Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-08-16 / 32. szám

Egon Erwin Kisch A Potsdamer Strasse Sportpalotájá­ban jubileum van. Immár tizedszer tartják meg a hatnapos versenyt. Tizenhárom versenyző, mindegyik váltópárjával, pén­tek este kilenc óra óta tapossa a pedált, hétezer ember elfoglalta a drágán meg­vásárolt ülőhelyet és ettől kezdve éjjel­nappal tombol az örjöngő küzdelem. Hu­szonnégy óra alatt hétszáz kilométert tettek meg és remélhetően megdöntik azt a történelmi jelentőségű világrekordot, amely 1914-ben Berlinben született, ami­dőn egy csoport, hat - megszakítás nél­küli - napon át 4260 kilométert és 960 métert hagyott maga mögött. Erre kitört a világháború. Hat nap és hat éjszaka a tizenhárom kerékpáros nem tekint sem jobbra, sem balra, csak előre; mindig ugyanarra a vo­nalra, amely a versenypályán oválisan húzódik hosszában vagy egyre emelkedő görbével, kényelmetlenül egymás mel­lett. Olykor, ha a raj éle - amidőn a kö­zönség felüvölt: ,,hipp, hipp“ - néhány méterrel odébb egy vagy két kört lefutott, ismét kezdődik elölről a tizenhárom ver­senyző irama ugyanott, újra és újra. Mint­ha el sem mozdultak volna, jóllehet állan­dóan tovaszáguldanak, és őrült gyorsa­sággal olyan hosszú távolságot futnak be, mint az Európát átszelő diagonális vonalak Konstantinápolytól Londonig vagy Madridtól Moszkváig. Ők azonban nem láthatják sem a Boszporuszt, sem Lloyd George-ot, sem az Escorialt, sem a Kremlt, sem a háremeket s azt a Ladyt sem, aki a Hyde-parkban lovagol, úgy­szintén Carment sem, aki elcsábította Don Josét, sem azt a fekete és rövidhajú kommunista nőt, aki a zsebében Marx művét hordja az értéktöbbletről. A versenyzők ugyanazon a pályán, ugyanazon a helyen, ugyanazokkal a tár­sakkal együtt forognak-forognak halálos, gyilkos körhintán. Ha befejeződött és lecsengették a száznegyvennégy órás tusát, az elsőnek célhoz ért, közel a deli­rium tremenshez, zihálva lezuhan, mint a kötelességteljesítés példaképe. Hat nap és hat éjszaka nyomja tizen­három pár láb a pedált, a jobb láb a jobb, a bal láb a bal pedált - tizenhárom hát egyformán meggörbül, miközben a fej legörnyedten hajlik egyszer jobbra, egy­szer balra, aszerint, hogy melyik láb ta­pos, a tizenhárom pár kéz sem tesz egyebet, mint szorítja a kormányt; né­melykor egyik-másik az ülés mögül limo­­nádés üveget húz elő, szájához illeszti, anélkül, hogy a taposást abbahagyná, jobb, bal, jobb, bal. Eközben a tizenhárom váltótárs kime­rülten hever a föld alatti fülkében, ahol masszírozzák őket. Hat nap és hat éjsza­ka. Kint az újságkihordók szállítják a reg­geli lapokat, az első villamosok kigördül­nek a remízekből, a munkások megindul­nak a gyárak felé, a férj reggeli csókkal köszönti ifjú feleségét, az utcasarkon pe­dig egy rendőr most veszi át a szolgálatot társától, a kávéházba betérnek a vendé­gek, valaki azon töpreng, hogy ma szür­késfekete vagy barna csíkos nyakkendőt vegyen föl, a dollár emelkedik, egy betörő végre eldöntötte, mit fog bevallani, vala­hol egy anya e pillanatban bünteti meg lurkóját, az írógépek kopognak, a gyár­szirénák jelzik az ebédszünetet, a szín­házban egy Georg Kaiser darabot mutat­nak be a verseny alkalmából, a pincér nem hozza a megrendelt beefsteaket, a főnök egy alkalmazottját bocsátja el, akinek négy gyermeke van, a mozipénz­tár előtt tolong a tömeg, egy ősz férfi most csábít el egy leánykát, egy dáma a haját festeti, valahol egy diák a számtanfelada­tával bíbelődik, a birodalmi gyűlésen nagy vihar tört ki, a házakban egyesek a klozeton ülve buzgón újságot olvasnak, valaki arról álmodik, hogy ott áll a bálte­remben egy szál ingben és alsónadrág­ban, egy gimnazista nem tud elaludni, mert a Pythagoras-tételből nem készült el holnapra, egy orvos valakinek most amputálja a lábát, emberek születnek, emberek halnak, bimbó pattan, szirom hull, leesik egy csillag, egy épületállvá­nyozó most mászik fel az erkélyre, süt a nap és katonák lógyakorlatot tartanak, mennydörgés, a bankigazgatók hivatalos ügyeiket intézik, az állatkertben etetik a ragadozókat, valahol lakodalmat ünne­pelnek, ragyog a Hold, a nagykövetek konferenciája határozatokat hoz, egy malomkerék forog, ártatlanok ülnek a börtönben, az ember jó és az ember rossz - miközben ezek itt tizenhárman hátsó felükkel egy háromszögletű szféri­kus bőrdarabra tapadva szakadatlanul körbekarikáznak, kitartóan, körös-körül, kitartóan, körös-körül, kopaszra nyírt bó­­lingató fejjel és szőrös lábakkal, jobb, bal, jobb, bal. Egyenletesen forog a Föld a Nap körül, az éltető fényért, egyenletesen a Hold a Föld körül, változatlan egyformasággal forognak értéket termelve a gép kerekei - csak az ember kering értelmetlenül, egyenlőtlenül gyorsítva futását, önkénye­sen az elliptikus pályán, hat napon és hat éjszakán át, semmiért. A Nap, a Föld és az Ember teremtője kitekint égi műtermé­ből legkülönb alkotásaira, a maga szán­dékolt képmására és megállapítja, hogy az ember - mialatt a világmindenség elkészült - egy nyomon halad - jobb, bal, jobb, bal - isten gondolkodik és az ember kormányoz, kormányoz szüntelenül kör­­be-körbe, mint a féreg előrefúrja fejét és hajlítja gerincét, buzgalommal és annál nagyobb erőfeszítéssel, minél inkább fogytán az ereje; a legdühösebb szüle­tésnapjának, a teremtés hatodik napjá­nak a végén és elkészült az ámokfutó­­szerkezet - hipp, hipp -, s a hajrá meg­kezdődik. Ezt Poe sem tudta volna elképzelni, hogy az ő félelmetes Maelstromja partján egy ilyen kellemesen izguló nézőközön­ség áll, amelyik a megsemmisítő forgást még kiáltással is buzdítja: hipp, hipp. Pedig ez történik itt. A kétszer tizenhárom áldozat maga a Maelstrom, amelyik az alvilágba utazik. Ha egy inkvizítor a leg­sötétebb középkorban ilyen kínzást kita­lált volna mint ez az ,,elliptikus taposóma­lom", először rajta próbálják ki, őt törik kerékbe - micsoda a frank idillikus kerék lett volna ez! Díjakat tűztek ki, például tíz dollárt annak, aki az első lesz a most következő tizedik körben. Ezt egy rekedt férfi hirdeti ki a megafonon keresztül, és önkéntele­nül oly mulatságosan hat, ahogy külön­böző irányba fordulva merev mozdula­tokkal közli az adományozó nevét, aki rendszerint operettszerző vagy italboltos, vagy éppen filmgyáros, avagy olyasvala­ki, akinek fejére ugyancsak díjat lehetne kitűzni. Egy pisztolylövés dörren, és megkez­dődik a külön harc a harc közepette, hipp, hipp, tizenhárom láthatóan, hevesen do­bogó szív még láthatóan dobog, a lábak egyre sebesebben taposnak, jobb, bal jobb, bal, a közönség őrjöngve felüvölt, hipp, hipp olybá tűnik, mintha a dühöngök osztályán lennénk, igen, majdnem mint egy parlamentben, amikor a versenyzők zárt zaja felbomlik, előrelendül. Vajon balesetnek számít-e az, ha a holland Vermeer a második éjszaka, amint a meredek parabolán halad, bele­rohan a közönség soraiba? Ugyan! Vagy mit számít az, ha a felbukó Tietz fekve maradt? Semmit. Az sem számít, ha a rulettjátékban egy golyócska kiperdül, legfeljebb elővesznek egy másikat. Ha valaki a rekordot megdönti, ujjongva ..él­jen“-­ ordítasz, de ha a nyakát töri - ugyan mit érdekel az? - Hm, szeren­csétlenség — Oskar Tietz outsider volt a start kezdete óta. A verseny tehát folytatódik. Az élő rulettgolyók tovább pörögnek. ,,Hipp, Huschke!" „Rajta, Adolf!“ „Vágj be neki egy keményet!" - „Csalás!" Reggeltől éjfélig zsúfolt a Sportpalota és éjféltől reggelig még őrültebb az üzem. Egy híd a versenypálya fölött átível az épület belsejébe, a hídvám kétszáz márkát hoz személyenként. A belső he­lyiségekben két jazzband játszik, egy pohár pezsgő ára háromezer papírmár­ka, egy üvegé húszezer papírmárka. Meztelen hölgyek estélyi toalettekben ül­nek itt, a gonosztevők munkaruhájukban (frakk és lakkcipő), továbbá sofőrök, né­gerek, külföldiek és katonatisztek. Díjakat tűznek ki. Ha a hajrának vége, az érdeklődés nem a pálya hajlataira, hanem a szom­szédos nőkére irányul. Az egyik dáma gyönyörű pózban elhelyezkedik a pá­holyban, a gavallérok a dekoltázst szem­lélik. jobb, bal, jobb, bal. Ez itt a hatnapos verseny éjszakai élete. A parketten és a tribünön tolong Berlin, deutschvölkisch­­pártiak, szociáldemokraták, jobb, bal, jobb, bal, a Sportpalota minden ülőhelye tizennégy napja elkelt elővételben, a pá­holyok és erkélyek dugig megteltek: jobb, bal, jobb, bal, a város kerületei, a házak bizonyosan elnéptelenedtek, fent és lent, jobbra és balra. És az ülőhelyek nagyobbik felét meg­szállták a megszállottak, akik­­ a statisz­tika diadalittas jelentése szerint - a start­tól a hajráig, vagyis a verseny száznegy­vennégy óráján keresztül lankadatlanul kitartanak. Berlini sportkörökben ismeretes, hogy a Six Days idején még a szerencsétlen házasságok is megenyhülnek. E hat nap és hat éjszaka alatt a pa­pucshős nyugodtan elmaradhat hazulról, nem kell félnie az ellenőrzéstől, sem a hitvesi prédikációktól. Sőt, még a félté­keny férj is e féltucat napra, éjszakára őrizetlenül hagyja hitvesét: az mehet, ahová akar, jobbra, balra, jobbra, balra, azaz nyugodtan étkezhet, ihat, aludhat barátjánál, a férj ugyanis testestül-lelkes­­tül belefelejtkezett a hatnapos verseny­be. Innen a nézők nem mozdulnak el, akár kaptak szabadságot a főnöktől, akár nem, akár beteget jelentettek, akár be­csukták a boltjukat, vagy az ügyvitelt az alkalmazottakra bízták, és elmulasztották felkeresni vevőiket, megtudakolni tőlük azt, hogy ez idő szerint sztrájkolnak-e vagy munkanélküliek. Az olyan csak ritka kivétel, aki idő előtt megszakítja eme élvezetét, mint például a sportbarát Wil­helm Hanke úr, a Schönhauser Strasse 139-ből. A verseny harmadik napján ugyanis hétezer ember füle hallatára, jobb, bal, jobb, bal a megafon ezt böm­bölte: „Wilhelm Hanke úr a Schönhauser Strasse 139-ből, siessen haza, mert a felesége meghalt.“ VIHAR BÉLA fordítása M­isiké elfoglalta helyét a sa­rokban. A vendéglő az 514-es főút mentén épült és ebből adódott,­­hogy általában csak ka­mionsofőrök ültek ide be, az úton­­levők, délnek haladók, vagy északnak tartók. Misiké, a Zenit cirkusz bohóca szokásos teáját itta. Elgondolkod­va szürcsölgette a meleg italt, biz­tonságban e nyugodt rejtekhelyen, miközben egy tekintélyes cirkusz igazgatójának az ajánlatán töp­rengett. - A színház, mindig csak a színház - dohogott a hetedik találkozásuk alkalmával Szoroka, a tekintélyes cirkusz igazgatója - Természetesen tudatosítom, hogy nem egy arkangyallal beszé­lek - nyugtatta Misiké. - Ez az - nevetett föl Szoroka - ön még civilben is vérbeli bohóc, különben olyan, na, érti - külteleki. Akivel különben szóba se állnék. Arkangyal, micsoda beszéd... - Külteleken születtem és ott is nevelkedtem - keményeden meg a bohóc hangja­­, ha nem tet­szik ... pen - Éppen ez tetszik, ez, ami kép­kompenzálta, a stílusa, a megjelenése... Még meg sem szólal a porondon, s már bomlik a közönség... - Igaz, csak kimegyek a kör közepére, s már röhögnek. Pedig éppen úgy megyek mint például akkor, ha a mutti elküld a hen­teshez. - Ez az - kulcsolta össze a ke­zét Szoroka -, hiszen éppen ez az. Éppen úgy megy ki a kör közepére, mintha csak a hentes­hez menne, mint aki már úgy is tudja, minek nézhet elébe. Misiké elgondolkodott, az igaz­gatóra tekintett, de nézése túlsza­ladt a pufók arcon, s önmagának szólt. - Ezért fizetnek húsz koro­nát. Mi lenne, ha a húsz koronát egyszerűen leadnák csak a pénz­tárba, s idejében hazatérnének. Vagy akár postán is elküld­­hetnék... - Igazán nem szép, hogy éppen velem bohóckodik - Persze, hiszen maga engem tönkre is tehet. A bohóc örült, hogy rátalált erre a félreeső vendéglőre. Szokásos teája mellett tekintélyes színpadi szerepekről álmodott, magában verseket szavalt, prózát mondott. x - Miért olyan groteszk, értse meg, ha Juhász ezt zöldnek írta, maga azt ne mondja nekem hupi­kékbe pakolva - korholta Köpecki Mihályt Kolozsi Tamás, a Kör­színpad neves rendezője. - Je­lentkezzen egy év múlva, s tanul­jon. Elsősorban élni. Mert az igen­csak magára vall. Ki mint él, úgy beszél. Misikének több se kellett. Annyit látott, hogy mindenki tágra nyílt szemmel figyeli, s hegyezett füllel hallgatja, hogy magába mélyedt és magányba vonult, hogy „ab­szolút" kizárja mások ráhatásait. Az év elteltével fölkereste a színház rendezőjét, aki három percet se szentelt a fiatalemberre. - Kezdje - szólt Misire, és far­kasszemet néztek. Goethét szavalt. A meghallgatásnak eredménye lett. Poó - Köpe Kolozsi - bámulok fejemet c: detibben menjen - után. - Fc így lett hány elöa kedvelt ne Hamarc szat. A be tartóbb ül mélygépkt idejét rab bújdosásá tatott az ó pett a ven faival üldö keltette. S utolsó alk markolhat ba, s az után nyúlh A fiatalé az előkelő­­ Miért Szorokát. Az igaz fölállt az a: - Ma m gott ünnep elmondani - Mit Í! fogott. - G - Mindic alágördülő a homlokát Misiké Enyhén mc­sével hatol cirkusz eg beli társult megszerző ra kiemelet­ból, amit a törzsvendé hanem a ki tett. Szoroka tói fényes és odacsap nek, bár sz na Misikén nül a falha. A fiatalé rázott: a ve Szproka a cirkusz b dani. Egy Herdics Ferenc Egy presszóban ülünk. Alkohol­­s szag és gomolygó füst telíti a levegőt . Zavartalanul beszélgetünk, míg ma­­­­gára nem hívja figyelmünket egy­­ nyers, erőszakos hang. Tulajdonosa­k egy nagy­darab férfi, akinek alakja­­ fenyegetően magasodik a pult mögött álló mixernő fölé. Nyilván a magatar­­­t­­ása is elegendő volt ahhoz, hogy­­ a mixernő riadt-sietőn csomagoljon A­be számára néhány üveg rumot, amit fr a vendégnek - ha körülményesen is a - de sikerült átvennie. Küklopszi han- rr gon dünnyögi: a - Csak nincs valami kifogása el- * üi lenem? s­­ Ó, dehogy! Miért lenne­­ moso-­di­lyog rá a hölgy kedvesen, csak a tálca rá remeg a kezében, ahogy amaz végig-

Next