Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-24 / 146. szám, kedd

T­ekintetükben előbb gya­nakvást véltem felfedez­ni. „Mit akarhat ez a bogár?" — gondolhatták csoda­felő­lem! Különben egész felnőtt­módra viselkedtek. Mintha csak az érettségi bizonyítvány már a zsebükben lenne. Az őket hivatalosan is éretté nyilvánító okmányt az iskola igazgatója majd csak néhány nap múlva nyújtja át nekik. Va­jon mi minden fordul meg egy tizennyolc—tizenkilenc éves ember fejében, mielőtt — egy kissé dagályos kifejezéssel él­ve — kilép az életbe? Vajon milyenek a Komáromi Ipari Technikum most végző növen­dékeinek a lehetőségei? Ki tud­ja, vannak-e titkos álmaik? Ilyen gondolatok foglalkoz­tattak, miközben Beck Tibor mérnök, a tanáruk megismerte­tett velük. — Vajon sikerül-e? Természetesen tudták, mire céloztam. Az érettségi vizsgák­ra. „Persze hogy sikerül" — bólintottak mindannyian. Lehet, hogy ez csak az én szubjektív benyomásom, de ne­kem úgy tűnik, hogy az ipari technikumok tanulóiban az át­lag középiskolásoknál lényege­sen több az önbizalom. Határo­zottabb a véleményük a dolgok­ról, biztosabban mozognak, akárhova is kerülnek. Vajon mi okozza ezt? Talán az, hogy ők már valóban kész emberek, mert szakma van a kezükben. Két kislány is van a hét kö­zött. Elsőnek Győrfy Beát kér­dezem további tervei felől. Vá­lasza meglep, mert lány létére a brnói egyetem matematika­fizika szakára jelentkezett. Ha eltűnődöm a dolgon, az is meg­lep vajon miért éppen Morva­országba? — Patinás iskola — válaszol. Később még hozzáteszi: Ott ta­lán a nemzetiségi probléma sem olyan bonyolult, így — ha fel­vesznek — majd nyugodtabban tanulhatok. A szőke Szórád Katalin „tö­redelmesen" bevallja, hogy a­­ matikát túlságosan nem kedve­li. Viszont érdeklődéssel tanul­ta a gépipari technológiát, így a jövőben majd valahol a ter­melésben kamatoztatja tudását. Látszik rajta, ő sem kallódik el. Komáromban vagyunk, a ha­jógyár közelében. Feltűnik, hogy a beszélgetés alatt a hét végzős közül egyik sem emlí­tette, hogy hajóépítő szeretne lenni. Az egyik fiú legyint. — A hajógyár — nem cikk. Vajon miért? Hiszen néhány esztendeje még ez volt a leg­nagyobb elhelyezkedési lehető­ség. A fiúk szerint — itt ma már nehéz az előrejutás. Hon­nan tudják, honnan nem, de ar­ról is értesültek, hogy a gyár távlati munkaprogramja sem egészen világos. Tényekkel pró­bálom ezt cáfolni — már ami­lyen tényeket e téren egy új­ságíró ismerhet —, de ők konc­ HETEN IV/C-ből kul állítják: „A hajógyár — nem cikk." A l­ellemes dolog tudni, hogy ez a generáció — igé­nyes nemzedék. Abból, ahogyan terveikről beszélgetnek — erre tudok csak következtetni. A IV/C-ből nyolcan — az osztály egynegyede — jelentkeztek fő­iskolára. A 36-os létszámú IV/C-ből tízen adták be jelentkezési ívüket a különböző főiskolák­ra. A többiek, akik munkába áll­nak, a továbbtanulással kapcso­latban rendszerint így nyilat­koznak: „Majd később..." megkérdezettek többsége szük­­­ségesnek tartja a továbbtanu­lást, csakhogy . .. Ezek a „csakhogy"-ok rend­szerint anyagi természetű dol­gokkal függnek össze. Kartai Lajos, ez a rendkívül rokon­szenves tanúi fiú nyíltan bevall­ja: „Hatan vagyunk testvérek, így egyelőre nincs lehetőség a továbbtanulásra. Majd ..." — Ha az anyagiak nem kény­szerítenének .. .? — Akkor feltétlenül tovább tanulnék egy főiskolán. Van, aki gépjavító műhelybe megy dolgozni, egy másik fiú pedig a Prágai Műszaki Főisko­lán tanul tovább. Egyikük moz­donyvezető lesz. A hetedik, akit megkérdeztem, szintén főisko­lára jelentkezett. Ú­jra és újra anyagi termé­k szó­­szerű dolgokra terelődik . Erről hogy vélekedtek? Mennyit érdemel meg egy érett­ségizett technikus? Kovács Tibor gyakorlati pél­dával magyarázza meg a dol­got. A szenvedő alany maga Kovács Tibor. — Az előző nyári szünetek­ben mindig dolgoztam. Tavaly például kocsikísérő voltam egy teherautón. Nehezen értem­ meg, hogy érettségi után mint szak­ember esetleg majd csak ezer­egyszáz koronát kereshetek meg, holott kocsikísérőként megkerestem a kétezret... Olyan kérdés ez, amelyre lo­gikus érvekkel egyetlen felnőtt sem tud feleletet adni. Tibor kedve mégsem ment el: elhatá­rozta, hogy tovább tanul. Öt év múlva elektromérnök lesz belő­le. Egy-egy foglalkozási ágban — Léda Kálmán véleménye sze­rint — már anyagilag is jobban megbecsülik a szakembert, pl. a vasúti közlekedésben. Ez az az ágazat, amely a torzulások miatt régebben úgyszólván el­riasztotta a szakembereket. Olyannyira, hogy a vasúti köz­lekedés szinte már válságba ke­rült. A hiányosságokat most pó­toljuk. Meglehetősen kedvező fizetési feltételekkel vonzzák a fiatal szakembereket. A moz­donyvezetőnek jelentkezett fiú szerint itt egy érettségizett technikus rövidesen eléri az 1800 koronás alapfizetést. Plusz a prémium, plusz a túlóra és a nyereségrészesedés. Persze, az anyagi megbecsü­lés itt is a továbbtanulás függ­vénye. Két-három év is eltelik, amíg a fiú kezébe kapja a moz­donyvezetői jogosítványt. Addig azonban még sokat kell tanul­nia. Zsigó József, az aranykalászi fiú a gépkocsikhoz vonzódik. Fel is vették őt a pozsonyi Tat­ra gépkocsijavító üzembe. Abba a részlegbe, ahol a 603-asokat javítják. Tőle is, a többiektől is ezt kérdezem: Mi lesz, ha tech­nikusi minőségben nem érvé­nyesülnek? Valamennyien ugyanazt felel­ték: „Akkor fizikai munkát végzünk ..." Ezek szerint biztonságér­­­zetünk egyik fő forrása az, hogy az elméleti tantárgyak mellett az iskola gyakorlati ter­melő tevékenységre, mondjuk ki nyíltan, fizikai munkára is fel­készítette őket. A két érettségiző magyar osz­tály 18—19 évesekből áll. Ezek­nél — ha pályaválasztásról van szó — már kevésbé érvényesül a romantika. Ezek már kész em­berek,­ akik tudják, hogy mit, miért tesznek. Jó tudni, hogy Komáromban is van egy magyar tannyelvű iskola, amely ilyen embereket nevel. • TÓTH MIHÁLY FÉLRESIKERÜLT ELKÉPZELÉSEK Ostrava '69 Tavaly is­­ megtekintettem a kiállítást, teljes egészében nagyon hasznosnak, nagyon tar­talmasnak találtam. Hiszen nem olyan egyszrű dolog egy ipari centrum közepén, a fekete Ost­ravában üdülőhelyet létrehozni, s a gyárkémények és bányaak­nák közé varázsolni a modern ember százszor megálmodott életkörnyezetét. S mivel az UNESCO 1970-re éppen Ostra­vát szemlélte ki az „Életkörnye­zetünk és a modern ember" cí­mű nemzetközi kiállítás színhe­lyéül, azt javasoltam, Ostrava ebben az évben gyűjtse az erőt, az ötleteket, hogy tökéletes koncepcióval és kivitelezéssel léphessen a látogatók elé. Nem így történt, és mivel a kiállítást az idén is megrendezték, ismét elmentem. Mindjárt bevezetőben hozzá kell tennem, hogy csaló­dottan tértem vissza. Míg az előző években a kiál­lítás konkrét keretek közé szo­rult, sokkal több mondanivalója, mint mutatnivalója volt, az idén inkább valami zsibvásárra em­lékeztetett. A rendezők azzal ér­veltek, hogy a városi nemzeti bizottság költségvetése — mert ők fedezik a kiadásokat — nem térült meg, ezért olyan intézke­dést kellett hozni, ami kézzel­fogható haszonnal jár. Tehát: ide mindennel, amiért pénzt le­het adni, ritkán kapható vagy akár mindennapi közszükségleti cikkekkel, étellel, itallal, sőt a furfangos, pénzt kicsikaró játé­kokkal is. Így aztán a kiállítás anyaga a tavalyi három pavilon­ból — különben tíz van itt belő­le—a legkisebb egybe szorult. „Aki a szépet megszerette, az csak a szépet fogja szeretni" — ez a jelmondat fogad bennünket a bejáratnál. Kár, hogy a ren­dezők maguk sem tartották be a szavak mögött rejtőző tartal­mat. Az élet harmóniáját jelképező első pavilon után a zűrzavar kellős közepébe kerülünk. Igaz, valamennyi itt látható tárgy hozzátartozik napi éle­tünkhöz. De Ostravára, mármint a kiállításra más volt eddig jel­lemző: a népművelési törekvés. Megmutatni, hogy így is lehet élni, sőt így kellene élni: szeb­ben, kényelmesebben, moder­nebbül, esztétikusabban. S a szakemberek éppen ezért be­csülték nagyra ezt a kiállítást, mondván, hogy Európában egye­dülálló látnivalót nyújt ezen a téren Ostrava. Lehet, hogy a kiállításnak a múltban kevesebb látogatója volt, csakhogy kérdés, érdemes volt-e feladni a jellegzetességet a kasszasikerért. Szomorúság­gal tölthet el bennünket az a tény, hogy a legtöbben az élel­miszeres bódéknál és a zöldség-és gyümölcssátraknál to­longtak. Ez egyrészt piaci hely­zetünkre utal, másrészt — ami a kiállítással szorosabban össze­függ — az ide érkező látogatók „életszínvonalunkról" kialakult képét mutatja. Gondolom, az olvasó szíveseb­ben venné, ha részletesen végig­vezetnénk a pavilonokon, be­számolnánk az új ötletekről, rá­mutatnánk arra, amiből tanulni lehet, ami hatékonyan hozzájá­rul életkörnyezetünk szebbé té­teléhez. Sajnos, ezt nem tehet­jük. Beszélhetnénk ugyan az egyes bútorokról, szőnyegekről, képzőművészeti cikkekről, de fölöslegesnek tartjuk, mert Br­nóban ugyanez állt előttünk. (Persze ott a kiállításnak meg­felelő funkciója volt. ) Ugyanak­kor az említett cikkeket úgysem lehet megvásárolni, legfeljebb megrendelni, s leszállításukra egy-két évet kell várni. Nem tudom, hogy az elképze­lések siklottak-e félre, avagy a látogatót vezették-e félre. Még az a szerencse, hogy ebben az évben nem sok erőt veszteget­tek a propagálásra, és így­ re­mélni lehet, hogy kevés láto­gató érkezett nagyobb távolság­ból. Tavaly azt a javaslatot tettem, hogy ezt az évet fordítsuk erő­gyűjtésre. Nem így történt. Most azt javasolom, felejtsük el az Ostrava 69 kiállítást és térjünk szépen vissza az eredeti célhoz — a mélyebb mondanivalóhoz. Lehet, hogy kevesebb lesz az anyagi siker, ám az erkölcsi si­ker sem megvetendő. Főként ak­kor nem, amikor az UNESCO ré­széről ilyen nagy megtisztelte­tés ért bennünket. OZORAI KATALIN 5. A hadvezér a főparancsnokról Kedvezőtlenül hatott az első napok harcaira az is, hogy néhány hadsereg­parancsnok ahelyett, hogy harcállás­pontjáról megszervezte volna a veze­tést, megteremtette volna az összeköt­tetést a szomszédokkal, a front törzsé­vel, egységeihez ment és ott, tehát „lent" adott utasításokat, parancsokat, nem is ismerve a hadsereg más alakulatainál a helyzetet. Ártalmas személyi változások Zsukov beszámol arról is, hogy már dúlt a háború, amikor fokozatosan ki­formálták a fegyveres erők, illetőleg a honvédelem vezető szerveit. Az Állami honvédelmi Bizottságot, amelynek élén Sztálin állott, június 30-án alakították meg. Július 10-én létrehozták a főpa­rancsnokság főhadiszállását. Ennek ter­vező, előkészítő, parancsokat kidolgozó és azok végrehajtását ellenőrző szerve volt a Zsukov vezetése alatt álló vezér­kar. Július 19-én Sztálin vette át a hon­védelmi népbiztosság vezetését Tyimo­senko marsalltól, majd augusztus 8-án a Szovjetunió fegyveres erői főparancs­nokává is kinevezték. A katonai vezetés következő lépcső­fokain, a vezérkarban, a frontparancs­nokságok élén is igen gyakoriak voltak az első időkben a változások, leváltá­sok, cserék, áthelyezések. Sok katonai vezető olykor csak napokig vagy hete­kig maradt posztján. Ez a kezdeti nyug­talan légkör természetesen nem segítet­te a katonai vezetés stabilitását. Zsukov utal arra, hogy ezek a nem mindig eléggé átgondolt intézkedések olykor Sztálin türelmetlenségéből is fa­kadtak. Elmondja például, hogy július végén, az éppen a vezérkarban tárgyaló Tyimosenkóval együtt hirtelen Sztálin­hoz hívták. Tyimosenko akkor a nyugati front parancsnoka volt. Sztálinnál ülé­sezett a politikai bizottság. Sztálin kö­zölte: úgy határoztak, hogy Tyimosen­kót leváltják frontparancsnoki beosztá­sából, s helyére őt, Zsukovot akarják állítani. Zsukov nem helyeselte a dön­tést. Hivatkozott Tyimosenko négy hét óta tartó eredményes parancsnoki tevé­kenységére a front élén, s arra, hogy a hadműveletek során az ilyen csere csak árthat az ügynek. Kalinyin, a po­litikai bizottság tagja és a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke támogatta Sztálin a kortárs szemével E vonatkozásban, de történelmi szem­pontból is rendkívül érdekesek Zsukov­nak azok a fejtegetései, amelyek Sztá­lin tevékenységét, erényeit és gyengesé­geit, eredményeit és tévedéseit, munka­stílusának sajátosságait, emberi tulaj­donságait jellemzik. Az Állami Honvédelmi Bizottság mint az ország minden erejét a összpontosító szerv, Sztálin védelemre elnökleté­vel dolgozott. Ülésére a nap bármelyik időszakában sor kerülhetett vagy Kremlben, vagy Sztálin dácsáján. Napj­a rendjén az adott időpont legfontosabb kérdései szerepeltek, s nagy tekintélyé­nél, valamint a benne helyet foglaló párt-, katonai, állami, társadalmi veze­tők által képviselt szervezetek, intézmé­nyek jelentőségénél fogva a katonai, po­litikai, gazdasági, polgári feladatok ös­­szehangolásának, céltudatos koncentrá­lásának kiváló szerve volt. „Az Állami Honvédelmi Bizottság ülé­sén gyakran lángoltak fel éles viták, amelyek során a véleményeket határo­zottan és keményen fejtették ki — írja Zsukov. — Sztálin általában fel-alá jár­kált az asztal mellett és figyelmesen hallgatta a vitázókat. Maga nem volt bőbeszédű és a dagályosságot másoknál sem szerette. Gyakran állította meg a felszólalókat „rövidebben", „világosab­ban" közbeszólással. A tanácskozásokat is minden bevezető szöveg nélkül nyi­totta meg. Csendesen, szabatosan be­szélt, csak a kérdés lényegéről. Lakoni­kus volt, gondolatait világosan fogal­mazta meg. Ha az Állami Honvédelmi Bizottság ülése nem tudott közös véleményre jut­ni, akkor a különböző nézetek képvise­lőiből bizottságot küldtek ki, amelyet megbíztak, hogy alakítson ki egyetértő javaslatokat. Ez volt a helyzet, ha Sztá­linnak még nem volt meg a határozott véleménye. De ha Sztálin már kész dön­téssel jött a tanácskozásra, vagy egyál­talán nem bontakozott ki vita, vagy az gyorsan elcsendesedett, miután kifejez­te egyetértését az egyik féllel." Zsukov kifejti, hogy a háború folya­mán az Állami Honvédelmi Bizottság mintegy tízezer katonai és gazdasági jellegű határozatot és rendeletet ho­zott. „Sztálin erélyes ember volt, s amint mondani szokták, helyén volt a feje. Kissé levertnek csak egyszer láttam. 1941. június 22. hajnalán, semmivé vált az a meggyőződése, hogy a háborút si­kerül elkerülni. 1941. június 22. után, az egész hábo­rú folyamán, Sztálin a párt központi bi­zottságával és a szovjet kormánnyal együtt szilárdan vezette az országot, fegyveres küzdelmünket és nemzetközi ügyeinket. A vezérkar munkája Zsukov részletesen foglalkozik a ve­zérkarnak mint a főhadiszállás végre­hajtó szervének munkájával is. „A vezérkar munkastílusa, általában gyakorlatias, idegességtől mentes volt, véleményét mindenki elmondhatta. Sztá­lin mindenkit szigorúan és meglehető­sen hivatalosan kezelt. Oda tudott hall­gatni, amikor láthatóan az ügy ismere­tében jelentettek. Egyébként meg kell mondani, s erről a hosszú háborús évek alatt meggyőződ­tem. Sztálin nem volt olyan ember, aki­nek nem lehetett élesen tálalni a kér­déseket, akivel nem lehetett vitatkozni, sőt még akivel szemben ne lehetett vol­na szilárdan kitartani a saját álláspont mellett. Ha valaki ennek ellenkezőjét mondja, egyenesen kijelentem: állítása nem felel meg a valóságnak." Sztálinnak — folytatja Zsukov — kü­lönleges érzéke volt ahhoz, hogy a je­lentésekben, okmányokban felfedezze a gyenge pontokat, s azonnal szigorúan megfeddte a hibázókat. Munkatársait ar­ra késztette, hogy nagyon gondosan ké­szítsék el az előterjesztéseket. A főpa­rancsnokság képviselőinek jelentéseit nagyra értékelte, s gyakran küldte el őket a csapatokhoz, hogy ismerjék meg a parncsnokok véleményét, s ezek alap­ján tegyenek javaslatokat. „Az alacsony termetű és nem jelentős külsejű Sztálin erős benyomást tett az emberre — folytatja Zsukov. — Pózta­lan, egyszerű viselkedésével megnyerte azokat, akikkel beszélt. Szabad beszéd­módja, az a képessége, hogy gondolatait pontosan fogalmazza meg, természetes elemző agya, nagy felkészültsége és rit­ka jó emlékezőtehetsége még a nagyon tapasztalt, jelentős embereket is arra kény­szerít­ette, hogy Sztálinnal folyta­tott beszélgetésük során összpontosítsa­nak és résen legyenek. ... Általában nyugodt és megfontolt volt, de néha ingerültté vált. Ilyenkor megszűnt a tárgyilagossága, szemmel láthatóan megváltozott, még sápadtabb­nak látszott, nézése szúrós és kemény lett. Nem sok olyan vakmerő embert is­mertem, aki el tudta viselni a sztálini haragot és elhárítani vádjait." (Folytatjuk.) Következik a befejezés: 1. A LEGFŐBB ÉRDEM A SZOVJET EMBEREKÉ Zsukov álláspontját. Végül is ekkor még eltekintettek Tyimosenko leváltásától.

Next