Ujság, 1928. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1928-02-05 / 29. szám
34 ÚJSÁG VASÁRNAP, 1928 FEBRUÁR . Nők uralma az újabb korban írta és legutóbb egy női klub estéjén elmondotta Kállay Tibor Disraeli volt angol miniszterelnök azt a tanácsot adta volt a politikai pályára készülőknek, hogy sokat mozogjanak társaságban, vigyázzanak és mindig szedjék össze magukat, ha férfiakkal beszélnek, annál többet forogjanak nők között és társalogjanak nőkkel, mert ez a legveszélytelenebb módja, hogy beszélni megtanuljanak, hiszen nem kell különösebben figyelniük arra, hogy mit mondanak. Jó lélekkel merem idézni Disraelinek ezt a megállapítását azért, mert Disraeli nemcsak a politikában, hanem a női nemet illetőleg is nagyon kiismerte magát és megállapítása — ama nagyrabecsülés folytán, amellyel az aszszonyok iránt viseltetett — semmiesetre sem érthető úgy, mintha a női hallgatóság jelentőségét lebecsülni akarta volna, hanem kétségkívül úgy értendő, hogy a nők magasabbrendű kritikusok, akik mindig az egész emberről és nem annak csak egyik vagy másik megnyilatkozásáról formálnak véleményt. Magasabbrendű kritikusok, akik jól tudják, hogy egyegy megjegyzés vagy beszéd sokszor inkább hangulat, sokszor inkább esetlegesség és nem mindig maga az egész ember és ép ezért előttük elismerést és megértést, elítélést és visszautasítást, szimpátiát vagy antipatiát nem egyes beszédekkel, hanem csak az egész egyéniséggel lehet szerezni. Ez részben könnyebbé, részben nehezebbé teszi a feladatot. Nehezebbé annyiban, hogy bizonyos mérvig fatalistának kell lennie annak, aki női kritika elé merészkedik. Mert, ha intelligens, tisztában kell lennie azzal, hogy se az eszességnek, se a szenvedélynek mímelése vagy egyébfajta színészkedés segítségére nem lehet. De viszont könnyebb is a feladat éppen azért, mert színészkednie nem kell, megjelenhetik úgy, ahogy van és Disraelivel szólva: beszélhet úgy, ahogy jól esik. Ez pedig most igen nagy előny nekem, mert a nőuralom kérdésével kívánok foglalkozni, azzal a témával, amelyet már rég elintézettnek gondoltunk a modern társadalmakban, de amely kezd újra aktuálissá válni annak folytán, hogy pl. Angliában, ha végrehajtják a női választójognak azt a kiterjesztését, amelyet a jelenlegi angol kormány tervez, úgy nagyobbá válik a női, mint a férfi szavazók száma s így ez utóbbiakat a nők — ha összefognak — majorizálni fogják tudni. Meg kell jegyeznem, hogy a szavazati jog ilyen kiterjesztésének tervét Angliában nem az emberi jogegyenlőségnek avagy más ilyen ideális célnak a biztosítása iránti törekvés tette aktuálissá. Nem átkos liberális vagy munkáspárti kívánalom. A terv a konzervatívok egy részéé és a helyzetnek abból a reálpolitikai felismeréséből folyik, hogy többséget s ezzel tehát a kormányzatot a legközelebbi általános választások alkalmával előreláthatólag el fogják veszíteni, hacsak nem mozgósítják maguk mellett azt a sok fiatal nőt, akik túlnyomóan — ők így ítélik meg — a konzervatív párttal éreznek. Az emberek a hatalomhoz rendesen jobban szoktak ragaszkodni, mint elveikhez, mert úgy gondolják, hogy a hatalom birtokában megmaradva majd csak módjuk nyílik arra, hogy a kecskét szóval tartván, valahogy a káposztát is megmentsék. Bárhogy is álljon azonban ez a kérdés, az tény, hogy a demokrácia a számszerű többség elvének az alapján áll; számszerű többségben pedig Európa legtöbb országában a nők vannak a férfiak felett. Igaz, hogy ennek a többségi elvnek a lélektani alapját úgy magyarázzák, hogy az végeredményben a nagyobb erő érvényesülésének az elve a kisebb erő felett és csak az erkölcsök szelídülésének a folyománya, hogy immár mind kevésbé gondolunk arra, hogy ez a nagyobb erő valóságos harcban demonstráltassék, hanem megelégszünk a leszavazásnak egyszerűbb és békésebb metódusával. Akár az erkölcsök szelidülése, akár más tényező idézte is azonban elő ezt a változást, az bizonyos, hogy a nyers erő társadalmi vitáink és kérdéseink eldöntésénél már ma sem játszik nagy szerepet, hovatovább pedig mind kisebb szereppel fog bírni és így a többségi elvnek adott esetben való konzekvenciái elől azon az alapon, hogy a többséget csak agyengébb nemi tette többséggé, kitérni, véleményem szerint, nem lehet. Ha pedig ez így van, úgy a merőben történeti reminiszcenciánál valamivel talán nagyobb jelentőségű, ha egyszer tea közben a régi idők gynokráciájáról, a nőuralomról is beszélünk. Én magam ezen a terrénumon legfeljebb a konzekvenciák levonásával téhetek egy-két megjegyzéssel segítségre és azt hiszem, hogy akkor járok el leghelyesebben, ha korunk legjelentősebb etnológusára, Frobéniuszra bízom a vezetést, ő különösen az afrikai népek kultúrájával foglalkozott és ennélfogva nagy figyelmet kellett fordítania arra a kormányformára, amelyet nőuralom néven ismerünk és amellyel Közép-Afrikában az utóbbi századok történelmében léptennyomon találkozunk. A kérdés, amire elsősorban felelnünk kell, az, hogy milyen okok idézték elő a nőuralmat, hogyan és miért került uralomra az erősebb férfival szemben a nő? Egy mondattal válaszolhatunk, amire felfigyelhet minden társadalom és minden kormányzat, a társadalmi munkamegosztás helytelen kialakulása folytán. A trópusi égöv a legtöbb helyen komolyabb munka nélkül is megteremtette azt, amire az igénytelen embereknek létfentartásuk céljára szükségük volt. A szóbanforgó országok kereskedelme jelentéktelen, az ipar merőben háziipar, amelyet éppúgy, mint a minden különös megerőltetés nélkül ellátható mezőgazdasági munkát, továbbá a főzést és a gyermeknevelés teendőit a nők végezték el Mindenütt tehát ott, ahol hosszabb ideig nem voltak a férfiakat igénybevevő háborús bonyodalmak, a férfiak hovatovább teljes tétlenségbe süllyedtek és csak dohányzással és ivásal töltötték az időt. Ez hovatovább degenerálódásukkal járt, míg a nőt testi erejében fejlesztette és szellemi elhaladásában megtartotta a rendszeres elfoglaltság és az általuk ellátott családfentartó munka. Mindennek rövidesen öntudatára is ébredtek, felismerték nagyobb társadalmi jelentőségüket a férfiak felett, az ezekkel szemben való alárendeltségnek, sőt még a megbecsülésnek az érzése is eltűnt és az így előkészített talajon az első indítékra, amely társadalmi megmozdulást válthatott ki (legtöbbször csak a szomszédos család vagy község példájára), minden más családban és községben és ezzel természetesen az országban is a nők vették kezükbe a hatalom gyeplőit és a vezetést. Ez sok helyen és változó történelmük során ismételten is megtörtént ezekben a középafrikai országokban és dokumentálhatja, nézetem szerint azt, hogy a hatalmi eltolódás nem a jogkiterjesztésnek, hanem a kötelesség nemteljesítésének a következménye szokott lenni, hogy a hatalom és a pozíciók elvesztésétől nem akkor kell félni, ha másoknak jogokat adunk, hanem akkor, ha mentesítjük magunkat a pozíciónkkal járó társadalmi kötelezettségek alól, amelyeknek teljesítését azután mások veszik át. Lehet különben, hogy mindez csak Közép-Afrikában van így. De azért talán nem érdektelen három országnak a példáján a további fejlődést is figyelemmel kísérni. A Mussumba nevű országban a nőuralom a férfiak teljes elnyomására vezetett. A hatalom deszpotizmusban és az alárendelteknek, a férfiaknak, állandó kínzásában élte ki magát. Ez végre is az arra való férfiak önérzetének a feltámadásával lázadásra és a férfiaknak az államból való secessziójára vezetett. Az országból kivált férfihorda, telve a nők iránti gyűlölettel, a vad férfierő kultuszában élte azután ki magát; minden gyöngédségben az erő fenmaradásának a veszedelmét látta, rablásból és pusztításból élt, de államot alkotni nem tudott. Mert állami élet — amint itt a példa is megmutatta — nő nélkül nem képzelhető és csak a családi életnek a bázisán teremthető meg. A szóban forgó férfihorda, nőt nem ismervén, csak a leigazolt népek foglyuleseti fiatalságából egészült ki, így már egy generáció alatt elvesztette faját; de az ú. n. Jaga-szellem tovább élt és kulturellenes princípiuma századokon át éreztette a maga hatását. Kenn maradhatott azonban állandó államalkotó elv az abszolút nőuralom sem. És pedig ott sem, ahol mint Luangóban az államhatalom birtokába jutott nők a férfi szerepét vették át és férfimódra öltözködve és viselkedve a túlnyomólag férfiakból alakult hadseregnek is az élére állottak. Uralmuk megszűnését az idézte elő, hogy a természetes női funkcióik időnként gátolták őket az uralom és a vezetés gyakorlásában és a gyermekáldás ideje — pláne ilyen megszakító időszakok ismétlődése esetében — újra a férfiak kezére jutatta a hatalmat. Legszerencsésebb megoldás azoknál a törzseknél következett el, ahol, mint a Mangbaku-törzsnél, a női uralom nem erőszakosan, hanem annak felismerése által mintegy megegyezésszerűen következett el, hogy a törzs nagy feladatainak a megoldását a nők egymagukban nem vállalhatták és a fokozott erőkifejtést és agilitást igénylő feladatok megoldásánál férfi vezetőre lettek utalva. E felismerést a szóbanforgó törzseknél a lakhely változtatásánaka szüksége, a törzs vándorlása hozta meg, és e törzseknél a hatalommegosztás egy neme állott be, amennyiben a nő a vezető férfinak állandótanácsadójává vált. De térjünk vissza Afrikából, hiszen elvégre a női hatalom kérdéseit itthon is tanulmányozhatjuk, ha nem is éppen a politikai élet terén. Bármely téren találkozunk is azonban vele, azt hiszem megállapíthatjuk, hogy ez a hatalom és befolyás egyaránt lehet káros is és áldást hozó is. Áldást hozó akkor, ha férfi és nő kölcsönösen helyesen fogják fel egymás hivatását és kötelességeik teljesítését sem egymásra áttolni, sem az e részben netán elkövetett hibák alapján a másik szerepét átvenni nem akarják. Mert a női hivatás is önálló és nem csupán a férfiaknak az érdekein, hanem az egész emberi társadalomnak az érdekein orientálódó hivatás; úgy, amint azt felfogták azok a sokszor emlegetett magyar nagyasszonyok, akik nem voltak sem játékszer, sem bálvány, akik alárendelést és oly kevéssé fogadtak el, mint ahogy uralmat nem kerestek, mert feladatukat abban látták, hogy egyenjogú közremunkálásuk eredménye által bensőbbé váljék a családi és szebbé, nemesebbé és becsületesebbé a magyar élet, gángyermekkertek létesítése.Létesítése tulajdonképen kissé erős szó; többnyire abban áll, hogy egy-egy jó családból való finom urileány időtöltésből óvónőképzőt végez, azután szép fehér lányszobájába néhány fehér pariócskát rak, játékokat szerez be és 4—5 környékbeli gyereket maga köré csődit, inkább szórakozásból, mint anyagi haszonért. Szép és finom dolog s ha sok gyermekszerető urileány venné át ezt az ideát, úgy a lányok ráérő ideje is ki volna pompásan töltve s a — bármi okból — elfoglalt anya nyugodt lélekkel végezhetné ezalatt hivatali, üzleti teendőit, tudva, hogy gyermeke hozzáértő, jó kezekben van. Pesten még nem kapott lábra az urilányok körében ez a foglalkozás, pedig ezzel otthoni környezetükben is végezhetnének valami hasznosat és szépet, ami legalább annyit jövedelmezne, mintha komissziózással ütik agyon délelőttjeiket, vagy — hogy zsebpénzüket megkeressék — olcsó és gyatrán előállítottiparművészeti tárgyakkal pepecselnek s adják el áron alul. Némelyek angol, vagy francia játszóiskolát csinálnak; egy ismert hölgy pedig a Cottageben magán-óvónőképzőt tart fenn, ahol 20—25 gyermeken tanulja néhány fiatal lány ezt a szép mesterséget, vagy inkább: művészetet. Az iskola eleinte nem sokban különbözik az óvodától és némelyik elemi iskola — sajnos — nem is mintaszerű. Meglepő különbségek vannak. Aszerint, hogy modern fiatal tanerők, vagy kiérdemesült, háború előtti pedagógusok végzik-e a dolgukat. Természetesen, hogy az összehasonlítás az előbbiek javára üt ki; ezek a kedves, jókedvű tanítónénik olyan nagyon emlékeztetnek arra a bizonyos Bródy Sándor-féle tanítónőre, az embernek szinte könnyes lesz tőle a szeme. A gyerekeknek itt az elemi tisztára játék, pedig, jól jegyezze meg az olvasó, csupa állami iskoláról van szó. Az első osztályban itt-ott még azt is megengedik, hogy a babáikat elölhessék a kislányok, ne érezzék magukat olyan nagyon idegenben! Hogy mindamellett tanulnak-e? Hát istenem, azt is — bár nem erőltetik meg magukat túlságosan. Sőt annyira nem, hogy egész a tavalyi évig majdnem általános szokás volt a gyerekeket még az ötödik elemibe is járatni, azzal érvelvén, hogy az átmenet az elemi és középiskola közt túl hirtelen. Úgy látszik azonban a tanügyi bácsik is rájöttek arra, amit sok józan szülő már régóta vallott, hogy az ötödikben legfeljebb elfelejtik azt, amit a négy előző osztályban nem tanultak meg. Eltörölték tehát az ötödiket és a felesleges, gyermekkínzó felvételi vizsgát is az elemi és középiskola közt. Ez a szerencsétlen középiskola, mint más „Die fröhliche Schule“ (A derűs iskola) Bécs, január. A bécsi iskola most szenvedi át az újjáalakulás vajúdását Az utolsó pár év alatt a lelkes, de gyakran bürokratikus reformátorok, megpróbálkoztak a középiskolai oktatás minden elképzelhető változatával; volt «Mädchenlyceum», amely gyors fordulattal «Midchenmittelschule» és «Frauenoberschule» lett; «Humanistisches Gymnasium, Realgymnasium, Realschule* — de, hogy melyik micsoda, milyen a tananyaga, mire képesít — azt a tanügyi bácsik éppoly homályosan tudják, mint pl. a jogászok, hogy mi a «Dispenserie» vagy «Zivilehe». Mégis — ellentétben a házassági törvény káoszával —, az iskolaügy most valami egységgé látszik kikristályosodni és remélhető, hogy tényleg előnyös és modern irányba terelődik. Tény az, hogy megvan a törekvés a gyermeknevelést «egyéni»síteni. Az iskola ma már ne szerepeljen mint javítóintézet; a gyermek és a tanerő közt legyen némi emberi kapocs is. Eugenie Schwarzwald, ez a modern bécsi Veres Pálné lanszírozta a szót «die fröhliche Schule» és ebben a szellemben folyik is minden — bár tapasztalataim szerint a gyerrekek mégis enyhe undorral járnak az iskolába, ami talán idővel másként lesz —, ha a tanulást egészen kiküszöbölik! Különben azonban jól megy soruk, az tagadhatatlan. A rendszer már az óvodában (szörnyű szó!) beigazolódik. A gyermekkert ma itt nem az a tömegtelep elhagyott, szegénysorsú gyermekek számára, aminek régebben ismertük. Egy teremben, egy óvónő felügyelete alatt legfeljebb 25—30 gyerek tartózkodik, hófehér padocskákon, a leghigiénikusabb módon ellátva. Természetesen a szokásos módon foglalkoztatják őket, fősúlyt a kézügyességre helyezik, nagy buzgalommal pepecselnek kosárkák készítésén, vagdosnak zászlókat, gyúrják a plasztelint és érthetően büszkék műveikre. Tíz órakor kettesével vonulnak emberi szükségleteiket elintézni, azután általános kézmosás, uzsonna jön. Mindenütt a Montessori-rendszer a vezérelv és a kis hölgyek és urak lelkesen rakják el a játékaikat, edényeiket, stb. Nagy divat itt is, akárcsak Pesten, a ma