Uj Nemzedék, 1919. október (1. évfolyam, 3-27. szám)

1919-10-23 / 20. szám

*, Ferenc József, ő és Károly, tehát semmi kilátás­a sincs arra, hogy e tekintetben változás történjék. — Ez volt az egyetlen határozott nézetel­­­­térés közöttünk, m­iután én hangsúlyoztam,­­ hogy ez egy nagyon téves álláspont és atól előb­b-utóbb mégis el fog kelleni térni. Ferenc Ferdinand a beszélgetés folyamán több­ször is rátért arra, hogy tudja, mennyire ma­gyarellenesnek tartják őt, hogy azonban ez tiszta hazugság, amit ellenségei hír eseteinek, ő zsidóellenes, de nem magyarellenes, őt mes­terségesen akadályozzák is abban, hogy Pestre jöjjön, mert féltékenyek reá. — Elmondta, hogy nem is mehet­ a felesé­gével például a királyi várba, felesége nélkül pedig nem szívesen menne. Erre én ajánlottam neki, hogy vegyen Pesten egy palotát, ezzel rom­ánt meg tudná nyerni a magyar nemzete, mely igazán könnyen elégíthető ki s keveset kí­ván. Rámutattam arra, hogy nem lehet cso­dálni, ha a legnagyobb rágalmak róla fogékony talajra találnak, mert sohasem látni, sohasem­­mutatkozik Pes­en, nem beszél a magyar poli­tikusokkal. Végül azzal búcsúztunk, hogy ő egészen a lépcsőházig kikísért és azt mondta, reméli, hogy sokszor fog látni. — Az azonban igaz, hogy azóta egyezer sem láttam. ígérete ellenére nem jött Peere és mikor miniszterségem végeidé a katonai kér­dések megint akuttá váltak és a király, aki haj­landónak látszott az általunk követelt ko­ncesz­­sziókat elfogadni, újból kívánta, hogy e kérdés­ben is beszéljek a trónörökössel, Ferenc Fer­­dinánd megtagadta az általam kért audienciát. Acrenthal külügyminiszter közvetített, aki ak­kor Schönaich hadügyminiszt­errel együtt kész volt a katonai kérdésben a magyar kormány ál­­ló ment jóra helyezkedni, de ő is határozott ko­ffjeara­t kapott a főhercegtől. Csak annyit ígért aljprog­­erenthalnak, hogy majd beszélni fog ve­­­­lem egy udvari ünnepség alkalmával. De ezt sem étta meg, hanem akkor hozzám tüildte az adju­tánsát azzal az üzenettel, hogy sajnálatára nincs ideje velem most beszélni és másnap vadászatra elutazik, úgy hogy egyelőre nem tal­állkozhatunk. — Többé nem is beszélte­m vele. Én nem tudom megítélni, mik voltak az ő tótjai, milyen érzelmekkel viselhetett a magyarok iránt, nem tudom, hogy őszinte volt-e velem szemben, — de attól félek, hogy nem­ kevés, mert a háborús évek alatt hozzászoktak a gyors meggazdagodáshoz. Különösen a húsáraknál tapasztalhatjuk ezt. A mészárosok az utóbbi éve­, alatt elég jól megszedték magukat, de azért még most is mohón igyekeznek kihasználni a helyzetet. A mostani túl magas húsárak nem magyarázhatók egyébbel, mint a mészárosok telhetetlenségével. Az én véleményem a tapasztalatok után az, hogy a maximális árakat ismét vissza kell állítani és ilyen értelemben már meg is tettem javaslatomat illeté­kes felettes hatóságomnál. A mostani­ körülmények között, miután az árak szabadjára vannak engedve, teljesen meg van a kezünk kötve és nem üldözhet­jük az árdrágítást úgy, ahogy az megérdemelné.­­ A felhozatal elég nagy s a közönségnek vol­na is kedve vásárolni, ámde ha ez sokáig így tart, nem lesz vásárló, mert különösen a fix­ fizetésű tár­sadalmi osztály végképpen kimerül,­­ez pedig nem lehet érdeke sem­ a kereskedőknek, sem a kicsiny­ben való árusítóknak. A közönség, amely a háború alatt, sokat nélkülözött és sokat szenvedett a drága­ság súlya alatt, a csarnoki kereskedőktől minden­esetre több méltányosságot és emberséget várna.­­ Uj Nemzedék Csütörtök­, 1919.október 23. ------------------------------------------------------------a Ismét áremelkedés az élelmiszerpiacon. A maximális árakat vissza kell állítani A központi, vásárcsarnok forgalma napok óta különösen fellendült. A vásárlók mintha pillana­tokra felednék a horribilis árakat, szinte önfeled­ten vetik rá magukat az áruk nagy tömegére. Az eladók sietnek is kihasználni a keresletnek ezt a szokatlan alkalmát és rendületlenül tartják a meg­rögzött óriás árakat, sőt inkább felfelé igyekeznek azokat szorítani. Nem újság ma már, de meg kell ismét állapítanunk, hogy az élelmiszerárak kívána­tos csökkenése helyett folytonos, következetes drá­gulást látunk az élelmiszer-piacon. Hivatalos ada­tok bizonyítják, hogy az utóbbi hetekben a felho­zatal nagy mértékben javult s ezzel szemben külö­nösen a gyümölcs és zöldségfélék ára szinte megle­petésszerűen fölfelé halad. A húsárak ismét ott ál­lanak, ahol három-négy hét előtt voltak. A marha­hús ára átlag 48—44 korona, holott még egy héttel ezelőtt is ugyanaz az ár 30—82 korona között váltakozott. Sertéshúst is láttunk tegnap és ma a nagycsarnokban óriási mennyiségben, de en­nek az ára is megfizethetetlen: 68—70 korona. A mészárosok azzal biztatnak, hogy lesz még a hús drágább is, mert, szerintük, a felhozatal most már csökkenni fog. Eddig azonban azt láttuk, hogy a nagy felhozatal ellenére is a mésssárosok az árak fokozatos leszállításáról hallani sem akarnak. Beszélgettünk a hallatlan árdrágulás okairól és következményeiről a vásárcsarnok egyik régi szakemberével, Horváth János főellenőrrel, aki a saját személyes tapasztalatai nyomán­ a következő­ket mondotta: — Amikor a vörös uralom megbukása után a maximális árakat felfüggesztettük, azt hittük, hogy a felhozatal rohamos emelkedésével párhuza­mosan esni fognak az árak is, de ebben alaposan csalódtunk. Ma ott tartunk, hogy hiába van nagy árbőség és a kereskedők hiába hivatkoznak a ke­reskedelem szabadságára, az árak immár utolérhe­tetlenek. Azt tapasztaltuk, hogy a kereskedők nem váltották be a sokáig hangoztatott ígéreteket, hogy tudniillik a maximális árak megszüntetése esetén ők majd gondoskodnak az árak természetes leszál­lításáról. Sajnosan tapasztaljuk nap-nap után, hogy a kereskedők és más árusok nem tudnak betelni a haszonnal és akármilyen nagy volna a felhozatal és akármilyen bőséges volna a kereslet, nekik ez mind A bolseviki „tanító“-képzés. Az Új Nemzedéknek az iskolák belső álla­potáról írt cikkeihez kiegészítésül megkérdeztük Imre Sándor államtitkárt, mit csinált a bolseviz­­mus a tanító- és tanárképzéssel. Imre Sándor kérdéseinkre a következő fel­világosítást adta: — Az elemi népiskolai tanítóképzőintéze­­tekben személyi változások ugyan nem voltak, de itt is sok ellentét támadt a tanárok között s nagy része volt az állapotok elvadulásában an­nak, hogy a háború miatt rendezett rövid tanfo­lyamok hallgatóival már a diktatúra előtt is igen nehéz volt az intézeti rendet megtartatni. Fo­kozta ezt a káros hatást az a körülmény, hogy a képzők tanárai közt is akadtak olyanok, akik a belső bomlást elősegítették.­­ Az a kényszerűség, hogy a katonai szol­gálatra bevonuló tanító­növendékek igen rövid tanfolyamokon szerezték meg az oklevelet, sok aggodalmat okozott már évek óta. Az pedig, amit ezen a téren a proletárdiktatúra tett, egyenesen végzetes az if­jakra és leendő tanítványaikra. A vörös hadseregbe belépőknek már a III. évről is vizsgálat nélkül adatták ki a bizonyítványt, a IV. éveseket is elbocsájtotték anélkül, hogy tol­dásukról meggyőződést engedtek volna a taná­roknak. Vannak olyan ,,szovjet­ oklevéllel“ ellá­tott ifjak, akik a szénszünetek, a megelőző kato­náskodás, végül a vörös hadseregbe való belé­pés miatt sem a III., sem a IV. osztályból jófor­mán semmit sem végeztek. A képesítő vizsgálatot is úgy rendezték, hogy elmaradt onnan minden nemzeti tárgy, sőt ezeken kívül minden „nehéz“ tárgy is, ezek helyett azonban a tanácsalkotmány jutott döntő szerephez. A nagy hiányok pótlá­sára Huszár Károly elrendelte olyan tanfolyam tartását, amelyen a legtöbbet mulasztott tanulók félévig a III., félévig a IV. osztály anyagét ta­nulják a az érvénytelen­ített oklevelek helyett, szabályszerű vizsgálaton újat szerezhetnek.­­ A polgári iskolai tanárképző főiskolák (a Pedagógium és az Erzsébet­ Nőiskola) sorsa egészen különleges volt a diktatúra idején. Ezekre már a Károlyi-kormány utolsó hónap­jaiban kimondták, hogy nincs rájuk szükség, mert nem lesz polgári iskola sem. S mégis kine­vezték mindkét főiskolához az új tanárok egész sorát, néhányat egyenesen azzal, hogy a két in­tézmény szellemét megváltoztassák. Igazságta­lannak nem szabad lenni, tehát el kell ismerni, hogy volta­k ezek között alapos készültségű és jóindulatú emberek is, de (a régi óraadókat ki­véve) egy sem volt olyan, aki ismerte volna a feladatot, amelyre vállalkozott. Különben nem­csak a kinevezett tanárok nem ismerték ezeket az intézményeket, hanem az intézők sem. Jel­lemző erre, hogy a diktatúra utolsó hetében a népbiztosságon értekezletet tartottak a két főis­kola „likvidálása“ tárgyában s ez éppen ellen­kezően azzal végződött, hogy ha meg nem vol­nának, fel kellene őket állítani. Ami e két főis­kola hallgatóit illeti- mindkét intézetben több megszédült növendék lett hive az „uj szellem“­­nek s férfiak és nők egyaránt igyekeztek „refor­mok“ címén minél nagyobb könnyítéseket esz­közölni ki a tanulmányokban is, de főként a vizs­gálatokon. Nevezetes körülmény, hogy a Peda­­gógiumban az ifjúsági mozgalom vezetői csaknem kivétel nélkül, sőt részesei is jórészt t­­évesek voltak, meg olyanok, akik az intézetnek csak ka­tonai tanfolyamokon voltak hallgatói.­­ A tanítóképző intézeti tanárképzésben semmi változtatás nem történt, csak a képesítő vizsgálaton könnyítettek itt is, mivel a jelöltek­­ ezt sürgették a középiskolai tanárvizsgálati en­gedmények hatása alatt. "­­ A középiskolai­­ tanárképzésben annál nagyobb változások történtek. Megindultak ezek még a diktatúra előtt azokkal a tanfolyamokkal, amelyek speciális ismereteket akartak nyújtani a középfokú iskolák tanárainak, folytatódtak tanárképzőintézeti új előadók megbízásával, s végződtek „Középiskolai Tanítóképző Főiskola“ szervezésével. A diktatúra szelleme itt abban jelentkezett, hogy az új külön főiskola tanáraivá egészen fiatal embereket is neveztek ki, akiknek középiskolai tanári gyakorlatuk alig volt. Egyéb­ként azonban abban, amit az előkészítő munká­latokból ismerek, felhasználhatót is látok s ha­laszthatatlannak tartom éppen a középiskolai tanárképzés reformját, mert szervezete is, tartal­ma is változást kíván. Ebből aztán következik a tanárvizsgálatok reformja is, amire nézve a diktatúra elrettentő példát adott. Itt is a könnyí­téssel kezdődött a dolog, mert mint az oktatás terén általában, itt is érdekelteké lett a döntő szó abban, hogy mit kell tőlük megkövetelni. El­hagytak mindent, ami nehézzé és komollyá tette a tanári vizsgálatokat. Új tagok egész sorát ne­vezték ki a bizottságba, köztük olyat is, akinek középiskolai tanári képesítése sem volt, s érett­ségije sem. A pedagógiai és filozófiai vizsgálatot­ eltörölték, de még a diktatúra utolsó hetében sem voltak tisztában azzal, hogy a vizsgálati rend­szert hogyan alakítsák.­­ Igen sokat lehet keményen­ megbírál­­nun­k és elítélnünk abból, amit a proletárdikta­túra csinált a tanító- és tanárképzés terén (fő­képpen az úgynevezett átképző tanfolyamokról kellene beszélni), de nem szabad a bírálásinál megállanunk, hanem gondoskodnunk kell a szük­séges újjáalakításról is. Mindaz, amit az iskolák életéből éppen az Új Nemzedék is eddig feltárt, arra mutat, hogy tanáraink nevelésére nem fordítottunk eddig elég gondot. Beöthy Zsolt az irodalomról és a magyarságról. Mai lapunkban hírt adtunk arról, hogy októ­ber 11-én, a sötét emlékezetű őszirózsa-forradalom évfordulóján, Beöthy Zsolt emlékbeszédet mond Tisza Istvánról, akit történelmi pályájáról elsö­pört ez a forradalom. Az Uj Nemzedék munkatársa fölkereste Beöthy Zsoltot, hogy véleményét hallja erről és a magyar irodalom időszerű kérdéseiről. A kitűnő tudós dolgozószobájában fogadta munkatár­sunkat. Dohányszinü, asinóroe, magyar kabát van rajta é® a hideg szobában könyvek között dolgozik. — A gyászbeszédemet a forradalom évfordu­lóján mondom el Tisza Istvánról, mint a Magyar Tudományos Akadémia dásztagjáról. Előzően isten­­tisztelet lesz a református templomban, ahol két református püspök mond beszédet Utána a Nem­zeti Szövetség helyiségében tartom meg emlékbe­­szédemet. A nagy összeomlásról beszélünk, mely rom­ok­ba temetett itthon minden alkotó munkát és nagy mértékben megbénította az alkotó irodalmat is. Várjon a magyar irodalom hivatalos szervei, az Akadémia, a Kőfaludy­ Társaság, mit szándékoznak tenni, hogy a pusztuló magyar míveltséget foksé fölsegítsék . — Sajnos, egyelőre keveset mondhatok, mert össze se jöhettünk, nem szervezkedhettünk még. Szegények vagyunk. Tőkéink egyáltalán nem kama­toznak. — Mágia milyen lesz a magyar irodalom útja a jövőben? — Becsületes embereknek kell lennünk, munk más embereknek és magyar embereknek s akkor az irodalom ügye­, akárcsak a múltban, biztosítva lesz. Legfontosabbnak azt tartom, hogy a magyar írók szokjanak le az ü­zletiesség elvéről és magáért az irodalomért miveljék az irodalmat, mint egykor, te­­kintsék szent ügynek, amelyért áldozni is kell A kritikának ki kell kerülni az újságok kezéből, ame­lyek eddig csak szolgálatokat tettek és érdekből emeltek vagy buktattak írókat. Igazán csodálatos, hogy akadtak nálunk írók, akik törődtek ezekkel a kritikákkal és komolyan vették őket. Mindenesetre azonban magyarnak és nemzetinek kell lennie a jövendő irodalmának. A zsidóság szerepéről igy szólt: — Én azt a szomorú és gyászos szerepet, ame­lyet a zsidóság játszott­ az utóbbi orradalomban, fő-

Next