Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-20 / 7. szám
at évig húzódott a pörösködés. :ám ha járt, annyit dolgozott, minden pénzét a bíróságra hordta, azok sem törődtek vele. Végül tette a pert. A kerületi bíróság tartományi bíróság ítéletét, seemmisségi panasszal forduljon már nem volt sem ereje, sem érkezett haza Sahan Ahmedr a felesége meglátta, azonnal egy minden elveszett. Keservesért. A parasztok, akik az előbbi esküdtek ellene a bírák előtt ,ők szomszédjuk sikerét siettek el hozzá. Ha valaki, hát ók dják, milyen áron szereztedmeg nekünk, testvérünk. Aljasak el ellened. Látjuk már, hogy 'edül te vagy igazi férfi, bátor Hánk. Kérünk, bocsáss meg, ha ted nem emelte fel földre tapadt ak pár nap múlva nézett feleséges földünk. tes földünk - ismételte az aszván két kaptárunk maradt. Perk a mézet. k sincs - az erdésznek adtuk, íme hirtelen villámokat szórt. rám, asszony? Add ide! A csáisót is. Tudod, öt évvel ezelőttet kiszemeltem, százszorta jobnél. Még gazdagabban fog teát is veszünk, és a lánykát is Próbálják meg elvenni azt a fölmit mondtak a szomszédok? kor már az erdőben dolgozott, fáját és az egészséges fa többvágta. Irtotta az erdőt. Fejszemesszire elhallatszó csattogány szétszórta a környező het és fordította: KODAY BERTA vilémzávada A föld küszöbén A pólusok körül csillagok körhintája forog Keletről nyugatra kering a nap A földről nap felé tört a vetés s a porban a kövek vaksin hunyorganak Az ember tengelye körül velük együtt forog Áhítja a boldogságot a sötétet a fényt a szeretetet a halált a szenvedést hogy megványolják durva bőrét finomítsák szívét mélyítsék tekintetét Földhöz láncolva az égre tekint Szeme a napot lehelete a szelet követi s epekedve vágyok belső barázdáiban fölkúszni nyomora gyökeréből az isten lombjai közé Közben naponta hull térdre Rakják rá a terhet mint egy tevére Hajlik jobbra hajlik balra mint egy hajó imbolyogva míg kikötőt nem ér a vén sivatagi bárka Mért is szidják hogy nem jár egyenesen mikor a föld is akár a tenger dülöng Egyszer kidől a sorból és fekve marad arca a csillagokra néz orra kihegyesedve mint röptében megfagyott madár feje Állát felkötik lefogják a szemét hogy álmukban ne kísértse őket folyton a semmi tátongó torka a halál rémesen vicsorító foga a semmibe meredő szemek sora Egy pillanat és hamuvá válik a szürke arc ráfagy a holtak mindentudó mosolya nemes szívében olajfák fönséges fanyarsága és a megvetés csöppje Koporsóba zárják a végig nem élt életet Rázárják a födelet a létre mely ki nem teljesedett Elvész a ködben s a köd vele tűnik el árva ösvény marad utána egy marék hamu egy rakás csontot röppen fölötte a szél s gőgösen fütyül Eltávozik a vén meglelvén magát a halálban összezsugorodik megint a sír tojásában Hiénaként nevetnek a hitelezők keselyűként csapnak le az örökösök Egyikük sem szántott egyikük sem harcolt csak a zsákmányra csapnak le mindig S az élőknek újfent nyakukban a karmok élősdik tolvajok kapcabetyárok mi a lábunkon sem állhatunk meg De ők élnek isznak és esznek s maguk alá piszkolnak dagadó hassal körülöttük burjánzik a penész s a beléjük maró rozsda lerakódik holtan mert a tolvaj lehelete lehelete a halálnak Az adakozó kezek már mind kevesebbet vagy semmit sem adnak s mégis kinyúlnak nagyobb dicsfényre vágyva avagy valahol idegen kapuk előtt koldulnak Levél hull levél nyomában áll a fa nem sajnálja őket Maga veti le ruháját ősszel a jövő tavasz lombjainak helyet engedve Tovafolyik a reménytelenség árja nem sírnak a partok hogy elvész a tengerben arcuk nevük Távoznak az emberek ám az utak megmaradnak Elfolyik a víz a folyókból de a forrás tovább buzog Hozományát az anya szekrényébe rakja szépségét ifjúságát hamvasságát gyermekeibe oltja a karéj kényénél lelkéből is kanyarintva míg nem marad belőle morzsánál egyéb S elkószált érzelmeit átviszi a férfi szívéből ujjába ujjából az érdes szögletes és bárdolatlan vérrel öntözött izzadságtól ragadós tárgyakba s átlényegíti kezével a láthatatlan szerelmet ehető iható fogható és fénnyel világító meleget sugárzó szerelemmé S ahogy a föld könyveiben olvas ekével minden sorát végigszántja Kifordul ö is mint a barázda aratáskor szíve termését is begyűjti s a szív a szerelmet mindhalálig termi Sokszor egy könnycseppért gürcöl csupán s könnye nem porlad el a földben megkel idővel mint élesztő a tésztában hólyagként csupán az emberek gőgje pukkan szét s a gőg tüze söpretik el mint a korom Föllobban az ember mint a gyufa s kialszik Boldogság szerelem a füstben szertefoszlik A világ nem búcsús lakomák színhelye nincs megnyugvás benne és nincs pihenés se Csak a holtpontokon ama kurta percek tenger dagálya s apálya között a föld megnyílása s bezárulása között belégzés és kilégzés között az inga két mozdulata között a között ami immár végleg elmúlt s ami még meg sem érkezett Ám a hantoktól és síroktól hullámzó föld száz szépségében évente újra éled Virágok jönnek ki belőle mint házból a nők Az éjszaka ölében mindig mozog valami úgy születik az élet mintha a halál nem fenyegetne fogóba fogott fejjel vagy császármetszéssel S fennszóval hirdessék már ma ami csak a jövő virága S a mag sírba helyezve ezer éve zöld explózióban tavasszal kirobban s lengenek a szélben lehorgasztott fővel az érett kalászok mint a lovak farka Ha mennydörög és villámlik az égbolt messziről a föld ereje válaszol neki Izzanak a kalászok a síkon sárgulnak a nyárban Fölnyújtóznak egymásnak tőrt szegeznek A pőre kard kiröppen hüvelyéből Kurtán s fényesen mennydörgi igazát Hétszeres visszhangot ver a hegyekben is CSELÉNYI LÁSZLÓ fordítása I zsane elnevette magát. ,,Ez a madárijesztő gyalázta a tanácsot, a falut!“ te, lépjen ki, megyünk. Tudjuk, tudtuk is, kiéz a tag a papé. De hát, mondja meg, nem lóg neki az a háromszáz hold föld, mikor se ige, se gyereke nem volt? Maga ne féltsenokat, ők is megélnek, a" nagy földeket meg " kapta. Igen, a nép.Mondja, tartott volna továbbra is bérlőket? No látja, magasalapú ember! Ki mondta magának, hogy itani állapot ellen szónokoljon, mint valami bőr, szakállas szent? Ne álltasson itt, ék. Akart még valamit mondani? Mondtam, hogy mit mondjon meg a tanácsmeg a falunak, szikrányi joguk sem volt ezt 5t elvenni... Igen, igen, hiába vigyorog. Az ár, ha akarja tudni, madárijesztő aszott faág kezével a határ re mutatott, a falu felé bökdösött, hol állok, meg azok a földek, meg a faluban a talpalatnyi föld, minden csücsök - kié volt? Na, maga vigyori, kié volt? Igen, úgy kapták az istentől, és ha megharagítják az istent, vissza is veszi a földeket, tudja. Csak mondja meg! Dehogy mondom. Mit mondanék? Ezt a butaságot? Nincs magának valami... Igen, ott a fejében, nincs egy-két kerékkel több? Az isten adta, meg hogy elveszi?! Hallja, ne tartson fel, mert itt hagyom magát. Látom, maga a teremtési felelős propagandistája. Ugye, hogy az! A madárijesztő keresztet vetett. - Ne szájaljon, gondolkozzék azon, amit mondtam, érti? Maguk nem mernek szólni, csak suskálnak, de én bátran hirdetem az igazságot. - No haszte! Itt, a kukoricásban, ebben az esőben? Maga még a madarakat sem tudja elijeszteni, annyira förtelmes maga. Egész mindensége. - Szégyentelen asszony! Maga tyúkeszü, nem érti meg szavaimat. - Értem a maga butaságát. És én is üzenek valamit. Mondja meg azoknak, akik... küldték, vagy okosították, hogy jól van ez így, ezekkel a földekkel. Dózsáné megfordult az úton. - Nézze, ott volt egy szép darab földünk, most nem lehet kivenni, melyik volt az uramé, de üzenem: az uram se, meg én se, a többiek se, a faluban senki nem menne vissza parasztembernek, hogy kínlódjon a földekkel, állatokkal. Senki. Ott volt a földünk. Dehogy sajnálom, hogy összeszántották! Talán maga bérlő volt ebben az isteni tagban? Csak áll, csurog magáról az eső, bokája, bakancsa a sárba süllyed, csukja be a száját, mert belefolyik a sáros lötye, na! És senkinek nem mondom meg, amit maga üzent, magának nincs joga ilyent üzengetni, és ha nem tűnik el innen, beszólok a falunak, majd eligazítják a maga kocsirúdját. Ki a kukoricásból, el, a fészkes fenébe, az istennyilába! Megyek is! Szólok, hogy maga itt áll a kukoricásban, mint guta a falu végén, és nem tetszik magának, hogy felosztották a Pap-tagot! Menjen. Eredjen. Senki se fél magától, sem a falujától, maga nagyszájú tyúkeszü! Dózsáné megrántotta a kendőjét és kilépett. „Kihez szóljak be? Baló Pistáékhoz megyek. Nem baj, ha nincs otthon Pista, Maris is kézbe kapja a cirokseprőt. Vagy a vaslapátot.“ Már messze járt. Visszanézett. Az öreg Gulogi jött, batyuval. Dózsáné hallotta, hogy a madárijesztő rászól Gulogira: álljon meg, mondok valamit! - Gulogi nem állt meg, csak jött, lihegett a batyu alatt. Maris megértette: madárijesztő. A földeket vissza kell csinálni. Minden göröngyöt az isten adott, tehát el is veheti. Ott áll, a kukoricásban, arcára folyik a lötye. Maga a gutaütés. Ő a vizes ember. A két asszony magasra tartott seprűjétől, a vaslapáttól mégis megijedt a madárijesztő, mert fekete országúton vissza-visszafordult. Látta, hogy a két asszony bírja tüdővel. Érezte, foszladozik róla a „csoda“, a titok, hogy ő a vizes ember. Hányta, kapkodta magáról a madárijesztő gúnyát. Q)0) 3_><i> o.3m X •(V) €<>-Nü<>ü:0>.(SO)1— a 0)0)O>» rkk'k'k'kk A A frfrfrk'k'k'k'k'kkftfck'kirkirk'A"k'k'k'kfc'frk'trkik'k'A'A AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA LA AAAAAAAA