Uj Nemzedék, 1919. október (1. évfolyam, 3-27. szám)

1919-10-10 / 10. szám

­ nemesség fényűzése, bűnei, a „nye pozve­­lim“, Lengyelország feldarabolása, a sza­badságharcok, az orosz börtönök . . . Kezdtem már érteni a Litinszky indu­latos kiáltozásait. Megtudtuk Litinszkyről azt is, hogy nincs családja. Egyedül áll a nagy világ­ban. Hogy miből él, azt senki se tudta. Dél­előtt soha se látta senki. Egész­ délelőttre bezárkózott Kandia-utcai lakásába, soha senki meg nem látogatta s az ebédjét is maga főzte. Nekünk, gyerekeknek a szemében csak növelte a köréje szövődő romantikát­ az, hogy a Kandia-utcán lakott. Szűk, kanyargós, elég hosszú utca volt, sok titokzatos vasablakkal. Litinszky is egy ilyen vasablakos házban lakott, — s a hajdúnk elbeszélése szerint — ezekben a vasablakos házakban laktak a „kandia“ rablók. A rablómesterség a mi gyereksze­münkben irigylendő, kalandos életpályának tetszett s ezért csak még romantikusabb alakká nőtt előttünk Litinszky. Kandia rablónak gondoltuk s nem lepett volna meg bennünket, ha egyszer pisztolyokkal, tőrök­kel felfegyverkezne láttuk volna. Egy délben nem győztünk az apánkra várni s ebédhez ültünk. A pecsenyénél tar­tottunk, mikor csak jön az apánk s tessé­keli be Litinszkyt. Az húzódott, szabadko­zott, de csak tisztességből s végül is az asztalhoz ült Mi tartottunk tőle egy kicsit, de nem féltünk. Utóvégre is se pisztoly nem volt az övében, se tőr. Mintha egy sajátságos, ismeretlen vi­lág ült volna Litinszky­vel az asztalunkhoz. A ruhájának olyan szilvórium-szerű szaga volt, mintha századokig alvó öreg kúriából jött volna elő a gazdájuk. • Lassan evett, mindig teli kanállal s nagy falatokat A borát is mindig fenékig ürítette. Eleinte csak egy-egy szava volt, de ké­sőbb a bor megoldotta a nyelvét s­ áradozva beszélt. Olyankor mintha ezer emlék jutott volna eszébe s mintha apró felhőkkel teltek volna, meg széles, lágy arcvonásai s szelíd, nagy, kék szeme úgy mélázott, mint bárány­felhők közt egy-egy kis foltnyi kékség. Megcsodáltam bozontos haját is. Hatalmas, szőke fürtökben úgy hullámozta körül a fejét, mint lombkorona a terebély cserfát. A húgomra nézett ellágyulva, becézve: — Nekem is volt kislányom, — me­sélte lágy, szlávos hangokkal. —­ Bizony még a naptól is óvtam ... A kék ruhája állott neki legjobban . . . Milyen szép volt . . . Soha, ha valahova ment, két szolgáló­lány kísérete nélkül el nem engedtem . . . Mindig kocsin járt . . . — S hol van most? — kérdezte az anyám. — Nincs! — sóhajtotta Litinszky s úgy elbúsult, nem­ mertük tovább kérdezni. Később megtudtuk, hogy alighanem tud­­ott Litinszky, mert sohasem volt­­ háza ember. De amit így kitalált, rögeszmesz­rüen ismételte s végül maga is hitte. Majd az őseiről kezdett beszélni. — A Litinszkyek! Már a Kasimir idejében vojvodak voltak. A legrégil Sladlíta. Tetszik látni ezt a gyűrűt, — ma­tatta az ujját az apámnak — török gyűr, Chorczimnál zsákmányolta egy Litinszky töröktől. Hát még amit Bécs alatt zsákmá­nyoltunk, Saphirt, rubint, gyémántot, égés­­nyájakat, drága török hímzéseket, szőnyi­geket, sátrakat, kiég papagályt, tevét. Nevetett, az asztalra borúlvá, köny­nyezve, féktelen jó kedvvel. — Igen, tevet is. Na, az volt nevetség, mikor hazament s teveháton vonult be a kastélyába. Hű, hogy gyűltek a csudájára a népek Mert sose láttak még tevét. A pa­­pagályok pedig rikácsoltak mindenféle ért­hetetlen török nyelven. Na, az volt varaim! S nevetett, kacagott, majd lefordult a székről. Azután a lengyel erdőkről beszélt, len­gyel pusztákról, lengyel vidékekről. — A Kujaviak ... — kezdte, de csak a szeme folytatta. Elborult, elgondolkozott, puszták titkaival, messzeségeivel telt meg a tekintete. — Podolia... S a vizek, a nagy vizek ... A Visztula... Az Odera... A Narev... A Pilicaa . . . Úgy mondta ezeket a neve- 2 papiroson akartuk végigcsúsztatni a tollat és még talán ma is kisugárzik ősz apáink sze­méből a hangtalan szemrehányás, mely ta­gadja életeredményeinket, mondván: az állam, az állam biztos kenyér . . . Sötét megrendüléssel nézzük az ese­ményeket, melyek kitépték a hivatalnokok tízezreinek kezéből a biztosnak hitt kenye­ret Armikor Kunfi Zsigmond kijelentette, hogy az intelligencia pusztuljon el, lekicsi­nyeltük mondását, ha bántott fölháborí­­tott is kegyetlen cinizmusa. Ez a recitáció a márványra csendített arany muzsikájá­val beszélt és vigasztalt. Az állam biztos, az állam erős. Akkor még nem láttuk, nem tudtuk, hová fejlődik a tragédia. Most már tudjuk. A hivatalnokok tízezrei jönnek a nyomor országútján és nem akarják el­hinni, hogy itt a vég, az állam nem alkal­mazhatja őket többé. Ma várnak, tűrnek, sóhajtanak, bíznak. Az állam azonban arra rendezkedett, hogy nem tartja meg őket. Nem tudja, nem bárja, ráincsen pénze. A pénzügyi számítá­sok e rideg taktusával azonban nem lehet elintézni a kérdést. A régi nagy Magyaror­szág nevelte őket, kisajátította­­agysejtjei­ket és idegrendszerükön keresztül élt. Tíz meg tízezernyi mesterségesen gyártott intel­ligenciát foglalt le magának és most nem hagyhatja el. Azokhoz a sokat emlegetett „illetékesekhez“ szólunk figyelmeztető szó­val, hogy mentsék meg ezeket a szegény ma­­gyarokat, kiknek gyökerét kitépték ősi tala­jukból és palánta módon a hivatalszobák sárgaföldjébe ültették át. A kis­­ Magyar­­ország a nagy hivatalnoki karral mindent megcsinálhat. Reformot, uj közigazgatást, uj népnevelést. Magyarországon a „Holt kéz“ birto­kában van összesen: Római kat. érseki és püspöki birtok: 709.193 kát. hold, görögkatolikus érseki és püspöki birtok 151.175 kát. hold, görög­keleti érseki és püspöki birtok 20.684 kát. hold, Hitbizományi birtok 2,329.206 kát. hold. összesen: 3,210.258 kát. hold. Ezzel szemben már 1910-ben 5.970.140 katasztrális holdnyi földbirtok volt zsidó kézen, csak a száz holdnál nagyobb kom­plexumokat számítva. Egyesülés vagy szövetség? Hozzászólás a keresztény pártok együtt­működésének kérdéséhez. Tudom, hogy a t. Szerkesztőség nem lesz velem egy véleményen, mégis kérem, méltóztas­­sék alábbi soraimnak helyt adni, mert önzetlen, hazafias aggodalomból fakadnak. Bizonyára igen örvendetes tény, hogy a keresztény pártok együttműködése sokkal zavar­talanabb, mint a liberálisoké és mivel még sokan maradtak vissza liberális részen,­­akiknek a ke­resztény pártokban volna a helyük, a minél szo­rosabb együttműködés igen kívánatos és indo­kolt. Még fontosabb tényező az ország hangu­lata és itt elsősorban a Dunántúlra gondolok, ahol osztály, vagy foglalkozási különbségek tel­jesen elmosódtak a keresztény — nem keresz­tény nagy ellentétével szemben. Csa­k egy pár­tot akarnak, amelynek semmi m­ás ismertetője, jellege ne legyen, mint az, hogy keresztény. A kérdés csak az, hogy a politikában nyer­sen érvényesüljön-e a közhangulat, vagy pedig ne gyakoroljon-e módosító, irányító befolyást ki­próbált, tájékozott, messzebb jövőbe látó politi­kusok véleménye. Nem a liberálisokhoz való kö­zeledésre gondolok, mert hiszen ennek a szük­sége csak a választások után s ezek eredményé­hez képest merülhet fel. De meg akarom vitatni a keresztény együttműködés szorosságának a kérdését. Azt hiszem, a keresztény pártok nem indul­tak el egészen abban az irányban, amelyben kel­lett volna nekik. Alkalmam volt nemrégiben az összes pártok vezéreivel beszélnem s ekkor a következő kijelentéseket hallottam. A keresz­tény szociális­ párt vezére, Haller István azt mon­dotta, hogy pártja egyetemes kereszténypárt akar lenni, nem pedig egy osztályé, akár a mun­kásságé, akár pedig csak a polgárságé Mint tu­dom, a párt agitációjában ezzel az igénnyel is lépett fel és soke polgári elemet vont magáihoz nem szerves okokból, mint inkább csak helyzeti előnye folytán, mert eleinte mint egyetlen keresz­tény párt jelent meg a nyilvánosság előtt. Ha tagjai után jellemezni akarnám, azt mondhatnám, a munkásság és kispolgárság pártja. A keresz­tény nemzeti­ párt mint az előbbinek természetes kiegészítője alakult meg, kifejezetten polgári jel­leggel, bár, tudomásom szerint, kezdettől fogva arra törekedett, hogy­ a nemzeti egység pártja, tehát hogy szintén egyetemes keresztény párt legyen. Teleki Pál gróf és Wein Dezső úr ebben az értelemben is nyilatkoztak a pártról. Előbbi kijelentette, hogy csak a keresztény pártok együttműködésének létrehozására fogadta el a párt elnökségét, utóbbi pedig kijelentette, hogy a párt eredeti tervét, az összes keresztény pártok teljes egyesítését máig sem ejtette el. Egyedül a földművespárt volt hivatalosan ellene a fúziónak.­­ Kifejezetten azért, mert a falu rossznéven venné tőlük, ha akármilyen szocialistákkal, vagy szo-­­­ciálisokkal egyesülnének, de azt hiszem inkább a nagyatádi Szabó pártjára való tekintettel. De mit szólnak az egyesülés, vagy szövete s­ség kérdéséhez a közkatonák? Abban nincs vé­leménykülönbség, hogy a keresztény pártok együttműködésére szükség van s legalább is szö­vetségre kell lépniük egymással. De nemcsak a földművespártban, hanem mind a háromban igen erős áramlat van a fúzió ellen. További függő kérdés, hogy a nemzeti függetlenségi­ párt milyen állást foglal el ebben a kérdésben. Ennek a pártnak puszta léte bizonyítja, hogy ime három párt sem volt­­elegendő Lovászyék disszidensei­­nek a felszippantására, hanem szükség volt egy negyedikre. Már­pedig nem az a cél, hogy egy nagy egyesült keresztény párt legyen kevés tag­gal, hanem inkább legyen, több szövetséges ke­resztény párt több taggal. Az a cél, hogy egyet­len keresztény se legyen a „liberális“ fronton. Ez az egyik megfontolás, amit szembesze­gezek az egyesüléssel, mert azt tartom, hogy senkose legyen kénytelen megalkuvásra, ha ke­resztény párthoz csatlakozik. Legyen azért módja polgári, földműves, vagy munkás jelleg­ét, az el nem tüntethető­en meglevő, tehát letagadha­tatlan osztály és foglalkozási különbségeket is kifejezésre juttatni. Az egyesülés vagy szövetség nem a tetszetősség, hanem a célszerűség kérdése és amint a világ egyetlen parlamentjében sem egyesültek a pártok a háború alatt sem, noha egyetértettek a háborús kitartásban, és amint egyik hadviselő szövetség sem egyesítette hadse­regeit az egységes hadvezetés érdekében egy hadsereggé, csak szövetséges seregek maradtak, úgy indokolja a mi belpolitikánkban is a józan reálpolitikai célszerűség a blokkrendszert a fu­­nióva­l szemben. De van itt még egy másik igen lényeges, azt mondhatnám világpolitikai szempont. A ke­resztény irányzat sikere és győzelme nemcsak attól függ, hogy sok mandátumot szerez-e, nem­csak attól, hogy a feltétlenül keresztény érzé­­sűeket egy választás céljaira összehozza, még csak nem is egyedül attól, hogy ezeket társadal­milag tartósan megszervezi. Hanem igenis függ attól is, hogy éppen azok a keresztények kerül­jenek át, akik most a liberális fronton vannak s már most hódítsuk el azokat, akik csak most ingadoznak. Meg kell ragadni a kedvező pszicho­­lógiai pillanatot, hangulatot s mint a frontáttö­résnél, most nem szabad lassítani az iramot, most kell kísérletet tenni minden pozíció elfogla­lására. Vegyük figyelembe, hogy a mindenkori liberális irányzat sikerét nem a nem kereszté­nyek támogatásának köszönhette Magyarorszá­gon, hanem annak hogy a keresztények egy ré­­sze támogatta. Ne felejtsük el egykönnyen, hogy helyzeti előnyök is vannak és a múltban a buda­pesti utca nagyobb politikai hatalom tudott lenni, mint az egész ország. Magyarország végigjárta a bolsevizmus nehéz iskoláját, ennek az ország­nak lesz feladata, hogy az egész világ okulására egy új szocializmust teremtsen. Bár tudom jól, hogy a marxista szocializmus már Németország­ban is revideálva van s ma már szinte csak a volt monarchia népeinek és Oroszországnak szo­morú kiváltsága, mégis kétségtelen, hogy ma a marxi elmélet, akár jó, akár rossz, az egyetlen szélesen kiépített alap, melyről nagyarányú, erő. , Uj Péntek, 1919 október 10.

Next