Uj Világ, 1956. június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-26 / 4. szám

Kétszáz esztendeje, 1756­. január 27-én született Wolfgang Amadeus Mozart. Alig 36 évet élt — de ez az „arasznyi lét” hétszáz mű életével vált halhatatlanná. Megművelte a zene minden területét: opera és ora­tórium, szimfónia és kamarazene, versenymű és (szórakoztató) diver­timento, dal és tánc — minden mű­fajt megtermékenyített ajándékozó zsenije. Minden egyes műve — a szépség ünnepe. De ez a szépség nem elvonatkoztatott csillogás, nem ön­célú fény, nem dallam-ritmus-har­­mónia kacér játéka. Alig van mu­zsika, mely közelebb jár az élethez. Formái, melyeket évszázados fejlő­dés érlelt, ettől az élettől váltak tes­tekké, rugalmasakká, virulókká. Alig van művészet, mely inkább kelti a tökéletesség érzését. De az a tiszta, nemes és érett tökéletesség nem hideg: az emberség, a humánum melege járja át. Szépség, mely élet­ből fakad, ezért éltető. Nem az élet szűk tényeit tükrözi, hanem a lé­nyeget: az igazat mondja, nem csak a valódit (mondhatnék József Attila szavaival). Wolfgang Amadeus Mozart kira­gadta magát a feudális szolgálat béklyóiból. A polgári művész sza­badságát kereste — de csak a pol­gári művész nyomorára találhatott a feudális társadalomban. Rövid élete vége egybeesett a nagy francia for­radalommal: feléje mutatott pályája, embervolta, muzsikája — szabad lélegzetével, lendületével,­ sugárzó, nyílt tekintetével. Operái — a „Szöktetés“, a „Figa­ro”, a „Don Giovanni”, a „Varázs­­fuvola“ — hazánkban, Pesten-Budán bámulatos korán, már az 1790-es években felhangzottak: a Varázsfu­volát Csokonai lefordítja, Döbrentei Gábor már 1818-ban megírja Mozart életrajzi vázlatát. Az orosz kultúrában is állandó otthonra talált a mozarti életmű. Puskin verses dráma hősévé teszi: — Mozart és Salieri —, a verses re­mekművet Rimszkij-Korszakov for­málja miniatűr-operává. Glinka éle­tét végigkíséri Mozart operáinak szeretete. Mikor Ulibisev 1843-ban megírja háromkötetes Mozar­t-élet­­rajzát, megküldi Glinkának, aki ez alkalomból újból áttanulmányozza a mozarti partitúrákat. Ulibisev út­törő munkájában még a fejlődés zárócsúcsának tekinti Mozartot: sze­rinte Beethoven már a hanyatlás képviselője. Szerov, a kritikus-kom­ponista már a helyes történelmi szemszögből látja és értékeli Mozart zsenijét, Mozart világát a Beetho­vené mellett. Az „ötök” éppoly ra­jongással fordulnak művészete felé, mint Csajkovszkij, ki „Mozartiana” címen zenekari sorozatban, szvitben dolgoz fel néhány kevésbé ismert Mozart-dallamot. A Don Giovanni- ban Csajkovszkij a zenei jellemáb­rázolás utolérhetetlen példáit cso­dálta: életszerűséget, valóságot, igaz­ságot. Az emberi igazság, a humánum megdicsőülése a szépségekben — ez Mozart zenéje! Ez biztosítja múlha­­tatlanságát — örök életét. László Zsigmond 400 ÉVE LESZ január 29-én, hogy Tinódi Sebestyén, a XVI. századbeli magyar műzene kezde­ményezője, a törökellenes har­cok, várvívások, bajviadalok, ve­szedelmek krónikása Sárvárott meghalt. Mint a régi énekmondók, Ti­nódi is énekelt verset írt: embe­rek tetteit, csaták történetét adja hírül, melyeknek a dallam ed szárnyakat. Lantos volt, króni­káit maga kísérte hangszerén és ritmusával új áramlatot visz a magyar zene formakincsébe. Ti­nódi a „Cronicá“-jához írt elősza­vában idézi I. Ferdinánd nemesi adományozó levelét, mely azt ta­núsítja, hogy hadakat, viadalokat „ritmus szerént magyar nyelven énekbe szép nótárval énekleni tudja szerzeni“. Sárvárott ünnepi hetet rendez­nek Tinódira való emlékezésül és előadások keretében ismertetik a históriás énekirodalom e kiváló­ságának kultúrtörténetünkben be­töltött jelentőségét. (v.) MEGILLETŐDÖTT ÖRÖMMEL olvassuk mindig a szomszédos népi demokratikus országok ma­gyar nyelvű irodalmi alkotásait, amelyek beszédesen hirdetik a szocialista nemzetiségi politika győzelmét Kormányzatunk ha­sonlóképpen különböző iskola­típusok létesítésével, folyóiratok biztosításával támogatja nemzeti­ségeink művelődését. Számos nemzetiségi­­­ultúrcsoport bizo­nyítja, hogy nemcsak megbecsül­jük, de elő is segítjük haladó tar­talmú, népi kultúrértékeik fej­lődését. Kívánatos lenne, ha a hazai nemzetiségek körében önálló iro­dalmi élet is kialakulna. Vajon a nemzetiségi szövetsé­gek megtették-e mindazt, ami en­nek érdekében szükséges? Vala­ha — természetesen más adottsá­gok következtében — Pest, Szent­endre, Aszód, stb. a nemzetiségi kultúrának is egy-egy gócpontja volt. Szeretnénk ismét hazai szlo­vák, német, délszláv és román költők, írók műveivel találkozni. (v. b.) VÖRÖSMARTY: A FÁTYOL TITKAI vígjátékát tűzte műsorá­ra a Madách Gimnázium színját­szó csoportja az Egressy Színpa­don. A vígjáték Vörösmarty egyik kevésbé ismert műve, s a költő életében is csak ritkán játszották. 1930 körül felújította a Nemzeti Színház, Hevesi Sándor átdolgo­zásában. A Madách Gimnázium felújításában felhasználták ezt az átdolgozást, de keveset változtat­tak az eredeti szövegen. A kultúrgárdának négyéves színjátszó múltja van: a Bánk bán, az Ember tragédiája és az Antigone után hozták most színre A fátyol titkait. Kezdemé­nyezésükért dicséret illeti őket. Reméljük, hogy más kultúrcso­­portjainnk is felfigyelnek erre az alig ismert, de kedves és szóra­koztató Vörösmarty-darabra. (m) FARSANGI MŰSOROS KLUB­ESTET rendezett szombaton az MSZT I. kerületi szervezetének pedagógus, képzőművész­ és ze­nei szakosztálya. A műsor előadói és hallgatóságának zöme a kerü­let pedagógusai voltak. A képző­művészetet Kaján Tibor, Szűr- Szabó József és Gerő Sándor rajz­és karikatúra-kiállítása képvisel­te, a zenei szakosztályról egy-egy tánc-, ének- és zongoraprodukció adott hírt. Örömmel regisztrál­ják, hogy az MSZT I. kerületi szervezetéhez is több kitűnő ze­neművész tartozik. Egyetlen kifogásunk, hogy a pe­dagógusok az orosz menyecske­­táncon és Prokofjev egy röpke Prelüdjén kívül más orosz vagy szovjet művet nem iktatták terje­delmes műsorukba. (vi) „DICSŐSÉG DAVID D’ANGERS szobrászművésznek“ — hirdeti nagy betűkkel a franciák haladó szellemű irodalmi és művészeti lapja, a Lett­res Francai­ses. Is­merteti a száz éve meghalt ki­tűnő művész, nagy gondolkodó, híres pedagógus, harcos republi­kánus és aktív forradalmár nehéz és küzdelmes útját, aki felszaba­dította a francia szobrászművé­szetet a modoros kötöttségek alól, példát adott az őszinte, bátor, ter­mészethű alkotásra és arra, hogy az igazi művésznek szoros kap­csolatot kell találnia korával, a korszak eszméivel és szellemi zászlóvivőivel David d’Angers 1830-ban a ba­rikádokon harcolt, 1848-ban Pá­rizsban kerületének polgármeste­révé választották. III. Napóleon uralomra jutása után menekülni volt kénytelen s 1856 januárjában halt meg, mikor nagybetegen visszatérhetett hazájába. M. A. A. T­úl egyszerű a szó, hogy vendég­­szereplés, hiszen a barátság diadalútja volt, a magyar ope­rettművészet sikerének felejthetetlen hónapja. Nem újságírói fogás, ha megpró­bálom előre elmondani, min is gon­dolkodunk majd egész úton haza­felé. Az emlékek teszik majd emelke­detté a beszélgetéseket, melyeknek fő motívuma az ember, a szovjet ember csodálatos szeretete más népek iránt, nyíltsága és utánozhatatlan kedves­sége. Hogy én mire terelem majd a szót, azt máris elbeszélem. Csütörtökön este történt Lenin­­grádban. A Csárdáskirálynő előadá­sának szünetében egy komoly arcú, tekintélyes, magas férfi kereste fel az előadás vezető szereplőit. — Cserkaszov vagyok — mondotta és gratulált a magyar vendégeknek. Cserkaszov a következő szünetben is elbeszélgetett a művészekkel. El­ismerése nemcsak azért értékes, mert ő a Szovjetunió népművésze, mert nálunk is népszerű, kedvelt művész, hanem, mert a magyar vendégek látták őt játszani a Pus­kin Színház Nagy uralkodó című darabjában. Cserkaszov olyan mű­vészi erővel alakította Rettegett Iván szerepét, hogy az előadás vé­gén percekig nem tudtuk elhagyni a nézőteret, annyira lelkesen tapsol­tunk. A kiváló művész a következő­ket mondotta a magyarok vendégjá­tékáról: — Nem sokáig szerepeltek Lenin­­grádban, de ez alatt az idő alatt a leningrádiak megkedvelték csillogó, életvidám művészetüket. A Csárdás­királynő előadását nagy találékony­sággal és ízléssel rendezte a fiatal Szinetár Miklós. Az előadás és a hangversenyek nagy örömet szerez­tek a leningrádiaknak. Számomra is lenyűgöző Honthy Hanna hervadha­tatlan fiatalsága és szikrázó tehetsé­gének ereje. Honthy Hanna a ma­gyar színművészet nagyszerű alakja, aki forrón szereti művészetét és ezt népének szenteli. El vagyok ragad­tatva Feleki Kamill finom, okos és keresetlen játékától, Rátonyi Róbert ragyogó, sokoldalú, varázslatosan vi­dám tehetségétől, Németh Marika és Gyenes Magda elbűvölő szereplésé­től, Ferencz László komikusi adott­ságától Búcsúzásul őszinte szívből kívánom, hogy még sokszor találkoz­hassunk és tovább erősödjék népeink barátsága. Remélem, hogy magam­ is rövidesen Magyarországra látogatok. ... A másik emlékezetes találko­zás a múlt héten, kedden este zajlott le. Szereplői: Leningrad művésztár­ Kedden este tartotta búcsúelőadását Moszkvában, a Sztanyiszlavszkij— Nyemirovics-Dancsenko színházban a Fővárosi Operettszínház társulata. A Csárdáskirálynőt mutatta be. Egy-két perccel az előadás megkez­dése előtt az egyik páholyban meg­jelentek N. Sz. Hruscsov, L. M. Kaganovics, A. I. Mikojan, K. J Vorosilov, N. V. Szaburov, és M. A. Szuszlov elvtársak. A nézőtéren fog­lalt helyet N. Mihajlov, a Szovjetunió kulturális figyelnek minisztere, Miln­­nich Ferenc, a Magyar Népköztár­saság moszkvai nagykövete, továbbá a társadalmi és kulturális élet kiváló­ Ságai, gyárak, Üzemek képviselői,­sadalma és a magyar operett-társu­­lat. Az összoroszországi Színm­űvé­­szeti Társaság csillogó, fehér termei­ben éjfélkor kezdődött a műsor, amelynek első felében a szovjet mű­vészek, második részében a magya­rok szerepeltek. Az éjféli találkozó érdekessége azonban előbb kezdő­dött. A leningrádi művészek pattogó ritmusú, vidám zenekari indulóval fogadták magyar barátaikat, sorfa­lat álltak a lépcsőn és tapsaik kö­zepette vonultak a magyarok a fé­nyes kultúrterembe. Útközben tarka­­ruhás, vidám kedvű bohócok mó­káin derülhettek. A műsor első részét Vlagyimir Poljakov szatirikus író konferálta, mégpedig — magyar nyelven! Ol­vasta a szöveget és az orosz közön­ség számára magyar tolmács fordí­totta. Nem volt könnyű dolga. Pol­jakov — ha magyarul rosszul ejtette is ki a szavakat —, de úgy kicif­rázta közmondásokkal a szövegét, hogy majdnem beletört a tolmács nyelve. Ilyen mondatokkal fűsze­rezte mondókáját: — Én annyit értek a magyar nyelvhez, mint a hajdú a harangön­téshez! Nem könnyű ezt lefordítani! De Poljakov segített a tolmácsnak. Nem egyszer ő maga tolmácsolta saját magát. Poljakov egyébként igen szerény volt: kérte a magyar közönséget, ne árulja el a leningrádiaknak, milyen tökéletlenül beszél magyarul. De ki nézte ezt? A meglepetés olyan volt, hogy magyar nyelvű konferanszötlete bearanyozta az egész találkozót. A műsorban egyébként fellépett Szergejev, a nálunk is járt és is­mert, kiváló táncművész. De ezúttal nem táncolt, hanem a leningrádi művészek nevében üdvözölte, költői erejű szónoklatban, a vendégeket. Szavaiból ezeket jegyeztem fel: — Nemcsak a magyar vendégek remek művészetét láttuk, nemcsak nagy mesterségbeli tudásukat tapasztal­hattuk, hanem érezhettük barátaink őszinte, igaz szeretetét is. A kölcsönös szeretet gyönyörű, művészi kifejezése volt az éjféli mű­sor. A Kirov Operaház táncosai, éne­kesei léptek fel, köztük Valentyina Makszimova, a kitűnő koloratúr­­énekesnő és Ny­ina Petrova fiatal táncosnő. Nagyon emlékezetes siker­rel szerepelt Jevgenyij Gyemenyin, a bábjátszás mestere. Egymaga há­rom bábuval olyan tánctriót produ­kált, mintha hárman irányították volna a figurákat. Táncosok, akroba­ták, a leningrádi Operettszínház mű­vészei tették még derűssé a műsort. ...De szép is volt ez az utazás! Már robog a pompás gyorsvonat a behavazott orosz tájakon, peregnek az emlékezés jóízű szavai. Lesznek köztünk, akik felidézik majd, ho­gyan döcögött hajdan a színészek ekhós szekere a sívár, téli, magvas tájakon. Petőfi akkor azt énekelte: „Legyünk büszkék rá, hogy színé­szek vagyunk.“ Legyünk büszkék az Operettszínház művészeire, sikerük­re, különösen arra, hogy a legjobb ízlésű közönségtől és a legnagyobb baráttól kaptak elismerést. Kóródi József — Munkatársunk telefonjelentése Moszkvából — A Fővárosi Operettszínház művészei az Auróra cirkálón (A felvételt a Vecsernyij Leningrád című újság szerkesztősége küldte az Új Világ olvasóinak) Leonov színműve a szegedi Nemzeti Színházban Jó dráma, jó előadás — egy mon­datban így kellene jellemezni Leonyid Leonov művét s a szegediek előadá­sát. Mégis, anélkül, hogy nagy sza­vakat használnánk, szeretnénk érzé­keltetni, miért jó a darab és az elő­adás. Cselekménye 1941 telén játszódik egy szovjet kisvárosban, a fasiszta betörést megelőző órák, majd a meg­szállás napjainak feszült légköré­ben. A rendkívüli helyzetben, amikor az acél elválik a salaktól, tűz a víz­től, egy nem mindennapi történés szövődik drámává. Közvetlenül a megszállás előtt hazatér a szülői házba a három évi börtönre ítélt Fjodor Talanov. Letöltötte a bünte­tést, és meghasonlottságában a tár­sadalommal, az emberekkel, önma­gával, nem találja a helyét. Cinikus emberré vált, semmi sem szent előtte, ridegen elutasítja a szülői gyengédséget, gúnyolja apja, a köz­­tiszteletiben álló orvos és húga, a ta­nítónő hazaszeretetét, gúnyolja a szovjet emberek helytállását a ne­héz időkben. És az ő sorsa áll a da­rab középpontjában: melyik oldalra áll? Mi lesz belőle?... Az író lé­pésről lépésre vezeti át a háború tisztítótüzén. A megszállók emberte­len aljassága lefejti Fjodor szemé­ről a hályogot, lelkéből kiolvasztja a közönyt, s családjának, barátainak a szenvedése, önfeláldozó harcuk már-már megdobogtatja a szívét. Már ő maga is cselekedni akar, de körülveszi a bizalmatlanság légköre, s hiába kér feladatot a partizánok vezetőjétől, Andrej Kolesznyikovtól. A lelki válságban megtisztult fiatal­ember végül is az igazi hazafiak bá­torságával áll szemben hóhéraival, tudatosan vállalja a mártírhalált, hogy élete árán megmentse a hazá­nak Andrej Kolesznyikovot, a par­tizánok vezetőjét. A nézőt mindvégig fogvatartja a nagyszerű írói jellemábrázolási, s a drámai cselekmény. Leonov művé­szetének legfőbb sajátossága — s ebben van a Tisztítótűz eszmei ere­je — az, hogy a rendkívüli helyzet­ben s egy bonyolult, ellentétes vo­násokból szőtt jellem sorsán, kör­nyezetén keresztül a szovjet társa­dalom, a szovjet emberek legsajá­­tabb vonásait mutatja meg. S az előadás, Dobai Vilmos rendező mun­kájának erénye, hogy az írói mon­danivalót az író szándéka szerint hangsúlyozni tudta, művészi eszkö­zökkel: a cselekményben, a külön­böző jellemek összeütközésében és fejlődésében. Fjodor nehéz szerepét, ezt az — úgy lehet —, egyik legnehezebb sze­repét a szovjet drámairodalomnak is, Káló Flórián játssza. A fiatal színész érti Fjodor jellemét, átérzi sorsát, s alakítása­­ezért alapjában jó, de még nem eléggé árnyalt, já­téka nem eléggé sokszínű az érzések széles skáláján. Olykor nem tud egy­szerre cinikus és eszmélő, tennivá­­gyó és közömbös lenni, csak vagy az egyik, vagy a másik. S mert maga is keresi — s jó úton keresi — a bonyolult jellem megformálásá­nak eszközeit, ezek az eszközök egy­­szer-egyszer külsőségeseknek tűn­nek. Alakítása legjobb a kihallga­tási jelenetben és megrendítőek a börtönben a húgához intézett egy­szerű búcsúszavai: „Mondd meg anyánknak, hogy én akkor este nem voltam részeg...” Barsy Béla az apa, Lontay Margit az édesanya és Kovács János Andrej Kolesznyikov szerepében jó színészi alakítást nyújt, de a szerep adta le­hetőségeket — főként Barsy Béla — nem aknázzák ki teljesen, szerepü­ket nem építették ki a szövegen túl, a szöveg fölé. Emlékezetes Barsy Béla és Lontay Margit játéka, ami­kor maguk is azt állítják Fjodorról az SS-tiszt előtt, hogy ő a partizá­nok vezetője, mert Fjodor ezzel, a hősi halál vállalásával, akarja meg­menteni Andrej Kolesznyikovot. Külön méltatást érdemelne Miklós Klára alakítása, aki Gyemigyevna dajka szerepét játssza egyszerűen, minden sallang nélkül. Thurzó Mar­git tisztalelkű, gyermeteg Anyiszkája olyan, mintha valójában egy fiatal szovjet lány állna előttünk; Papp Teri is sok érzéssel formálja meg Fjodor húga, a tanítónő alakját. Nagyszerű Miklósy György játéka a városba visszatérő volt kereskedő szerepében, aki polgármester a fa­siszták mellett. Merész és gyáva, zsarnok és hízelgő tud lenni egyszer­re, magabiztos, miközben belül resz­ket a félelemtől, a gondolatra, hogy visszatérnek a szovjet csapatok. Ki­váló partnere Csapó János egy áruló hivatalsegéd, és Kátay Endre, egy Gestapo tiszt szerepében. Feltűnő igényességgel teremtette meg Sándor Sándor díszletterve a színpadon a cselekmény hiteles lég­körét. Somogyi Nóra A Tisztítótűz szegedi előadásának egyik drámai jelenete. Balról jobbra: Kaid Flórián (Fjodor Talanov), Thurzó Margit (Anyitzka) és Miklós Klára (Gyemi­gyevna) (Várkonyi László felvétele)

Next