Uj Szó, 1947. január (3. évfolyam, 1-25. szám)
1947-01-04 / 3. szám
4 U| Szó 1947 január 4, szombat Előttünk megnyílt a tudás kapuja Vladimír Fjodorov egyetemi hallgató elbeszélése »Tavaly szereltem le a hadseregből. A tanuláshoz éreztem a legtöbb kedvet és elhatároztam, hogy beiratkozom a moszkvai Lomonoszov-egyetem történelmi fakultására. Jelenleg már a második évfolyamot végzem. Az első évfolyam elvégzése után néhány hetet töltöttem otthon, Gorodiscsépen (gavrilo-poszadi kerület). Ott volt alkalmam találkozni gyermekkori barátaimmal és iskolatársaimmal. Sokan épp akkor szereltek le, mások a kolhozban vagy nem messzi, a kerületi központban dolgoztak. Szünidőre még azok is hazamentek, akik az ország különböző városaiban folytatják tanulmányaikat. Az én szülőfalimbeliek a legkülönbözőbb tanintézetekben tanulnak. Nyáron nem egyszer beszélgettünk arról, hogy milyen jó tanulni, milyen kedvező tanulási lehetőségeket teremtettek a mi országunkban. Mindegyikünknek joga van a művelődésre. Az én földijeim élnek is ezzel a jogukkal és kiváló specialistákká képezik magukat [UNK] Ivan testvérbátyám annak idején az építészeti intézetben végezte el tanulmányait. Jelenleg mérnök-alezredes a Szovjet Hadseregben. Nővérem, Alexandra a moszkvai poligrafikai intézetben szerzett diplomát. Vele együtt végezte el ezt tíz intézetet Sura Szkurihina, a szomszédunk lánya- Unokahúgom, Lena Fjodorova, akivel első osztálytól kezdve együtt tanultam, jelenleg a moszkvai tőzegintézet harmadik évfolyamát végzi. De más falumbeliek is élnek a művelődési lehetőségekkel. Miután elvégzik a gorodiscsei elemi iskolát és a gavrilovo-poszadi tízéves iskolát, különféle technikumokra és intézetekbe iratkoznak be. Zoja Ambramova például elvégezte a pénzügyi intézet tanfolyamait. Klavdia Polezsajeva az ivanovói orvostani intézet hallgatónője lett. Vidékünk központja, Ivanovo nagy ipari város, a szovjet textilipar központja. Nem csodálatos, ha sok iskolatársam elhatározta, hogy a textilszakmában akar dolgozni, így például Klaudia Graf kaja és Tajszija húga az ivanovói textiltechnikumban tanulnak. Ugyanott folytatja tanulmányait Mitrofanova Zoja is.« Vladimir Fjodorov egyetemi hallgatónak ez az egyszerű szavakkal elmondott kis tájékoztatója olyan eseteket sorol fel, amelyekben semmi rendkívüli sincs a szovjet ember számára. Ez a parasztfiú a moszkvai egyetem hallgatója. Számos földije — az ivanovói vidék egyik falvának lakói — szintén különféle főiskolákon folytatják tanulmányaikat. Vladimír Fjodorov úgy beszél erről, mint valami magától értetődő dologról. De ez nem is lehet máskép. A sztálini alkotmány az ő számára is biztosítja a művelődés jogát épúgy, mint a szovjet ifjak és lányok milliói számára. Ábrándozhattak volna-e Vladimir szülei azelőtt arról, hogy az ő gyermekeik főiskolákon fognak tanulni. A főiskolai képzettség a carizmus alatt a parasztgyermekek közül csak néhány szerencsésnek jutott osztályrészül, akiknek sikerült utat törni a tanulás, a tudomány felé. A művelődés inga csak a szovjet hatalom alatt vált valósággá. _ Fjodorov földijeinek példája" ezt igen szemléletesen és meggyőzően mutatja- Vladimir Iljics Lenin azt írta a forradalom előtti Oroszországról, hogy Koldusország volt, ami a műveltséget, a felvilágosodást és a tudást illeti. A szovjet hatalom éveiben, ebben a hatalmas országban óriási arányú kulturális forralom zárott le A Nagy Honvédő Háború előtt a Szovjetunióban több mint 810 főiskola működött, amelyeken töíbb főiskolai halgató tanult, mint Fúrova nagy áramainak és Japánnak valamennyi főiskolájában együttvéve. A cári Oroszországban a lakáskultúra nagyon alacsony színvonalon állott s így európai értelemben vett bútoripar ott nem létezett. Oroszországban nem vett olyan társadalmi réteg, amely lehetővé tette volna a bútoripar fejlődését. Az orosz munkásság és parasztság nyomasztó anyagi helyzete miatt csak a legszükségesebb bútorokat tudta beszerezni magának. A lakásnak csúfolt hajlékuk — melyekben nem volt más, mint egy durván összerótt asztal és egy vagy két pad — inkább hasonlított siralomházhoz, mint rendes szobához. De a kispolgári réteg sem volt olyan anyagi helyzetben, hogy kellemes és szép lakást tudott volna berendezni magának. A cári Oroszországban valójában csak az arisztokráciának és a burzsoáziának volt lehetősége lakáskultúrára. És ők rengeteg pénzt pazaroltak kastélyaik, palotáik, nyaralóik fényes berendezésére. Lényegében e két társadalmi réteg bútorszükségletének a kielégítése képezte az orosz bútoripar alapját. A nagy Októberi Forradalom — mely véget vetett Oroszországban a földbirtokosok és tőkések kizsákmányoló uralmának — megsemmisítette az addigi bútoripart is. A bútoriparban tehát teljes csendesség állott be. A famunkások nagy része a forradalom védelmére sietett és évekig hősiesen harcolt az első munkásálamot megsemmisítéssel feny gető imperialista hadseregek és bels> ellenforradalmi csapatok ellen, a másik része pedig visszatért a faluba és földműveléssel foglalkozott. Ez az állapot évekig tartott, de végül, 1921-ben, a fiatal proletárállam győztesen került ki az imperialisták és az ellenforradalmárok ellen vívott hősi harcokból és hozzáfoghatott a majdnem teljesen megsemmisített gazdaságának helyreállításához. Azonban a bútoriparnak, mint nem elsődleges fontosságú iparnak a helyreállítására csak 1925-ben került sor. Az orosz bútoripar helyreálltási folyamatának egyik legfontosabb mozzanata a »Vorosilov«-ról elnevezett moszkvai bútorgyár megszervezése és üzembehelyezése volt. Ugyanis a szovjet bútorgyártás nem haladhatott régi útján. A változott gazdasági és társadalmi viszonyoknak megfelelően át kellett szervezni a bútorgyártást. Egyrészt számolni kellett a munkásság, a parasztság és a kispolgárság anyagi helyzetével, ízlésével, követelményével, másrészt pedig tartós, célszerű, könnyűszerkezetű bútorokat kellett létrehozni. A gyár igazgatósága a Legfőbb Gazdasági Tanács elnökségével együtt úgy döntött, hogy a gyárat egyszerű, sima, rámás szerkezetű tölgyfafunéros, matt és fényezett ruhaszekrények, arodencek, tálalók és komódok, kihúzóasztalok, íróasztalok, irodai asztalok és heverők gyártására rendezik be. Ennek alapján részletesen kidolgozták a terveket, elhelyezték a gépeket, megépítették a hatalmas hatvankamrás faszárítót és speciális szellőztetőkészülékekkel és hálózattal látták el az összes munkatermeket. A gyár 1927-ben 3000 munkással és 52 géppel kezdte meg a termelést, azonban a termelési terveknek megfelelően, 1930-ban a munkások és hivatalnokok száma elérte a 2700-at, a gépek száma pedig a 180 at. 1934-ben teljesen befejezték a gyár felszerelését s ezzel elérte a terv szerinti termelési képességet. Ekkor 3200 munkás, technikus és hivatalnok dolgozott a gyárban és 210 gép működött. Ebben az évben a gyár állandó munkafolyamatban, három váltásos munkarendszer mellett 18.000 tálalót, 32.000 ruhaszekrényt, 54.000 komódot, 72.000 kihúzóasztalt, 36.000 íróasztalt, 72.000 irodai asztalt és 36 000 heverőt bocsátott az állam rendelkezésére és ezzel nemcsak teljesítette a termelési tervet, hanem 15 százalékkal túl is haladta. Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a termelés fokozásában — a gyár technikai személyzetén kívül — nagy szerepe volt a munkásoknak is, akik a legkülönbözőbb technikai ajánlataikkal nagyban hozzájárultak a termelési folyamatok észszerűsítéséhez és a termékek olcsóbbá tételéhez. A gyár 1934-ben a megvalósított munkástechnikai javaslatokért 45000 rubel tiszteletdíjat fizetett ki, ami ékes bizonyítéka annak, hogy milyen értékes ajánlatokkal járultak hozzá a munkások a termelés fokozásához. A »Vorosilov« bútorgyár a Szovjetunióban az első olyan gyár, amelynek termelési folyamata teljes egészében a részletmunkán alapszik, s így nagyszámú kevéssé kvalifikált szakmunkást tud foglalkoztatni a termelésben. A munkások legnagyobb része csoportokban és darabszám dolgozik. A csoportok tagjai fizetésüket az egyénileg teljesített munka alapján kapták, de az utóbbi időben a csoportok rátértek a kereset egyenlő elosztási rendszerére. Nagyon érdekes megjegyezni, hogy az új, egyenlő részesedési rendszer hatása alatt minden technikai változás nélkül jelentősen emelkedett úgy a termelés, mint a munkások bére. Míg 1946. év első negyedében a csoporttagok keresete átlag 420 rubelt tett ki, addig a második negyedben, vagyis amikor áttértek a csoporton belül a kereset egyenlő elosztási rendszerére, az egyes tagok fizetése 475 rubelt tett ki, ami 11 százalék fizetésemelkedésnek felel meg. A »Vorosilov« gyár munkássága a sokoldalú üzemi, szakszervezeti és politikai elfoglaltság mellett jelentős kultúrtevékenységet fejt ki. A gyár munkásai és munkásnői szép számmal vesznek részt a drámai körben, az énekkarban, a táncegyüttesben, az irodalmi és képzőművészeti körben, melyeket hivatásos művészek vezetnek. Ezek a művészeti tanulókörök mind a gyár klubjában tartják foglalkozásaikat. A gyár művészei gyakran színielőadásokat rendeznek a klub 500 nézőt befogadó színházában, melyekkel eddig is komoly sikereket értek el A múlt évben Gorkij »Nap gyermeked« című színművét fél év alatt tizenkétszer játszották el a különböző gyár munkásainak, mely jelentős sikert mutatott a munkásszínjátszás terén. A negyedik ötéves terv szerint a gyárat kibővítik és az 1940-as termelési tervhez viszonyítva 42 százalékkal kell 1950-ig a termelést emelni. E termelési terv teljesítéséhez nem is fér kétség és a »Vorosilov«-ról elnevezett bútorgyár munkássága továbbra is megőrzi az Összszövetségi Szakszervezeti Tanácsnak azt a vándor Vörös Zászlóját, melyet 11 év óta keményen tart kezében. , DERKOVITS JENŐ Egy szovjet b BLANKA: A kievi vendégjáték tanulságai a magyar színészek számára A magyar színészek a felszabadulás óta türelmetlenül várták az alkalmat, hogy a szovjet színjátszást megismerhessék. A legtürelmetlenebbül azok vártak, akik olvastak Sztaniszlavszkij korszakalkotó rendezői jelentőségéről, akik tudtak arról, hogy a cári Oroszország hajdani és új fővárosának egyik-másik színházában világraszólón tökéletes opera-, balett- és drámai előadásokat produkáltak. Talány volt számukra, hogy ez az előkelő színházművészet miféle külső és belső átalakulásokon mehetett át a népi hatalom irányítása alatt. A hírt, hogy nem moszkvai társulat érkezik, némi csalódással fogadták színészeink. A vendégjáték első előadásán a színészek kíváncsi érdeklődéssel, de nem a nagy színházi élmény várakozásával ültek le a nézőtérre. Amint a vasfüggöny felemelkedett, máris meglepetés várt rájuk. A Magyar Színház modern selyemfüggönye helyett hatalmas, gótikus ív keretezte a színpad előterét. Ez a stílusos, nagyarányú díszletkeret és a hozzákomponált — cirill felírással és cári jelvényekkel ékesített — függöny azonnal hírül adta a színház szakemberének, hogy gazdag eszközökkel és magas művészi igényekkel dolgozó társulat produkciójában lesz része. Az első benyomás meglepetése tizenkét tarka és változatos kép során szüntelenül fokozódott. Nemzeti Színházunk, de még Operánk is megirigyelhetné azokat a nemes anyagból készített, szigorúan korszerű, pazar kosztümöket, melyeket Rettenetes Iván, családjának tagjai, udvarának bojárjai és vajdái viseltek. A szakember arról is meggyőződhetett mindjárt az első öt percben, hogy a színészek a legaprólékosabb, leggondosabb részletmunkával építették fel szerepüket és hogy játékukat a rendező harmonikus, egységes összjátékba hangolta. Jelenetről jelenetre bontakoztak ki más és más, érdekesnél érdekesebb színészegyéniségek. Az előadás végén szentül hittük, hogy a szovjet színjátszás legjobbjait láttuk, elvégre Kiev Szovjet-Ukrajna ősi, patinás fővárosa, amely mindig híres volt kultúrájáról is. Előadás után az egyik lelkes és megilletődött hangon gratuláló magyar színész megkérdezte Makszimovot, a »Nagy Uralkodó« megrázó, drámai erejű címszereplőjét és rendezőjét, hogy remek társulatuk milyen rangot képvisel hazája színjátszásában. Nagy meglepetésünkre, a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb hangján, ezt válaszolta a Szovjetunió érdemes művésze: — Ilyen társulat, amilyen a mienk, százával van a Szovjetunióban. Mit jelent ez! Tévedtek a magyar színészek! Tévedett színjátszásunk nagytekintélyű szakértője, Bajor Gizi is, aki élete egyik legnagyobb színházi élményének tartja a »Nagy Uralkodókt előadását! Nem tévedtek! Az együttes művészi teljesítményét kétségtelenül megillette a legmagasabb elismerés. Színészeink azt nem tudták csupán, hogy a Szovjetunióban csoda történt: a népi hatalom sokmilliós tömegek számára — ha úgy tetszik —1»tömegcikket« gyártott azínházból, de olyan hozzáértéssel, olyajn féltő szeretettel, olyan tjök.-zfb-.gsel, hogy minősége nem silányabb a »mintánál«. Ez« a csoda — ha jól meggondoljuk — csak látszatra csoda. Egyrészt reális, számítás, átgondolt terv, központi irányítás, másrészt áhitatos fegyelem és kollektív ambíció logikus eredménye. »A színház nagy iskola. Katedra, ahonnan sok jót lehet mondani a világnak«, — írta Gogoly. Ő is, Puskin is hangoztatta már a színház népi jellegét és demokratikus céljait. A szovjet hatalom a nép és a demokrácia szolgálatába állította ezt a becses katedrát. Új színházakat építtetett, új színészgenerációt termelt ki és nevelt, hogy mind több és több új színházat, új katedrát állíthasson. Honnan merítette az utánpótlást! A legdúsabb forrásból, a népből. Minden tehetség előtt megnyitotta a színésznevelő iskolákat és a színészi pályát. Serkentette, támogatta a munkás- és parasztműkedvelőket, felébresztette és pöttömkorától fejlesztette a gyermek , a színjátszó ösztönét. Egy csapásra új tartalékról és új közönségről is gondoskodott a színház számára. Hogyan ügyelt a színvonalra! A forradalom első mámorában megindult a lázas keresés új formák, új kifejezési eszközök után. Ám az újítók ugyanakkor magukévá tették a »konzervatív« Sztaniszlavszkij szigorú művészi elvét, hogy súgó segítségével nem lehet és nem szabad színházat játszani. (Hogy ez a reform milyen mértékben emelte a színvonalat, az külön tanulmányt érdemel.) Viszont ahol a keresés zsákutcába torkollt, ott a központi irányítás a bevált tradíciók útjára tessékelte vissza a zabolátlan kísérletezőket. Ezek végül is egy és más, új, termékenyítő tapasztalattal tértek meg. A színvonal emeléséhez nagy mértékben hozzájárult természetesen az is, hogy az állam, mint egyetlen tulajdonos, megszabadította a színházvezetőket az anyagi gondoktól, ugyanakkor a műsort is az anyagi érdekektől. Fővárosban és vidéken egyaránt jut idő, pénz a darabok gazdag, stílusos kiállítására, gondos betanulására. Mindez mégsem magyarázza meg ezt az általános magas művészi színvonalat. A legnemesebb és leghatékonyabb emelőerő ebben a gigantikus gépezetben a szovjet színész áhitatos fegyelme és kollektív ambíciója. A szovjet színész számára a szerep nem az önérvényesülés, hanem az önértékesítés eszköze. Tehetségét nem egyesegyedül a maga személye, hanem a mű, az együttes és végső fokon a szovjet színjátszás hasznára akarja értékesíteni. Ezért a becses célért fárad, tanul, művelődik. A magyar színész helyzete természetesen nem hasonlítható össze a szovjet színészével. Színházaink — a négy állami és egy fővárosi színház kivételével — Budapesten és vidéken is magánkézen vannak. Vezetői korántsem mentesek anyagi gondoktól, műsoruk sem az anyagi érdekektől. Az igazgató keményen viaskodik a gazdasági válságok hullámaival, következésképpen nem lehet elsődleges célja a színvonal emelése. A magyar színésznek minden erejével azon kell buzgólkodnia, hogy színjátszásunk nívója mind ::: -g.sabbra emelkedjék. Ez a becses • i megéri, hogy * kövesse érte szovjet kolégája példáját: tanuljon, művelődjék, állította, dolgozzék a közös sikerért. L