Uj Nemzedék, 1920. április (2. évfolyam, 79-104. szám)
1920-04-01 / 79. szám
m bizonyítaná aozt az állítását, hogy mi a kisgazdáik ellen dolgozunk. Mi nagyon jól tudjuk, hogy ilyet nem találhat. Méltatlan dolog tehát, hogy ilyen címen lesz szemrehányást nekünk. Semmi porunk nincsen egymással, ne egymást bántsuk tehát, hanem közös erővel azokat az jó kisgazdákat, akikről az Új Barázda ugyanúgy gondolkozik, mint mi jómagunk. ár jobb probléma elet kaptuk: Ijesztő úr ! Húsvéti piros ilés a szünet előtt tartott zágot legégetőbb problémaajándékozta meg. Immár ennek betegségeiből, végre áttért-az alkotó munkára és a sasszem éleslátásával fölfedezvén, hogy a megélhetés a béke idejéhez képest tízszeresen-húszszorosan megdrágult, kérlelhetetlen logikával vonta le e megállapításnak minden szükségszerű következményét. Késedelmet nem tűrő határozottsággal emelte föl saját tagjainak tiszteletdíját, de tapintatos szerénységgel a békebelinek nem tíz- vagy húszszorosára, hanem ötszörösénél alig többre. Bizonyára az lebegett szeme előtt, hogy a képviselők addig is éltek valamiből, drúg képviselővé nem lettek és hogy ezeket a forrásokat a mandátum nem igen szokta eldugaszolni vagy csak meg is szűkíteni. Egy füst alatt, úgy mellesleg, valóságos bankigazgatói külön munkadíjakat is megszavazott az elnökség tagjai részére. Mindezt eddig még soha nem tapasztalt egyértelműséggel és a villám megszédítő gyorsaságával. Hazánk legsürgősebb problémája, a drágaság kérdése tehát meg volna oldva. A gondolattársulás azonban a nem kisebb nyomorban sínylődő egyéb fix fizetésűek ügyével anynyira automatikusan adódik, hogy előle a nemzetgyűlés sem zárkózhatott el. Fölmerült olyanféle gondolat, hogy a tisztviselők fizetését talán együtt kellene rendezni a képviselőkével. Hasonló lappáliákkal azonban a haza legsürgősebb dolgát elodázni nem engedték. Hiszen addig éhen halnának a képviselők. Frappáns érvül hozták föl, hogy Ausztriában még magasabbra emelték a képviselők fizetését. Azt azonban elfelejtették megemlíteni,hogy ezt ugyanolyan arányban megtették a tisztviselőkével is. Ott ma a VI. fizetési osztályba sorozott tisztviselőknek — szokás volt, hogy a képviselői fizetés ehhez igazodjon — 50.000 korona évi javadalma van. Persze azt mindenki tudja, hogy Ausztriában most olyanforma szocialista-kommunista gazdálkodás folyik az állam pénzén, mint náunk a Károlyi-korszakban. Kétségtelen, hogy a rossz példát a magyar nemzetgyűlés nem követheti. Mármint a tisztviselőknél. A képviselők dolga, az megint más. Hanem, ha már anyagiakban nem, legalább erkölcsiekben siettek az elismerés adóját leróni azzal a magyar tisztviselői karral szemben, amely fntetlen szobákban dideregve, lerongyoltam éhezve, anyagi gondjaitól elgyötörten, létszámcsökkentés rémétől fenyegetve, mégis önzetlen odaadással szolgálja a köz érdekeit s amely törhetetlen idealizmussal és kiapadhatatlan hazaszeretettel elsőnek fogott hozzá a munkához és lankadatlan tettrekészséggel dolgozik az ország újjáépítésén ma is. Óh igen. Egyik képviselő urat módfölött fölháborította, hogy egyszer valamelyik tisztviselőt 11 óra előtt nem találta szobájában. Országos nagy ügy ez! Méltó az interpellálásra ! Sürgős interpellálásra! A miniszterelnök, áld más két minisztérium munkásságát is közvetlen, mindennapos érintkezésből ismeri, kissé meglepődött ugyan, de megígérte, hogy majd intézkedik ott, ahol baj volna. Hanem — megint csak a gondolattársulás, zsarnoki uralma révén — önként fölvillan a visszaemlékezés, mintha a képviselő urak a nem is 9, de 10 órai kezdettel kitűzött ülésekre rendszerint olyan későn járnának, hogy alig van ülés, amelyet 11 óra előtt meg lehetne kezdeni. Ha a francia közmondások nem érintenék olyan kellemetlenül a Házat, itt igazán helyénvaló lett volna a figyelmeztetés: „dans la maison du pendu on ne parle pas de corde“. Hát jó. Akasztott ember házában ne beszéljünk mi se kötélről. Abban azonban megegyezhetünk, hogy igazságosabb, ízlésesebb, talán okosabb is lett volna a dolgot fordítva csinálni. Előbb rendezni a tisztviselők helyzetét, azután és vele arányban a képviselőkét. Viszont a munka megkezdésének pontosságában a képviselőknek járni jó példával elől a tisztviselők számára. Húsvéti piros tojásnak is csinosabb lett volna az alkotó munkát, az égető problémák megoldásai ebben a sorrendben elővennie A magyar írtók segélykiáltása Az általánosszegényedésnek és nyomornak, és lehetetnyít megélhetési viszonyoknak legszármadóbb áldozatai a köztisztviselők. De közöttük is a legkeservesebb sors bizonyára a magyar biopinak jutott. Százszor megivott igazsg, hogy más köztisztviselővel, szemben azér is nehezebb a bíró helyzete, mert semmiféle i illlékfoglalkozást nem űzhet, semmiféle mellékjövedelme nincsen és csak arra a keserves kis fizetésre utaltak, mellyel az állam ellátja. Hogy ez ma csak az éhenhaláshoz elegendő, arra untig elég bizonyság az az egyetlen adat, hogy a legfőbb birói méltóság viselőinek — a kúriai bíráknak — mindössze havi 1600 korona a fizetése. Milyen szívet facsaró nyomorban élnek az alsóbbfokú birák. Az elfojtott, hangtalan szenvedésnek előbbutóbb ki kellett törnie. A „Közszolgálati alkalmazottak nemzeti szövetségében“ alakult törvényszéki birói szakkörben olyan indítvány hangzott el, amely szimptomatikus jele annak, hogy a magyar birák már nem tudják nyomorukat tovább elviselni. Azt indítványozták legutóbbi ülésükön, hogy a magyar birói kar forduljon segélykiáltással az amerikai birói karhoz és kérje fel, hogy élelmiszernialványokat küldjön a magyar birák részére, amelyek ellenértékét a magyar birák a valuta javulásakor fogják megtéríteni. Az indítványt elfogadták és annak részletes kidolgozásával most foglalkozik a törvényszéki bírák szakköre. Lehetősen e végső segélykiáltás mellett elmennünk, anélkül, hogy a kormányt a legkomolyabban és legnyomatékosabban ne figyelmeztessük kötelességére, mely őt az igazságszolgáltatás kipróbált és bevált szervei exisztenciális érdekeinek biztosításában terheli. A magasabb államrezon szempontjából is lehetetlen meg nem látnunk, hogy a bírák helyzetének kérdése az igazságszolgáltatás tényezőinek megélhetési lehetősége sokkal több, mint az általános tisztviselői nyomor. Ez a magyar állam konszolidációjának, a törvény és jog uralmán épült maradandó rendnek a kérdése, amely csak akkor biztosítható, ha a jogrend fő támaszát, a birói szervezetet hivatásának és kötelességteljesítésének azon a magaslatán tudjuk megtartani, melyre ez, — mindenkor nagy önmegtagadással ,és példás hazafias kötelességtudással, — felemelkedett. Ennek az önmegtagadásnak is vannak azonban természetszabta határai és most nagyon közel állunk ahhoz, hogy a bírói szervezet ehhez a végső határhoz elérkezzék. Nem akarjuk a veszélyeket sejttetni sem, amelyek állami életünkre származhatnának, ha a bíróságok intaktságában való közmeggyőződés megingana. Ámde látjuk, tudjuk és tapasztaljuk, hogy az emberileg megszabható határvonalakhoz ebben a tekintetben is elérkeztünk. A birák már pénzzé tették minden apró ingóságukat és tenni kell, ha élni akarunk. ■ ben gyűjtötték egybe a eszédeket. A Varsóban Jedzialkova a magyarkötése érdekében szállt, számában s a többi közt lazokat közli, óta — írja az újság — és sokszor foglalkozott téves és pedig olyan mélyrehatóan, hogy a többi európai parlamentek előtte háttérbe szorultak. Sok beszéd hangzott el a magyar országgyűléseken. Ezeket a beszédeket a lengyel vezetőkörök összegyűjtötték és ..Lengyel ügyek a magyar országgyűlésen 1915—1918-ig“ (Varsó, 1920.) címmel könyvben adták ki. Ez a könyv nemcsak a háború szempontjából érdekes, hanem főképpen azért, mert rámutat a magyar-lengyel közös érdek fontosságára és arra, hogy miképpen védekezhet a két nemzet az aktuális orosz támadással szemben. A magyar országgyűlésen elhangzott beszédekből világosan meg lehet állapítani a két nemzet műveltségének fejlődését, az egyező nemzeti temperamentumot, továbbá az egyező magyar-lengyel érdeket. A volt osztrák-magyar monarchia területén kialakult új államokkal megváltozott Európa térképe ; ebből meg lehet állapítani, hogy a magyarság szenvedett legtöbbet területileg és nemzetileg. A lap ezután ismerteti a háború alatt a magyar országgyűlésen mondott beszédeket. Elsőnek Andrássy Gyula gróf szólalt föl 1916. október 8-án. Beszédében hangoztatta Lengyelország visszaállítását. Hasonló szellemben beszélt Apponyi Albert gróf, Huszár Károly, Szabó István, Földes Béla és Giesswein Sándor. Lengyel vita volt a magyar országgyűlésen 1916-ban is, amikor Andrássy rámutatott a fenyegető lengyel felosztásra. Batthyány gróf, az ismert lengyelbarát két alkalommal beszélt a magyar országgyűlésen a lengyel ügyekről: 1916. október 11-én és 1916. november 5-én. Beszédében hangoztatta, hogy inkább Posen vidékét kell a lengyel királysághoz csatolni, mint Galíciát. A berlini diktatúra erős kritika tárgyává tette Batthyány gróf kijelentését. Amikor a bresztlitovszki béke után a lengyel közigazgatást újból feldúlták, a magyar országgyűlésen sokan szólaltak fel ez ellen és védelmükbe vették Lengyelországot. Ilyen szellemben beszélt Dobrecki Sándor, utalván arra a veszedelemre, amely a lengyel politikát és a gazdasági helyzetet az orosz részről fenyegeti. Mindezek a beszédek — végzi a lap — történelmi bizonyítékai a régi Habsburgmonarchia erejének, de egyúttal azt is mutatják, hogy a lengyel és marai nemzet szimpátiája alapján megközelljtő szövetség erős alapokon fog nyugodni. « IIJ Nemzedék Csütörtök, 1920 április 1« Veize deleidben , J ss ejirépai divalgácso kat angodj^a magyar béke kiviheleütm« A békét revideálni kell! ! A Winchester Guardian legutóbbi számában tejesen tárgyilagosan és igazságosan vizsgáljaa magyar békefeltételeknek különösen gazdasági vonatkozásait s pontos adatokkal logikusan bebizonyítja, hogy a magyar béketervezet gazdasági szempontból egyszerűen abszurdum. — Sok kifogás hangzott már el — írja a Manchester Guardian — a versaillesi és st.-germaini békék gazdasági feltételei ellen, de a magyar béke gazdasági feltételei messze meghaladják az összes többit kivihetetlenség dolgában. Ezek a feltételek megrabolják a magyar ipart minden nyersanyagától, szétrombolják a magyar ipar feléledésének még a lehetőségét is és virágzó kultúrát döntenek romba, mikor azoknak az embereknek millióit, kik eddig a magyar városok iparának szolgálatában állottak, megfosztja a keresetüktől s munkanélkülivé teszi őket Elemezzük részletesebben a magyar békefeltételek legkiáltóbb képtelenségeit. — Hadikárpótlás és jóvátétel címért kötelezi a neuilly-i béke Magyarországot, hogy fát és faipari cikkeket, továbbá vasat és acélt szolgáltasson ki Ugyanekkor azonban a gömöri és szepesi vasbányákat Csehországnak, az erdélyieket pedig Romániának ajándékozta az amánt, úgy hogy Magyarország teljesen vas nélkül maradt. Magyarországnak 20.110 000 acre erdeje volt; a békeszerződés csak 1.800.000-et hagy meg neki. Magyarország kénytelen lesz importálni fát s ennek következtében természetesen nem fogja tudni az antantot fával ellátni. A magyar iparnak nyersanyaggal való ellátásáról egyáltalán nem gondoskodik a békeszerződés. Pedig Magyarország a tőle elvett területekkel együtt jóformán az összes ipari célokra szükséges nyersanyagokat elveszti, sőt azokat is, melyek a földmivelés legelemibb szükségleteit képezik. Elveszti minden fáját, vasát, sóját (ami pedig az állattenyésztéshez nagy fontossággal bír), továbbá magnéziumát s mindazon kémiai termékeket, melyek Erdélyben készültek a földgáz segítségével, mint pl. a műtrágya, mely a földmiveléshez elkerülhetetlenül szükséges. Egy másik pontja a békeszerződésnek arra kötelezi Magyarországot, hogy Ausztriát ellássa élelemmel. Mikor ezt a kötelezettséget kirótták, a legfelsőbb tanácsnak nyilván az a nagy élelmiszerfölösleg lebegett a szeme előtt, melylyel Magyarország a háború előtt rendelkezett s elfelejtették azt, hogy milyen iszonyúan megszenvedte a magyar termelés az utolsó hat évet. A háború alatt a megművelhető föld a végsőkig ki lett használva s a kellő trágyázás hiránya még hozzájárult a teljes kimentéséhez. S végül a románok minden élőmarhát elhajtottak s a gépek javarészét is magukkal vitték. Úgy hogy a mai helyzet az, hogy Magyarország még a saját, nagyon is megkeveslekedet lakosságát sem tudja kellőleg élelmezni. A Manchester Guardian igazságos és okos véleménye nem áll egyedül Angliában. Híres angol államférfiak gyűléséről számolnak be az angol lapok, hol hasonló nézeteket hangoztattak. Ecetesben tartották ezt a gyűlést Hansworth tanácsos elnöklete alatt s lord Parmoor igen hevesen állást foglalt a béke revíziója s egy, a legyőzött országokat is egyenjogosító népek szövetsége mellett. — A háború nagy tanulsága — mondotta lord Parmoor — az, hogy az emberiség érdekeit előbbre kell helyezni a nemzetei érdekeinél Jelenleg a népek ligája nem más, mint az elntáns megszemélyesítője. ".Hogy mi a kifogásom az intoleráns békeszerződés ellen? - folytatta törd Parmoov. — Az, hogy ennek a legnagyobb hibája, hogy ha szerződésnélszerződés is, semmiesetre sem lehet békeszeszüllésnek hinni. Ha annak csúfolják, miért van akkor az, hogy mióta megszületett, azóta Európa a nyugtalanságnak és békétlenségnek egész káosza lett? Hogy gondolják, hogy kielégítsen egy béke olyné-