Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)
1967-01-21 / 21. szám, szombat
C az én házam — nem az én házam í gy is helyes — úgy is helyes. Ahogy tetszik... Hogy mit szól ehhez a lelkiismeret? Ez már magánügy. Mert közös vagyonról van szó: állami bérházról. Az államnak én is része, kis molekulája vagyok, akárcsak a szomszédaim, az alattam és felettem, a tőlem jobbra, balra lakók. Tehát joggal tulajdonosoknak érezhetjük, mondhatjuk magunkat. Mert az állam mi vagyunk. Ha nem lennénk, nem lenne állam, nem lennének bérházak, és benne lakók. Csend és nyugalom honolna itt nélkülünk, s nem kellene ide-oda hintáztatnunk a gondolatot: így is helyes — úgy is helyes! Vagyis nem tépelődnék annyit, hogy az én házam valóban az én házam-e? Jaj, csak a jóindulatú rosszakaróim meg ne rágalmazzanak, hogy az állam tulajdonát képező bérházat, amelyben lakom, a magaménak vallom! Még nagy betűkkel kitennék az újságba: bérházat loptam! Mert lopni mindent lehet, csak akarni kell, és csak szemet hunyjon az őr, vagy az ellenőr. Felsoroljam, mi mindent loptak már? Kár a gőzért, úgy is tudják, talán jobban, mint én, hogy mi mindent tulajdonítottak el a mindenki vagyonából. Csak bérházat nem! Ki tudná a félelmetesen nagy épületet a pénztárcájába, a táskájába gyűrni, vagy a hátán, talicskán, négykerekűn elhordani? Reggelente úgy lépek ki belőle, s este úgy térek vissza, mintha senki földjén járnék. Mert: ismeretlen és titkos kerek szeméttel szórják tele a lépcsőházat, falára mindenféle figurákat rajzolnak, körmölnek és vésnek, piszkos hógolyókat loccsantanak szét rajta, kitörik a csempét, lyukat fúrnak a falba, mintha arra lennének kíváncsiak, mit csinál a szomszéd esténként. Aztán ablakot törnek, kaput rontanak, hogy éjszakára ne lehessen kulcsra zárni. Délutánonként úgy ordítoznak a gyerekek, mintha utolsó mohikánok lennének, s úgy szórják a szemetet, a krumpli-, banán- és narancshéjat, meg más miegymást, mintha valóban a saját házukban laknának, mert ott mindent csinálhatnak, amire csak kedvük szottyan. Mert ki tiltsa meg nekik...? (Tartsak újabb felsorolást?) A szülők? Hogy úgy járjanak, mint én jártam? Néhányszor rájuk szóltam. Lakásotok négy fala között is így viselkedtek? A kárt megfizettetjük a szüléitekkel! Azóta rám sem hederítenek, és ZJ „kinéznek", mintha én tolakodtam volna be erőszakkal az ő házukba. Tisztes távolságban osonnak el mellettem, mintha leprás lennék. Hát kell ez nekem? Csináljanak, amit akarnak! Ha szüleiknek és másoknak jó, nekem is jónak kell lennie. Mert úgy tanultam az iskolába, mindig a többség akarata dönt. Hát csoda is lenne, ha saját otthonomnak érezhetném azt a házat, amelyben lakom. Így legalább a jóindulatú rosszakaróimnak egy csöppnyi okot sem szolgáltatok, hogy bérházlopással vádoljanak, mert az állam tulajdonát, vagyis a közös vagyont így nem vallhatom a magaménak. Ha ezt tehetném, rendet teremtenék táján. Mivel tehetetlenségem házam pormár nem egy esetben bizonyságot nyert, nem marad más hátra, minthogy indián csatakiáltással buzdítsam az utolsó mohikánokat a lépcsőház újabb és újabb megrohamozására. Ne tartsanak többé leprás ellenségüknek, mert üvegcsövekből mérgezett nyilat fújhatnak belém, vagy parittyájukkal „véletlenül" kilőhetik mindkét szemem. Ez járt az eszemben, amikor ma reggel munkába menet megpillantottam a házkezelőség idős takarítónőjét, aki a lépcsőház felmosása előtt összesöpörte a sok szemetet. Kár a fáradságért, néni... — szóltam hozzá, — estére ugyanolyan lesz, mint most söprés előtt... Maguknál még szép, uram! — sóhajtotta. — De nézzen csak be a tizennégyesbe ... ! Ha ez szép, milyen lehet a csúnya? Még nagyobb szemétdomb? És gyorsan számolni kezdtem magamban ... I lány bérház lehet az országban, r~j hány helyen törték be a lépcsőház ablakait, zúzták össze csempéit, hány helyen kell újrafesteni a telefirkált, bemocskolt falakat, betömni a lyukakat, kapukat, zárakat javíttatni...? E felesleges kiadásokból bizony felépíthetnénk legalább egy bérházat! Akaratom ellenére mégis bérháztolvajnak, még inkább „falazónak" érzem magam, mert: ...az én házam •— nem az én házam. Valami huncut mosoly vibrál mindig a szeme szögletében. Most is, hogy a kávéházi törzsasztalnál arról faggatom az államdíjas nemzeti művészt, jó érzés-e a végre külsőségekben is megnyilvánult tiszteletnek és szeretetnek jegyében lubickolni? A mosolyának az a különös, hogy úgy mondjam „Smrek"-i vibrálása a kérdés elhangzását követően mintha nagyobb erőre, nagyobb fordulatszámot kapott volna. Petőfi, Ady, József Attila, vagy Hviezdoslav nem voltak laureátusok, sem életükben nemzet glorifikált művészei, mé kis földi titulusok nélkül is örökfényűekké váltak. S ez irigylésre méltó!... Szép, szép e megtisztelő, napjaink művészének, alkotójának juttatott címben kifejezett elismerés... Persze, sok hamis csufogással jár. (S mivel úgy látszik furcsán nézhettem a költőre, röpke szünet után folytatta a felvetett gondolatot.) ... Arra gondolok, az emberek úgy hiszik, az ilyen cím adományozásával egy sportba telitalálatot túlszárnyaló pénzjutalom is párosul. — mondja Ján Smrek s arról beszél, hogy az utóbbi időben, a kitüntetést követően megszaporodott a kölcsön ügyében hozzáforduló ismeretlen levélírók száma. — Mily illúziók!... Emlékszel, esztendőkkel ezelőtt a csallóközi Körtvélyesen jártunk s ott arról beszéltünk, séta közben, hogy még Arany Jánost is szeretném közelebb hozni népem szívéhez. Szeretném szlovákra lefordítani szívemhez igazán közel álló nagynagy verseit... Szóval illúzió volt az egész... Igen, Smrek megpróbálkozott vele, Arannyal is. Ő, aki a poézis tolmácsolói számára a szintet megemelte, maga számára azt a legmagasabbra jelölte. József Attila Ódája és sok más vers fordítását a pesti kritika zseniális szóval jellemezte s úgy ő készült, Arany verseivel is így legyen. Másképp lett. Mivel az ember, s így a költő is kenyéren s egyéb, kalóriákat biztosító szerves és szervetlen anyaggal él, sőt olykor még a kedvet csiholó édes nedűre is szüksége van, hát más irányba kellett költői tervének szekérrúdját fordítania. k Abba kellett hagynom ... — mondja keserű nosztalgiával. Fel kellett hagynom Arannyal, már puszta megélhetési szempontok miatt is. Hét koronát fizetnek a egy sorért, s ha fordító azt akarja, hogy tolmácsolása jó legyen, egy hónapig is el kell bíbelődnie egyetlen vers fordításával ... Bocsánat, hogy a fennkölt dolgok közé ily prózai képeket vegyítek, de én is munkámból élek... S ezt is csak azért említettem, mert eszembe juttattad azoknak a sokaságát, akik úgy hiszik, úgy gondolják, hogy a ma költője egy mesebeli I.Ludlóbkirály-szerű" kastélyban élve az aranydukátok számolgatása közben pengeti lantját. Első önálló kötete az örök szomjúságra ítélten megjelenése óta kerek negyvenöt esztendő telt el. Ezt követte a Vágtató napok, majd az Isteni csomók. 1933-ban nagy sikert arat az újabb Smrekkötet, a Csak a szemek. Ezt 1934-ben és 1935-ben további verseskötet követi A költő és a nő, valamint a Mag, majd tízesztendős szünet után jön a Lakoma és 1945-ben a Kút. 1958-ban jelentkezett ismét a A világ képe című kötettel. 1962-ben a Húrok lát napvilágot, aztán még egy brilliáns hosszú dal jön, amelyben a bornak a hazáját, Modort köszönti, a venyigét gondozó szlovák paraszt munkáját dicséri, s játszi rímeivel az édes gyümölcs sokfajta zamatát ízlelgeti. Legutolsó gyűjteményes kiadása „Ne zavarjátok köreimet" a közelmúltban tizenkétezres példányszámban jelent meg. Íme, egy költői élet gazdag termését soroltam fel... de mi jön ezután? — Úgy döntöttem, nem erőszakolom tovább a költészetet. Az a véleményem, az embernek bizonyos korhatár elérése után abba kell hagynia a lírát. És mivel én már lassan hatvannyolc leszek, hát itt a legfőbb ideje, s hogy felhagyjak a poézissel. (S mivel látja megdöbbenésemet s hitetlenségemet, további magyarázattal szolgál.) Hogy miért? Hát mert nekem már nem illik a fiatalságról énekelni... Az öregségről írni, ez meg igazán nem szórakoztató. Aki ismeri verseimet, az belátja, hogy ezt legfőképpen én nem tehetem meg. Ez inkább illett R. M. Ril >kéhez, vagy még tán Hviezdoslavhoz is! Engem olvasóim másképpen ismernek. Ahogy a fiatal korában megcsodált balettáncosnőre sem kíváncsiak az emberek, hogy öreg hölgyként mutatkozzék a színpadon, úgy hiszem, tőlem sem vennék szívesen olvasóim, ha még öregedő napjaimban is a lírát pengetném ... Kis szünet után arról esik szó, vajon volt-e vagy sem ars poeticája. Költőket s ezzel kapcsolatos vallomásaikat soroljuk. Adyt is, József Attilát is többek közt. — No, látod, hogy jártam mondja egyszerre csak magára értve a szót — nekem nem lett. Ha visszagondolok a verseimre, sohasem ragaszkodtam valamilyen határozott lírai vonalhoz. A véletlenre bíztam magamat, azaz arra, mit hoz a pillanat. Az inspiráció már tulajdonképpen magával hozza a formát is. A lényeg az, hogy miről írok, és hogy a mondanivaló dinamikus erőt, vagy nyugodt pianissimót kíván. Nem tőlem függ, hogy végtére is hogyan alakul a vers. Talán úgy mondhatnám, ezt a sors hozza magával. Nem lehet ezt előre kitervezni, és kár ennél a témánál tovább is időzni. Igaz, érdekes és egész tanulmányt lehetne írni róla ... Bár érdekelt volna a téma s szerettem volna jobban belemélyedni, de hát a riportalany kívánságát tiszteletben szokás tartani. Így másfelé tereltem a beszélgetésünk fonalát. Arra meg a felelet így szólt: — Szóval szeretnéd tudni, mit írok a líra helyett? Az emlékeimet. Memoáromat. Már egy esztendeje, és lassan publikálni is fogom a Slovenské pohľadyban. Négy-öt kötetre tervezem, öt évre való munka. Az első kötet azt az időt rögzíti, amely 1920-ban és 1930 közt pergett le. S ennek folytatása, a második kötet azt az időszakot foglalja egybe, amikor az Elan szerkesztője voltam. Ezzel az idővel kapcsolatosan igen értékes levelezésem van. Úgy hiszem ez felettébb érdekli a mát, olyan természetű anyagról van szó, melyet még a mai kritikusok sem ismernek. Igen, hát ezt szeretném a közönségemnek átadni, ezt akarom publikálni... Nem tudom, nem tudom, hogy ezen kívül fogok-e még alkotni. Úgy hiszem nincs szükség erre, s végtére is itt volna már az idő a pihenésre. Az elmúlt esztendőben Ján Smrek Budapesten járt, a csehszlovák költők és műfordítók küldötteként a nemzetközi költői találkozón. Régi és új ismerősökkel felejthetetlen napokat töltött a magyar fővárosban s azt követően a Balaton mellett. Souvenirt is hozott magával az „ARION"-t, a nemzetközi költői almanachot. Egy tanulmánya jelent meg ebben a Somlyó György szerkesztette többnyelvű könyvben. — Miről is írtam ebben a tanulmányomban? Vagy azt akarod tudni, miről volt szó ezen a találkozón? Tulajdonképpen e találkozó a cikkemben írt jelszót igazolta: Világ költői és nyelvészei egyesüljetek! Ezt a jelszavamat számtalan esetben kellett a találkozó során emlékkönyvekbe beírnom. Ez a jelszó, hogy úgy mondjam, domináns szerepet kapott Budapesten és Balatonfüreden is. Tíz-tizenöt ország költői vettek részt ezen a találkozón. Véleményem szerint felettébb jó és hasznos, ha az irodalmárok megismerik egymást, és ha felismerik, hogy egy a céljuk. Hogy mindannyian békét és nyugalmat kívánnak, hogy művészi alkotásukat semmi se gátolhassa, hogy egymással összejöhessenek, hogy egymás nézeteit és nyelvét megismerhessék. „Világ költői és nyelvészei egyesüljetek!" Ez a tavalyi budapesti költői találkozó végülis kiállásunkat dokumentálta a béke mellett... A nemzetközi béke, a nemzetközi szolidaritás ügyét szolgálta, a népek és nemzetek közötti barátság ügyét. Gyönyörű küldetése volt tehát... Most, hogy a beszélgetést papírra vetem, nem tudok szabadulni egy gondolattól. A neves szlovák költő évtizedekkel ezelőtt tisztelt meg barátságával, sokszor beszéltünk csendes, vagy olykor heves vita formájában közös dolgainkról, a közeledés, a kölcsönös tisztelet elengedhetetlen szükségéről. Az ő munkájál értékelve nem frázis, ha megállapítjuk, felmérhetetlen részt vállalt magára, hogy a magyar költők, bármennyire be vannak zárva különleges nyelvükbe, „a líra európai koncertjének tagjaiként" (ahogy Illyés Gyula is megállapította) megszólaljanak. A szlovák líra nagy mestere a magyar költészet büszkeségeit vitte népi szívéhez közelebb. De hadd folytassam a gondolatot, melytől nem tudok szabadulni. Sok szó esik mostanság a kölcsönösségről Nos, Smrekkel kapcsolatban ez már az esedékesnél is esedékesebb. Lassan már két évtizede lesz a csehszlovákiai magya könyvkiadás. Sok hasznos, dicséretes munkát végzett, de olyko sok feleslegeset is. Smrek költészetével a hazai magyar közönség csak Veres János publicitás ritkán kapó fordításai révén ismerkedhetett eddig meg. Reméljük a kiadó az eddigi kiadás tervek tudatos hibáit gyors ütemben felszámolja s végre megismerkedhetik a magyar közönség is Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila neves fordítójánál eredeti műveivel. NAGY JENŐ 106W R iTm rfi» C 1 * - mMÍ WmjM .» -i% n 1. ii i mwri, i ŕ• i,i ii j asd^v. Januári délután. A tetők piros cserepei, az utca kőszínű burkolata, a fák ágyai, az egész világ csodálatos ősi fémmel bevonva, hóval. Az este szétáramlik lassan, de most azért még csak alkonyodik. Az ősi fehér fém és az ég összeolvad, a színt, amit ez a folyamat eredményez, hókéknek, vagy tejkéknek hívják, és leginkább Babits, meg Kosztolányi leste meg s foglalta sorokba. Az ablaküvegen át hangulatosnak, szépnek tűnik a kurta utca, ahol a feltaláló háza áll. És varázslatosnak az az íróasztal is, papírcédulákkal, könyvekkel, ceruzákkal és újságokkal, amelynél a feltaláló dolgozik. „Eredetileg gépészmérnök vagyok. Az autós szakmában dolgoztam évekig. A második világháború befejezése utáni években léptem be az építészek közé. Rögtön feltűnt, hogy mennyire más, mennyire kezdetlegesebb technológiával dolgoznak itt az alkalmazottak, a házak összeállítói, a kőművesek, malterhordozók, ácsok. Ne értsük félre ! Nem a munka minőségével volt baj. Azzal inkább, ahogy dolgozni kényszerültek, íme egy példa: a habarcsot faládákban cipelték. A láda tartalmának kiürítése után két munkás megint megfogta a fanyeleket és visszavitte az egér ládát. Fölösleges, darabos, unalmas munka. Első ötleteim egyike volt: korszerűbb habarcsszállító láda megkonstruálása. Billenthető, lépcsőn is szállítható eszköz volt ez. Nem perpetum mobile, de azért segített valamit. Ki ne emlékeznék rá, hogyan készül a fal? Hogyan jutott a magasba a tégla? A tengerek közé fogták, vettek egy mély lélekzetet és fellódították. Első munkáim egyike egy téglaszállító transzporter volt.. 2. Mi köze mindennek a balesetvédelemhez? Egyelőre nem sok. Ezek az indulás jelei voltak. Az újító agyában nem ezek számítottak első ötletnek. De egyáltalán: hogyan születik az újítás? A feltalálás anatómiája? Mindennek az ötlet a szülőanyja. A legbonyolultabb szupergép is egy lehelletnyi, de annál zseniálisabb ötlet volt valaha. Gondolat, amelyre az egész további gondolatsor épül. „Igen, én is így vagyok vele. Vannak ötle MSd teim, elképzeléseim, papírra vetem fii tessék, itt van ez a füzet, nézzze meg, e az első rajzok, több variációban, majd őz melyik lesz a végleges.. ." (A füzetről csak annyit, hogy nem csolatosan szép színű kapcsoskönyv, Vi aranylapokkal felktüzdelt lrkacsoda. Egyi rű, a lánya által valaha iskolában haszi füzet.) „Ez a tevékenység, amely tulajdonképp az „igazi munkán" kívül szórakozás, a hobby — hiszen én a munkahelyemen feladatokat oldok meg — olyan, hogy hagyja az embert nyugodni. Az első öt akármilyen picinek tűnik, komoly enert tartalmaz, mert mindaddig nem hajlas nyugalmat, pihenést biztosítani az agy, amíg nincs megoldva. Mihelyst megoldás rögtön megszűnik izgatni. De térjünk n a balesetvédelemre. Tátralomnicon a kiékeléskor kitűnt, hogy benyújtott tizenhat újításomból hatot elfogadtak. Íme, az egy alkalomszerű tehervagon megvilágító-L pa ... Amikor az ember elolvassa a balest Jegyzőkönyveit többnyire csak a tényei van tisztában. Tudomásul veszi, hogy X. 1 A múlt esztendő júniusában pályázatot hirdetett a Szakszervezetek Szlovákiai Tanácsa, a Csehszlovák Rádió és a Technické noviny hármas bizottsága. A pályázat nem eposz írására serkentette egy ország lakosságát. Olyan újítási javaslatokat kellett benyújtani amelyek a különböző munkahelyek balesetvédelmét szolgálják. Ezeket az újítási javaslatokat csak akkor vették figyelembe a bírálók, ha az üzemek, gyárak, munkahelyek érdeklődését is felkeltették már, azaz alkalmazták őket a gyakorlatban. Több újító mozgolódni kezdett a pályázati felhívás után. Belanský Albert koSicei mérnök azonban tétovázott. Barátai biztatták: „Indulj te is!" Elindult. És a Tátralomnicon megtartott kiértékelés végeredményét az egész ország területére röpítette a rádió. televízió: Belanský Albert nyerte a versenyt.