Uj Szó, 1947. szeptember (3. évfolyam, 198-221. szám)

1947-09-28 / 220. szám

10 Uj Szó 1947 szeptember 28, vasárnap 1. A rövidnadrágos emberke Egy ember, aki­ nagyon szereti a csokornyakkendőket,­­ két hüvelykkel rövidebb nadrágot hord, mint ami­lyet általában viselnek, akiinek a külsején semmi figyelemreméltó sincs — ez év szeptember 1-én meg­érkezett Rio de Ja­netróba. Olyan pápista színben volt, hogy fényképei igen sok dolgot adtak a »Life« retusőrjeinek. Mindenki tudta róla, hogy ő a legátlagabb valamennyi átlagameri­kai közül és ő legvidéki­esebb valamennyi missouri-i közül. Ha az volna a szokás, hogy az embert aszerint fogadják, hogy na­­ igen és mennyit ér, akkor Rio de Janeiróban senki észre se vette vol­na ennek az embernek az érkezését. De ez a jelentéktelen ember a sors különös játéka folytán az Amerikai Egyesült Ál­amok elnöke lett és Rio de Janeiro lakói, majd megőrültek a fedlk­esedéstől. Zenekarok harsogtak, virágeső hullt a kövezetre, az égből töménytelen röplap szákin gőzölt és a város minden épületén I­rumar­nak, az USA elnökének és Dutrának, Brazíília elnökének óriási arcképei díszelegtek. A két elnök egymás mellett ült, mind a ketten mosolyog­tak, ami főként azért volt megható, mert Truman nemrég még a nagy Roosevelt szerény tanítványának szerette nevezni magát, Dutrát pe­dig kereszttel tüntette ki Hitler Adolf és érdemrenddel jutalmazta meg Mussolini. Szeptember 2-án Dutra elnök be­kísérte Truman elnököt az amerika­­közi konferenciára és Trum­an a ma­ga repedtfazékhoz hasonló hangján, egy falusi plébános monoton hang­lejtésével felolvasta beszédét, ame­lyet, mint mindig, Clark Clifford szerkesztett meg. Harry Truman ki­fejtette politikai »irányvonalát«. Kijelentette, hogy neki nem tet­szik a háború utáni világ. Nincs megelégedve Európával. Görögor­szág még csak­ vigasztalja valahogy, de az új demokráciák határozottan rontják a hangulatát. Néhány parázs kirohanást intézett a Szovjetunió ellen (igaz, hogy nem nevezte ne­vén) és aztán — akárcsak Churchill — elkezdte csörgetni a kardját: az Egyesült Államok — mondotta — eltökélték, hogy erősek maradnak katonai viszonylatban. 2. A kifutófiú De kicsoda tulajdonképpen az im­perializmusnak ez az új apostola? Az amerikaiak szeretik azt hangoz­tatni, hogy a­z ő demokratikus orszá­gukban bárki lehet elnök. Ehhez nincsen szükség se címekre, rangok­ra, se dollárokra — elég ha állam­­férfiúi talentummal rendelkezik az illető. De miféle talentum segítette hozzá Harry Trumant, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen? Mi volt az, ami kiemelte honfitársainak milliói közül és a Fehér Házba ültette őt? Harry Truman 1884-ben, farmer­családban született. Az iskolában nem tűnt ki különös képességeivel, de rendkívül engedelmes és szorgal­mas volt. Magaviselete példás! Jól­­nevelt, rendes, komoly, de hallatla­nul unalmas volt ez a szemüveges kisfiú. Amikor elvégezte a középiskolát, be akart iratkozni a hadiakadémiára­­de gyönge volt a látása. Gyermekkorától kezdve rendszere­sen és elég jól zongorázott, de még­sem lett muzsikus, mert nem volt hozzá elég tehetsége és fantáziája. Ezért bankfiú lett és mivel heti 25 dollár fizetést húzott, teljes mérték­ben meg volt elégedve sorsával. »Ez volt életem legboldogabb korszaka« — vallotta be. Nem is ábrándozott többről! 1917 áprilisában Trumant behívták katonának. Nem hajtott végre cso­dálatos hőstetteket, de azért rendes, kötel­ességét pontosan teljesítő üteg­­parancsnok volt Amikor leszerelt, hazatért, megnő­sül, és divatáruüzletet nyitott Kan­­sas­ Cityben. De a divatáruüzlet túlsá­gosan nagyszabású váHalfeoa ánMik bizonyalt számára. Tönkrement és elvesztette a maga és mások pénzét egyaránt. Igaz ugyan, hogy tizenhá­rom év múlva megfizette minden adósságát. Miután a kereskedelemben csődöt mondott, elhatározta, hogy szeren­csét próbál a politikában. Azt mond­ják, hogy 1922-ben a Klu-Klux-Klan tagja volt- Truman most határozot­­tan és erélyesen tagadja ezt. Eléggé közismert tény, hogy szabadkőműves volt. Amellett persze demokratapárti maradt. Kansas­ Cityben Tom Pendergast volt, a demokratapárt »boss«-a. Szó, ami szó, ez aztán annál színesebb egyéniség volt. Egyszer ő »csinálta a választásokat«. Ő irányította a párt­jának egész választási apparátusát, amely a legmegvásárolhatóbb a vi­lág valamennyi pártapparátu­sa kö­zül. Tom Pendergast még a kísérte­teket is leszavaztatta: régen meghalt vagy sohasem élt, emberek neve buk­kant f­el választási listáin és azok aztán úgy szavaztak, ahogy Tomnak tetszett. A párt győzelme minden esetben az egész államapparátus ki­cserélését jelentette, az államkor­mányzótól az utolsó postamesterig. Mindezek a hivatalok Tom kezében voltak. Ő pedig úgy kereskedett ve­lük, mint valami vásári portékával. Ő kreálta a kormányzókat­, szenáto­rokat, bírákat. Truman is az ő te­remtménye. Tom Pendergast nélkül Truman sohase csinált volna karriert. Tom Pendergast eleinte csak apróságokat hízott rá: útfelügyelővé nevezte ki és öt dollárt adott neki naponta. Tru­man eső után autókkal szépen leta­­karíth­atta a sarat, az utakról. Később Tom bíróvá »választatta« Harryt, aki nyolc esztendőt töltött ezen a poszton és azután »megkérte Pendergastot, hogy előnyösebb ál­lásba juttassa«. Truman adóbeszedői állásra gondolt, de Tom Pendergast humoros fickó volt. Elhatározta, hogy megtréfálja Trumant és szenátort csinál belőle. — Be akarom bizonyítani, — mon­dotta Tom Pendergast — hogy a jól megolajozott pártgépezet akár egy kifutót is beküldhet a szenátusba. Tom pártgépezete valóban jól meg volt olajozva. Az 1934. évi választá­sokon abban a három kerületben, amelyek Pendergast ellenőrzése alatt álltak. Trumian 40-812 szavazatot ka­pott. Ezek a szavazatok aztán hozzá is segítették a győzelemhez. A kifutó bekerült a szenátusba. Attól kezdve Harry Trumiant »Pendergast kifutó­jának« hívták. Csak tíz év múlva sült ki az egész »választási« história. Egy későbbi nyomozás során megállapították, hogy azokban a kerületekben, ahol Truman több mint negyvenezer sza­vazatot kapott, csak 25 000 polgárnak volt választójoga. Több mint tizenöt­­ezer szavazatot Tom Pendergast kí­­sértetei adtak le. Csakhogy Pender­gast akkorra már a sírban volt, Truman meg a Fehér Házban. Truman miután bekerült a szená­tusba, vakon követte Pendergast pa­rancsait. Soha egy árva kukkot sem szólt, és a szenátusban csak egy do­logról volt nevezetes, arról, hogy mindig hallgat. Három éven keresz­tül senki se hallotta a hangját, csak akkor kért szót, ha Pendergastot kel­lett megvédenie. Gazdája bajba ju­tott. Mesterkedéseit leleplezték és hűvösre ültették. Harry Truman min­dent megtett, amit csak tudott derék »boss«-a érdekében. Az 1942-es választások alkalmával, amikor a »­ futófiú« gazdája már meghalt, Trumant bukás fenyegette. A kisértetek többé ne­m szavazhat­tak rá. Kicsinek és tehetetlennek érezte magát. Siralmasan, panaszo­san tekintgetett körül mindenfelé, gazdáit, keresett magának. É­s talált is. Új gazdája Robert Hennegen, egy missouri-i rendőr fia lett­ Ennek a Hennegennek nagyon rossz híre volt. Őt tartották »a legdiszkreditá­tabb politikai gépezet legdiszkredi­táltabb boss-ának«. Szóval ez a Hennegen lett Truman boss-a. Ő segített Truman­­nak újból bekerülni a szenátusba. Egymás ellen uszította Truman két vetélyitársát és így széttördelte a szavazatokat. Truman jelentéktelen többséggel ugyan, aki győzött Miu­tán újból bekerült a szenátusba, nyomban meghálálta gazdája szíves­ségét. A közvélemény tiltakozása el­­lenéi­e őt tette meg a saintlouis-i adóbeszedővé. Hennegen gyorsan ha­ladt előre. Néhány év múlva már a demokrata párt országos bizottsá­gának elnöke és a titokzatos, de an­nál hatalmasabb »Tamany­ Hall« egyik vezérférfia ’lett. Ez a boss döntő szerepet játszott Harry Tru­man alelnökké való megválasztása körül i­s, így alakult a Mfutófiú karrierje. A boss előltti csúszás-mászás — íme, ez az az állam­férfiúi tehetség, amellyel Harry Truman rendelke­zett. Engedelmesség, befolyásö ható­ság, a wall-street-i urak végtelenül odaadó szolgálata — íme ez az, ami végsőfokon a Fehér Házig egyen­gette a k­is missouri*­ emberke útját­ 3. A kis missouri-i megtalálta nagy gazdáját 1944 júliusában a demokrata párt kongresszusán éles választási harc folyt Az elnök jelöléséhez nem fért kétség, az elnök nem lehetett más, mint Roosevelt. De annál élesebb vita folyt arról, hogy ki legyen az alelnök. Két tábor állt egymással szemben: a haladó szelleműek tábora, Roose­­velttel az élén, meg a reakciósoké, a déli demokraták vezetése alatt. A reakciósok azt követelték, hogy vizs­gálják felül Roosevelt gazdasági pro­gramját, töröljék el az árellenőrzést ismerjék el a fehér faj felsőbbren­dűségét és a déli államok kiváltsá­gait. Ezek jelöltje James Byrnes volt. A haladó szelleműek tábora Henry Wallaces jelölte. Roosevelt is őt támogatta. De Wallace teljesen elfogadhatat­lan személy volt a reakciós demo­kratapártiak szempontjából. De ugyanannyira elfogadhatatlannak tartotta Roosevelt és tábora Byrnest a megrögzött reakcióst. A pártot a kettészakadás veszélye fenyegette. Túlságosan markáns és túlságosan ismert volt mind a két jelölt alakja. Olyan kompromisszu­mos figurát kellett találni, lehető­leg valami egészen jelentéktelen, színtelen egyéniségű politikus sze­mélyében. Hennegennek eszébe ju­tott­­ a »kifutófiú« és őt ajánlotta. Harry Truman megfelelő figurá­nak bizonyult, mert teljesen szín­telen egyéniség volt. Truman tipi­kus »komprom­i­szum gyermeke­« Még születni is egy határállamban született: Missouriban, vagyis észak és dél mezsgyéjén. Harry Truman megválasztása után rögtön felhívta telefonon öreg édesanyját. — Csak légy jó fiú, Harry! — mondta neki az anyja. _ Ö igyekezett is »jó fiú« lenni- Min­dig az árral úszott. 1945 április 12-én hirtelen elhúnyt Roosevelt elnök és automatikusan Harry Truman, a jelentéktelen jack­­soni bíró került a helyébe. A Fehér Ház gyönyörű termében meghökkenve és zavartan állt ma­gas felesége és leánya mellett, s az egész világ kíváncsian, várakozással tekintett­ rá. Mit fog tenni, merre kormányozza az Egyesült Államok hajóját? A nagy elnök árnyéka lebegett fölötte. Amerika haladó szellemű ré­sze azt várta, hogy Truman hű ma­rad elhúnyt elődjének szelleméhez­­»Roosevelt mandátumát örökölte, biztosan meg is őrzi hűségét iránta« — mondogatták az emberek. De a reakció egésze­n más remé­nyeket táplált. A »New York Times« hatalmas címbetfikkel harsogta, bele a világba: »Jobboldali fordulat a láthatáron!«, »Egy missouri­« bizto­san mérsékelni fogja Roosevelt ter­vezetét« — írták róla vidéken. Maga Truman a következőképpm határoz­ta meg álláspontját: »A középtől kissé balra állok«. Port­ kox rögtön helyreigazító­ érv: »a középtől kissé jobbra!«. De a WallÍ-Stcreeten nevettek e nyilatkozatokon és jóslatokon. Ők nagyon jól tudták, hogy milyen irányban fog haladni Truman, amilyet ők d­iktálnak neki. Az első napokban gyöngyölötte volt Trumannak a Fehér Házban- Az amerikaiak rendkívül elnézően­ vi­selkedtek vele szemben. Elvégre nem tehet ról, hogy elnök lett. Mindenki tudta, hogy nem valami nagy lángelme és senki se várt tőle semmit. Istenes beszédei nagyon tet­szettek a vallásos amerikaiaknak,­ de tetszett nekik az új elnök szerény külseje is és minden amerikai rőfös, aki tönkrement és kénytelen, vol­t­­becsukni a boltot, már előre élvezet­tel gondolhatott arra, hogy lesz még idő, amikor az elnöki székbe ülhet — ha most rosszul megy is a dollga — hiszen sem­mi­ivel sem hitványabb ő, mi mit a fehérházi rőfös, akit annak idején szint­én tönkrement! De a kifutófiú megszédült és egyik hibát a másik után követte el. úgy látszik túlságosan sokáig tar­totta lakat alatt a nyelvét, mert nagy kedve támadt, hogy nyilatkozgassék különböző sajtóértekezleteken: ki­derült, hogy nem eléggé elővigyáza­tos. Sötét missouri­ emberekkel vette körül magát — ez nem tetszett az amerikaiaknak. Gyorsan és ellent­mondás nélkül alávetette magát Byr­­nesnek, Vandenbergn­ek, »kellemes eszmecserét« folytatott Hooverrel — ez felháborította a demokratákat. A potsdami konferencián félénken pislogott Byrnesre, mint egy iskolás­gyerek — ezt mindenki nevetséges­nek találta. Aztán hirtelen csapos­­papot otthagyott és elindult egy kis kéj­utazásra, végig egész Amerikán. Most aztán kielégíthette fényképe­zési szenvedélyét. A riporterek szor­galmasan leírták, hány barátját lá­togatta­­ meg az elnök, hány póker - partit, játszott és vesztett el, hogyan akadt horgára a hal; ezt aztán vég­képp könnyelmű és méltatlan visel­kedésnek találta mindenki. A gyöngyéletnek végeszakadt, a türelem elfogyott, a köd eloszlott — az elnök csupaszon és nevetségesen állt a közvélemény előtt. »Trumant annyiszor kifütyölték, ahányszor még egyetlen egy ameri­kai elnököt­­ sem az ország egész történelme folyamán«, — állapítja meg Truman életrajzírója. Egy newyorki lap tudósítója a következőképpen fogalmazta meg egy long-islandi vasutas nyilatkoza­tát Truman elnökről: »Nálunk még a nyilvános illemhelyek felügyelő­jévé sem választották volna meg Trumant.« Billy Rose így kiált fel: »Ha már bohócra van szükségünk a Fehér Házban, akkor legalább tehetséges bohóc legyen!« ■ Whitney a következőképpen nyi­latkozott róla: »Ahogyan sortéból nem lehet selyem retikült fonni­­ugyanúgy egy ilyen irodatisztből nem lehet jó elnököt faragni«. A dolog addig fajult, hogy a ne­vemben kongresszusi választások al­­kalmával a demokrata párt azt aján­lotta Trumannak: ne nyilatkozzék a párt jelöltjei mellett, nehogy még jobban elrontsa a helyzetet. És valakinek hatalmas keze mégis csak megfogta, nem hagyta elbukni- Kiderült, hogy még szükség van rá. Hiszen olyan engedelmes, olyan ke­nyérre kenhető, rááll mindenre! Csak nem kell megengedni, hogy a maga belátása szerint, cselekedjék. Az nem nekivaló dolog. Viszont an­­nál jobb, hogy minden teketória nél­kül diktálni lehet neki, így aztán a jelentéktelen kis missouri írm­int megtalálta nagy, hatalmas gazdáját. 4. A színtelen figurát feketére Ceszik A Wall Street főkolomposai szá­mára Harry Truman pontosan az, amire szükségük van: minden szem­pontból engedelmes, könnyen kezel­hető elnök. Nem baj az, hogy szín­telen! Sőt annál jobb! Ez annyit je­len­­, hogy olya­m színűre festhetik­­amilyenre akarják. És a reakció gyorsan be is­ festette a feketére. Truman se nem harcos, mint Roose­velt, se nem­ szónok, se nem gondol’ HARRY TRUMAN

Next