Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-08-16 / 32. szám
Egon Erwin Kisch A Potsdamer Strasse Sportpalotájában jubileum van. Immár tizedszer tartják meg a hatnapos versenyt. Tizenhárom versenyző, mindegyik váltópárjával, péntek este kilenc óra óta tapossa a pedált, hétezer ember elfoglalta a drágán megvásárolt ülőhelyet és ettől kezdve éjjelnappal tombol az örjöngő küzdelem. Huszonnégy óra alatt hétszáz kilométert tettek meg és remélhetően megdöntik azt a történelmi jelentőségű világrekordot, amely 1914-ben Berlinben született, amidőn egy csoport, hat - megszakítás nélküli - napon át 4260 kilométert és 960 métert hagyott maga mögött. Erre kitört a világháború. Hat nap és hat éjszaka a tizenhárom kerékpáros nem tekint sem jobbra, sem balra, csak előre; mindig ugyanarra a vonalra, amely a versenypályán oválisan húzódik hosszában vagy egyre emelkedő görbével, kényelmetlenül egymás mellett. Olykor, ha a raj éle - amidőn a közönség felüvölt: ,,hipp, hipp“ - néhány méterrel odébb egy vagy két kört lefutott, ismét kezdődik elölről a tizenhárom versenyző irama ugyanott, újra és újra. Mintha el sem mozdultak volna, jóllehet állandóan tovaszáguldanak, és őrült gyorsasággal olyan hosszú távolságot futnak be, mint az Európát átszelő diagonális vonalak Konstantinápolytól Londonig vagy Madridtól Moszkváig. Ők azonban nem láthatják sem a Boszporuszt, sem Lloyd George-ot, sem az Escorialt, sem a Kremlt, sem a háremeket s azt a Ladyt sem, aki a Hyde-parkban lovagol, úgyszintén Carment sem, aki elcsábította Don Josét, sem azt a fekete és rövidhajú kommunista nőt, aki a zsebében Marx művét hordja az értéktöbbletről. A versenyzők ugyanazon a pályán, ugyanazon a helyen, ugyanazokkal a társakkal együtt forognak-forognak halálos, gyilkos körhintán. Ha befejeződött és lecsengették a száznegyvennégy órás tusát, az elsőnek célhoz ért, közel a delirium tremenshez, zihálva lezuhan, mint a kötelességteljesítés példaképe. Hat nap és hat éjszaka nyomja tizenhárom pár láb a pedált, a jobb láb a jobb, a bal láb a bal pedált - tizenhárom hát egyformán meggörbül, miközben a fej legörnyedten hajlik egyszer jobbra, egyszer balra, aszerint, hogy melyik láb tapos, a tizenhárom pár kéz sem tesz egyebet, mint szorítja a kormányt; némelykor egyik-másik az ülés mögül limonádés üveget húz elő, szájához illeszti, anélkül, hogy a taposást abbahagyná, jobb, bal, jobb, bal. Eközben a tizenhárom váltótárs kimerülten hever a föld alatti fülkében, ahol masszírozzák őket. Hat nap és hat éjszaka. Kint az újságkihordók szállítják a reggeli lapokat, az első villamosok kigördülnek a remízekből, a munkások megindulnak a gyárak felé, a férj reggeli csókkal köszönti ifjú feleségét, az utcasarkon pedig egy rendőr most veszi át a szolgálatot társától, a kávéházba betérnek a vendégek, valaki azon töpreng, hogy ma szürkésfekete vagy barna csíkos nyakkendőt vegyen föl, a dollár emelkedik, egy betörő végre eldöntötte, mit fog bevallani, valahol egy anya e pillanatban bünteti meg lurkóját, az írógépek kopognak, a gyárszirénák jelzik az ebédszünetet, a színházban egy Georg Kaiser darabot mutatnak be a verseny alkalmából, a pincér nem hozza a megrendelt beefsteaket, a főnök egy alkalmazottját bocsátja el, akinek négy gyermeke van, a mozipénztár előtt tolong a tömeg, egy ősz férfi most csábít el egy leánykát, egy dáma a haját festeti, valahol egy diák a számtanfeladatával bíbelődik, a birodalmi gyűlésen nagy vihar tört ki, a házakban egyesek a klozeton ülve buzgón újságot olvasnak, valaki arról álmodik, hogy ott áll a bálteremben egy szál ingben és alsónadrágban, egy gimnazista nem tud elaludni, mert a Pythagoras-tételből nem készült el holnapra, egy orvos valakinek most amputálja a lábát, emberek születnek, emberek halnak, bimbó pattan, szirom hull, leesik egy csillag, egy épületállványozó most mászik fel az erkélyre, süt a nap és katonák lógyakorlatot tartanak, mennydörgés, a bankigazgatók hivatalos ügyeiket intézik, az állatkertben etetik a ragadozókat, valahol lakodalmat ünnepelnek, ragyog a Hold, a nagykövetek konferenciája határozatokat hoz, egy malomkerék forog, ártatlanok ülnek a börtönben, az ember jó és az ember rossz - miközben ezek itt tizenhárman hátsó felükkel egy háromszögletű szférikus bőrdarabra tapadva szakadatlanul körbekarikáznak, kitartóan, körös-körül, kitartóan, körös-körül, kopaszra nyírt bólingató fejjel és szőrös lábakkal, jobb, bal, jobb, bal. Egyenletesen forog a Föld a Nap körül, az éltető fényért, egyenletesen a Hold a Föld körül, változatlan egyformasággal forognak értéket termelve a gép kerekei - csak az ember kering értelmetlenül, egyenlőtlenül gyorsítva futását, önkényesen az elliptikus pályán, hat napon és hat éjszakán át, semmiért. A Nap, a Föld és az Ember teremtője kitekint égi műterméből legkülönb alkotásaira, a maga szándékolt képmására és megállapítja, hogy az ember - mialatt a világmindenség elkészült - egy nyomon halad - jobb, bal, jobb, bal - isten gondolkodik és az ember kormányoz, kormányoz szüntelenül körbe-körbe, mint a féreg előrefúrja fejét és hajlítja gerincét, buzgalommal és annál nagyobb erőfeszítéssel, minél inkább fogytán az ereje; a legdühösebb születésnapjának, a teremtés hatodik napjának a végén és elkészült az ámokfutószerkezet - hipp, hipp -, s a hajrá megkezdődik. Ezt Poe sem tudta volna elképzelni, hogy az ő félelmetes Maelstromja partján egy ilyen kellemesen izguló nézőközönség áll, amelyik a megsemmisítő forgást még kiáltással is buzdítja: hipp, hipp. Pedig ez történik itt. A kétszer tizenhárom áldozat maga a Maelstrom, amelyik az alvilágba utazik. Ha egy inkvizítor a legsötétebb középkorban ilyen kínzást kitalált volna mint ez az ,,elliptikus taposómalom", először rajta próbálják ki, őt törik kerékbe - micsoda a frank idillikus kerék lett volna ez! Díjakat tűztek ki, például tíz dollárt annak, aki az első lesz a most következő tizedik körben. Ezt egy rekedt férfi hirdeti ki a megafonon keresztül, és önkéntelenül oly mulatságosan hat, ahogy különböző irányba fordulva merev mozdulatokkal közli az adományozó nevét, aki rendszerint operettszerző vagy italboltos, vagy éppen filmgyáros, avagy olyasvalaki, akinek fejére ugyancsak díjat lehetne kitűzni. Egy pisztolylövés dörren, és megkezdődik a külön harc a harc közepette, hipp, hipp, tizenhárom láthatóan, hevesen dobogó szív még láthatóan dobog, a lábak egyre sebesebben taposnak, jobb, bal jobb, bal, a közönség őrjöngve felüvölt, hipp, hipp olybá tűnik, mintha a dühöngök osztályán lennénk, igen, majdnem mint egy parlamentben, amikor a versenyzők zárt zaja felbomlik, előrelendül. Vajon balesetnek számít-e az, ha a holland Vermeer a második éjszaka, amint a meredek parabolán halad, belerohan a közönség soraiba? Ugyan! Vagy mit számít az, ha a felbukó Tietz fekve maradt? Semmit. Az sem számít, ha a rulettjátékban egy golyócska kiperdül, legfeljebb elővesznek egy másikat. Ha valaki a rekordot megdönti, ujjongva ..éljen“- ordítasz, de ha a nyakát töri - ugyan mit érdekel az? - Hm, szerencsétlenség — Oskar Tietz outsider volt a start kezdete óta. A verseny tehát folytatódik. Az élő rulettgolyók tovább pörögnek. ,,Hipp, Huschke!" „Rajta, Adolf!“ „Vágj be neki egy keményet!" - „Csalás!" Reggeltől éjfélig zsúfolt a Sportpalota és éjféltől reggelig még őrültebb az üzem. Egy híd a versenypálya fölött átível az épület belsejébe, a hídvám kétszáz márkát hoz személyenként. A belső helyiségekben két jazzband játszik, egy pohár pezsgő ára háromezer papírmárka, egy üvegé húszezer papírmárka. Meztelen hölgyek estélyi toalettekben ülnek itt, a gonosztevők munkaruhájukban (frakk és lakkcipő), továbbá sofőrök, négerek, külföldiek és katonatisztek. Díjakat tűznek ki. Ha a hajrának vége, az érdeklődés nem a pálya hajlataira, hanem a szomszédos nőkére irányul. Az egyik dáma gyönyörű pózban elhelyezkedik a páholyban, a gavallérok a dekoltázst szemlélik. jobb, bal, jobb, bal. Ez itt a hatnapos verseny éjszakai élete. A parketten és a tribünön tolong Berlin, deutschvölkischpártiak, szociáldemokraták, jobb, bal, jobb, bal, a Sportpalota minden ülőhelye tizennégy napja elkelt elővételben, a páholyok és erkélyek dugig megteltek: jobb, bal, jobb, bal, a város kerületei, a házak bizonyosan elnéptelenedtek, fent és lent, jobbra és balra. És az ülőhelyek nagyobbik felét megszállták a megszállottak, akik a statisztika diadalittas jelentése szerint - a starttól a hajráig, vagyis a verseny száznegyvennégy óráján keresztül lankadatlanul kitartanak. Berlini sportkörökben ismeretes, hogy a Six Days idején még a szerencsétlen házasságok is megenyhülnek. E hat nap és hat éjszaka alatt a papucshős nyugodtan elmaradhat hazulról, nem kell félnie az ellenőrzéstől, sem a hitvesi prédikációktól. Sőt, még a féltékeny férj is e féltucat napra, éjszakára őrizetlenül hagyja hitvesét: az mehet, ahová akar, jobbra, balra, jobbra, balra, azaz nyugodtan étkezhet, ihat, aludhat barátjánál, a férj ugyanis testestül-lelkestül belefelejtkezett a hatnapos versenybe. Innen a nézők nem mozdulnak el, akár kaptak szabadságot a főnöktől, akár nem, akár beteget jelentettek, akár becsukták a boltjukat, vagy az ügyvitelt az alkalmazottakra bízták, és elmulasztották felkeresni vevőiket, megtudakolni tőlük azt, hogy ez idő szerint sztrájkolnak-e vagy munkanélküliek. Az olyan csak ritka kivétel, aki idő előtt megszakítja eme élvezetét, mint például a sportbarát Wilhelm Hanke úr, a Schönhauser Strasse 139-ből. A verseny harmadik napján ugyanis hétezer ember füle hallatára, jobb, bal, jobb, bal a megafon ezt bömbölte: „Wilhelm Hanke úr a Schönhauser Strasse 139-ből, siessen haza, mert a felesége meghalt.“ VIHAR BÉLA fordítása Misiké elfoglalta helyét a sarokban. A vendéglő az 514-es főút mentén épült és ebből adódott,hogy általában csak kamionsofőrök ültek ide be, az útonlevők, délnek haladók, vagy északnak tartók. Misiké, a Zenit cirkusz bohóca szokásos teáját itta. Elgondolkodva szürcsölgette a meleg italt, biztonságban e nyugodt rejtekhelyen, miközben egy tekintélyes cirkusz igazgatójának az ajánlatán töprengett. - A színház, mindig csak a színház - dohogott a hetedik találkozásuk alkalmával Szoroka, a tekintélyes cirkusz igazgatója - Természetesen tudatosítom, hogy nem egy arkangyallal beszélek - nyugtatta Misiké. - Ez az - nevetett föl Szoroka - ön még civilben is vérbeli bohóc, különben olyan, na, érti - külteleki. Akivel különben szóba se állnék. Arkangyal, micsoda beszéd... - Külteleken születtem és ott is nevelkedtem - keményeden meg a bohóc hangja, ha nem tetszik ... pen - Éppen ez tetszik, ez, ami képkompenzálta, a stílusa, a megjelenése... Még meg sem szólal a porondon, s már bomlik a közönség... - Igaz, csak kimegyek a kör közepére, s már röhögnek. Pedig éppen úgy megyek mint például akkor, ha a mutti elküld a henteshez. - Ez az - kulcsolta össze a kezét Szoroka -, hiszen éppen ez az. Éppen úgy megy ki a kör közepére, mintha csak a henteshez menne, mint aki már úgy is tudja, minek nézhet elébe. Misiké elgondolkodott, az igazgatóra tekintett, de nézése túlszaladt a pufók arcon, s önmagának szólt. - Ezért fizetnek húsz koronát. Mi lenne, ha a húsz koronát egyszerűen leadnák csak a pénztárba, s idejében hazatérnének. Vagy akár postán is elküldhetnék... - Igazán nem szép, hogy éppen velem bohóckodik - Persze, hiszen maga engem tönkre is tehet. A bohóc örült, hogy rátalált erre a félreeső vendéglőre. Szokásos teája mellett tekintélyes színpadi szerepekről álmodott, magában verseket szavalt, prózát mondott. x - Miért olyan groteszk, értse meg, ha Juhász ezt zöldnek írta, maga azt ne mondja nekem hupikékbe pakolva - korholta Köpecki Mihályt Kolozsi Tamás, a Körszínpad neves rendezője. - Jelentkezzen egy év múlva, s tanuljon. Elsősorban élni. Mert az igencsak magára vall. Ki mint él, úgy beszél. Misikének több se kellett. Annyit látott, hogy mindenki tágra nyílt szemmel figyeli, s hegyezett füllel hallgatja, hogy magába mélyedt és magányba vonult, hogy „abszolút" kizárja mások ráhatásait. Az év elteltével fölkereste a színház rendezőjét, aki három percet se szentelt a fiatalemberre. - Kezdje - szólt Misire, és farkasszemet néztek. Goethét szavalt. A meghallgatásnak eredménye lett. Poó - Köpe Kolozsi - bámulok fejemet c: detibben menjen - után. - Fc így lett hány elöa kedvelt ne Hamarc szat. A be tartóbb ül mélygépkt idejét rab bújdosásá tatott az ó pett a ven faival üldö keltette. S utolsó alk markolhat ba, s az után nyúlh A fiatalé az előkelő Miért Szorokát. Az igaz fölállt az a: - Ma m gott ünnep elmondani - Mit Í! fogott. - G - Mindic alágördülő a homlokát Misiké Enyhén mcsével hatol cirkusz eg beli társult megszerző ra kiemeletból, amit a törzsvendé hanem a ki tett. Szoroka tói fényes és odacsap nek, bár sz na Misikén nül a falha. A fiatalé rázott: a ve Szproka a cirkusz b dani. Egy Herdics Ferenc Egy presszóban ülünk. Alkohols szag és gomolygó füst telíti a levegőt . Zavartalanul beszélgetünk, míg magára nem hívja figyelmünket egy nyers, erőszakos hang. Tulajdonosak egy nagydarab férfi, akinek alakja fenyegetően magasodik a pult mögött álló mixernő fölé. Nyilván a magatartása is elegendő volt ahhoz, hogy a mixernő riadt-sietőn csomagoljon Abe számára néhány üveg rumot, amit fr a vendégnek - ha körülményesen is a - de sikerült átvennie. Küklopszi han- rr gon dünnyögi: a - Csak nincs valami kifogása el- * üi lenem? s Ó, dehogy! Miért lenne moso-dilyog rá a hölgy kedvesen, csak a tálca rá remeg a kezében, ahogy amaz végig-