Ujság, 1928. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1928-02-05 / 29. szám

34 ÚJSÁG VASÁRNAP, 1928 FEBRUÁR . Nők uralma az újabb korban írta és legutóbb egy női klub estéjén elmondotta Kállay Tibor Disraeli volt angol miniszterelnök azt a tanácsot adta volt a politikai pályára készü­lőknek, hogy sokat mozogjanak társaságban, vigyázzanak és mindig szedjék össze magukat, ha férfiakkal beszélnek, annál többet forogja­nak nők között és társalogjanak nőkkel, mert ez a legveszélytelenebb módja, hogy beszélni megtanuljanak, hiszen nem kell különöseb­ben figyelniük arra, hogy mit mondanak. Jó lélekkel merem idézni Disraelinek ezt a megállapítását azért, mert Disraeli nemcsak a politikában, hanem a női nemet illetőleg is nagyon kiismerte magát és megállapítása — ama nagyrabecsülés folytán, amellyel az asz­­szonyok iránt viseltetett — semmiesetre sem érthető úgy, mintha a női hallgatóság jelentő­ségét lebecsülni akarta volna, hanem kétség­kívül úgy értendő, hogy a nők magasabbren­­dű kritikusok, akik mindig az egész emberről és nem annak csak egyik vagy másik megnyi­latkozásáról formálnak véleményt. Magasabb­­rendű kritikusok, akik jól tudják, hogy egy­­egy megjegyzés vagy beszéd sokszor inkább hangulat, sokszor inkább esetlegesség és nem mindig maga az egész ember és ép ezért előt­tük elismerést és megértést, elítélést és vissza­utasítást, szimpátiát vagy antipatiát nem egyes beszédekkel, hanem csak az egész egyé­niséggel lehet szerezni. Ez részben könnyebbé, részben nehezebbé teszi a feladatot. Nehezebbé annyiban, hogy bizonyos mérvig fatalistának kell lennie an­nak, aki női kritika elé merészkedik. Mert, ha intelligens, tisztában kell lennie azzal, hogy se az eszességnek, se a szenvedélynek mímelése vagy egyébfajta színészkedés segít­ségére nem lehet. De viszont könnyebb is a feladat éppen azért, mert színészkednie nem kell, megjelenhetik úgy, ahogy van és Disrae­­livel szólva: beszélhet úgy, ahogy jól esik. Ez pedig most igen nagy előny nekem, mert a nőuralom kérdésével kívánok foglal­kozni, azzal a témával, amelyet már rég elin­­tézettnek gondoltunk a modern társadalmak­ban, de amely kezd újra aktuálissá válni an­nak folytán, hogy pl. Angliában, ha végre­hajtják a női választójognak azt a kiterjeszté­sét, amelyet a jelenlegi angol kormány tervez, úgy nagyobbá válik a női, mint a férfi szava­zók száma s így ez utóbbiakat a nők — ha összefognak — majorizálni fogják tudni. Meg kell jegyeznem, hogy a szavazati jog ilyen ki­­terjesztésének tervét Angliában nem az em­beri jogegyenlőségnek avagy más ilyen ideális célnak a biztosítása iránti törekvés tette ak­tuálissá. Nem átkos liberális vagy munkás­párti kívánalom. A terv a konzervatívok egy részéé és a helyzetnek abból a reálpolitikai felismeréséből folyik, hogy többséget s ezzel tehát a kormányzatot a legközelebbi általános választások alkalmával előreláthatólag el fog­ják veszíteni, hacsak nem mozgósítják maguk mellett azt a sok fiatal nőt, akik túlnyomóan — ők így ítélik meg — a konzervatív párttal éreznek. Az emberek a hatalomhoz rendesen jobban szoktak ragaszkodni, mint elveikhez, mert úgy gondolják, hogy a hatalom birtoká­ban megmaradva majd csak módjuk nyílik arra, hogy a kecskét szóval tartván, valahogy a káposztát is megmentsék. Bárhogy is álljon azonban ez a kérdés, az tény, hogy a demokrácia a számszerű többség elvének az alapján áll; számszerű többségben pedig Európa legtöbb országában a nők van­nak a férfiak felett. Igaz, hogy ennek a több­ségi elvnek a lélektani alapját úgy magyaráz­zák, hogy az végeredményben a nagyobb erő érvényesülésének az elve a kisebb erő felett és csak az erkölcsök szelídülésének a folyo­mánya, hogy immár mind kevésbé gondolunk arra, hogy ez a nagyobb erő valóságos harc­ban demonstráltassék, hanem megelégszünk a leszavazásnak egyszerűbb és békésebb me­tódusával. Akár az erkölcsök szelidülése, akár más tényező idézte is azonban elő ezt a vál­tozást, az bizonyos, hogy a nyers erő társa­dalmi vitáink és kérdéseink eldöntésénél már ma sem játszik nagy szerepet, hovatovább pedig mind kisebb szereppel fog bírni és így a többségi elvnek adott esetben való konzek­venciái elől azon az alapon, hogy a többséget csak a­­gyengébb nemi tette többséggé, ki­térni, véleményem szerint, nem lehet. Ha pedig ez így van, úgy a merőben tör­téneti reminiszcenciánál valamivel talán na­gyobb jelentőségű,­ ha egyszer tea közben a régi idők gynokráciá­járól, a nőuralomról is beszélünk. Én magam ezen a terrénumon leg­feljebb a konzekvenciák levonásával téh­etek egy-két megjegyzéssel segítségre és azt hi­szem, hogy akkor járok el leghelyesebben, ha korunk legjelentősebb etnológusára, Frobé­­niuszra bízom a vezetést, ő különösen az af­rikai népek kultúrájával foglalkozott és en­nélfogva nagy figyelmet kellett fordítania ar­ra a kormányformára, amelyet nőuralom né­ven ismerünk és amellyel Közép-Afrikában az utóbbi századok történelmében lépten­­nyomon találkozunk. A kérdés, amire elsősorban felelnünk kell, az, hogy milyen okok idézték elő a nő­ural­mat, hogyan és miért került uralomra az erő­sebb férfival szemben a nő? Egy mondattal válaszolhatunk, amire felfigyelhet minden társadalom és minden kormányzat, a társa­dalmi munkamegosztás helytelen kialakulása folytán. A trópusi égöv a legtöbb helyen ko­molyabb munka nélkül is megteremtette azt, amire az igénytelen embereknek létfentartá­­suk céljára szükségük volt. A szóbanforgó országok kereskedelme jelentéktelen, az ipar merőben háziipar, amelyet éppúgy, mint a min­den különös megerőltetés nélkül ellátható mezőgazdasági munkát, továbbá a főzést és a gyermeknevelés teendőit a nők végezték el Mindenütt tehát ott, ahol hosszabb ideig nem voltak a férfiakat igénybevevő háborús bo­nyodalmak, a férfiak hovatovább teljes tét­lenségbe süllyedtek és csak dohányzással és ivásal töltötték az időt. Ez hovatovább dege­­nerálódásukkal járt, míg a nőt testi erejében fejlesztette és szellemi elhaladásában meg­tartotta a rendszeres elfoglaltság és az általuk ellátott családfentartó munka. Mindennek rö­videsen öntudatára is ébredtek, felismerték nagyobb társadalmi jelentőségüket a férfiak felett, az ezekkel szemben való alárendeltség­nek, sőt még a megbecsülésnek az érzése is eltűnt és az így előkészített talajon az első in­dítékra, amely társadalmi megmozdulást vált­hatott ki (legtöbbször csak a szomszédos csa­lád vagy község példájára), minden más csa­ládban és községben és ezzel természetesen az országban is a nők vették kezükbe a hata­lom gyeplőit és a vezetést. Ez sok helyen és változó történelmük so­rán ismételten is megtörtént ezekben a közép­afrikai országokban és dokumentálhatja, né­zetem szerint azt, hogy a hatalmi eltolódás nem a jogkiterjesztésnek, hanem a kötelesség nemteljesítésének a következménye szokott lenni, hogy a hatalom és a pozíciók elveszté­sétől nem akkor kell félni, ha másoknak jo­gokat adunk, hanem akkor, ha mentesítjük magunkat a pozíciónkkal járó társadalmi kö­telezettségek alól, amelyeknek teljesítését az­után mások veszik át. Lehet különben, hogy mindez csak Közép-Afrikában van így. De azért talán nem érdektelen három or­szágnak a példáján a további fejlődést is fi­gyelemmel kísérni. A Mussumba nevű ország­ban a nőuralom a férfiak teljes elnyomására vezetett. A hatalom deszpotizmusban és az alárendelteknek, a férfiaknak, állandó kínzá­sában élte ki magát. Ez végre is az arra való férfiak önérzetének a feltámadásával lázadás­ra és a férfiaknak az államból való secesszió­­jára vezetett. Az országból kivált férfihorda, telve a nők iránti gyűlölettel, a vad férfierő kultuszában élte azután ki magát; minden gyöngédségben az erő fenmaradásának a ve­szedelmét látta, rablásból­ és pusztításból élt, de államot alkotni nem tudott. Mert állami élet — amint itt a példa is megmutatta — nő nél­kül nem képzelhető és csak a családi életnek a bázisán teremthető meg. A szóban forgó férfihorda, nőt nem ismervén, csak a leiga­zolt népek foglyuleseti fiatalságából egészült ki, így már egy generáció alatt elvesztette fa­ját; de az ú. n. Jaga-szellem tovább élt és kulturellenes princípiuma századokon át érez­tette a maga hatását. Kenn maradhatott azonban állandó állam­alkotó elv az abszolút nőuralom sem. És pe­dig ott sem, ahol mint Luangóban az állam­hatalom birtokába jutott nők a férfi szerepét vették át és férfimódra öltözködve és visel­kedve a túlnyomólag férfiakból alakult had­seregnek is az élére állottak. Uralmuk meg­szűnését az idézte elő, hogy a természetes női funkcióik időnként gátolták őket az uralom és a vezetés gyakorlásában és a gyermekáldás ideje — pláne ilyen megszakító időszakok is­métlődése esetében — újra a férfiak kezére jutatta a hatalmat. Legszerencsésebb megoldás azoknál a tör­zseknél következett el, ahol, mint a Mang­­bak­u-törzsnél, a női uralom nem erőszako­san, hanem annak felismerése által mintegy megegyezésszerűen következett el, hogy a törzs nagy feladatainak a megoldását a nők egymagukban nem vállalhatták és a fokozott erőkifejtést és agilitást igénylő feladatok meg­oldásánál férfi vezetőre lettek utalva. E fel­ismerést a szóbanforgó törzseknél a lakhely változtatásának­­a szüksége, a törzs vándorlá­sa hozta meg, és e törzseknél a hatalommeg­osztás egy neme állott be, amennyiben a nő a vezető férfinak állandó­­tanácsadójává­ vált. De térjünk vissza Afrikából, hiszen elvégre a női hatalom kérdéseit itthon is tanulmá­nyozhatjuk, ha nem is éppen a politikai élet terén. Bármely téren találkozunk is azonban vele, azt hiszem megállapíthatjuk, hogy ez a hatalom és befolyás egyaránt lehet káros is és áldást hozó is. Áldást hozó akkor, ha férfi és nő kölcsönösen helyesen fogják fel egymás hivatását és kötelességeik teljesítését sem egy­másra áttolni, sem az e részben netán elköve­tett hibák alapján a másik szerepét átvenni nem akarják. Mert a női hivatás is önálló és nem csupán a férfiaknak az érdekein, hanem az egész emberi társadalomnak az érdekein orientálódó hivatás; úgy, amint azt felfogták azok a sokszor emlegetett magyar nagyasszo­nyok, akik nem voltak sem játékszer, sem bál­vány, akik alárendelést és oly kevéssé fogad­tak el, mint ahogy uralmat nem kerestek, mert feladatukat abban látták, hogy egyen­jogú közremunkálásuk eredménye által ben­sőbbé váljék a családi és szebbé, nemesebbé és becsületesebbé a magyar élet, gángyermekkertek létesítése.­­Létesítése tu­lajdonképen kissé erős szó; többnyire abban áll, hogy egy-egy jó családból való finom uri­­leány időtöltésből óvónőképzőt végez, azután szép fehér lányszobájába néhány fehér pa­ri­ócskát rak, játékokat szerez be és 4—5 kör­nyékbeli gyereket maga köré csődit, inkább szórakozásból, mint anyagi haszonért. Szép és fino­m dolog s ha sok gyermekszerető uri­­leány venné át ezt az ideát, úgy a lányok rá­érő ideje is ki volna pompásan töltve s a —­ bármi okból — elfoglalt anya nyugodt lélek­kel végezhetné ezalatt hivatali, üzleti teen­dőit, tudva, hogy gyermeke hozzáértő, jó ke­zekben van. Pesten még nem kapott lábra az urilányok körében ez a foglalkozás, pedig ezzel otthoni környezetükben is végezhetnének valami hasznosat és szépet, ami legalább annyit jöve­delmezne, mintha komissziózással ütik agyon délelő­ttjeiket, vagy — hogy zsebpénzüket megkeressék — olcsó és gyatrán előállított­­iparművészeti tárgyakkal­ pepecselnek s ad­ják el áron alul. Némelyek angol, vagy francia játszóisko­lát csinálnak; egy ismert hölgy pedig a Cot­­tageben magán-óvónőképzőt tart fenn, ahol 20—25 gyermeken tanulja néhány fiatal lány ezt a szép mesterséget, vagy inkább: művé­szetet. Az iskola eleinte nem sokban különbözik az óvodától és némelyik elemi iskola — saj­nos — nem is mintaszerű. Meglepő különbségek vannak. Aszerint, hogy modern fiatal tanerők, vagy kiérde­mesült, háború előtti pedagógusok vég­­zik-e a dolgukat. Természetesen, hogy az összehasonlítás az előbbiek javára üt ki; ezek a kedves, jókedvű tanítónénik olyan nagyon emlékeztetnek arra a bizonyos Bródy Sándor-féle tanítónőre, az embernek szinte könnyes lesz tőle a szeme. A gyerekeknek itt az elemi tisztára játék, pe­dig, jól jegyezze meg az olvasó, csupa állami iskoláról van szó. Az első osztályban itt-ott még azt is megengedik, hogy a babáikat elöl­hessék a kislányok, ne érezzék magukat olyan nagyon idegenben! Hogy mindamellett tanulnak-e? Hát iste­nem, azt is — bár nem erőltetik meg magukat túlságosan. Sőt annyira nem, hogy egész a tavalyi évig majdnem általános szokás volt a gyerekeket még az ötödik elemibe is járatni, azzal érvelvén, hogy az átmenet az elemi és középiskola közt túl hirtelen. Úgy látszik azonban a tanügyi bácsik is rájöttek arra, amit sok józan szülő már régóta vallott, hogy az ötödikben legfeljebb elfelejtik azt, amit a négy előző osztályban nem tanultak meg. El­törölték tehát az ötödiket és a felesleges, gyer­­mekkínzó felvételi vizsgát is az elemi és kö­zépiskola közt. Ez a szerencsétlen középiskola, mint más „Die fröhliche Schule“ (A derűs iskola) Bécs, január. A bécsi iskola most szen­vedi át az újjáalakulás vajúdását Az utolsó pár év alatt a lelkes, de gyakran bürokrati­kus reformátorok, megpróbálkoztak a közép­iskolai oktatás minden elképzelhető változa­tával; volt «Mädchenlyceum», amely gyors fordulattal «M­idchenmittelschule» és «Frauen­­oberschule» lett; «Humanistisches Gymna­­sium, Realgymnasium, Realschule* — de, hogy melyik micsoda, milyen a tananyaga, mire képesít — azt a tanügyi bácsik éppoly homályosan tudják, mint pl. a jogászok, hogy mi a «Dispenserie» vagy «Zivilehe». Mégis — ellentétben a házassági törvény káoszával —­, az iskolaügy most valami egységgé látszik kikristályosodni és remélhető, hogy tényleg előnyös és modern irányba terelődik. Tény az, hogy megvan a törekvés a gyer­meknevelést «egyéni»­síteni. Az iskola ma már ne szerepeljen mint javítóintézet; a gyer­mek és a tanerő közt legyen némi emberi ka­pocs is. Eugenie Schwarzwald, ez a modern bécsi Veres Pálné lanszírozta a szót «die fröh­­liche Schule» és ebben a szellemben folyik is minden — bár tapasztalataim szerint a gyer­­rekek mégis enyhe undorral járnak az isko­lába, ami talán idővel másként lesz —, ha a tanulást egészen kiküszöbölik! Különben azonban jól megy soruk, az ta­gadhatatlan. A rendszer már az óvodában (szörnyű szó!) beigazolódik. A gyermekkert ma itt nem az a tömegtelep elhagyott, szegény­­sorsú gyermekek számára, aminek régebben ismertük. Egy teremben, egy óvónő felügye­lete alatt legfeljebb 25—30 gyerek tartózko­dik, hófehér padocskákon, a leghigiénikusabb módon ellátva. Természetesen a szokásos mó­don foglalkoztatják őket, fősúlyt a kézügyes­ségre helyezik, nagy buzgalommal pepecsel­nek kosárkák készítésén, vagdosnak zászló­kat, gyúrják a plasztelint és érthetően büsz­kék műveikre. Tíz órakor kettesével vonul­nak emberi szükségleteiket elintézni, azután általános kézmosás, uzsonna jön. Mindenütt a Montessori-rendszer a vezérelv és a kis höl­gyek és urak lelkesen rakják el a játékaikat, edényeiket, stb. Nagy divat itt is, akárcsak Pesten, a ma­

Next