Uj Nemzedék, 1928. szeptember (10. évfolyam, 201-218. szám)

1928-09-20 / 213. szám

Csütörtök, 1928 szeptember 20. Új Nemzedék A KULCSTALAN HÁZ EARL DERR RIGGERS REGÉNYE Fordította: LENDVAI ISTVÁN Egyedül jogosított magyar fordítás• Utánnyomás tilos .) — Igen. És mikor látta Mr. Winterslipet utoljára?! — Nem láttam soha. — Ugyan! Vigyázzon, uram. — Soha életemben nem láttam Dán Winterslipet.­­— Rendben van. Múlt kedden reggel egy óra húsz perckor hol volt? — Aludtam a szobámban, a Szirt és Pálma-szálló­ban. Féltízkor­ lefeküdtem, mert tudtam, hogy reggel korán kell kelnem a hajó miatt. A feleségem bizonyít­hatja. — Asszonyi tanúskodás, Mr. Brade, nem éppen ér­tékes ... Brade fölugrott. — Hallja-e, uram! Azt akarja ezzel mondani . . . — Ne vegye úgy a szívére — mondta Hallet szelí­den. — Egy és más dologra föl kell hívnom a figyel­mét, Mr. Blade. Dán Winterslipet egy óra húszkor, vagy olyan tájban gyilkolták meg múlt kedden reggel. Megtudtuk, hogy Mr. Winterslip fiatal korában, mint első tiszt szolgált a Maid of Shiloh hajón, mint rigó­vadász. Annak a hajónak a gazdáját is úgy hívták, mint önt. A házkutatás, amely az ön szobájában tör­tént, a Szirt és Pálma-szállóban . . . — Hogy merészeltel! — kiáltotta Blade. — Micsoda jogon -----­— Én Dan Winterslip gyilkosára vadászom — szakította félbe Hallet hidegen — és minden nyomot követek, akárhova vezet is. Az ön szobájában levelet találtam, amelyben az itteni angol konzul közli önnel, hogy Winterslip él, és Honoluluban lakik. Hasonló­képpen megtaláltam az ön Corsican-cigarettáit. Már­pedig közvetlenül Winterslip ebédlőjének ajtaja előtt egy Corsican-cigaretta csonkját találtuk. Ezt a márkát pedig nem árusítják Honoluluban. Brade visszarogyott székébe, és meghökkenve nézte a kis bádogskatulyát Hallet kezében. Hallat rá­mutatott a havasi fiúra, aki ott állt a szoba sarkában. — Látta valamikor ezt a fiút, Mr. Brade? Brade bólintott. — Beszélgetett vele múlt vasárnap este a tenger­parton? — Igen. — A fiú mindent elmondott nekünk. Olvasta az újságban, hogy ön Honoluluba fog jönni. Atyja bizal­mas cselédje volt Dan Winterslipnek, őt magát is Winterslip házában nevelték föl. Jól beleláthatott az ön Winterslippel való ügyébe, és úgy gondolta, örömet okozna önnek, ha kezére adná ezt az ohia-fa ládikát. Gyerekkorában látta egy nagy bőröndben Winterslip sanfranciscoi házának a padláskamrájában. Lement a President Tyler-re, és megállapodott egy barátjával, aki a hajón volt, hogy törjön be a házba és lopja el a ládikát. Mikor múlt vasárnap beszélt önnel, elmondta, hogy a láda a kezében lesz, mihelyt a President Tyler kiköt, és ön megegyezett vele, hogy jókora összegért megveszi tőle. Jól mondtam eddig, Mr. Brade? — Egészen jól — mondta Brade. — A láda betűi: T. M. B. — makacskodott Haller. — Az ön nevének kezdőbetűi, igaz? — Csakugyan — mondta Brade.­­■ De atyám nevé­nek is ezek voltak a kezdőbetűi. Atyám évekkel ezelőtt egyik hajón halt meg a Déli-tengeren, és ezt a ládát az ő kabinjából lopták el a halála után. Az, aki ellopta, a Maid of Shiloh elsőtisztje volt, Mr. Dan Winterslip. Egy pillanatra csönd támadt. John Quincy Winterslipnek hideg futott végig a hátgerincén. Arcát forróság öntötte el. Miért, de miért is mozdult ki hazulról? Bostonban kitaposott utat járt talán, de a kitaposott út biztos. Ott senki nem emelt ilyen vádat egy Winterslip ellen, ott még csak bot­rányról való suttogás sem szeplősítette meg ezt a nevet De itt a Winterslipeknek vesszőfutásban van részük, és senki sem tudja, mi fog legközelebb nap­világra kerülni. — Azt hiszem, Mr. Brade, — mondta a közvádló vontatottan — legjobb lenne, ha teljes vallomást tenne. Brade bólintott. — Az a szándékom. Winterslippel való ügyem még nem teljes, és jobb szerettem volna még egy ideig néma maradni. De ilyen körülmények között valóban beszélnem kell. Ha megengedik, rágyújtok. Elővett egy cigarettát, és rágyújtott. — Kissé zavarban vagyok affelől, hogy hogyan is kezdjem. Atyám a múlt század hetvenes éveiben tűnt el Angliából, anyámat és engemet a sorsunkra hagyva. Egy ideig nem hallunk róla semmi hírt, aztán levelek kezdtek érkezni tőle Ausztrália és a Déli-tenger külön­böző pontjairól. Levelek, amelyekben pénz is volt. A pénzre pedig ugyancsak nagy szükségünk volt Azóta megtudtam, hogy a „rigóvadász“­mesterségre adta magát: Isten a tanúm, nincs mit dicsekednem vele, de a mentségére azt hozhatom föl, hogy legalább nem hagyta el egészen hitvesét és gyermekét. A nyolcvanas években hírét kaptuk halálának. A Maid of Shiloh fedélzetén halt meg, a Gilbert­­csoport Apiang nevű szigetén temették el. Dan Win­terslip temette el, a hajó elsőtisztje. Mi belenyugod­tunk a halálába, belenyugodtunk abba, hogy r, pénzes­levelek elmaradtak, és újra elkezdtük a küzdelmet a létért. Hat hónappal később levelet kaptunk Sydney­ből atyám egyik barátjától, aki szintén rigóvadász­­kapitány volt. Még pedig nagyon meglepő levelet. A levélben az volt megírva, hogy írójának biztos tudomása szerint atyám nagy mennyiségű pénzt tar­tott magánál a Maid of Shiloh-n lévő kabinjában. Nem bízta a pénzét bankokra, hanem egy oln­a­fából ké­szült pénzesládában tartotta. A levélíró közölte azt is, hogy látta a láda belsejét, és hogy ékszereket és bősé­ges mennyiségű aranyat látott benne. Atyám megmu­tatott neki több zöldszinű bőrzsákocskát is, amelyek­ben aranypénzek voltak, különböző országokból. Be­csülte az egész vagyont húszezer fontra. Dan Winter­slip, írta a levélíró, visszavitte a Maid of Shiloh-ot Sydneybe, átadta az illetékes hatóságoknak atyám ru­háit és holmijait, továbbá átadott tíz fontot pénzben. Egyébről még említést sem tett. Ő és a másik fehér em­ber, aki még a Maid fedélzetén volt, egy Hagin nevű ír, együtt indult el Hawaiiba. Atyám barátja azt taná­csolta, hogy indítsunk azonnal nyomozást.­­­ Nos, uraim, — Brade végigtekintett az érdek­lődő arcokon — mit tettünk mi ketten? Szánalmas helyzetben voltunk, anyám is, meg én is. Nem volt pénzünk arra, hogy ügyvédet fogadjunk, hogy ezer mérföldek távolságából hadakozhassunk Winterslip ellen. Egy rokonunk révén érdeklődhettünk Sydneyben, de semmi érdemlegeset sem tudtunk meg. Egy ideig beszéltek efféléről, de aztán a mendemondák is elnémul­tak, és az egész dolog feledésbe merült. Én . . - én azonban nem felejtettem soha. Dan Winterslip visszatért ide, és fölvirult. Azon a pénzen, amelyet atyám kabinjában talált, akkora va­gyont szerzett, hogy egész Honolulu bámulta miatta. És míg ő virult, mi csaknem éhen pusztultunk. Anyám meghalt, én azonban megmaradtam- Évekig az volt az egyetlen álmom, hogy fizetésre kényszerítsem Dan Win­terslipet. Nem vittem valami sokra, de bádogultam. Most már van pénzem a küzdelemre. Négy hónappal ezelőtt lemondtam indiai szolgálatomról, és elindultam ide Honoluluba. Kikötöttem Sydneyben. Atyám barátja meghalt, de a levele nálam van. Hasonlóképpen nálam vannak mások vallomásai, akik tudtak arról a pénzről és az ohia-fa pénzesládáról. Megérkeztem ide, hogy végre szemébe nézzek Dan Winterslipnek. De nem néz­hettem a szemébe soha. Mint tudják uraim ... — Blade keze itt megremegett kissé, mikor letette a cigarettá­ját — . . . valaki megfosztott engem ettől a kiváltság­tól. Valaki ismeretlen félretolta utamból azt a férfiút, akit én több mint negyven évig gyűlöltem.­­Ön a múlt Vasárnap érkezett, egy héttel ezelőtt — mondta rövid szünet után Haller. — Vasárnap este Kaohla meglátogatta önt. Fölajánlotta önnek a pénzes ládát? — Igen — felelte Brade. — Kábelsürgönyt kapott a barátjától, és úgy számított, hogy keddre hozzájut a pénzesládához, ötezer dollárt ígértem neki, abban a hiszemben, hogy Winterslippel fizettetem meg. Kaphla elmondta nekem azt is, hogy Hagin él, Mani szigeté­nek égjük ranch-ha. Ez a magyarázata annak, hogy odautaztam, még pedig álnéven, mert nem akartam, hogy Winterslip figyelhesse mozdulataimat. Semmi két­ségem nem volt affelől, hogy figyel engem. — Kaohlának sem mondta meg, hogy hova utazik? — Nem. Nem tartottam tanácsosnak, hogy teljesen bizalmamba vonjam. Megtaláltam Hagint, de nem tud­tam kivenni belőle semm­­it sem. Winterslip ny­ilván hallgatási díjat fizetett neki már régebben. Tudtam, hogy a pénzesláda rám nézve nagyon fontos, és azt sü­r­­gönyöztem neki, hogy mihelyt visszatérek, hozza el hoz­zám. Akkor került nyilvánosságra Winterslip halálá­nak híre. Nekem ez nagy csalódás volt, de engem nem térít el szándékomtól. Blade John Quincyhez fordult. — Winterslip örököseinek fizetniök kell. Eltökélt szándékom, hogy biztosítom magamat öreg napjaimra. John Quincynek ismét kipirult az arca. Valami lá­zongó érzés, sértett családi gőg mozdult meg benne. — Majd meglátjuk, Mr. Blade — mondta. — Ön megkerítette a lábát, de semmiféle bizonyítéka nincs jelentős­ebb pénzösszegről . . . — Egy pillanatra — szakította félbe Greene, a köz­vádló. — Mr. Brade, meg van önnél azoknak az érték­tárgyaknak a leírása, amelyet atyjától eltulajdoní­tottak? Brade bólintott. — Igen Atyám legutolsó levelében, amelyet hozzánk intézett, és amelyet a napokban újra átolvastam, egy melltűről is említést tett, amelyet Sydneyben szerzett. Smaragdból kirakott fa, rubintgyümölcsökkel és gyé­mántokkal, óniksz háttéren. Azt írta, hogy elküldi édes­anyámnak, de a melltű soha nem érkezett el hozzánk. A közvádló John Quincyre nézett. John Quincy félrepillantott. — Én nem vagyok örököse Dan Winterslipnek, Mr Blade — magyarázta. — A dolog úgy áll, hogy nekem meglehetősen távoli rokonom volt. Leánya nevében nem vagyok ugyan jogosult beszélni, de okom van bi­zonyosra venni, hogy ha meg fogja tudni az ön törté­netét, bíróságon kívül is el lehet intézni ezt az ügyet. Várhat még kissé? — Várok — mondta Brade. — Most pedig, kapi­tány . . Haller fölemelte a kezét. — Csak egy pillanatot, ön nem látogatott el Mr. Wintersliphez? Nem járt a háza közelében? —­ Nem — felelte Brade. — Winterslip ebédlőjének ajtaja előtt, mint már mondottam, egy Corsican-cigaretta csonkját találtuk meg. Ezt a részletet még tisztáznunk kell. Brade rövid gondolkozás után megszólalt: — Nem szeretnék senkit bajba keverni, de hiszen az az ember senkim és semmim, a nevemet pedig tisz­táznom kell. Egy ízben a Szirt és Pálma tulajdonosá­val tereferéltem, és megkínáltam cigarettával. Nagyon megörült, mikor megismerte a márkáját. Azt mondta, hogy már évek óta nem is látott ilyet, így hát adtam neki egy marékravalót, és ő megtöltötte vele a ciga­rettatárcáját. — Jim Eganról beszél? — kérdezte Hallet örven­dezve. — Mr. James Eganról, igen — felelte Brade. — Ennyit akartam tudni — mondta Hallet —■ Nos Mr. Greene . . . A közvádló Bradehez fordult. — Jelenleg nem engedhetjük meg, hogy eltávoz­zék Honoluluból, — mondta —,de visszatérhet a szálló­jába. A ládikó itt marad addig, amíg mást nem hatá­rozunk. — Természetesen. Mr. Brade fölállt. John Quincy a szemébe nézett — Rövidesen meg fogom látogatni ígérte. — Hogyan? Ah, igen, igen. Brade idegesen mérte végig Johnt. — Ha megengedik, uraim . . . távoznom kell . . . igazán . . . Elment. A közvádló megnézte az óráját. — Nos, ennyire vagyunk. Majd reggel tárgyalok önnel, Hallet. Feleségem a Country Clubban vár. Jó éjt, Mr. Winterslip. Látta John Quincy arcán az árnyékot, és elmoso­lyodott. — Ne vegye túlságosan szívére ezeket a leleplezé­seket unokabátyjáról. Ami a nyolcvanas években tör­tént, az régen történt.­­ Mikor Greene eltávozott, Hallet odafordult John Quincyhez. — Mit kezdjünk ezzel a Kaphlával? — kérdezte. — Cifrául bonyodalmas dolog lenne üldözőbe venni őt is, betörő barátját is a President Tyler-en, de megte­hetjük . . . Egyenruhás rendőr jelent meg az ajtóban. Kihívta Chant — Ó, nem kell — mondta John Quincy. — Sladd fus­son a fiú. Nem akarunk semmiféle nyilvánosságot eb­ben a dologban. Arra kérem, kapitány, ne adja át Blade történetét az újságoknak. — Megpróbálom — felelte Hallet. Odafordult a ha­záj­ához. — Gyere ide! A fiú fölállt. — Hallottad, mit mondtak ezek a dzsentimenek. Le kellene tartóztatnunk téged emiatt, de most fonto­sabb dolgunk is van annál. Fuss, amerre látsz . . . Chan éppen jókor tért vissza ahhoz, hogy ezt még hallja. Mögötte egy fürge kis japáni meg egy fiatal kínai fiú. Az utóbbi a legújabb kollégiumi divat sze­rint öltözve. Amerikai volt, és ezt hangsúlyozni kívánta. — Csak egy pillanatot! — kiáltotta Chan. — Új és érdekes tények derülnek napfényre. Uraim, ez az én unokaöcsém Willie Chan, a Pánkinai Labdajáték­csapat kapitánya, és a Csendes-Óceán legfélelmesebb hátvédje. — Örvendek a találkozásnak — mondta Willie Chan. — Itt pedig Okamoto, kinek gépkocsiállomása van a Kalakaua Avenuen, nem messze Winterslip házá­tól — — Ismerem Okamotot — mondta Hallet. — Okole­­ban-t árusít mellesleg. — Ó, dehogy — tiltakozott Okamoto. — Csak gép­kocsi-állomás valóság. — Willie maga is nyomozgat üres óráiban — foly­tatta Chan — Furcsa vallomást vett ki ebből az Oka­­motoból itt. Egy keddi napon, kora reggel, július el­e­­jén, Okamoto erős kapuzörgetésre ébredt. Odamegy a kapuhoz ----­— Mondja el ő maga — vágott közbe Haller. — Mi­­lyen időtájban történt? — Reggel kettő — felelte a japánt. — Pörgetés mint Chan leírta. Fölkelek, megnézem órát, szaladok Lapuhoz. Mr. Dick Kaohla vár. Mondja, vigyem haza Iwilei kerületbe. Vittem. — Rendben van — mondta Haller. --- Egyéb nem történt? -Semmi? Chan, vigye ki őket és köszönje meg, ez az ön különlegessége. (Folytatjuk.) 9

Next