Uj Nemzedék, 1919. október (1. évfolyam, 3-27. szám)

1919-10-10 / 10. szám

Előfizetési ala­t Egész évre . . 220 K — I. Negyedévre . . 56 K — I. Félévre .... 110 K—I. Egy hóra . . 20 ,,—I. Egyes szám­ára helyben, vidéken és pályaudvaron 80 f. Consulat: Dr Arda, Feld­us szerkesztő s M­­irotay István. Szerkesztőség és kiadóhivatal . Budapest, IV. kerület, Gerlóczy­ utca 11. szám. Telefonszámok: Szerkesztőség: 75-88 és 75-31. Kiadóhivatal: 75-09. llllllllllll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllIIIIIUIIIIIIIIIillllllllllllllllllllllllllllllllUlllllltlIllllinillHI!l!llllllllllillIlllllllllllillllllll!llllll|||||||||l||||||li|||||||||nil!llltlllllIiniinillUinilllllllllilllllllllllll!1l!IIUI!llllllllllll!llllillllllllllll|||||!llllll||||||||||||||| Budapest, 1919. I. évfolyam 10. szám. Péntek, október 10. uiiiiiiiiiiiiiiuiiiuiiíiOTiiiMWMaHiHiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiinniiiimiM^ Insfiintare. Trupele de ocupatiune romane, prin consiliul comunal al Capitalei a rechizitionat in mai multe locuinte particulare, apartamente pentru ofiteri. Comanduirea Pietei romane (Veres Pálné­­utca 1.) someaza pe propietarii sau chiriasii cameliror rechizitionate, ca in decurs de 24 de ora dupa aparitia acestei instiintari sa de urmatoarele date pe adresa de mai sus: 1. Numele propietarului sau chiriasului.­­ 2. Adresa exacta a camerei. 3. Numele complect al ofiterului ce ocupa camera, gradul si Regi, unde in present­im sa afla ofiter clauza de sub Nr. 3 se va nota cu cuvantul „gol“.­­ Cei ce vor neglija acest bum se vor pedepsi conform prescriptimulor ordonantei relativ la car­ruire. Sef. Bir. Cart. Comand. Pisici B. Pesta SU. Lizo Eugen. Colonel P. Ioan. Hirdetmény. A román megszálló csapatok tisztjei ré­szére a fővárosi tanács több magánlakásban lak­részeket foglalt le. A román térparancsnokság (Veres­ Pálné­ u. 1.) felhívja a foglalt lakások főbérlőit, hogy 24 órán belül jelentsék be a fenti címre egy negyed­éves lapon a következőket: 1. A főbérlő neve. 2. A lakás pontos címe. 3. A benne lakó tiszt teljes neve, rangja is ezrede. Ahol jelenleg nincs tiszt, ezt a 3. té­tel alatt „üres“ szóval jelzik. A mulasztók a lakásadásra vonatkozó ren­delet értelmében bűntetteinek. A beszállásolási hivatal Budapest főnöke a.­ térparancsnoka Lizo Eugen hadnagy. p. Ivan ezredes. Litinsz­ky. Irta; P. Abraham Ernő. Féltünk tőle. Pedig szelíd, jóságos arca volt. Az elhagyatottsága, a magános­sága miatt féltünk tőle. Hirtelenül, egy­szerre bukkant fel a mi kis városunkban, a mi utcánkban. Azelőtt sohasem látta senki, nem tudtunk, nem hallottunk róla egy délután, úgy ebéd utáni időben csak végig­ment az utcánkon s attól fogva végigment ugyanakkor minden nap. Más idegen ember, ha százszor végig­megy is az utcán, talán csak századszorra vesszük észre, lassan, sokára lesz utcabeli ismerősünk, ő feltűnt mindjárt előszörre, követte a tekintetünk, a képzeletünk. Bekecset viselt, csizmát, bőrnadrágot, sertéscsomós, kónyazöld vadászkalapot. Csupa régi, nehéz, viseltes darabot s a ha­talmas termetű bivaly­ember olyan lomha­­folt bennük, amilyen csak egy puha, dro­­m­edár óriás lehet csizmában és bekecsben. Nem nézett soha se jobbra, se balra. Nem látott senkit, nem is köszönt senkinek. Csak eltévedt a szeme ismeretlen nagy messzeségbe, mintha nem is egy kis város­ban járna, de teres, végtelen pusztákon. Utcai szobában aludtam s aznap éj­jelre, mikor először tűnt fel az utcánkon, lárma vert fel álmomból. Részeg kiabálás. Egy elázott ember ment haza s a részeg ember indulatoskodásával kiáltozott az éj­szakába. Szaggatott, érthetetlen szavakat. Hol saját magával, hol láthatatlan ellenség­gel vivódva. Néha egy-egy szót hirtelen kettéharapott s ki lehetett találni, hogy olyankor az egyensúlyt kereste. Néha egy helyien kiabált s csak sokára adta a fejét újabb pár lépésre. Lassan haladt előre s egy-egy helyre mániákusan visszatért, két­szer, háromszor is. Néha isdntha kifáradt volna a kiabálásba, motyogni kezdett, só­hajtozott, meg-megcsuklott, sirt. Felkeltem, az ablakból néztem, ki lehet, önkéntelenül a délután látott beke­­cses emberre gondoltam. Csakugyan ő volt Egy kapunak dűlve motyogta: — A lengyel nemzetet . . . Belenézett az éjszakába s mintha csak nem hitt volna néki az utca, dühösen kiabálta: — A lengyel nemzetet! A lengyel nemzetet!! Maga elé bámult s lassan, kétségbe­esve sírta: —• A lengyel nemzetet . . . Ahogy mondta, érzett, hogy hullott a könnye.­Lassan útnak indult s dühös kiáltozá­sok következtek. Nevek, indulatszók: — Kasimir! .... Opalinszki! . . . Sobieszki! . . . Sobieszid! . . . Lescinszky . . . PomatovözM! . . . Sapiela! . . . Car-toriszky! . . . Krzemieniec!... Kosciusco! . . . Nye pozvolim! . . . Szaggatottan, lassan kísérték egymást a nevek. Rettenetes indulattal, mélységes mélyről szakadtak fel. Vívódás érzett mö­göttük Egy idegen, ismeretlen világ, tele múlttal, tragédiával, reménytelenséggel. Megriadva, felindulva álltam az ablak­nál s néztem, hogy áll meg mindenik név­nél a bekecses ember, hogy szorul ökölbe a keze, hogy vagdos vele az éjszakába, hogy sikong, hogy vívódik. Némelyik névhez kétszer, háromszor is visszatért, egyre in­dulatosabban. Egy vergődő, ezer emlékkel vívódó, tehetetlen óriás volt. Fújt, zakatolt, mint a megbomlott gőzgép, felriasztotta az éjszakát ... Ettől fogva mindennap láttuk ebéd után szelíden, elmerengve végigmenni az utcánkon s minden éjjel részegen, lármázva ment haza. Soha még senki úgy nem foglalkoz­tatta a képzeletünket­. Lassan-lassan megtudtunk róla egyet­­m­ást. Legelőször azt, hogy lengyel s hogy Litinszkynek hívják. S az apámat akkor tájban sokat faggattuk a lengyelekről . . . Megtanultunk a Litinszky részeg kiabálásá­ból, egy-egy nevet s faggattuk, kérdeztük az apánkat Ő pedig mesélt s elvonult lelkünk előtt az egész lengyel tragédia. A Kask­uk­­­ok, Báthory, Sobieszky, Lescinszky, Po­­niatovszki. A királyválasztások, a lengyel fő­tisztviselők. Valahányszor rátette lábát a magyar Hegyekre és térségekre az ősz, nyomába kul­­logott a téli gond. Ilyenkor felsírt minden esztendőben a panaszok hegedűje és azok­kal foglalkoztunk, akik gyengék, szegények, elhagyottak. A magyar panaszok szimfó­niájából kitört a tisztviselőkérdés vonagló motívuma és az ujsághasábok megteltek az eltitkolt nyomorúság könnyeivel. Micsoda tragédiák játszódnak le a menekült, pályatört emberek ezreiben? A tisztviselő külön típus volt. Hosszú évtize­dek alakították a pszichéjét. A Bach-kor­­szakot követő évtizedekben, amikor az or­szág gazdasági átformálódása végbement, a gazdasági hatalom idegen faj kezére sik­lott A birtoka vesztett magyar értelmiség elvesztette a talajt, elkezdődött a lezüllés stádiuma­ Az állam ekkor megfogta kezét, kinyitotta előttük a hivatalszobákat, leül­tette a sárga asztalokhoz és megindult a mindent, a testet, lelket, gondolkozást fel­szívó és átformáló bürokrácia élete. Az első generáció még emlékezett a régi független­ségre, még vissza-vissz­a sírta az elmúlt éle­tet, mely faji gondolkozásának megfelelt, a második nemzedék azonban már semmit sem tudott, csak annyit, hogy az állam ha­talmas, megrendíthetetlen, pontos és amikor eljön az elseje, az adóhivatal folyósít egy hónapra szabott életet A tisztviselő a fize­tési osztályok skálarendszerén keresztül nézte az életet, lelki berendezése valami cso­dálatos harmóniába olvadt a hivatalnak Egynek érezte magát az állammal, síkra szállt érte, védte érdekeit, képviselte hatal­mát és tömegével csakugyan ő volt az ál­lamhatalom. Hűség és beletörődés, kritika nélkül való engedelmesség, lelkiismeretes­ség jellemezték és a sokat gáncsolt, szidott, ócsárolt magyar közigazgatás százféle hiva­talának géprendszerével pontosan műkö­dött A precíziós hivatalgépezet emelt ben­nünket a Balkán fölé, a magyar köztiszt­viselő, kivált a végeken, a civilizáció hordo­zója volt. Egész életét az államnak adta, cseré­ben a falat kenyérért Az állam mind több és több embert fogadott szolgálataiba, az iskolák tömeggel gyártották a hivatalno­kot. A legalsó réteg fiai a hivatallétrán ke­resztül bejutottak azok közé, akiket apja tisztelt és félt egy hivatali proletariátus rétegeződést az állami berendezkedések közé. Hivatalnokról álmodott muskátlis ablaka mögött a vidéki lány, hivatalnokká készült lenni a gimnázium padjában a fiú. Az állam erős és hatalmas, mondogatták az öreg nyugdíjasok, kik a hivatalszobákban magukra merevített tekintéllyel járkáltak a parkban, az őszi napsugárban és beszélték a fiataloknak, hogy az állam „biztos kenyeret"­ jelenti Örök recitációként zúgott család­jainkban ez a meghatározás, hiszen majd­nem mindannyian hivatalnok-családból származunk. Leírhatatlan csatákat vívtunk, amikor hajlamunkat követve, nem az akta- Lopunk mai ssákna­k elha!t

Next