követnék, munkáikkal különböző történelemfelfogást képviselnek, különböző módszereket követnek, és kutatásuk sem egyezik meg a történészi kutatással. Céljuk nem a történelem vagy a módszer tisztázása, hanem az őket foglalkoztató történet feldolgozása és megmutatása. A művészek témái csakúgy különböznek, mint céljaik, másképp bánnak a történelemmel, mást gondolnak a"tényekről", a hitelességről, a nyelv szerepéről, és másféle elkötelezettség motiválja őket. Az 1970-es években markánsan eltérő, szinte ellentétes történelemképpel dolgoztak művészek: Hans Haacke pozitivista módon hitt a tényekben, a tények feltárását és megmutatását művészetpolitikai céljaira használta. Eleanor Antin nem kevésbé hitt a tények igazsá-HUNG ART