Új Symposion, 1965 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1965 / 3. szám

műhely 23 tolnai o f f ó Haragudtam magamra, hogy Lót sürgönyére mindjárt a pá­holyba kapaszkodtam. Mindjobban megszoktam, megszerettem Ortopédot. Ha ránéztél, hozzáértés behorpadt. Gittszerű volt a húsa. Az orra néha egészen megnyúlt. Nem régen szerelt le. — Örömmel bevonulnék megint — mondta.­­ — Be? — kérdeztem. — Be — mondta. Mind kevesebbet járt a műhelybe. Habár tetszett neki az egyik szlovén felsőrészkészítő nő. Pecekről mesélt mindig Ortopédnak, így hívták kis mopszliját. — Felijedtem az éjszaka — mesélte agresszívan a lány, — és rögtön tudtam Pecekkel baj van, valami történhetett vele. Oda­rohanok ágyacskájához és képzelje, tényleg lecsúszott róla a kis, kockás takaró. — Jebem ti­ja Peceka — káromkodott itthon egész nap Ortopéd. Hazahordta szokatlan alakú kaptafáit, hosszú késeit, a nagy viaszgumókat. Legtöbbször egész nap az ágyban trónoltam. Tele volt könyvvel, újsággal, papirossal. Reggeltől estig vagy tíz-húsz ortopéd kuncsaft megfordult nálunk. Szép lányok, asszonyok is akadtak köztük. A legszebbnek mind a két lábán hét ujja volt. Ortopéd hosszan méricskélte, tapogatta — néha egész félig. A lány félve pislogott felém. Az hitték, beteg vagyok, sohasem mozdulok ki az ágyból. Nemegyszer pénzt dobtak paplanomra. Az olvasást mímelltem, Ortopéd művész volt. De sehogyan sem tudtam rábeszélni, öntsük ki kaptafáit, rendezzünk kiállítást. Lassan elszakadtam Lótéktól. Elpiszkolódtam és megtaláltam az egyensúlyt. Csak be kellett ülnöm az ágyba és nézni, hogyan szorgoskodik Ortopéd. De az utcákon is tudtam már sétálni. Néha egész nap a kirakatokat, a francia olvasóterem képeit tanulmá­nyoztam. Ha netalán elmaradtam egy-két napra, alig vártam, hogy ajándékkal ortopédhoz siessek. Féltem, Lóttal túlságosan meg fogunk örülni egymásnak. S jól tudtam ez mivel jár. Először is kipirulok, mint a rák. Utoljára pl. annyira megzavarodtam, hogy téves villamosra száll­tam fel. Amikor észrevettem, úgy léptem ki, mintha állna. Hóna­pokig felkötve hordtam a kezem. Vörös köpenyem meg­­ amelyben Oggal jártam az ablakra és egyszer tyúktolvajnak néztek ben­nünket, suhogva futottam el az árokban lapuló Og mellett, aki nem bírta visszafojtani a nevetést, amikor meghallotta köpenyem suhogását, megfogták és a rendőrségen be kellett vallania, hogy egy asszonyt lestünk, hogyan vetkőzik) ki kellett mosni. De már késő volt lemászi. Pedig tudtam, Ortopéd aznap is énmiattam nem ment be a műhelybe. És máris kibillentem egyen­súlyomból. Izzadni, viszketni kezdtem. Egész rendszert konstru­áltam erre a viszketegségre. Habár lényegében csak a rendszer­telen tisztálkodástól eredt az egész. Emlékszem, egyszer egész családunk rühes lett. Valami büdös zsírral dörzsöltük sokáig egymás hóna­­lját. Újra bekapcsolták a ventillátort. Egyik novella­ vázlatomat javítgattam. Sóinak később tetszett ez a vázlat. — A legnagyobb bábfestő vagy a filmesek közül — mondta. Sosem fejeztem be azt sem. Csak Ortopéd monológjait, három­ érzelmes tolvajok ia­kodásait, prasnyaságait jegyeztem még hozzá. Nagyokat nevetve mesélte el újra és újra, hogyan piszkított az egyik előkelő szálloda parkettás folyosóján a szőnyeg alá és ho­gyan vágódott rajta hanyatt az egyik kövér alak. Tudtam, Peceket el kell tennem láb alól. Különben örökké üldözni, követni fogja Ortopédot. — Jebem ti­ja Peceka — hajtogattam már én is. Kiapadtam. Mindjárt izzadni kezdtek az ujjaim. Azt hiszem, a rendszertelen koszt és a rendszertelen nemi élet miatt. Mert Ortopéd is csak éppen tapogatta, méricskélte a lányok lá­bait. Legfőbb néha hozzám is odavezetett egyet-egyet, hogy tapo­gassam meg örökre kificamodott bokájukat. Alig várta, hogy megérinthesse a kuncsaft Achilles-sarkát. És Ortopédnek ez elég volt. Tovább nem ment. Nem küldtem semmit a gyerekeknek. Persze ők azt hitték, va­lami egészen másról van szó. No de hát az ügy futott tovább. Az ügyek magánjárók. Csak cérnaguriga kell hozzá, meg gumi. Varázshegyről való elhurcoltatásunk után többé egyszerűen nem tudtuk komolyan venni az egészet. Sollal akkor már másodszor vesztettük el szüzességünket. De körülbelül hogyan is történt? A festőkkel felmentünk a hegyekbe. Nem sokat fogyasztottunk. Talán csak Sol. Emlékszem, megmar­kolta a lámpás forró cilinderét. Egy magas, pirospozsgás, ősz remeténél voltunk. B., Sol és én gyalog, a többiek meg a Citroënnel jöttek vissza. Szépen esett a hó. Egyáltalán nem volt hideg. Örömünkben hem­peregtünk. A varázshegy kis sánta portása elébünk ugrott. Nem akart fölengedni bennüket. Már egy fél évtizede komoly problémát je­lentett számunkra a varázshegyre való feljutás, képtelenek vol­­tunk megoldani ezt a komoly problémát — mivel a néma gyer­kőcnek még a mamája sem érti a szavát stb. A portások (sok volt, sok) sehogyan sem tudtak megszokni, megismerni bennün­ket. Sehogyan sem tudtak megbékélni velünk. Valamiért gyanúsnak tűnhettünk nekik. Szó szoros értelemben idegeneknek. — Röntgen ezeknek az egyszerű bácsiknak a szeme — ugrattam többször a gyerekeket. Akármilyen sürgős munkánk akadt is fenn, ha ránk szóltak, kik vagyunk, mit akarunk, összerezzen­tünk, megzavarodtunk és kisomfordáltunk. Sol vitatkozni kezdett vele. B.-vel szó nélkül felmentünk. Nem­sokára Sol is utánunk szaladt. Azt hiszem, éppen szombat lehetett. Mindannyian jelen voltak, akiknek jelen kellett lenniük. Kopaszok és nemkopaszok (magas és alacsony homlokúak). Baj­szosak és nembajszosak. Shakespeare. Karikaturisták és karika­túráik. Sportszakértők és nem sportszakártők. A kövér és a so­vány feleségek .A szép és a mémszép fiúk. Csend volt. Csak a kártyák csattogását lehetett hallani. Csak az egyik sarokban magyarázott komoly hallgatóinak kicsit hangosabban egy szép lány.

Next