Új Szó, 2022. április (75. évfolyam, 76-99. szám)

2022-04-21 / 91. szám

301 SZOMBATI VENDÉG Húsz év után ismét Komáromban Gubík Ági: „Nagyon szeretnék legalább egy évet eltölteni valahol máshol, egy egészen más közegben..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Több évi szünet után a Második esély című soro­zatban tűnt fel újra szlovák kollégái körében Gubík Ági. Komáromban is idén kapott újabb lehetőséget, a Peresz­­nyakov fivérek Csónak, avagy előttünk a vízözön című komédiájában. Pozsonyban végezte el a színmű­vészeti főiskolát Emília Vásáryová és Martin Huba osztályában, Kassán játszotta első jelentős színpadi sze­repét, Komáromban osztották rá a drámairodalom legszebb nőalakjait, aztán Szolnokra szerződött, ahonnan Budapestre került. Időnként onnan indul útnak, ha Pozsonyba vagy Prá­gába hívják, hiszen szlovák és cseh filmesek egyaránt foglalkoztatják. Minek örül jobban mostanában? Egy itthoni vagy egy otthoni filmes felkérésnek? Egyformán dobban a szívem mind­kettőre. Most különösen jólesett, hogy Pozsonyban állhattam kame­ra elé. Rég nem forgattam itthon. Az elmúlt években inkább Csehországba hívtak. A 2014-es Indián nyár óta Po­zsonyból kisebb dolgok találtak meg, inkább csak vizsgafilmek, bár beke­rültem két sorozatba, a Rex felügyelő szlovák változatába és az Ápolónők­be is. A Második esélynek azért is örültem annyira, mert régi, kedves is­merősökkel találkozhattam. Az pedig mindig felüdülés a lelkemnek. Stano Krállal, a közvetlen partneremmel ugyan most dolgoztam először, de ott volt V­lado Kobielsky, aki csoporttár­sam volt a főiskolán, és Ján Koleník, akivel negyedévesként találkoztam először. Vladóval a fiatalságunkat töl­töttük együtt, meg is ölelgettük egy­mást. Jankó Koleník pár évvel később indult a pályán, de már a főiskolán is figyeltünk egymásra. Van azonban némi szomorúság is ezekben a röpke találkozásokban. A közös emlékek mellett tudatosul bennünk az is, hogy milyen gyorsan múlik az idő. Hogyan jutott be a Második esélybe? Válogatás útján? A producer hívott, de a gyártás­­vezető is úgy üdvözölt mint régi is­merőst. Nem kellett castingra jön­nöm. Kis kirándulás volt ez nekem Pozsonyba. Öt forgatási nap egyetlen epizódban. Éppen hogy csak belekós­toltam. Jöttem, láttam, megcsináltam. A férjemet alakító Stano Král a tör­ténet szerint rosszul lett a város szí­vében. Összeesett az Opera előtt, és kórházba került. Fogom a kezét az ágya mellett ülve. De amikor ott for­gattunk a belvárosban, a Hviezdoslav téren, ahová egykor moziba jártunk, alaposan rácsodálkoztam mindenre. Hogy mennyit szépült, fejlődött Po­zsony. Azt mondtam, Úristen, eltelt húsz év, és egészen új arcát mutat­ja a város. És mintha egykori önma­gammal találkoztam volna. De már ahogy jöttem át kocsival az Apolló hídon, szinte hisztérikusan rám tört az érzés, hogy kérem vissza az itteni életemet. Előbb Kassán, aztán Komárom­ban játszott, így indult a pályám, de nem volt ez tudatos lépés. Harmadévesen Kassán vendégszerepeltem, ahol Vidnyánsz­ky Attila rendezésében, a Kár, hogy k...-ban Trill Zsolttal alakítottunk szerelmes testvérpárt. Majd özön­löttek felém a jobbnál jobb lehetősé­gek. Kassán két és fél évet töltöttem, Komáromban hosszabb időt. Tün­dét, Édes Annát játszottam, Elmirát a Tartuffe-ben, Nyinát a Sirályban. Minden pályakezdő ilyen szerepekről álmodik. Kassán Egérke is én voltam a Macskajátékban. Mivel jött a „határátlépés”? A komáromi Tartuffe-öt a későbbi férjem, Telihay Péter rendezte. Sziko­­ra János is látta az előadást, aki akkor Szolnokon volt igazgató, és Budapes­ten, az akkor megnyíló új Nemze­ti Színházban Az ember tragédiáját vitte színre. Meghívott az előadásba. Ez is hatalmas ajándék volt nekem. Utána Péterrel együtt Szolnokra ke­rültünk. De nem volt olyan tervem vagy vágyam, hogy Magyarország­ra kerüljek, így alakult. Szikorának és Telihaynak köszönhetően. Szolno­kon is sok szép szerepet kaptam, ami egyáltalán nem volt magától értetődő, hiszen ott senki nem ismert, amikor odaszerződtem. Elvégzel egy főisko­lát, és az ottani tanáraid, az ottani kapcsolataid válnak nagyon fontossá. Az ő támogatásuk kell a sikeres pá­lyakezdéshez. Az, hogy lendítsenek rajtad egy nagyot. Magyarországon nem voltak ilyen nexusaim, hiszen nem Budapesten végeztem. Valójá­ban a semmibe ugrottam. De még eh­hez is az a két ember kellett, akiket Komáromból ismertem. Ha ők nin­csenek, Szolnok sincs az életemben, ahol négy évig játszottam. Nélkülük sokkal több időt kellett volna eltöl­­tenem Magyarországon, hogy meg­ismerjenek. A filmes életemet pedig a Pánik segítette elő. Az, hogy Till Attila rám bízta a főszerepet. És hogy elnyerte vele a legjobb női alakítás díját a Magyar Film­szemlén. Attilának mind a mai napig hálás vagyok. Bátor volt. Bevállalt egy is­meretlen színésznőt. Szolnokról nem húzta haza a szíve? Vagy épp az ellenkezője tör­tént, könnyedén elengedte az ittho­ni szálakat? Nem, nem! Épp abban az időben, amikor Szolnokon sokat játszottam, rengeteget forgattam Szlovákiában. A csehországi felkérések később jöt­tek. De játszottam egy óriási fősze­repet Milan Mikulcíkkal és Pavel Reznícekkel egy soha be nem feje­zett szlovák filmben. Két teljes nya­ram ment rá, és nem lett belőle sem­mi. Keep smiling lett volna a címe. Most sem tudok mosolyogni ezen. Már sosem fog elkészülni. Produce­ri hiba volt. Elszórták a pénzt, pedig kétszer is komoly támogatást kapott a film. Csúnya ügy lett belőle. Nekem meg maradt a nagy szívfájdalom. A Férfiregényt is akkoriban forgattuk cseh-szlovák koprodukcióban. Cast­ingokra jártam, reklámokban tűntem fel. Nem akartam elszakadni, eltűnni sem a cseh, sem a szlovák rendezők látóköréből. Átléptem a határt, de a visszautat meghagytam magamnak. Tettem érte, hogy ne felejtsenek el. Nem akartam kiesni az otthoniak emlékezetéből. Az Elnöknők szol­noki bemutatója után még éjjel be­ültem az autóba, és meg sem álltam Prágáig. November volt, brutális köd, de mentem. Egy nagyon jó sörrek­lámba hívtak, amelyre azóta is szíve­sen gondolok. Olyan helyes kis szexi reklám volt. Reggel hatra értem Prá­gába, nem aludtam egy percet sem, azonnal mentem forgatni. Visszafelé pedig megálltam Pozsonyban egy vá­logatásra, és meg is kaptam a szere­pet egy játékfilmben Bólék Polívka és Anna Sisková mellett. Igen, voltak ilyen hajmeresztő útjaim. Mert nem volt, aki megállítsa. Oreszteiát játszottam Szolnokon, amikor a Tátrában forgattam. Éjjel visszautaztam Szolnokra, lement a következő előadás, és már vittek is vissza a forgatásra. Akkor még pi­ci volt a babám. Tudtam, hogy elké­pesztő ez így együtt, színház, film, gyerek, mégis azt súgta valami, hogy a felkérést el kell vállalni. Az nincs mindig. Akkor van, amikor hívnak. És nincs idő gondolkozni, menni kell. Budapestről is sokat utazgat. Hol Pozsonyban, hol Prágában vártak, gyakran kellett mennem. Nem mondhattam azt, hogy most nem, majd ha nagyobb lesz a gyerek. A felkérés nem akkor jön, amikor szeretném. A lehetőséget meg kell ra­gadni. Ha elereszteném azt az egyet, a következő tíz is elmenne mellettem. A Jiri Svobodával készült filmek ké­sőbb jöttek. Azok nagy léptékű alko­tások. Hazaugrottam Prágából, hogy felkészítsem Ádámot az iskolai ki­rándulásra, összepakoltam a táskáját, és mentem is vissza. Nem tehettem mást. Ez így volt megírva. Ennek köszönhetően most három országban is jelen van. Panaszra ugyan nincs okom, mégis egyfajta reménytelenséget érzek jó ideje. A Covidnak köszönhetően ezt most mondom ki igazán. Nagyon so­káig tartogattam magamban. A pi­henés jól jött, de maga az élethely­zet kiszolgáltatottá tett. Hogy önhi­bámon kívül elmaradtak előadások, mert valaki covidos lett, vagy kon­taktszemély, aztán nem jött a közön­ség, vagy tolták odébb a színháznyi­tás időpontját. A lejátszott előadáso­kért pedig még mindig nem kaptam meg a tiszteletdíjamat. Sok mindent elértem a pályán, sok szerepet meg­formáltam, már nem akarok minden­áron játszani, csak valami nagy­on jót. De hogy kuncsorogjak, hívogassak színházakat, hogy fizessék ki végre a lejátszott előadásaimat, ahhoz már sem kedvem, sem erőm nincsen. A kiszolgáltatottság, tudom, sokakat érint, de jóval könnyebb lenne az éle­tünk anélkül. Budapest határában eközben gyökeret eresztett­­­ Nagyon szeretem a házat, ahol élek. Kinézek az ablakon, és most is szarvasok vonulnak előttem. Gyö­nyörűség. Lenyűgöző a panoráma. A reménytelenség mégsem illan el belőlem. Várom, hogy jöjjön végre a változás, a fellendülés és egy újabb értékes munka, ami majd kiragad eb­ből az állapotból. Most úgy érzem, nyakig benne vagyok. Azt viszont már nem tudom elképzelni, hogy teljes erővel visszaköltözzek Szlo­vákiába. Zselízen élnek a szüleim, fél lábbal úgyis mindig ott vagyok. Pozsony vonzását is gyakran érzem. Néha rám tör a vágy, hogy jó lenne rögtön visszamenni azokra a helyek­re, ahol a főiskolás éveim alatt éltem. De ha Prágába hívnak, oda is azon­nal repülök. Komáromba is visszatalált idén. Jó munka volt a Csónak. Szeretem az előadást. A próbákat is szerettem Bagó Bertalannal, a rendezővel és a partnereimmel. Pont húsz éve, hogy ezt megelőzően a Jókai Színházban léptem közönség elé. A Sirályban láthattak a nézők előbb várandósan, aztán szülés után. Van is erre finom utalás a Csónakban. Érdekes, hogy ezt nem mi írtuk bele, ott van a da­rabban. Színésznőt játszom, szép az összekötés, bár kicsit ironikus a Si­rályra való utalás. Olyan volt ez a visszatérés Komáromba, mint egy szép kirándulás. Ugyanúgy éltem meg, mint a sorozatbeli szereplése­met Pozsonyban. Lesz folytatás? Komáromban? Igen. Májusban is­mét ott próbálok. Pontosabban Ko­máromban is, Budapesten is. Tóth Attila írt egy remek darabot, ame­lyet Telihay Péter állít színpadra. At­tila Komáromban volt színész, aztán otthagyott csapot-papot, és ma Svéd­országban él. Nagyon jól ír. Benkő Géza barátja volt, a darabot is a barát­ságuk emlékére írta, két férfi és egy nő kapcsolatáról. Most, hogy a fia már egyetemis­ta, van valami extra vágya? Amit eddig nem sikerült megvalósítania? Nagyon szeretnék legalább egy évet eltölteni valahol máshol. Egy egészen más közegben. Kicsit távo­labb tőlünk. Külföldön. Valahol a világ rejtettebb pontján, ahol valami olyat csinálhatnék, ami eddig kima­radt az életemből. Lelkileg erre volna most a legnagyobb szükségem. Gyűj­töm az erőt hozzá. A szerző a Vasárnap munkatársa „Jólesett, hogy Pozsonyban állhattam kamera elé..." (Talabér Tamás felvétele) A Pánik című filmben nyújtott játékáért a legjobb női alakítás díját nyerte el Még valami... Szenvedélyes, nyitott szívvel élő ember. Nőiességét, érzékiségét bátran és önfeledten használó, szabad lélek. Képzeletbeli szárnyait gyorsan felcsatolja, s már repül is nem kis magasságba. Közben megél minden pillanatot. 2022. április 21.| www.ujszo.com

Next