Uj Világ, 1956. október (9. évfolyam, 27-42. szám)
1956-09-20 / 38. szám
KÍSÉRLET FOLYIK a Duna Cipőgyárban., az RM Csőgyárban, a Budapesti Csokoládégyárban, az Albertfalvai Vegyigyárban, a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyárban, és lehetne még sorolni a kísérletező gyárak nevét, elég sokáig. De nem valami új technológia bevezetéséről, új gyártási eljárás kipróbálásáról van szó ezekben, hanem hogy megtalálják a vállalati önállóság fokozásának, a vezetésnek és a tervezésnek legjobb, és legegyszerűbb módját. A XX. kongresszus hatására az iparfejlesztés során végre nemcsak a műszaki kérdések megoldását keressük, hanem komplex módon a műszakigazdasági problémák megoldásán is dolgozunk, s üzemeink nem a minden eszközzel való gyártásra, hanem a gazdaságos gyártásra törekszenek. A gyárak szabadulni igyekszenek a fölösleges adminisztrációtól és a tervezésnek olyan formáját keresik, amelyiknél az üzemi lehetőségek főbb számbavételével és kihasználásával többet adhatnak — és főleg olcsóbban, vagy jobb minőségben — a népgazdaságnak, mint eddig. Ezek a kísérletek még abban is eltérnek az eddigi szabványos eljárástól, hogy az egyes üzemek nem az egész népgazdaságban, minden egyes gyárban és vállalatnál alkalmazható csodaszert igyekeznek találni, hanem olyan módszert, amely elsősorban az adott gyárban, vagy legfeljebb az adott iparágban használható. Tehát arról van most szó, hogy olyan vezetési módszer alakuljon ki, amely elsősorban az üzemi és iparági sajátosságokkal számol. AZ EGYES ÜZEMEK az önállóság fokozására és a gyár teljesítésének mérésére különböző javaslatokat tettek. Az RM Csőgyár például lehetőséget látna exportja fokozására és a csőimport csökkentésére, kéri azonban, hogy a megtakarított deviza egy részét bocsássák a gyár rendelkezésére olyan gépek vásárlása céljából, amelyek segítségével a gyárat korszerűsíthetnék, a profilt szélesíthetnék. Érdekes a gyár prémiumjavaslata is: azt kívánják, hogy a gyár prémiumalapját a szükségletek kellő, mennyiségben, minőségben és megfelelő határidőre történő teljesítése szerint adják. Ennek érdekében a szállítási szerződések megfelelő teljesítéséért befolyó összegekből a Magyar Nemzeti Bank egy meghatározott százalékot visszatartana és ez alkotná a gyár prémium-alapját. Prémium csak ebből az alapból lenne fizethető, s így a vállalat minden dolgozója érdekeltté válna a prémium-alap növelésében. Ez segítené a minőség megjavítását is, hiszen természetes,hogy jobb minőségű áruért nagyobb összeg folyna be a prémiumszámlára. Csökkentené a csőelosztás bürokráciáját is azzal, hogy közvetlen kapcsolatba lépne a megrendelőkkel, kikapcsolva a fölösleges, közbeiktatott szerveket. Az Élelmiszeripari Minisztériumhoz tartozó három kijelölt vállalat — a Budapesti Csokoládégyár, a Dunakeszi Konzervgyár és az Albertfalvai Vegyigyár — olyan módszerrel kísérletezik, amelyben a mutatók között nem szerepel a béralap és a termelékenységi mutató. Ez lehetővé teszi számukra, hogy a bér- és anyagköltségek leggazdaságosabb változatát alkalmazhassák. Jelentősen növekedett a vállalatok igazgatóinak a hatásköre a dolgozók anyagi ösztönzésében. Az igazgató, a főmérnök és a főkönyvelő prémiumának kivételével valamennyi prémiumfeltételt az igazgató határozza meg. A prémium összege egyébként azonos azzal az összeggel, amely a korábbi prémiumszabályzat szerint a vállalatot megilleti. A gyapjúipari vállalatoknál olyan új tervezési módszert vezettek be, amelyben az igazgatóság a tervet csak mennyiségben, globálisan hagyja jóvá, a termelési értéket pedig egy mutatószám fejezi ki: a folyóáras nettó termelési érték. A létszámot sem hagyják jóvá, s csak az alkalmazottak abszolút béralapját határozzák meg. Ez annyit jelent, hogy az igazgatónak jogában áll kisebb létszámot tartani magasabb illetménnyel, ha ezt a termelés érdekében jónak tartja, csak a megállapított bérkategória felső határát kell figyelembe vennie. NEHÉZ LENNE, PERSZE, felsorolni a különböző vállalatoknál folytatott kísérletek változatait és lehetőségeit. De egészen bizonyos, hogy a felsorolt kísérletek nyomán csakhamar kialakul a szocialista iparvezetés nálunk legeredményesebb módszere. Aba Iván A jó, öreg dunai malmok felett akkor kondult meg először a vészharang, amikor a paksi Dunaparton, közvetlenül a víz mellett felmagasodott az első gőzmalom és árnyékát rávetette a Haasok, a Schönweitzek, Wiedemannok bánatosan nyikorgó faalkotmányaira. Forgott még egy ideig a lapát, hajtotta a halkan duruzsoló két hatalmas malomkövet a csendes éjszakában, hanem rémületükben mintha közelebb húzódtak volna egymáshoz a malmok, és bizony, sokáig nem hagyták magukat. Meglapultak a víz színén, fogaskerekük tán összecsikordult elkeseredésükben és a vasmacskák is görcsösen kapaszkodtak a fenékbe, a csuklónál vastagabb láncok pattanásig feszültek, a „völgyhajó” meg kínosan reszketett az erőlködéstől a „töröndő” nyomása alatt. „Aki soka’ köhög, soká él” — tartja a közmondás, és ez pontosan illett a vízimolnárok egykor híresnevezetes céhére is. Az új idők gyorsabb tempója rengette alattuk a vizet, ám a haldokló mesterség utolsó képviselői még szorgalmasan „védliztek” a peremig terhelt, széleseblü molnárladik farában és hordtákvitték a gabonát, lisztet. Kint a parton kisőszárú gatyában, ki hússzőrű subában várta, mikor kerül sor az ő lisztjére. Mert bizony, majd mindenki ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen a „felöntésnél!’, amikor a saját gabonáját őrlik. Lassan ment a munka nagyon, de megérte a várakozást, mert a dunamenti háziasszonyok szerint ott, a vizenkészült a világ legjobb lisztje, így tudja ezt Schőnweitz Miklós néni, meg a többiek is, mind. — Úgy nyúlt ez, kérem, ha rétest csináltunk, mint a kódusnóta — bizonygatják. — Olyan tésztája lett, mint a pehely. Csak a tölteléknek volt súlya, a többit akár el is lehetett fújni. A kenyér, kalács meg foszlós... — Azért a gőzmalom lisztje se kutya — vetjük ellen, de csak kétkedő hümmögés a válasz. Hiába, elmúlt az idő a dunai malmok felett. Először — hosszú évekkel ezelőtt — elparancsolták őket a gyorsjárású, erőssodrű vizekről, a hajózás érdekében. Aztán egy új rendelet már megtiltotta, hogy új malmok épüljenek. — Eltakarodtunk az útból — kesergett egy paksi molnár — és macskát vetettünk másutt. Persze, a víz gyengébb volt, távolabb kerültünk az őröltetőktől — Útjában voltak a hajóknak — toldja a szót Hátér kapitány. — Kerülgetni kellett őket, meg minduntalan lelassítani mellettük, mert már a hajó hullámai is veszélyeztették egyik-másik rozogábbat... Így aztán egyre pusztultak, sorvadoztak, kereskedtek, s ma az a helyzet, hogy a magyar dunaszakaszon — egyetlen dunai malom áll! Kalocsa közelében. Az se lisztet, hanem paprikát őröl... Húsz évvel ezelőtt még így írtam róluk: „Sokáig elnyikorog egy ilyen faalkotmány, régi mesterek, híres mesterek fabrikálták össze, szinte színig fából a legtöbbjét. De örökké mégse tarthat semmi, és nincs meszsze az idő, amikor a kedves kis dunai malmokból múzeális tárgy lesz, cédulával az oldalán, írás a cédulán az utódok okulására: „AZ UTOLSÓ DUNAI MALOM.” És íme, ez az idő elérkezett... Kussinszky Endre ni világ 1956 szeptember 26 VI. Sok ága boga van a lakáskérdésnek, nem is igen fért el egy riportsorozatban. Summázzuk mégis a tanulságokat és adjunk választ egynémely olyan kérdésre, amelyet az olvasók vetettek fel. Az utóbbival kezdem. A „cső“ körül . A felszabadulást követő években arról beszéltünk, hogy az életszínvonal emelkedésének velejárója a kétszobás, összkomfortos lakás. Aztán a múlt évben megkezdtük az egyszobás, „csé“ lakások építését. Hogyan egyeztethető ez össze? — kérdezték többen. A „csé“ lakások építését az tette szükségessé, hogy az 1954. évi lakásösszeírás 15.500 szükséglakást mutat ki, 41.500 lakóval, a társbérletek számát pedig csupán Budapesten 73.000-ben jelöli meg. Az első ötéves terv idején épült — zömmel kétszoba-összkomfortos — 103.000 lakás kevesebb volt a szükségesnél. S bár a második ötéves tervben a lakásberuházási összeg népgazdaságunk beruházási volumenének 11,5 százaléka (az első ötéves terv összes beruházásának 5,9 százalékával szemben), mégsem oldja meg gyökeresen a lakáskérdést. Kétségtelen viszont, hogy az, aki jelenleg barlanglakásban, üzlethelyiségben, albérletben vagy akár társbérletben is lakik, ha „cső“ lakáshoz jut, sokkal jobbl körülmények közé kerül. Persze, nem ártott volna előre megvitatni az állami beruházással épülő lakások típusterveit, vagy legalább megkérdezni a már beköltöző lakók véleményét. A Lakóépülettervező Vállalatnál volt ugyan közvéleménykutatás a beköltözés után, de ez még korántsem általános a tervezőintézeteknél, így aztán sok a kifogás a lakások beosztása és a helyiségek méretei ellen. Számos „cső“ lakáshoz nincs például előszoba, holott a lakók a konyha nagyságának terhére is szívesen vennék. Túlságosan szűkre szabott a mosdófülke, pedig ha félméterrel szélesebb lenne, ülőkád is elférne benne. Megjegyzések az elosztásról Rengetegen vannak Budapesten, akik évek óta lakásigénylésekkel ostromolják a kerületi tanácsokat — eredménytelenül. Mert hiába jutottak nagy nehezen egy-egy címhez, a lakást valamilyen okból más kapta. Joggal vetődött fel ezekben az emberekben a kérdés: „Vajon akiknek az utóbbi években a tanács utalt ki lakást, azok valamennyien rosszabb körülmények között éltek, mint én?“ Ezért örvendetes, hogy a közeljövőben megjelenő minisztertanácsi rendelet megszünteti a cím szerinti igénylést és a tanácsokra bízza az elosztást azzal, hogy rászorultsági sorrendben utalják ki a kerület lakóinak. De vajon valóban a rászorultsági sorrend fog-e érvényesülni? — teszik fel a kérdést az érdekeltek (sőt, a nem érdekeltek is). Ez a bizalmatlanság jórészt szubjektivitáson alapul, mert ha harminc igénylő közül egy megkapta a lakást, a többi huszonkilenc a lakáshivatalt szidta, de azért voltak és vannak olyan jelenségek, amelyek tényleg tápot adnak a bizalmatlanságnak. Például az a bizonyos „három koppantás“ a Fővárosi Tanács lakásügyi osztályának ajtaján, amiről írtam ebben a riportsorozatban, hogy megnyílik tőle az ajtó — egyeseknek. (A Fővárosi Tanács máig sem reagált rá.) A cím szerinti igénylés megszűnése önmagában még nem zárja ki a ,,jó összeköttetést“ és — mondjuk ki nyíltan: — a korrupciót. Mert ez is akad. Ez utóbbi az úgynevezett „kényes kérdések“ közé tartozik, mert perrend szerinti tények és bizonyíthatóság nélkül nem lehet orvoslást találni ellene. De elejét venné a bizalmatlanságnak, ha — a tanácsoknál és a vállalatoknál egyaránt — a lakáselosztó bizottságokba az igénylők közül is bevonnának néhányat. Aki rossz lakáskörülmények között él és részt vesz ilyen bizottságban, az ha — mondjuk — két gyerekkel üzlethelyiségben lakik, akkor sem illethetné az igazságtalanság vádjával a bizottságot, amely az ő vele Kökönyös, a komlói új lakótelep ménye alapján is a négy gyerekes, barlanglakásban élő családnak juttatott lakást, mások előtt. Amíg az irodából lakás lesz „A Krúdy utca 10. szám alatti és a Makarenko utcai sarokházban évekig ipari tanulók voltak elhelyezve. Elköltöztek, de nem tudni, mi okból, több mint egy éve üresen állt az épület. A »gazdátlan«, kétemeletes sarokházba most a VIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalat költözött... A Krúdy utca több lakosának felháborodását közvetítem a miniszterhelyettes elvtárshoz és kérem, vizsgáltassa ki az ügyet és lehetőleg változtassa meg a döntést..." — írta a többi között Beer Margit augusztus 22-én, a Közérdekű Bejelentések Hivatalának. De van a dolognak egy másik része is, amit az Egyesült Izzó munkásellátási osztályától Cinege Miklós is felvet szerkesztőségünkhöz írott levelében: „Sok szervhez kell fordulni, míg a végleges engedélyt az átalakításra megkapjuk, s azután kell építési kapacitást találni, ami igen nehéz, s többször előfordul, hogy hónapokig nem kezdődhet meg az építés, mert nincs kapacitása egyetlen vállalatnak sem.“ Ez így igaz. Megerősítette ezt a Közel tíznél Lipner osztályvezető is: — Sok víz lefolyik addig a Dunán, amíg egy felszabadított irodából lakás lesz. Már maga a tervezés is hónapokig tart. Aztán nem lehet kivitelezőt szerezni. A megoldás módja egy építési szövetkezet létrehozása lenne, amely a tervezéstől a kivitelezésig rövid idő alatt lebonyolítaná az építkezést. „Évek óta harcolunk, hogy szüntessék meg a börzét. Riportsorozatunk negyedik részének megjelenése után Székely László, a FIK igazgatója felhívta telefonon a szerkesztőséget. — Végtelenül örülök — mondotta —, hogy foglalkoztak végre a Bajcsy Zsilinszky út sarkán levő lakásbörzével. Évek óta harcolunk azért, hogy szüntessék meg, de sajnos, eredménytelenül A József körúti kirendeltségünket ezért szüntettük meg. Hiába fordultunk ugyanis az illetékesekhez, semmi sem történt, s végülis úgy gondoltuk, ha áthelyezzük onnan az irodát, automatikusan megszűnik a börze. Olvastam egy 1954 június 7-én kelt levelet, amely a VIII. kerületi rendőrkapitányságnál tett panaszt, a börze ellen. Egy héttel később az Állami Ellenőrzés Minisztériumának és a Város- és Községgazdálkodási Minisztériumnak küldött a FIK igazgatója levelet a börze ügyében. Vá (Novotta Ferenc felvétele) laszt nem kaptak rá. Jogosan írja szerkesztőségünknek Andrási András, a Láng Gépgyár dolgozója: „A lakásspekuláció terjed, vannak, akik teljesen erre a vonalra függetlenítik magukat, ebből élnek.“ A borravaló Nemrégiben Szíjártó Lajos építésügyi miniszter tájékoztatóján kérdésünkre részletes felvilágosítást adott arról, hogy a családiház-építők az idén a többi között 400 millió darab téglát, 128.000 tonna cementet, 660.000 négyzetméter mozaiklapot, 106 millió darab tetőcserepet kapnak, és így tovább. A Belkereskedelmi Minisztérium ezeket a TÜZÉP- telepek útján értékesíti. Nagy anyagmennyiség ez, s a családiház-építők mégis nehezen jutnak hozzá. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy nagy divat a „borravaló“-rendszer az építkezés különböző fázisainál. Szinte kialakult árak vannak. Megkérdeztük erről az Állami Ellenőrzés miniszterét, de ő nem tud róla, mert hozzájuk nem érkeznek ilyen bejelentések. Miért nem? Talán azért, mert a becsületes kisemberek maguk is belesodródnak a borravalózásba, csakhogy a házuk mielőbb felépüljön? Jó lenne egy olyan tanácsadó füzet, amely ismerteti, hogyan lehet minélolcsóbban családiházat építeni és hogyan lehet az építkezési munkafolyamatokat egyszerűbbé tenni. Az Országos Takarékpénztárnak van ugyan egy tájékoztatója arról, hogy milyen anyagok szükségesek, de amint az érdekeltek mondják, ez nem elég reális a családiház-építők zsebéhez. ★ íme, a lakáshelyzet néhány problémája, ami erősen foglalkoztatja a közvéleményt és nagyrészt megoldásra vár. Maga a lakásépítés kérdése korántsem egyszerű, hiszen nagyon sok anyagot, és a jelenlegi módszerekkel rendkívül sok munkát igényel. Ahhoz, hogy az eddiginél jóval több lakás épüljön, át kell térni az előregyártott nagy falelemek használatára. Ehhez azonban jelentős beruházások szükségesek. A második ötéves terv idején felépülnek majd hazánkban az első panelgyárak, amelyek a harmadik ötéves terv lakásépítésének ütemét lényegesen meggyorsítják. Befejezésül, úgy gondolom, érdemes megjegyezni néhány biztató számot: az első ötéves terv éveiben átlag 20.600 lakás épült, 1955-ben 30.000. A második ötéves terv során pedig átlag 40.000 lakást építünk fel évenként. Pethő Erzsi I» «»■« ' ' T ..»* AZ EGYETEMES ESZPERANTÓ SZÖVETSÉG ti. világkongresszusán nagyfí*«]u^kunno az eszperantó nyelvre szktawixUt JMtthénmüinkkel és a színes, részben a moszkvai Stúdióban készült úttörő filmünket. A finn, francia, kínai is olasz bardtairOT rögtön magukkal akarták vinni filmjeinket. Ezzel'1 tanácskozással is hozzájárultunk egy téglával a népek közötti barátság épületéhez. — Balkinyi Pál, az Országos Eszperantó Tanács elnökhelyettese, Ä &ASffwC« £***? fi Wvare Q. fPfkeket ín››*zet Stéggé * ;, jjigf-ii WV»untamm u >,. eRfí0 (i J , gaspar István kislangi egyéni gazda a »érbogárdi Járási tanács Jogtalanul átíríi.f* Aár*ma?- A méhes leltárija« az ed^-pi^uitez-hez m w• to mu mé^'lSO ^vU- 'jl damals a ú*S* ' ! SJÄS&« j '"SS- !Í 11 sgru * •rí- 1 » ff fes W®' 1 1 *ét£ S<; «^zt sémijén*. I vaX?dy Ktlá I !!\ ^7 W ! ' l^Vsíg^otít‘tíkna/av^oUaÍ V$o ! T6t. Leono^^fA?TSZ<U>aa * ?v ^unkfe%°*°m2a ) „ .. vá‘aszoii H*vatal- Ázó?**’ türelm,ktU' » 1 bot *rí! arílífífíií Líl Hatiííllíiíiíií SEJ«