Uj Nemzedék, 1920. március (2. évfolyam, 53-78. szám)

1920-03-28 / 76. szám

Előfizetési árak: Egész évre . . 220 K — f. Negyedévre . . 56 K — f. Félévre . . . . 110 „ — f. Egy hóra . . . 20 „ — f. Egyes számára helyben, vidéken és pályaudvaron .. 80 fillér. .. Felelős szerkesztő: Milotay István. Budapest, 1920. II. évfolyam 76 (154). szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, IV. kerület, Gerlóczy utca 11. szám. Telefonszámok: Felelős szerkesztő: 75—88 Közgazdasági szerkesztő: 75—31 Szerkesztőség és kiadóhivatal: 75—09, 150—82. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMMn: Vasárnap, március 28. Kapitalizmus és nemzeti érdek Írta: Milotay István Mi az, ami egy, örök és változhatatlan a míndenségben ? A csillagok kiszabott pályája talán, a naprendszerek forgása, az évszakok koputása, az égboltozat kétsége, e felhőkírendorútja, a tengerek árja és a pálya, a folyók sietése vagy a hegyik koszorúja Í Magyarország körül? Nem, vaj*'vajaim, ami mindennél biztosabb, változtatatlanabb, örökkévalóbb. Van valami,*arpi- független a természet örök törvényeitől, valami, amit se a~nágur nagy kataklizmái, se a népek korswltozásai, ,se régi birodalmak összeomlása, sem újak keletkezése nem érinthet t és meg, nem reiidíthet. Trónok összedőlhetnek, királyok és Császárok száműzetésbe futhatnak, forradalniak győzhetnek és megbukhatnak, minden elmúlhat, összetörhet, megváltozhat, az örök változások felett ott ül érintetlenül az egyetlen halalom, melyet még soha nem sikerült detronizálni: a disznófeji. Nagyúr, a pénz ! A nagytőke bálványa, a bankvárak acélszekrényeinek szfinksze ott ül változatlanul háborúk vér- és füsttengere fölött, országok romjain, egymást boncoló társadalmi osztályok halálhörgésével szemben süketen és érzéketlenül, mint célja önmagának s mint fölebbezhetetlen erő, minden változáson túl. Az Új Nemzedék jelentette a minap egy szerény kis hírben, hogy a bankok most napvilágra kerülő mérlegei szerint a koncentrált magyarországi nagytőke az utolsó három hónap alatt többet keresett, osztalékok és tartalékolások formájában több hasznot mutathat ki, mint megelőző egy esztendő alatt. Álljunk meg egy pillanatra e mellett a rövid, de sokatmondó harctéri jelentés mellett. A magyar nagytőke, a magyar bankkapitalizmus már a háború előtt a legerősebb, politikai befolyás, társadalmi erő és gazdasági mindenhatóság tekintetében szinte korlátlan úr volt a Kárpátoktól az Adriáig. Egy gyarmati sorban élő, primitív agrárius ország minden tőkeerejét magába szíva, hitelszervezetének egész stratégiai hálózatát néhány kézben összpontosítva, ez a bankkapitalizmus a törvényhozás életét épp úgy hatalma és irányítása alatt tartotta, mint a központi kormányzat működését. A háború alatt ez a kapitalizmus — mint minden hadiszállítás főbérlője, mint minden konjunkturális nyereség fővámszedője — szörnyeteggé hízott a gazdasági és szociális tekintetben lezüllött, elkoldusodott ország beteg tetemén, égbekiáltó ellentétképpen a háborút sínylő nemzeti társadalom rongyos és éhező arculatával. Már a háború előtt is s a háború alatt még inkább a radikális politika jelszavaival és tényezőivel kacérkodva s ezek esélyeit visszaéléseivel szaporítva, egyik részese és előkészitője lett a forradalmi felfordulásnak, mely Magyarországot a belső pusztulás örvényébe sodorta s háromnegyed részében külső ellenségeinek kezére juttatta. A mai szemlélő azt hihette volna, hogy két forradalom vihara, a Károlyi-korszak földosztó radikalizmusa és a proletárdiktatúra dühöngése minden tőke ellen mély és véres sebeket vág ennek a kapitalizmusnak szervezetén s ha nem is semmisiti meg hatalmát gyökeréig, visszaszorítja s társadalmi, politikai és gazdasági jelentőségében eltörpik előbbi mindenhatóságához képest. A két forradalom lezajlott, romokba tört nyomorékja lett az egész ország, szinte az egész társadalom, minden elpusztult, minden haldoklik, minden pang, minden megdermedt s íme a magyar kapitalizmus a bankmérlegek számsoraiban mindent megszégyenítő virulással dicsekszik. Két forradalom után jött a diadalmas keresztény nemzeti irányzat, a bankkapitalizmus nyelvén szólva a maga társadalmi, gazdasági és politikai anarchiájával, a fehér terrorral, szörnyű fegyverzörgetéssel a városi, földszintes házacskában. Csendet, békességet önmagával és mindenkivel! Nem megint azokat az éhségtől aszott, hasztalan lótástól, álldogálástól fáradt arcokat maga körül. Valahogy megbékélt embereket, egy-két fát, bokrot is az udvaron és nevelő gyerekeket... idegen gyermekeket. Valahol a Józsefváros szélén akadt rá aztán a földszintes, sárga házra. Gödrös, köves udvarán két akáca és szétrepedt, alacsony hordókban néhány leander száradt. Az udvar mélyén odaragasztott fecskefészeknyi ház. Zöld függönnyel takart kicsi ablakok. Ott volt a kiadó szoba. Egy öreg dívány, szűk, barna faágy, a szekrény, a politúros kerek asztal és pléhtálcán a kancsó víz, meg a szájára fordított zöld pohár. Mellette a bordó térítőn egy kopott gipszkutya. Még emlékezett rájuk, így hagyta itt valahol az ágyat, a díványt, a telitőt, a vizes poharat, a gipszkutyát, amikor a harcba indult. Most ugyanígy várták őt vissza. Akkor a Terézvárosban lakott, a Chikagó szélén. Merre járt azóta, hogyan élt, mit végzett el ? Itt a szobájának külön bejárása van a szűk és piszkos konyhából jobbra. Balra két lépcsőfokkal feljebb a háziak laknak. Öregnő szöszmötölt ebben a szobában. Ugyanolyan nyirkos, kicsi szoba volt, mint az övé, csakhogy éppen függőlámpa is lógott benne, amelynek vörös burájáról piszkos pamutpompónak fityegtek le. A sarokban az ágyban egy nagysisemű gyerek feküdt. * A házigazda — szomorú, magas, fekete ember, — visszatessékelte a kiadó szobába: — Hát ez az a szoba. Tiszta, rendes. A plutokratikus Hatalmak’ ellen s íme a magyar banktőke, miközben társadalmilag dühös és elkeseredett arcot vág az új korszak felé, odabenn a mérlegek rubrikáiban vígan zörgeti új aranyait. Rettenetes kurzus van, — mint Davidovics mondta a minap, — s a magyar plutokrácia azt feleli rá: hagyd, sohse volt ilyen jó dolgom ! Ez a kapitalizmus a törvényhozásból látszólag kirekesztve, sőt egy ellenséges parlamenti többséggel szemben, hatalmasabb, mint valaha. Egész biztos a dolgában, hogy személyes képviselet nélkül is meg fogja találni útját a parlamenthez, aminthogy már megszokott biztonsággal tapogatózik azon az úton is, mely a központi kormányzat, a minisztériumok tapétás ajtaihoz vezet. Ez a kapitalizmus tudja, hogy kezében minden mozdítható anyagi erővel, mely ma még Magyarországon megmaradt, csak ideig-óráig tartható fenn vele szemben egy olyan egyensúlyi állapot, mely őt minden befolyáson kívül akarja rekeszteni. Milyen barbár, elfogult, haladásellenes szempontok ezek, mondják odaátról bizonyosan. Micsoda elvakultság és a gazdasági élet erőivel, törvényeivel, szükségszerűségeivel szemben micsoda maradi gondolkozás az, amely ilyen rosszindulattal nézi az ingó tőke sorsát és szerepét s ahelyett, hogy örülne a szegény, sokat szenvedett kapitalizmus újraéledésén, végpusztulását kívánja s fél feltámadásától. Pedig enélkül a kapitalizmus, nélkül, ennek a vért, mozgást, vállalkozást, munkát, forgalmat és életet jelentő ereje nélkül nem állhat talpra az ország s térhet viszsza a se a gazdasági, se a politikai és társadalmi konszolidáció útjára. Nem tehetünk róla, mi nem tudunk ilyen jó szemmel nézni erre az ország romjain is viruló kapitalizmusra. Mert ez a „magyar“ nagytőke lélekben, szellemben és céljai- Szonett az öreg királyról Mihj meghaloan gondolok ma rája, Hogy nyavalyatörésen és bután Fekszünk a sárban, annyi könny után S szájunk a tébolyt és jajt kiabálja. Ezüstösen hullt a tél zúzmarája, S öregapóként ült nagy trónusán Az agg király s mi kávéztunk Budán S a végtelen békére nyílt a pálya. És ekkor voltam boldog. Aranyak Bújták rongyos zsebembe hallgatag És fájt az élet, a rejtélyes édes. Diadalmas tüzével veri a nap. Sírtam, daloltam lombos kert alatt, Mert költő voltam és huszonöt éves. ff Kosztolányi Dezső: A kecske !... Irta : Miklós Jenő Véndiáknak maradt,diáboru,t béke, szegénység füldözte kezdheti élőtről az egészet. Iffozott azoktól a kicsi, piszkos diákszobáktól ott a harmadik emeletek sötét lépcsője mellett, a reggeli porolástól a gangokon, embernyi ember már, öreg óriás, küzdött, birkózott, szenvedett, tíz életre valót, — most szeretne valahol meghúzódni ,• megint a kopott tankönyveivel, a rongyos jegyzeteivel, elkészülni végre a vizsgáival is.. . valami kürszalonunk volt, az ágy helyén két fotelke állott, itten... Olyan melegen mondta, hogy bizonyára sokat is illettek ketten a fotelekben. — Aztán meghalt az asszony. Ide toltam be, kérem, az ágyamat. Én a kislányommal meghúzódom a másik szobában. A konyhán az öreg cseléd lakik. Még a dadám. Vidékről hoztuk, amikor egybekeltünk... Sóhajtott, de aztán kihúzta magát. — Én rendes, akkurátus ember vagyok, kérem. Tisztviselő a városnál. Minden elsején pontosan megkapom a fizetésemet, nagyon be kell osztani és minden elsején pontosan elvárom a szoba árát. Szeretem a rendes és az akkurátus embereket, kérem. Kezet fogtak. Délután beköltözik. A gazda hosszú, sovány alakja kopott fekete kabátjában az ajtó felé lendült. A válla vitte. A többi elcsavarodott, szomorún lecsordult, elcsöppent, elgomolygott alatta. Az aporr megfordult még és visszajött: - Aztán még valamit! Ön uram... reggelenkint. — kecskemekegést fog hallani. Csak éppen egy-két, amolyan csendes mekegést. A konyhából. Az ne zavarja, kérem. Nekem nincs kecském, a szagától sem kell már tartania. Csak volt. Volt egy kecském... a konyhában tarló luk és minden délelőtt a dada, meg a kislányom vezet le ki legelni a szomszéd grundra. De aztán betegeskedni kezdett a kislány és befeküdt az ágyba. Ugyanaz a baja, ami az anyjának. Hektika. Kérem. Az orvos még ki nem engedi az ágyból. De tejre, lisztre, egy kevés húsra, porokra, meg még a temetésre is mind többel tartoztam. Elment hát a kecske. Eladtam! "A dadával kiloptuk Az M1 Nemzetiek mai szüme 12 oldal.