Uj Nemzedék, 1929. augusztus (11. évfolyam, 172-196. szám)

1929-08-07 / 177. szám

2 (J&uzmcn &easéty.) - AM UJ Nemzetek tudósítójától -A feleségem már vagy egy esztendeje rágja a ffilemet, hogy mondjak fel és költözzünk mások lakásba. Délben, ha hazamegyek, azzal fogad, hogy a Ragyahelyiné gyerekei, öten, Zrínyi Müklöe kirohanását játszották és be­ütötték a spázablakot, miközben Rogyákné leánykái belekapcsolódva a történelmi hangu­latbe, egyidejűleg egri nőket játszanak és mosogatóvhanel leöntik az emeletről a gangra kitett ágyneműt, máskor meg azzal, hogy a Rogyákné bekiabált a konyhába a mi Tercsink­nek, hogy mikor lesz az árverés. Végre is nekidaráltam magamat és felmond­ta® t. Amikor est Bogyákné — mint utólag ér­tesültem — megtudta, azonnal elzálogosította a hat havi részletre vett villamostermotort és natursm­olivel egybekötött örömünnepet ült. (Fulladjon meg rajta!) Elvégre szellemi munkával foglalkozó em­bernek (a Mértékhitelesítő Hivatalnál hordó­­k fogatású főfelügyelő vagyok) munkája után pihenésre van szüksége. Kerestem és találtam egy lakást, Örömvölgy­ utca 364. szám alatt. Igaz, hogy kisebb, mint a régi volt, de így a poloska is kevesebb, no meg Bogyákné sínes itt és az is valami. Megállapodtam a Krampoics ét Csipetke (azelőt Hebehurgya és fiai) bútorszállító céggel. A cég elég szolidnak látszott. Mindössze azt kötötte ki, hogy a szál­lítási költségek huszonöt százaléka előrefize­­tendő, a hátralék Budapesten perlendő, kanári­madár szállítása esetén, továbbá magaslati fuvarért pórdij jár, viszont, ha a kanári ma­dér nem bírja ki a magaslati levegőt és út­közben elfütyüli hattyúdalát, akkor a temet­kezési költségek engem terhelnek. Kikötötte még, hogy a be- és kirakodásnál családom valamely fegyverfogható tagja, (anyós, stb.) felügyelni köteles, végül, hogy ezüstkanál kérdésekben utólagosan nem hajlandó tárgya­lásokba bocsátkozni. Ennel szemben én szerényen megjegyeztem, hogy a szállítási költségek huszonöt százalé­két utólag, a hátralékot pedig a kitűzött ár­verés napján előre vagyok csak hajlandó fi­­astni, továbbá, hogy a cég a kanári élelme­zésére megfelelő mennyiségű kockacukrot és sárgarépát köteles letétbe helyezni és erről közraktári jegyet felmutatni. (Ez a kikötés azonban csak elvi volt, miután kanárink nincs, de ha lett volna is, már régen kirántottuk volna). Végül kijelentettem, hogy az ezüst­kanalakat anyósom személyesen szállítja, a nyújtóját pedig, mint hatalmi jelvényét, szin­tén nem adja ki a kezéből. Megbeszéltük, hogy a kocsi reggel hatkor lesz a lakásomon. Másnap reggel, úgy fél kilenc felé felkeltem arról a fonott kosárról, amelyre feleségem előző este ültetett, hogy reggelre be lehessen csukni és kimentem a konyhába. Kiderült, hogy a kocsisok már egy órája itt vannak, mér meg is ettek egy nagy üveg vizesuborkát (úgyis eltört volna! — vigasztaltak jóindula­túan) és Teresét azzal szórakoztatták, hogy cletsta­dxsien fogásokra tanították. Felrakod­­tunk és elindultunk. Útközben egyszerre csak megáll a kocsi és a főkocsis kijelenti, hogy az öreg anyám kedvéért sem megy tovább sor­­spont nélkül. Hiába magyaráztam, hogy az Örömvölgy-útca, mint neve is mutatja, nem magaslat, sőt ellenkezőleg, ő azonban oda­­konklodált, hogy hegy vagy völgy, az neki étmaifa és elküldött a sorspontért. Délután há­romkor azután megérkezett a várt segítség, amely egy törkölyillatú bőrkötényből, egy belevaló kocsisból, egy usfcorból és két szo­morú négylábúból állott, amelyekről már mesz­­sziről meglátszott, hog nemsokára mint „friss debreceni formával“ fognak új életet kezdeni. Az új lakásba először a zongorát hozták fel. Már lenn a kocsinál ékesen káromkodások, harsány vezényszavak és szakkifejezések röp­ködtek, mely, utóbbiak közül sikerült megje­gyeznem a következőket: „Fogom mán.“ „Mán az enyém." „Héruk karcolás.“ Hárised a kévédért.“ „Buktasd.“ „Az anyád.“ Az utóbbiról még nem tu­dom egész biztosan, hogy foglalkozási mű­szó-e, vagy az illető csak társa édesanyjának hogyléte iránt kívánt érdeklődni. Szegény zongora! Egy lába eltört, két fogát kiütötték és úgy látszik, hogy belső sérülése­ket is szenvedett, mert oldalt három húr ló­gott ki belőle. Első segélyben részesítettem és gyorsan a Sternberg-klinikára számíttattam. Feljön az egyik harcolóé a kezében egy óriási furnéros valamivel, amelyben a vitrin olda­lára ismertem és udvariasan kérdezi: „Hát az Kovavalót Lenn a kocsiban találtam.“ Tercsi ijedten jön jelenteni, hogy sehol sem találja a ticliteres befőttes üveget, amelyben rumos­meggy volt éltévé, ellenben a paplan erősen rumanga és meggyet talált az ingaórában. Pista fiam éppen most vágta meg a kezét a S­rawwi­­90r darabjaival, amelyet részle­tekben hoztak fel, holott kivételesen nem is részletre vettem. Érdeklődésemre a velencei tükörrel kapcso­latosan azt a felvilágosítást kaptam a hur­colásoktól, hogy a tükör már nagyon ócska volt és nem bírta ki a konyhakredencet, ami­kor ráesett. Közben a feleségem egyik ájulásból a má­sikba esik, fel-fellocsolgatom és serényen köl­tözködünk tovább. Csak azt nem értettem, hogy hogy tört össze az új lakásban lévő hatalmas vaskályha lába, mire az egyik mezítlábas harcoló­ megma­gyarázta, hogy munka közben véletlenül rálé­pett. Miután pipaszáram is előkerült a zsiroebö­­dönből, úgyszintén Pistike zoknija is a cuk­rosszelencéből, örömmel konstatáltam, hogy a tányérok, amelyek anyósom barchet alsószok­nyájába voltak csomagolva, épen érkeztek meg. A harcolások annak jeléül, hogy a munka befejeződött és elérkezett, a borravaló pilla­nata, némán felsorakoztak, szorgalmasan tö­­rü­lgetve homlokukról az izzadtságot. Én át­nyújtottam nekik a­z időközben előkerült ha­talmas meggyesüveg alsó felét, amelyben még mindig volt vagy három liter rum. Igazságo­san megosztoszkodtak rajta, majd köszönés nélkül elvonultak. Lassankint beesteledett. Anyósom ügyes há­lóhelyet rögtönzött magának a vitrin romjai­ból, Pistikét lefektettük a szennyes­ládába, fe­leségem a divánra feküdt, én meg Fejem alá tettem a zongoralábát És átvette egy polos csendes birodalmát. Fintor. Uj Nemzedék Suftrda, 1909 antrasztm 7. A vízivárosi erdő­temetőben Ahol az ősvadon visszavette birodalmát és régi-régi halottak bujdosnak a bozótban , a­­ v­ -Dús, zöld erdőben, kanyargó hegyi ösvény indul el a rengetegnek. Dalosmadarak füttye kíséri a vándort, a fa a térdünket simogatja, bozóton, vad galagonyán, egymásba nőtt fák indáin törtetünk keresztül. Úttalan után, hol emberi láb, ki tudja, mikor taposott. Kerítés nincsen, utunkat nem állja senki, semmi sem. Egy behorpadt dombocskáról riadtan száll föl a fekete rigó. Füttyent egyet, a fejünk fölött szálldos, azután jobban szemügyre vesz, meg­barátkozik az idegennel, aki betört a vadonba és a vállára száll. Ez a vízivárosi temető. Az elhagyatott vízi­városi temető, ahol régi-régi halottak pihen­nek nagy-nagy békességben, elvegyülve a földdel, összeölelkezve a növényekkel, bele­veszve a természetbe, az őszbe, a tavaszba, a nyárba és a télbe. Nincsen temet­őfal, nincsenek utak, a temető­nek ezen a lejtőjén minden rend nélkül hever­nek és bujdokolnak töredezett sírkövek; arcuk­ról az idő rég letörölte már az írást, mely elmondaná a késő vándornak, hogy aki oda­lenn álmodik, az volt-e egykor, vagy szolga és hány évet élt a föld felett. A félméteres fűben, száz éves tölgy alatt, kúszó növények rejteké­­ben látjuk meg az első követ, mely a vadon vándorának eszébe juttatja, hogy temetőben jár. A földön fekszik, két darabba törve és ha el akarjuk olvasni időmarta betűit, le kell he­verni a földre, bele a vad fűbe, az erika, a margaréta, a százféle jószagú virág és növény közé, bebújni a kígyózó indák alá és úgy be­tűzni: „Integra viro Benedicto Thallóczy“ . . . I legaább száz éve fekszik itt valahol a földdel már egyenlő sírjában Thallóczy Benedek úr, kinek a sírkövét ledöntötte az idő viharja és talán el is sodorta a hegyoldalban néhány lé­pésre. Egy pillanatig csönd van, a rigó füttye elhallgatott, csak egy dongó orgonál körülöt­tem és elgondolkozom Thallóczy Benedek úr­ral, késői vándor a százéves halottról, akinek a sírja fölé a legszebb szót vésték kortársai, amit férfiúról mondani lehet az eljövendő idő­nek: Integer . . . Egész férfi . . . A hegyoldalban törtetünk fölfelé, kis pata­kon gázolunk át. Hál' Istennek, nincsen erre nyoma kultúrának, emberi gondnak. Erdő ez, zöld erdő, igazi erdő. Madarak, halottak és ábrándos lelkek birtoka. Valaha utak voltak erre, nyírott fák, gyepágyak, szép rendben so­rakozó hantok. Azután rátört minderre a ha­talmas erdő. Visszavette a­­ temetőkertet, újra erdő lett a temetőből. Itt is, amott is kibújik a sűrűből, össze­vissza, minden rend nélkül egy-egy sírkő, vagy tört márványdarab. Meg-megbotlik a láb, vagy fagyökérben, vagy kicsiny horpa­dásban, amiről azt sejti: sirkant volt valaha. A méteres fából milyen büszkén emelkedik ki még most is „Nagyságos vizeki Tallián Ju­lianna asszony, méltóságot kaposmérői Mérey Sándor cs. kir. kamarás és kir. helytartói ta­nácsos hitvesse, ki meghala élte huszonnyolca­dik esztendejében.“ Szétnyílik az erdő a hely­tartó tanácsos özvegyének büszke sírköve előtt, mely már 1823 óta mereng itt és a János­­hegy orma felé néz. Itt találjuk a sűrűbb részben, ahol összetorlódnak a halottak és már valami út is akad, a nemrég elhunyt volt föld­­mivelésügyi miniszter, Darányi Ignác szüleit és testvéreit. A temetőnek ez a része, közel a Virányos-úthoz, sokkal inkább látszik temető­nek, mint a többi. Valamilyen rendben sora­koznak itt már a sírdombok, a különböző ko­rokból, időkből való kőemlékek, sírboltok. De olyan sokan vannak a halottak, úgy összezsú­folták őket itt, a temető szívében, hogy az em­ber nehezen talál utat besüppedt, vad növény­nyel födött sírjaik között. A folyondár, a lőne, a fű itt is elborítja a hantokat és a köveket. Látunk régi sírbóltokat, rozsdás kapu zárja hosszú-hosszú évtizedek óta a roskadó kis épü­let bejáratát. Ki tudja, hány évtizede nem csikordul már kulcs a zárban, nem járt élő a holtak házában. A Lánchíd-építő sírja De vannak erre nagyon szépen gondozott sírok is. Ezeknek a halottaknak még vannak a föld felett hálás hozzátartozói. Az ő sírju­kon még virraszt az emlékezet. Itt látjuk az Áldássy-család hatalmas krip­táját. Német-a fölírása „Familie Aldássy...“ harminckilenc halottjuk pihen az Áldássyak­­nak, közöttük Clark Ádám, a Lánchíd építője, aki Aldássy-lányt vett el feleségül. Itt porlad Székely Ferenc volt igazságügyminiszter is. A közelben látjuk a Csáky-sírboltot. Valósá­gos templom ez, oltárral. A rozsdamarta rács­kapu nehezen nyílik. Levesszük a kalapun­kat, mikor a halott Csákyak kertjébe lépünk. Egymás mellett fekszenek itt, nagy kőlapok alatt Csákyak és Königsegg grófok. A bólogató nagy fák alatt bozótban­ törte­tünk előre. Megható vörös obeliszkkel talál­kozunk. „Nemes szent-katolnai Cseh Lajos az első Deák-oskolában tanuló meghalálozott 1827-ben." A vad füvet, a folyondárt sok-sok évtizede nem háborította senki a diák sír­ján. Elfelejtve nyugszik itt szive, széjjelron­tott álmaival. Vájjon mi lehetett volna! A „Deák-oskolás“ kisfiú több mint százesz­tendős sírján túl egymásután köszöntjük a holtakat: Lassú István kamarai levéltárnokot, a Magyar Tudós Társaság tagját, aki 1852- ben halt meg. „Oh, mily dicső év omla össze itten.. Huszthi ifjú Riskó Ignác sírköve a fűben fekszik, eldőlt; alighanem fia vo­lt ő Riskó Nácinak, Petőfi barátjának, a Szatmármegyei aranyifjúnak, a 48-as országgyűlés jegyzőjé­nek. . Az orgonaépitő és a „bürgerliche tschischmamacher* Megpillantjuk most az orgonaépítő sírkövét, aki 1800-ban halt meg: Franz Xavér Lu­berth - nek hívták. Isten dicsőségére építette Ferenc Xavér a zengő orgonákat és mikor meghalt, a vízivárosi templom orgonája, amit nyilván az ő keze épített, bizonyosan megható gyász­dallal siratta el. Nagyon sok sírkövet látunk magyar névvel, német fölírással. Az Áldássy-család sírboltján kívül itt van: „Marie Szily de Nagysziget“, majd Georg Várady, Gustav Papp, Stepahn Szalay,­­ egyébként „bürgerliche tschischma­­machermeister volt“. Ennek a sírkövén ném­ánk a nerve van németül, de még a mestersé­gét jelző szónak a fele is, a magyar fele csizma, még azt is megnémetesítették. Mind­járt a közelében találjuk Albrecht főherceg magyarországi helytartó francia szakácsának, Louis Honoré Bressonnak a síremlékét 1857- ből. Gazdájának rangját és címeit ráírták az ő sírkövére rátarti rokonai, akik még a sza­kács halála után is büszkék voltak arra, hogy kinek a gyomrára vigyázott elhalálozott atyafiuk. Szivek porladnak e fák alatt. És teremtő emberi agyak. Mennyi szív, mennyi agy­velő . . . Milyen buja itt a fa, színes a virág.. Óh, ha élet és valóság lehetett volna minden álom, eszme, ábránd és szenvedély, mi ezéjj el­­porladt itt alant! .... Egy sirkő igy mesél: Itt az üdv e szent jele alatt várják a boldog feltámadást dedinai Dedinszky Elek cs. kir. helytartótanácsi le­véltári tok ur tetemei 1849." A fa és a folyon­dár egészen befutotta a hatalmas empire szarkofágot, mely alatt 1831. óta porlad Or­­landiny Antal udvari tanácsos. Különös ér­deklődéssel nézzük a szürke sirkövet, mely büszkén állja a hegyi viharokat 1846. óta, szálfa egyenes tartással, mint a néhai való ur, kinek porai fölött emelkedett. ..Méltóságáé Lo­vász Endre ur a‘ Szent István apostoli királyi rend kiskeresztes vitéze, a­ magyar királyi helytartó tanács nyugalmazott tanácsosa..“ Az ő magyar sárköve mellett sorakoznak atya­fi­­ságának emlékkövei, nagyrésze német föl­irással. „A Bethlen gróf urat tetszik keresni?“ Árnyékos helyen, nagy fák ernyője alatt ta­láljuk bethleni gróf Bethlen Ádám királyi ka­marás sírkövét 1863-ból. Miniszterelnökünk nagyapja volt. Mellette mindjárt gróf Bethlen János, akit 1851-ben temettek el és „gróff Mi­kes Benedekné sz. gróff Mikó Eszter 1855.“ Oszlopos siremlék állja utunkat. Omladozó lépcsők vezetnek fel pózzá; olyan mint a kő­oltár az erdőn. Az oszlopok között a szolid Jézust látjuk a gyermekekkel. A Városmajor­ban lévő Mayer Ferenc árvaház alapitójának, a nemeslelkü Mayer Ferenc cs. kir. tábornok­nak síremléke ez. Az árvaházal­apitó, jólelkű generális Isten kegyelméből magas kort ért: nyolcvankét esztendős volt, mikor letették tetemét e kövek alá 1857-ben. Az első élőlény, akivel találkozunk, a vén temetőőr. Ide már nem temetnek régen senkit, az erdő elvegyült a sírokkal, újra erdő lett a temetőből. De az öreget ittfelejtették. Itt lakik vén kutyájával az erdei temető közepén és nagyon megnézi a vándort, akivel találkozik, mert ritkán lát élő embert. — A Bethlen gróf urat tetszik keretűit Ott van mindjárt a Mikesék mellett. . . Úgy beszél a „Bethlen gróf úrről“, meg a „Mikesékről“, mintha élnének. Ő együtt is él ezekkel a régi halottakkal, személyes ismerőse valamennyinek. Borzas fehér kutyája barátsá­gosan odadörgölődik hozzánk ,és szelíden, okosan, kicsit talán kíváncsian nő, ránt­unk­,s vén szeme. Elkísérnek egy darabon: a lassú járású, görnyedt, öreg temetőcsősz, meg a vén kutya. Azután megint egyedül folytatjuk utunkat árkon-bokron keresztül, az úttalansá­­gon át. A fák közül és a méteresre szökő fűből kicsi kápolna tornya magasodik ki, arra tar­tunk. A kápolna előtt, sírüreget fedő kőlapon szerelmes pár ül. Nem veszik észre a vándort, önfeledt boldogsággal, kéz a kézben ülnek és csak a százesztendős halott odalent, csak ő hallgatja boldog suttogásukat. . . Pár perc múlva, — hallga, hallga csak! csilingelő gyermekhangok éneke folydogál át a fák lombjain, egyre közelebb. Patakon át kis erdei tisztásra érünk a temető lejtőjén; egy francia nevelőnő sírköve és két névtelen ha­lott hantja áll a tisztás szélen. A gyepen gyer­meksereg játszik, ringó-lengő virágkoszorú, körbe-körbe, kéz a kézbe. És énekelnek: Lánc, lánc, eszterlánc . . . Virág a sírokon, élet a halál fölött. Örökkön ájuló élet . . . Diadalmas tavasz . . A hegyi échó lágyan sóhajtja vissza az élő ezüstcsengelyük énekét, a fák hajlandoznak az alkonyi szellőben és a sírokon bájosan meg­hajtják fejüket és játszadozni kezdenek a gyermeksereggel együtt a vadvirágok. A vad­virágok, amik holt szivekből nőttek. A virányos felől megszólal az estharang: Ave Maria . . . Balassa Imre. Villamos mellett elsőrendű, keleti fekvésű Buda legszebb helyén, a Gellérthegy déli lejtőjénél, 250—SCD öles parcellákban élenként 70— 110 P-ig kedvező fizetési feltételekké eladók. Megbízva, a Központi Ingatlanforgalmi Iroda, Budapest, V., Honvéd­ utca 10. szám. Házhelyett, villatelkek! Budapesttől 16 km.-re, fővonali vasútállomás mellett, kitűnő közlekedéssel, a vidék legszebb helyén. — Állami tisztviselők, altisztek, vasutasok, villamos alkalmazottak és magánosok részére, rendkívül előnyös felté­telek mellett, kétesztendős részletfize­tésre, négyzetösenként 3—12 pengőig eladók. Bővebbet Honvéd­ utca 10, L 18.

Next