Uj-Somogy, 1927. május (9. évfolyam, 98-122. szám)
1927-05-01 / 98. szám
D1. évf. 98. (2278.) szám. Ára: 16 fillér. Kaposvár, 1927. május 1., vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: KAPOSVÁR, KONTRÁSSY-UTVA 6. SZÁM.—— TELEFONSZÁM: 128. POLITIKAI NAPIfLAP. i—»— Felelős szerkesztő: i)r. THURY ZSIGMOND. Előfizetési órak: Egy hóra 2 pengő. — Negyedévre 6 pengő. — Fél évre (20 pengő. Hirdetések ára milimétersoronként 10 fillér, szövegrészben 15 fillér. Hivatalos és pénzintézeti hirdetések magasabb áron díjazandók. Mimi¥»wniti^m>ibwiMiniw<»fl»nft«iitwriivviwn«»i»w»»w>>i«w»i«iivi»>v¥WivvviiWiwiTtiTr^ivmlirrnvtTirirnviv^rmv»rw^ Nemzetszocializmus. Marx és Engels, amikor a nemzetgazdaságtanban korszakot alkotó tudományos elveikkel a nyilvánosság elé léptek, bizonyára nem gondoltak, nem számítottak arra, hogy eszméik milyen hatást fognak kiváltani az államhatalmak belső szerves életében. De főként nem gondolhattak arra, hogy egyes politikai szervezetek milyen célzattal és módon próbálják azokat érvényesülésük eszközéül felhasználni. S ha elfogulatlanul és a legszigorúbb tárgyilagossággal végigszemléljük az európai államokat, önkéntelenül szemünkbe ötlik a hivatkozott eszméknek a nemzetek életében olyannyira elütő különbözősége s azoknak a nemzeti állameszme szervezetébe beilleszkedése. Az északi államokban Svéd-, Norvég-, Hollandia és Finnországokban a szocialista elvek az államok külső és belső életében ezer és ezer szállal szövődtek a nemzeti állameszme talapzatához s azokon kóros elváltozásokat nem hagytak hátra. Belgium állami életének arculatján sem ejtettek csúf sebeket. Angliában a világ hatalmas és alkotmányosságához konzervatív nemzeti állameszmének politikai gondolata vezérelte és uralja ma is Macdonaldot és társait. Franciaországban Poincaré soviniszta nacionalizmusával verseng Herriot szocialista sovinizmusa s a megdicsőült gloire, a meggyőződéses állameszme, egy pillanatig sem szenvedett csorbát. Svájcnak nemzetiségek szerint tagozódott kantonjaiban a nemzetköziség sohasem tudott éket verni a nemzeti egység közé, bár világhíres iskoláikon mély tudással hirdetik a legszabadabb eszméket. Olaszországban az egységes olasz nemzetnek politikai Napóleonja, Mussolini gyökerestől, intézményestől kigyomlálta, kiirtotta a nemzetköziségnek még a csiráit is úgy, hogy a nagy és nemzeti egységben megujhodott s legerősebb Olaszor- szág élő mintaképe a nemzeti állameszmének és egységnek. Németország, mely a lentebb hivatkozott eszméket szülte, nemzetiességében sohasem sülyedt odáig, hogy nemzeti mivoltát feláldozta, megtagadta volna. S bár mai szervezetében erős és hatalmas szocialista politikai szervezetekkel birkózik, a német szocialista, sőt még a kommunista is elsősorban német, a német egységnek szerves tagja, csak azután szocialista. Sőt csodák csodája, hogy a szétzüllesztett és valóban internacionalista Ausztriában is a polgári pártszervezetek közössége még mindig állja a versenyt, s nem engedi magát legyőzni a nemzetköziektől, pedig ott ugyancsak dolgozik az orosz rubel. A körülöttünk alakult új nagy államokban — Cseh-, Lengyel-, Román- Jugoszláv országokban az erőszakkal párosult legkíméletlenebb és legvadabb sovinizmus gyilkolja, emészti a nemzetiségeket. Érzik, tudják, látják, hogy az internacionálé nekik halálukat, megsemmisülésüket jelenti. Egyedül a volt hatalmas Orosz birodalomban féktelenkedik még mindig a szélsőséges nemzetköziség, de ennek napjai is meg vannak számlálva. Mégis, hogy aránylag ily időn át tudja tartani magát, annak a nemzet politikai éretlenségén, elhanyagoltságán, műveletlenségén kívül a vesztes háborúnak nemzetrontó erkölcsi lezüllöttségének, a cárizmus idején a polgári elemeknek erőszakkal történt elnyomása s az ennek folytán életrekelt szörnyűséges ellenhatásnak s végül és légióként a nemzeti, nemzetgazdasági, társadalmi, kulturális és politikai legteljesebb szervezetlenségének roppant fontos és túlságosan jelentős szerep jutott s a féktelen testi és erkölcsi erőszak tartja leláncolva még most is a nemzeti állameszmének küzködő harcosait, Oroszországnak polgári és agrárius pártjait. Végül, ami a maradék Magyarország politikai jövőjét illeti, bátran kimondhatjuk, hogy nálunk a nemzetközi szocializmus régen kótágyon fekvő, végzetesen halálra vált szervezete felett megkondult a lélekharang s most kisérik utolsó útjára. A bennünket övező sovinista utódállamokkal szemben életbenmaradásunkat csak a legteljesebb és legerősebb nemzeti szervezettség, az állami és társadalmi intézményekben organikusan élő öntudatos nemzeti szellem tarthatja csupán fenn. Elesettségünkben számos külső és belső hatóerők egyenesen ennek a szellemnek kiépítésére, kimunkálására kényszerítenek. Az államnak földrajzi állapota, melynélfogva megszűnt ipari és kereskedelmi jellege s tisztán és kizárólag agrárállammá változott át, magyar nemzeti volta, helyzet- és életenergiája, a szorosan vett közép Európának egyensúlyban tartására szóló tradicionális történeti küldetése követelik fennmaradását. Mindehhez hozzájárul a magyar Bismarknak, gróf Bethlen István miniszterelnöknek világpolitikai bölcs belátása, dr. Vass József és gróf Klebelsberg Kunó magyar Mussoliniknek társadalmi és kulturális téren az egész magyar nemzetnek tisztán és kizárólag nemzeti alapon való megszervezése és a legszélesebb körű szociális intézményekkel biztosítása, melyek révén a bezárt kapun kívül marad a nemzetköziség eszméje, mely hitelét már saját szervezetében is elvesztette s amelyen a kétes értékű és kétséges külföldi kapcsolatok sem tudnak segíteni. Ezt tudván tudják, látják és szemlélik Peyer és társai, az utolsó mohikánok s mert azt is tudniok kell, hogy a lábbadozó magyar nemzetnek csodadoktorai a szervezetében lappangó kóros tüneteket nemsokára véglegesen el fogják távolítani, a kényszeredett kritikán túl gáncsvetéssel, árulással, piszkolódással igyekeznek a nagy nemzeti munka kibontakozását nem megakadályozni, mert erre nem képesek, de legalább is hátráltatni azon célszerűségi elv alapján, hogy qui habet tempos, habet et vitám! Nevetséges erőlködésüknek azonban itt a közeli vége, mert a dolgozó munkáskéz megtalálta a nemzeti érzésen megerősödött s azon táplálkozó polgári pártok kezét. Annak eszméit átvéve, a nemzeti ideálok sáncaiba vetette magát. Az egészséges, eleven, konzervatív, magyar röghöz odanőtt magyarság nacionalizmusában életre fog kelni az ő lelke, hite, reménysége is. Talán egy évtized sem kell, együtt fogja énekelni minden igaz magyar embernek egyetlen szent imádságát, hogy: „Itt élned és meghalnod kell!“ s a feledés örök homályába vész el a hazátlan bitangoknak hangzavara. Európa mostani képe talán a harmadik ezer esztendőre a nagy és kis nemzeti, szinte soviniszta államok kialakulását tárja föl szemeink előtt, melynek szükségszerű következménye az Internacionálénak részvétlen, csendes kimúlása. Dr. Thurzay Károly kir. ügyész. Kaposvár. Dr. Vétek György, Kaposvár polgármesterének nagy figyelemre méltó húsvéti cikke a fővárosi sajtóban, mely propaganda célból rövid kivonatban németre fordítva is megjelent: „Kaposvár kulturális és gazdasági helyzete és fejlődési lehetőségei“ címmel. A Dunánál lankás domboldalai közepett, a Kapos folyó partján terül el közel 300 katasztrális holdnyi felületen a legelusabb termésű vármegyéink egyikének, Somogynak a megyei székvárosa, a rohamos fejlődés iskolapéldájaként emlegettetni szokott Kaposvár. Ez a város valóban szerencsés körülmények egész sorozatának kedvező közrejátszásával dicsekedhetik és mai lakosai semmivel sem kevesebb akarattal, ambícióval és áldozatkészséggel törekszenek a céltudatos fejlesztés folytatására, mint azok az áldott emlékezetű elődeik, akiknek dicséretes lokálpatriotizmusa, jövőbelátó bölcsességes terveket, eszméket termelni és megvalósítani tudó ügyessége a várost olyanná tette, aminőnek ma élvezi minden benne lakó, vagy minden benne megforduló idegen látogató. Mert nem kell és nem lehet különleges elfogultságnak, az otthon túlzott szeretetének minősíteni azt, ha a kaposvári polgár ma bizonyos büszke elégedettséggel, lakóhelye iránti ragaszkodással, a város fejlettségének tudatától áthatott önérzettel vallja magát kaposvárinak! Az igazi kaposvári ugyanis, foglalkozásra, felekezetére, társadalmi viszonyaira való tekintet nélkül, egy közös érzésben tud összetalálkozni Kaposvár minden számottevő lakosával, nevezetesen abban az érzésben, hogy a rohamos fejlődés évtizedei alatt elért és a mostani generációra az elődök jóvoltából örökségképpen hátrahagyott közkincseket, a kultúrának, a szellemi, anyagi és erkölcsi javaknak e város falai között felhalmozódott értékeit, nemcsak megőrizni és az utódokra átszármaztatni kötelesség, hanem azok gyarapítása érdekében még az érzékenység határait érintő áldozatokig is el kell menni, ha nem akarunk stagnálni, vagy visszaesni a fejlődés folyamatában. Az egészséges és okos fejlődés közremunkálásában résztvevőknek a múltba vissza-visszanézve, a jelent a múlttal összekapcsolva kell a jövő útjait egyengetniük, mert természettudományos igazság, amelyet a fejlődéstörténeti elméletek híveinek is sokszor lehetett már alkalmuk beigazolva látni — hogy a gyökér nélküli palánta ritkán életképes, még a városfejlesztés talajába átültetve is. A gyökerükkel a múltba visszanyúló intézmények és tényezők azonban sokkal inkább számíthatnak jelenbeli életlehetőségükre és jövőbeli felvirágzásukra, hogy rajtuk keresztül és általuk fejlődjék, virágozzék a köz, a város is, amelynek falai között, megfelelő történelmi előzmények után, mintegy a szükségszerűség parancsszavára, illetve a közvélemény kívánságára, alkalmas időben életre hivattak. A város múltja. Csak úgy ajánlatos tehát a jövő fejlődés irányait, céljait és a megvalósításukhoz szükséges eszközöket kijelölnünk, ha működési bázisunk a múlt, mert egyedül a jelen viszonyait venni alapul a jövő tervekhez, alig jelentene mást, mint fundamentum nélküli épületre erőszakolni az emeletráépítést, vagy a jelenleg meglevő értékeket is feláldozni kalandos, csillogó, káprázatos délibábokért. Mielőtt tehát Kaposvár fejlődéslehetőségei szóba jöhetnének, vessünk egy pár futó pillantást e város múltbeli és jelenlegi viszonyaira s főleg kulturális és gazdasági helyzetének mai állapotára. Legyen kalauzunk a tárgyilagos elfogulatlanság és városunk érdekeinek jóakaratú szolgálata! Vizsgálódásainkban talán felesleges túl messzire visszamennünk e város történetében. Inkább tehát csak kuriózumképpen említjük meg, hogy a manapság 30.000 fölötti lélekszámú és mintegy 2500 lakóházzal biró Kaposvár a törökvilág végén, pl. 1692-ben mindössze csak 120 házból állott, ezren aliíi számú lakossal, tehát a nem is jelentékeny népességű és kultúrájú falvak sorába tartozott akkor, jóllehet hajdani vára révén az erősített pontok közé volt sorozva. Azt is csak a későbbi fejlődés kirívó ellentéteként