Uj Nemzedék, 1919. október (1. évfolyam, 3-27. szám)
1919-10-10 / 10. szám
Előfizetési alat Egész évre . . 220 K — I. Negyedévre . . 56 K — I. Félévre .... 110 K—I. Egy hóra . . 20 ,,—I. Egyes számára helyben, vidéken és pályaudvaron 80 f. Consulat: Dr Arda, Feldus szerkesztő s Mirotay István. Szerkesztőség és kiadóhivatal . Budapest, IV. kerület, Gerlóczy utca 11. szám. Telefonszámok: Szerkesztőség: 75-88 és 75-31. Kiadóhivatal: 75-09. llllllllllll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllIIIIIUIIIIIIIIIillllllllllllllllllllllllllllllllUlllllltlIllllinillHI!l!llllllllllillIlllllllllllillllllll!llllll|||||||||l||||||li|||||||||nil!llltlllllIiniinillUinilllllllllilllllllllllll!1l!IIUI!llllllllllll!llllillllllllllll|||||!llllll||||||||||||||| Budapest, 1919. I. évfolyam 10. szám. Péntek, október 10. uiiiiiiiiiiiiiiuiiiuiiíiOTiiiMWMaHiHiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiinniiiimiM^ Insfiintare. Trupele de ocupatiune romane, prin consiliul comunal al Capitalei a rechizitionat in mai multe locuinte particulare, apartamente pentru ofiteri. Comanduirea Pietei romane (Veres Pálnéutca 1.) someaza pe propietarii sau chiriasii cameliror rechizitionate, ca in decurs de 24 de ora dupa aparitia acestei instiintari sa de urmatoarele date pe adresa de mai sus: 1. Numele propietarului sau chiriasului. 2. Adresa exacta a camerei. 3. Numele complect al ofiterului ce ocupa camera, gradul si Regi, unde in presentim sa afla ofiter clauza de sub Nr. 3 se va nota cu cuvantul „gol“. Cei ce vor neglija acest bum se vor pedepsi conform prescriptimulor ordonantei relativ la carruire. Sef. Bir. Cart. Comand. Pisici B. Pesta SU. Lizo Eugen. Colonel P. Ioan. Hirdetmény. A román megszálló csapatok tisztjei részére a fővárosi tanács több magánlakásban lakrészeket foglalt le. A román térparancsnokság (Veres Pálné u. 1.) felhívja a foglalt lakások főbérlőit, hogy 24 órán belül jelentsék be a fenti címre egy negyedéves lapon a következőket: 1. A főbérlő neve. 2. A lakás pontos címe. 3. A benne lakó tiszt teljes neve, rangja is ezrede. Ahol jelenleg nincs tiszt, ezt a 3. tétel alatt „üres“ szóval jelzik. A mulasztók a lakásadásra vonatkozó rendelet értelmében bűntetteinek. A beszállásolási hivatal Budapest főnöke a. térparancsnoka Lizo Eugen hadnagy. p. Ivan ezredes. Litinszky. Irta; P. Abraham Ernő. Féltünk tőle. Pedig szelíd, jóságos arca volt. Az elhagyatottsága, a magánossága miatt féltünk tőle. Hirtelenül, egyszerre bukkant fel a mi kis városunkban, a mi utcánkban. Azelőtt sohasem látta senki, nem tudtunk, nem hallottunk róla egy délután, úgy ebéd utáni időben csak végigment az utcánkon s attól fogva végigment ugyanakkor minden nap. Más idegen ember, ha százszor végigmegy is az utcán, talán csak századszorra vesszük észre, lassan, sokára lesz utcabeli ismerősünk, ő feltűnt mindjárt előszörre, követte a tekintetünk, a képzeletünk. Bekecset viselt, csizmát, bőrnadrágot, sertéscsomós, kónyazöld vadászkalapot. Csupa régi, nehéz, viseltes darabot s a hatalmas termetű bivalyember olyan lomhafolt bennük, amilyen csak egy puha, dromedár óriás lehet csizmában és bekecsben. Nem nézett soha se jobbra, se balra. Nem látott senkit, nem is köszönt senkinek. Csak eltévedt a szeme ismeretlen nagy messzeségbe, mintha nem is egy kis városban járna, de teres, végtelen pusztákon. Utcai szobában aludtam s aznap éjjelre, mikor először tűnt fel az utcánkon, lárma vert fel álmomból. Részeg kiabálás. Egy elázott ember ment haza s a részeg ember indulatoskodásával kiáltozott az éjszakába. Szaggatott, érthetetlen szavakat. Hol saját magával, hol láthatatlan ellenséggel vivódva. Néha egy-egy szót hirtelen kettéharapott s ki lehetett találni, hogy olyankor az egyensúlyt kereste. Néha egy helyien kiabált s csak sokára adta a fejét újabb pár lépésre. Lassan haladt előre s egy-egy helyre mániákusan visszatért, kétszer, háromszor is. Néha isdntha kifáradt volna a kiabálásba, motyogni kezdett, sóhajtozott, meg-megcsuklott, sirt. Felkeltem, az ablakból néztem, ki lehet, önkéntelenül a délután látott bekecses emberre gondoltam. Csakugyan ő volt Egy kapunak dűlve motyogta: — A lengyel nemzetet . . . Belenézett az éjszakába s mintha csak nem hitt volna néki az utca, dühösen kiabálta: — A lengyel nemzetet! A lengyel nemzetet!! Maga elé bámult s lassan, kétségbeesve sírta: —• A lengyel nemzetet . . . Ahogy mondta, érzett, hogy hullott a könnye.Lassan útnak indult s dühös kiáltozások következtek. Nevek, indulatszók: — Kasimir! .... Opalinszki! . . . Sobieszki! . . . Sobieszid! . . . Lescinszky . . . PomatovözM! . . . Sapiela! . . . Car-toriszky! . . . Krzemieniec!... Kosciusco! . . . Nye pozvolim! . . . Szaggatottan, lassan kísérték egymást a nevek. Rettenetes indulattal, mélységes mélyről szakadtak fel. Vívódás érzett mögöttük Egy idegen, ismeretlen világ, tele múlttal, tragédiával, reménytelenséggel. Megriadva, felindulva álltam az ablaknál s néztem, hogy áll meg mindenik névnél a bekecses ember, hogy szorul ökölbe a keze, hogy vagdos vele az éjszakába, hogy sikong, hogy vívódik. Némelyik névhez kétszer, háromszor is visszatért, egyre indulatosabban. Egy vergődő, ezer emlékkel vívódó, tehetetlen óriás volt. Fújt, zakatolt, mint a megbomlott gőzgép, felriasztotta az éjszakát ... Ettől fogva mindennap láttuk ebéd után szelíden, elmerengve végigmenni az utcánkon s minden éjjel részegen, lármázva ment haza. Soha még senki úgy nem foglalkoztatta a képzeletünket. Lassan-lassan megtudtunk róla egyetmást. Legelőször azt, hogy lengyel s hogy Litinszkynek hívják. S az apámat akkor tájban sokat faggattuk a lengyelekről . . . Megtanultunk a Litinszky részeg kiabálásából, egy-egy nevet s faggattuk, kérdeztük az apánkat Ő pedig mesélt s elvonult lelkünk előtt az egész lengyel tragédia. A Kaskukok, Báthory, Sobieszky, Lescinszky, Poniatovszki. A királyválasztások, a lengyel főtisztviselők. Valahányszor rátette lábát a magyar Hegyekre és térségekre az ősz, nyomába kullogott a téli gond. Ilyenkor felsírt minden esztendőben a panaszok hegedűje és azokkal foglalkoztunk, akik gyengék, szegények, elhagyottak. A magyar panaszok szimfóniájából kitört a tisztviselőkérdés vonagló motívuma és az ujsághasábok megteltek az eltitkolt nyomorúság könnyeivel. Micsoda tragédiák játszódnak le a menekült, pályatört emberek ezreiben? A tisztviselő külön típus volt. Hosszú évtizedek alakították a pszichéjét. A Bach-korszakot követő évtizedekben, amikor az ország gazdasági átformálódása végbement, a gazdasági hatalom idegen faj kezére siklott A birtoka vesztett magyar értelmiség elvesztette a talajt, elkezdődött a lezüllés stádiuma Az állam ekkor megfogta kezét, kinyitotta előttük a hivatalszobákat, leültette a sárga asztalokhoz és megindult a mindent, a testet, lelket, gondolkozást felszívó és átformáló bürokrácia élete. Az első generáció még emlékezett a régi függetlenségre, még vissza-vissza sírta az elmúlt életet, mely faji gondolkozásának megfelelt, a második nemzedék azonban már semmit sem tudott, csak annyit, hogy az állam hatalmas, megrendíthetetlen, pontos és amikor eljön az elseje, az adóhivatal folyósít egy hónapra szabott életet A tisztviselő a fizetési osztályok skálarendszerén keresztül nézte az életet, lelki berendezése valami csodálatos harmóniába olvadt a hivatalnak Egynek érezte magát az állammal, síkra szállt érte, védte érdekeit, képviselte hatalmát és tömegével csakugyan ő volt az államhatalom. Hűség és beletörődés, kritika nélkül való engedelmesség, lelkiismeretesség jellemezték és a sokat gáncsolt, szidott, ócsárolt magyar közigazgatás százféle hivatalának géprendszerével pontosan működött A precíziós hivatalgépezet emelt bennünket a Balkán fölé, a magyar köztisztviselő, kivált a végeken, a civilizáció hordozója volt. Egész életét az államnak adta, cserében a falat kenyérért Az állam mind több és több embert fogadott szolgálataiba, az iskolák tömeggel gyártották a hivatalnokot. A legalsó réteg fiai a hivatallétrán keresztül bejutottak azok közé, akiket apja tisztelt és félt egy hivatali proletariátus rétegeződést az állami berendezkedések közé. Hivatalnokról álmodott muskátlis ablaka mögött a vidéki lány, hivatalnokká készült lenni a gimnázium padjában a fiú. Az állam erős és hatalmas, mondogatták az öreg nyugdíjasok, kik a hivatalszobákban magukra merevített tekintéllyel járkáltak a parkban, az őszi napsugárban és beszélték a fiataloknak, hogy az állam „biztos kenyeret" jelenti Örök recitációként zúgott családjainkban ez a meghatározás, hiszen majdnem mindannyian hivatalnok-családból származunk. Leírhatatlan csatákat vívtunk, amikor hajlamunkat követve, nem az akta- Lopunk mai ssáknak elha!t