Új Világ, 1973. január-december (2. évfolyam, 19-21, 4-52. szám)

1973-10-19 / 41. szám

p Já*., 1 fókusz________ Szabadság és igazság Népünk Mátyás király halála óta gyászolja az igazsá­got, a szabadságot meg a Nagyságos Fejedelem elbújdosása óta siratja. Rövid ideig reménykedett, amikor Kossuth zász­lót bontott, de csakhamar megtanulta, hogy kis népre köny­­nyen láncot raknak. Ez a tragikus kísérlet és még tragiku­­sabb tanulság ismétlődni látszik a magyar történelemben. Különös szeszélye a sorsnak, hogy évszázadok óta egyiknek fényében megvillantja a másikat. De csak annyi az egész, mint a felhők­ között kisülő villamos erő, amely szempillan­tásra bevilágítja a földet és az eget, hogy utána megint sö­tétség borítson be mindent. Akinek ereje elvész a hatalmasok mérkőzésében, vajon miért nem méltó, hogy földjén az igazság uralkodjék és a szabadság levegője töltsön be minden zeget és zugot? Miért marad ez a kettő örök vágy és a felnőttek imájába foglalt forró óhaj ? Amint a langyos tavaszi eső és a karikába fröccsent cseppek egy évszázadon át minden esztendőben Petőfi es­küvel fogadott elszántságát és Kossuth Lajos kalapját jut­tatták a nemzet eszébe, úgy borzong meg minden magyar háza az első hűvös őszi fuvallatra ötvenhat óta. A hangu­lat a levegőben van és az idegek hozzárezzennek. Kis ma­roknyi szabadság . . . hová lettél? Hát igazság, hogy oda kellett adjuk megint,, puszta létünkért, valamivel nagyobb szelet kenyérért? Tizenhét éve sem szabadságról, sem igazságról nem il­lik beszélni. Úgy van jól, ahogy van és örüljünk neki, hogy egyáltalán vagyunk. De vajon igazi öröm-e ez? A zabla gyeplőlazítás után is csörred a fogon, örökös harcunk a szabadságért meg kellett, hogy ta­nítson néhány alapigazságra. Soroljuk? Minden körülmények között meg kell talál­nunk a helyünket. Nem a megalkuvás és a lemondás helyét, hanem a pillanatnyi erőknek és a jövendő alakulásának azt a helyét, ami a legtöbbet hozhatja nekünk harcunkban a sza­badságért és az igazságért. Nem a jajveszékelés helyét, nem az átkozódásét, a széthúzásét, a hőbörgését. Hanem azt a helyet, ahol egyik kezünkben a zászlót is megtarthatjuk s a másikkal dolgozhatunk, hogy erősek legyünk, így is, úgy is. Felismerni a szél törvényét, hogy mint a hajóst, a vitorla ügyes feszítésével, még a szembeszél is odavigyen, ahova mi menni akarunk. Hogy ostobán céltalan nekirohanni a vi­lágorkánnak. Hogy mértéktartásra és türelemre is szükség van. Fegyelemre, ami lefogja az indulattól ránduló kart. Pár napja egy kis nép vívja harcát Európa egyik csücs­kében. Hiába is akarná valaki tagadni, ha közvetve is, ellen­fele ugyanaz, mint a miénk. Lehet mellébeszélni, hivatkozni erre meg amarra. Ezek csak fityegők, amelyek elveszik a tiszta látásunkat. Mert a valóság tulajdonképpen igen egy­szerű. Vajon miért tart minket ugyanaz a nagyhatalom meg­szállva, mint amelyik most légihídon szállít hadianyagot a kis nép ellenfeleinek? Vajon miért erősíti az amúgy is erő­seket, akik az olaj árán olyan hadsereget tudnak felszerelni, olyan fegyvereket tudnak vásárolni, amilyet csak akarnak? Az igazi barátság és az önzetlen segíteniakarás energiája viszi előre az óriási szállítógépeket, amelyek harckocsikat, repülőket, légelhárító rakétákat öntenek arra a földre, ahol ismét emberi vér folyik ? A következtetés iránya adott: va­jon ugyanannak a segítésinek a szelleme dolgozik itt is, mint ami a mi földünkön tart katonaságot, hogy mozdulni se mer­­jünk? Attól tartunk, ilyesmi történik és a “baráti támoga­tás” mellett támaszpont kell. Kapu a levegőben, a tengeren és a szárazföldön, ami bevezet a Földközi-tengernek ebbe a térségébe, ahol meg kell semmisíteni azt, aki ellenvéle­ményt mer nyilvánítani. Azt a talpalatnyi területet, amelyre a mai utódok több ezer éves jogot formáltak? Ezt a kérdést nem lehet gyűlölettel és hibás nevelésből származó előítélettel felmérni. Itt mindenkinek elő kell ven­nie a józan eszét és a fenti dő alapján megtalálnia a maga helyét és az igazságot — ma. Mert lehet ma valami igaz, ami tegnap nem volt és holnap nem lesz. De mindig igaz lesz a kis népek egymásrautaltsága, egyes nagyok hatalom­vágya és könyörtelensége. Nyugatnak ezen a darab földjén természetesen szabad­ság van, ami szabad véleménynyilvánítást is jelent. Tehát itt is szabad a légihidat fenntartók győzelméért szurkolni. Csakhogy ezért kár volt ekkora utat megtenni és valahol az az ideológiával is baj van. ötvenhat októberének tanulsága nem lehet mindentől elvonatkoztatott, amit olyan búra alatt gyakorolunk, amely­ből a történelem, kiszivattyúzta a levegőt és ezért lassan már a saját hangunkat sem halljuk­. Szabadság és igazság együtt járnak és egymást segítő hatásuk kölcsönös. / / 1973. október 19. UJ VILAG- METZGER NÁNDOR Sodródó világunk társadalma újabb tra­gédia küszöbéhez érkezett. A Szentföldön és környékén megint fellángolt a gyűlölet háborúja. Egyiptom és Szíria Pearl Harbor­­szerű taktikai rajtaütéssel két arcvonalas szárazföldi, vízi és légi háborúval támadt Izraelre. A nagyobb nyomaték kedvéért a fanatikus mohamedán arabok félretették szent könyvüket, a Koránt és a Ramazán­­böjt derekán tüzzelvassal lecsaptak a min­denkor felkészült, de Jóm Kippur, az En­­gesztelődés nagyünnepén Istenével elfog­lalt, gyanútlanul böjtölő zsidó nemzetre. Az arab blitztámadás Izrael Achillesz­­sarkát akarta megsebezni. A zsidó állam ugyanis csak egy 72­ órás általános mozgó­sítással tudja katonai kereteit hadilétszám­ra kiegészíteni. Amivel szemben az egyip­­tom-szíriai koordinált kétfrontos blitzak­­ció sodra már a kezdő órákban felszívta az abban a pillanatban még csak “békelétszá­mú” izraeli haderőt és azzal a taktikai kez­deményezés még a háború negyedik napján is az arab hadvezetés kezében maradt. Aharon Yariv izraeli tábornok TV-sajtó­értekezletén kijelentette, hogy a túlerőben levő egyiptomi haderő előtt az izraeli had­vezetőség kiürítette a 102 mérföldnyi hosz­­szúságú Szuez-part Bar Lev első védelmi vonal­bástyáinak legnagyobb részét, amely­nek visszahódítása hosszantartó, véres küz­delmekbe fog kerülni. Az elvesztett szuezi bunkerektől 3-4 kilométerre keletre az iz­raeli haderő kiépítette az új sínai védelmi vonalat. A Jóm Kippur háború ötödik nap­ján a prognózis az, hogy a katonai helyzet erős kifejlődésben van, változó eredmé­nyekkel. A jeruzsálemi kormány sürgeti az Egye­sült Államokat a szerződésileg biztosított katonai fegyverek és felszerelések, főleg hadirepülőgépek kiszállítását azoknak a pótlásául, amelyeket Izrael a háború kezdő napjaiban elvesztett. Washingtonban 18 congressmen határozatot nyújtott be a Ház­ban 50, vagy 80 Phantom és Skyhawk jet­­hadigép azonnal Izraelbe való kiszállítására. A megrezzent világ automatikusan az Egyesült Nemzetek biztonsági tanácsülésé­re függesztette a tekintetét, annak kariz­májától várva a csodatételt. Mekkora bal­gaság. Szegény 56-os vérhullásos Magyar­­ország is azt tette szabadságharcos agóniá­jában. Talán a józanabb cseh atyafiak is, amikor az orosz lerohanással kialudt a ta­lán szebb jövő fáklyája Prágában. Bizton­ság? Hány trilliószor gyalázta meg a világ ennek a fogalomnak nemes tartalmát? Biz­tonságáért küzd, halmoz nukleáris és kon­vencionális arzenálokat, vagy kilencmillió négyzetmérföldnyi horpaszába a sarlós­kalapácsos impérium is. Mindaddig, amíg gépfegyveres népbiztosai ki nem tűzték minden országban a vörös zászlót. A második világháború befejezte utáni huszonöt esztendőben a Biztonsági Tanács globális értelemben veendő negatív “sike­reit” az a közel másfélszáz moszkvai “nyet” egyenként paralizáló auszterlitzi győzelme aratta, amelyet a soros szovjet delegátus harsogott bele a legkritikusabb politikai és diplomáciai pillanatokban a tanácsterembe. A legújabb “nyet” demonstrációja a Yom Kippur háború harmadik napján történt, amikor Yosef Tekoah izraeli nagykövet emelkedett szólásra. Abban a pillanatban Malik szovjet delegátus felállt ülőhelyéről és “Nem vagyok hajlandó a gengszterek és nemzetközi gyilkosok képviselőjének mon­danivalóját meghallgatni” szavakkal, a kar­zati közönség és egynéhány a bejáratnál ácsorgó, szimpatizáló diplomata hangos tapsa kíséretében kiment a tanácsteremből. Csak a naív embert lepheti meg az, hogy a Szovjetunió, az arabok kontraverzális “ba­rátja” lóhalálában kezdte meg Egyiptom és Szíria számára légiúton 30 AN-22 jelzésű, több mint 50 tonna súlyt elbíró teherszállí­tó repülőgépén a jófajta katonai vasárút bezuhatarozni. Moszkva, úgy látszik, a Szentföldön és környékén Vietnam mintá­jára egy konvencionális háborúskodást óhajt szponzorálni . . . mindenáron. A washingtoni külügyminisztérium meg­üzente Moszkvának, hogy amennyiben a szovjet utánpótlás komoly arányokat ölte­ne, az egyszeriben megváltoztatná az egész helyzet arculatát. Henry Kissinger külügy­miniszter szerint az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti “hetente” nem bír el egy bárhol, így a Közép-Keleten is előálló felelőtlen cselekedetek okozta megterhelést. És mialatt az izraeli haderő visszafoglal­ta a Golan magaslatokat a szír kezekből, lángoló sivatagok és a negyedik nagyhata­lom , az Arab Olaj mögött és felett tornyo­sul és rajzolódik ki már jól kivehető kon­túrokban a radarernyőn a nyet­re és budit­­ra, a “nem”-re és a “majd lesz”-re épített szuperhatalom. ... A turbulens arab világtól keletre áll a Perzsa-öböl békés, biztonságos “gibraltár­­sziklája­” Irán. Régi nevén Perzsia. Ez a monarchia egyensúlyozza Nyugat-Ázsia fe­lől a közép-keleti olaj­gazdaság, az arabok egymás közti viszálykodása és a szovjet dip­lomáciai és politikai manőverezés okozta hullámveréseket. Irán izlám, de nem arab nemzet. A Washington és Teherán közötti szívélyes viszony kék egén nincs tenyérnyi felhő sem. Az Egyesült Államok szuperha­talom, Irán pedig olajgazdag és ezért a két állam közötti kooperatív társasviszony ideá­lis és kölcsönösen gyümölcsöző. Washington szívesen látná, ha Irán vállalná a rendőr szerepét az állandóan turbulens perzsiai öbölben, ahol az arab vezetők egyre viszály­kodnak és ahol az oroszok minden alkalmat megragadnak ahhoz, hogy forradalmakat szítsanak. Mohamed Reza Pahlevi sahnak az a cél­ja, hogy országát civilizálja. Avval is tisz­tában van, hogy akkora nemzeti haderővel kell bírnia, amekkorával stabilizálhatja a Közép-Keletet. Katonai büdzséje ennek megfelelően a nemzeti jövedelem 12%-a. Ez elég tekintélyes szám ahhoz képest, hogy az országban a per capita évi jövedelem mindössze $480-t tesz ki egy beszámoló szerint. Mindazonáltal a sah fontosnak tart­ja a fegyverkezést. És méltán. Nyugati szomszédja, Irak, amelyet baloldaliak vezetnek, akiket a Szov­jetunió támogat egy olyan “barátsági és ösz­­szeműködési” paktum alapján, amelyből katonai hangok csendülnek ki. Már Irakba érkezett vagy egy tucatnyi 277-22 hang fe­letti sebességű orosz jelbombázó repülő­gép is. A baloldali Irak egynéhány redőt von a perzsa sah homlokára. Az érem másik, gazdasági oldalán múlt szeptember 27-én oly szerződést írtunk alá Teheránban, amelynek értelmében Irán több, mint napi 500 millió köblábnyi csepp­folyósított gázt szállít le az Egyesült Álla­mokba. A statisztika szerint Szaudi Arábia napi 8 millió hordó olajtermelésével szem­ben Irán napi olajtermelése legfeljebb 6 millió hordó. De talán a perzsa sah régi amerikabarát érzülete vigasztaló Faizál király politikai olaj diplomáciájának szemléletében. a uitács körü­l -----------------------­

Next