Ujság, 1929. február (5. évfolyam, 27-49. szám)

1929-02-01 / 27. szám

2 mikor ment ki a folyosóra. A jegyzőkönyvben minden benne van. Esztergályos János: Felajánljuk az ellenbizo­nyítást­ Miután Puky Endre elnök kijelentette, hogy a jegyzőkönyv szabályos és az ülés berekesztése is szabályszerűen történt, szavazásra tette fel a kérdést és a Ház nagy többsége hitelesnek jelen­tette ki a jegyzőkönyvet. ,Modernizálni kell a szőlőtermelést" Most folytatták a bortörvényjavaslat tárgyalá­sát. Szabó Iván (kecskeméti) volt az első szónok, aki a ceglédi és kecskeméti szőlőtermelésre al­kalmas területek beépítését sürgette. Erődi- Harrach Tihamér (tiszafö­ldvári) azt fejtegette, hogy már eddig is súlyos szociális bajokat okozott a borkrízis. Meg kell oldani a szőlőbirtokosok hitelproblémáját A szőlőbirtokosoknak szükségük van tőkére a felújítás és az üzem továbbvezetése miatt, de a pénzintézetek rögtön hátat fordítanak, ha szőlőbirtokos kér hitelt. Udvardy János (ráckevei) a homoki bor kér­dését tette szóvá. — Ettől a törvényjavaslattól nem várhatjuk — mondotta — a bajok orvoslá­sát. Csak a földmivelésügyi miniszter jószándékát lehet látni benne. A sör fogyasztásának terjeszke­dését kell megakadályozni a bort terhelő adók csökkentésével, mert csak így szállíthatják le a bor árát. Patacsi Dénes (baranyaszentlikrinci) és Kiss István (kiskunfélegyházai) is a borfogyasztási adók leszállítását sürgette. Több szónok nem lévén, az elnök a vitát be­zárta és Mayer János földmivelésügyi miniszter válaszolt a felszólalásokra. — A javaslati intézkedései — mondotta — nemcsak gazdasági, hanem szociális jelentősé­gűek is. A mezőgazdasági munkások egy része szőlőtermeléssel is foglalkozik. Fel kellett vetni azt a kérdést, vájjon csupán indokolt esetekre kell-e szorítani az új szőlők telepítésének enge­délyezését s ha már engedélyezik, foglalkozni kell azzal a kérdéssel, vájjon en­gedjünk-e szokvány minőséget termelni, vagy pedig csak piaci és versenyképes fajtát ter­meltessünk? — A borfogyasztási adó eltörlése nehéz kér­dés. A megoldás egyik módjának azt tartom, ha az adóbevételből a pénzügyi kormány az export céljaira rendelkezésünkre bocsát bizonyos össze­get, így a pénz közvetve visszakerülne a terme­lőkhöz.­­ A gyógyborokkal kapcsolatban elhangzott felszólalásra meg kell jegyeznem: a népjóléti mi­nisztérium kívánsága volt az, hogy a gyógyboro­­kat csak gyógyszertárakban vagy gyógyárukeres­­kedésekben lehessen árusítani, mert csak így le­het megfelelő az ellenőrzés. Ez a rendelkezés azonban nem fogja maga után vonni, hogy a to­kaji bort csak gyógyszertárakban lehessen árusí­tani, mert nem minden tokaji bor gyógybor. — Magamévá teszem a szövetkezeti pincék léte­sítésének eszméjét és több helyen létesítek is ilyen pincét. — A külföldi borházak egy csapásra megnyer­ték a külföldi piacokat a magyar bor számára. Ezek révén a külföld megismerte a tiszta magyar bort és most már a kereskedelem feladata, hogy ezeken a piacokon kifejtse működését. — Én nem akarom a magyar bor exportját állami monopóliummá tenni, mert a borexport nem állami feladat. — Most már a borkereskedők teljesítsék kö­telességüket és vegyék fel a fonalat a régi, idő­közben elveszett piacokkal A borkivitel formasá­gait egyszerűsíteni kell. Érintkezésbe léptem a pénzügyminiszterrel, hogy a sok helyen lévő kü­lönleges eljárású ívek kiállításától tekintsen el. A borközraktárak és a hitel kérdését is magamévá teszem. — A tokaji bor védelmével már sokszáz év előtt is foglalkoztak az intéző körök. Csakugyan meg kell menteni a Tokaj-Hegyalját. Bejelentem, hogy miniszteri biztost rendeltem ki a tarcali vin­cellériskola igazgatójának személyében. Az admi­nisztráció nem kerül semmibe, mert az egészet elintézi a vincellériskola.­­ Versenyképes borokat akarunk külföldre exportálni és ezért modernizálni kell az egész szőlőtermelést. Végül a miniszter a javaslat elfogadását kérte. Ezzel a tárgyalásra szánt idő véget ért. A vitát pénteken folytatják. A napirendi vitában Györf­i Imre volt az első felszólaló.­­• A szociáldemokraták tegnap interpelláció-sorozatot jegyeztek be — mondotta —, hogy felhívják a kormány figyelmét a mai gazdasági helyzetre. Szakmák szerint csoportosí­tottuk az interpellációkat, hogy minden részleté­ben megvilágítsuk a helyzetet. De az interpellá­cióknak csak egy részét tudtuk elmondani, mert a házszabályok helytelen értelmezése következ­tében a többi bennünk szorult. Téves a házsza­bályoknak az a magyarázata, hogy a szerdai in­terpellációkat nem lehet éjfél után is elmondani. Eléggé megnyirbálták a szólásszabadságot, leg­alább az interpelláció foga maradjon meg épen. A tegnapi ülés berekesztésével házszabálysértés történt. Tiltakozom a házszabályok durva meg­sértése ellen. Esztergályos János és Farkas István (buda­pesti) hasonló szellemű felszólalása után Puky Endre elnök tett elnöki enunciációt. — A házszabályok világosan kimondják — mondotta —, hogy szerda és szombat az interpel­­lációs napok, logikus tehát, hogy csütörtökön nem lehet interpellálni. (Zaj.) Történt hivatkozás precedensekre, a precedensek azonban csak a jó­zan ész mankói. A helyzeteket mindig logikával kell megítélni. Senki nálam jobban nem tiszteli a szólásszabadságot. Megállapítom, hogy a szociál­demokrata képviselők huszonhat interpellációt mondtak el, ugyanannyira kaptak miniszteri vá­laszt, a vita tehát nívós és érdekes volt. Az elma­radt interpellációkat pedig a legközelebbi inter­­pellációs napon elmondhatják. Brinza Pepi írta Kazay László A diákság szemefénye volt. Az ötödik gymnasiatis classistól felfelé mindenki sze­relmes volt balé kisebb-nagyobb mértékben. Boldog volt, aki egy tekintetét elkaphatta, hát még akire rá is mosolygott. Ha nem a kis városka kellős közepén lett volna az üzletük, a diákkorzó akkor is ott kulminált volna, de hogy pont a főutca közepén volt, a nyári oldalon, majdnem szemben a városházával, ez annyival jobb volt, mert így minden fel­tűnés nélkül lehetett a szép szabályos fehér kockákat koptatni az üzlet előtt. Nem volt több tizenötévesnél, de olyan telt, sz­abályos idomú volt, akárcsak némelyik tizennyolc éves lány. Természetes göndörségű­, hullámos, szőke haja kedves keretként fogta körül kissé szeplős, vakítóan fehér arcát, amelyből sötétkék szemei oly kedves, szelíd jósággal és melegséggel tekintettek minden­kire. Mindenkire, hiszen éppen ez volt a leg­főbb baj a kegyeiért vetekedő diákság köré­ben, mert hogy az érte epekedők nagy töme­géből csak egyre is szívesebben nézett volna, mint a többire, ezt senki sem merte állítani, még azok sem, akik legjobban bele voltak habarodva. Mindenkihez egyforma szíves, egyforma nyájas, egyforma kedves volt, aki az üzlet kilincsét megfogta. A diákság soha életében nem evett ennyi túrót sem azelőtt, sem azóta, öt krajcár volt egy jókora adag túró s akinek bővebben jutott hazulról ,a zsebpénzre, az bizony igen sűrűn, sőt némelyik egy nap többször is beállított túrót venni. Hogy hány dekát adtak érte, azt m­ár nem tudom, de azt igen, hogy a geszte­nyénél is pompásabb szü­szepesi sült kifli­­krumpli mellé két diáknak elég volt egyszerre. Persze juhtúróról van szó, a pompás hegyi legelők vajas, kövér, omlós, finom, felségesen elkészített juhtúrójáról, amely akkor is pom­pásan ízlett volna, ha nem Pepike méri és csomagolja sajátkezű­leg. De így meg egészen mennyei ételnek tartotta az egészséges és min­dig éhes diákgyomor. A diákság szegényebb része eladta inkább még a friss brugóját is, csakhogy az árán brinzát vehessen Pepikétől s akkor volt túrója, de nem volt kenyere s ezért rendszerint a sült krumplihoz kellett folyamodni. Brugónak neveztük ugyanis a kontaktus­ban (a tápintézetben) minden délben kijáró egynegyed kenyeret, a napi kenyéradagot, amelynek a forgalmi ára rendszerint három krajcár volt, de az egészen frisstől — ami ritkán volt — öt krajcáron alul senki se vált meg. Már­pedig a friss rozsos kenyér nagy becsben állott a diákgyomor előtt. El lehet hát képzelni, hogy milyen áldozatot hoztunk koronként szerelmünkért, amikor még a friss brugótól is képesek voltunk megválni, csak­hogy brinzát vásárolhassunk Pepikétől. Pepike tudniillik árva leány volt s az apja nővére nevelte féltő gonddal. A nagynénjének régi családi főutcai házukban futóüzletük volt, amely üzlet legalább nyolcvanéves volt. Csak túrót árultak benne, semmi egyebet s az üzlet tulajdonosait mégis pompás polgári jómód vette körül, mert abból a becsületes puritán cipszerekből valók voltak, akiknél értékesebb nemzetiségünk nem volt, amelyik megbecsülte hagyományait és nyelvét, de amellett izzó magyar érzés dobogtatta keblét, amelyiknél szorgalmasabb, becsületesebb, nyíltabb, őszin­tébb, jobb lelkű népet keresve sem lehetett volna találni, amelyik oly sok értékes, kiváló embert adott a közös hazának. Jó régi hangzású patrícius cipster neve volt a famíliának, de mert túrót árultak, a köznép zöme pedig tót anyanyelvű volt, ezért csak úgy vulgó a közbeszédben egyszerűen Brinzásék­­nak hívták őket. Ez az elnevezés azonban a nekik méltán kijáró tiszteletből semmit sem vont le, amit bizonyít az is, hogy a Pepi nagy­bácsija városi bizottsági tag, a polgári kör al­­elnöke volt. De az különben is általános szepességi szo­kás volt, hogy az egyes famíliákat, főként ha többen is hallgattak arra a névre, a foglalko­zásuk szerint hívták rövidesen. Szepes megye legrégibb családjainak a nevéhez rendszerint hozzáfűzték a foglalkozásuk megjelölését, igy például volt Gerber, Farber, Binder, Shern stb. Pepike nagybácsijának se vont le az aukto­ritásából semmit a Brinzás melléknév, mert ezt mindenki a foglalkozásával velejáró ter­mészetes következménynek tekintette s igy lett Pepike is az általa már csaknem önállóan vezetett üzlet után Brinzás Pepi, anélkül, hogy ez a bájos hajadon értékét csak egy milli­grammal­­is csökkentette volna, sőt ellenkező­leg: mindnyájunknak imponált az a szorgalom s az a pedantériáig menő pontosság, amellyel Pepike az üzletet vezette. Reggel pontban nyolckor nyitotta, este pontban hatkor zárta az üzletet, akinek az órája megállt, vagy nem jól járt, egész bátran az üzletnyitáshoz vagy csukáshoz igazíthatta. A szepességi városkának roppant népes középiskolái voltak, mert a magyar közép­­osztály szívesen iskoláztatta itt a gyermekeit ezekben a tiszta, csinos, rendes, egészséges városkákban, amelyeknek iskoláiban a taná­rok nemcsak tanítottak, hanem neveltek is; neveltek az életnek kötelességteljesítő, jellemes polgárokat és emellett németül is megtanul­hatott, áld akart s ráadásul a jó Isten leg­egészségesebb levegőjét a legszebb vidéken szívhatta a serdülő diák a Magas-Tátra tövében. A Hevesből, Hajdúból, Borsodból, de sokszor a Kunságból és Bácskából, sőt még a Dunántúl­ról is felkerült diákokat büszkeséggel vegyes bol­dogsággal szemlélgették a szüleik mindig, ha egy-egy iskolaév után hazakerültek, mert úgy nőttek ott, mint kender a pompás jó hegyi levegőn, s az egyszerű, de tápláló koszton. Sürükötésű, kemény, testben-lélekben edzett embereket neveltek a hazának Igló, Késmárk, l­őcse, Szepesváralja középiskolái s messze földön híresek is voltak úgy a tanintézetei, mint a diákjai. A diákság szívesen kereste fel a szepességi városkákat, mert ott szeretet és jóság fogadta, mert második szüleit, második otthonát találta fel s a cipszerek is kedvelték és megbecsülték a magyar diákokat, akik gaz­dasági tényezőt is jelentettek. Sok derék özvegy asszony diáktartásból élt. Sok — különben üres — szobát csak a diákság révén lehetett hasznosítani Alig volt család, még a legmódosabbak között is, ame­lyiknek három-négy diákja ne lett volna, akik sokszor cserediákok voltak. Ártatlan, egészséges szórakozásaik voltak a diákoknak, amelyek között első helyen ál­lottak a diáksportok, torna- és vívókörök, ki­rándulások és egyéb nagyszámú ifjúsági önképző körök. Télen a krünzhenek, nyáron a majálisok s a télen-nyáron elmaradhatatlan korzó a Fő-utca nyári oldalán­ A korzónak pedig — amint már említet­tem —, abban a városkában, amelyről írok, a fő-fő vonzóereje Pepike volt, aki csak üzlet­zárás után áldozott a korzó gyönyöreinek, de addig is fel-felbukkant göndör szőke feje a nagy üvegajtóban vagy a kirakatban, hogy egy-egy fejbiccentéssel és mosollyal köszönje meg a diákság rajongó hódolatát. Először a preparandisták fedezték fe Pepikét, de mert ők kevesebben voltak, min a gimnazisták s talán mert szerényebben is voltak, mert kettőjük között olyanféle viszony állott fenn, mint a régi jó világban a huszár meg a baka közt, ennélfogva a diákság ha­marosan kiszorította a tanítójelölteket az első hadállásokból. Februárban már lefoglaltuk a Pepike ösz­szes táncait mind a három majálisra. Aki csal egy lengyelkét, egy vakért tudott magának biztosítani, az is boldog volt, akinek négyes sikerült angazsálni, az úgy járt a korzón, min egy győztes hadvezér. Szabolcs egyik falujából, valahonnan Nyír­egyháza vidékéről került fel a két Gávay testvér, Pista és Pali. Pista velünk járt a nyol­cadikba, Pali a hatodikba. Pista rendkívl mélyen talált beletekinteni a Pepike szemébe Egyre komolyabb, szófukarabb, félrevonultab lett. Minden idejét a korzón töltötte. Nézi a betűt, de nem látta, nem volt ott az esz, nem ment a tanulás. Az általános jeles osz­tályzata hamarosan elégségesre csökkent,­­ ez is inkább csak az őt éven át megalapozó renoméjának volt betudható, különben el­bukott volna, de hát mindenki tudta, minden­ látta, hogy valami rágódik a szíve gyökére. Már­pedig akit ilyen első fel­hevülés­ében en­­nyire erősen megtámad az a nyavalya, akki rendesen nem jó szokott lenni, írtak haza a szüleinek. Az apja fel is jő, de hát ő se tudott semmit se csinálni. Matyi előtt nem akarták elvinni Pistát más intézeti, meg azután az is kérdés, hogy ment volna más intézetbe. Osztályvizsga előtt két héllel volt a r­válisunk. Pista egyébként kissé nehézke szegletes modoru fiú volt s míg az öccse előláncosok közé tartozott, Pista még a tán­órákat is kerülte. Megbánta ezt később u­gyan, amikor Szerelmes lett Pepikébe, de m ekkor késő volt. Csárdásra nem kell magá' diákot tanítani, azt eljárta volna Pista . ÚJSÁG PÉNTEK, 1929 FEBRUÁR 1 Súlyos bánya Szerencs elleni­ség egy pécsi szénbányában Tizenkét bányászra ráomlott egy fejtés Pécs, január 31. Tegnap este a vasasi Tho­­men-aknában egy fejtés, ahol 12 bányász dolgo­zott, beomlott és 3 munkást maga alá temetett. A mentési munkálatok nyomban megindultak és éjszaka 3­1-ig sikerült az egyik betemetett mun­kást, Hóra György vájárt kiásni, akinek csodá­latosképpen semmi különösebb baja nem történt. Hajnal felé előkerült egy másik betemetett mun­kás, Zsifkovics Mihály is, aki azonban az orvosi beavatkozás ellenére rövid szenvedés után meg­halt. Tóth Márton, a harmadik szerencsétlenül járt munkás még mindig nem került elő, bár a mentési munkát ma egész nap folytatták. Való­színűleg már meg is ha­l az om­ladék alatt. A szakértők véleménye szerint a szerencsétlenséget a bányákban gyakori és előre nem látható föld­megmozdulás okozta. Gondatlanság senkit sem terhel, mert a sejtést szabályszerűen kiducolták. Nyugtalanság a bírák és ügyészek között a vármegyei fizetésrendezés mértéke miatt A képesítési pótlékot kérik • A pénzügyminiszter 150 aranykorona helyett havi 25 pengőt kínál A bírói és ügyészi kar hónapok óta nagy nyugtalanságban várja már, hogy az Országos Bírói és Ügyész Egyesület által megindított annak a mozgalomnak, hogy az 1920. évi státustörvénnyel is fentartott, de egy pénz­ügyminisztériumi szanálási rendelettel elkob­zott évi 1800 korona képesítési pótlék vissza­­állíttassék, mi lesz a sorsa. Nagyobb sérelmük is van ennél és pedig az, hogy a törvényen alapuló külön bírói és ügyészi státust ugyanez a rendelet konfiskálta, a bírói és ügyészi fize­­­téseket visszafejlesztette úgy, hogy látszat sze­­rint a kezdő bírónak ugyan több fizetése van,­­ körülbelül a VII. fizetési osztállyal kezdi, de mire ezt eléri, rendesen már a negyvenedik éve felé halad, amikor már miniszteri taná­csosok mások. Ma a bíró a Mire megvénülünk korszakában, hatvan esztendő felé járva mondhatja csak el, hogy úgy, ahogy, össze­­húzódva megélhet. A státustörvényben lefek­tetett jogait még Nagy Emil megőrizte, de az­­tán elsorvadt az egész. A parlament is a magáévá tette a bírák és ügyészek sérelmét , a felsőház legutóbb elfogadta azt a határozati javaslatot, amely a státus visszaállításáig is legalább a képesítési pótlék sürgős visszaállí­tását követelte. A legfrissebb kálváriajárás ez­­zel megkezdődön. Illusztris bírói deputációk járnak hóna­pok óta Wekerle pénzügyminiszterhez - kérik, hogy a jog klasszikus képviselői­vel elkövetett jogi atrocitásokat orvosolja és legalább a képesítési pótlékot állítsa vissza­, Hatalmas ellenségei vannak ennek a szinte szégyenletesen szerény, fel­igyult, megszűrt óhajminimumnak magában a pénzügyminisz­tériumban, amelynek költségvetési osztálya­i­ban csőstül adják a pénzt például az alkalmi szövetkezeteknek, az export, import szerve­­zeteinek, az új állások számára, amik tilo­­sak, de mégis vannak néhol. Hónapok küz­delme nem volt elég arra, hogy az uj pénz­ügyminiszter meghajoljon a Ház akarata előtt s az elfogadott határozati javaslat uta­sítását teljesítve, beállítsa a régi summát a költségvetésbe. Keresik a fedezetet... ez a választ s noha az igazságszolgáltatás bélyeg­jövedelméből egyenesen más tárcák élnek és ebből a bélyegjövedelemből — ha azt nem a pénzügyi stb. tárcák szívnák el —­ még a bírói és ügyészi státuszt is vissza lehetne állí­tani, még arra sem hajlandó a pénzügy­minisztérium néhány házi nagysága, hogy legalább a képesítési pótlékot adják vissza. A fáma azt rebesgeti, hogy az igazságügy­­miniszteri szék betöltése is ezért késnék, Zsitvay ezzel akar jönni. S akkor váratlanul lecsap a bírákat, ügyészeket, de minden egyéb tisztviselőt is villámszerűen ért megyei fizetésrendezés, amely az alispánt háromévi szolgálat útán a curiai bírói rangnak megfe­lelő csoportba viszi be s a főjegyzőt, fő­ügyészt, árvaszéki elnököt hat év múltán a táblabírói csoportnak megfelelő csoportba juttatja, ahol sohasem voltak. Egy óra alatt érték el ezt az egységespárti képviselők eré­lyes fellépésére, holott ennek a huszadrészét sem tudják elérni a bírák és ügyészek ház­határozatok után sem s a pénzügyminiszté­rium nagylelkűsége a legújabb verziók sze­rint csak arra akar kiterjedni, hogy képesítési pótlékul a törvény szerint járó 150 aranykorona havi összeg helyett — havi 25 pengőt adjon. Amíg egyik oldalon játszva osztogatják a megyének az uj jogot,­­a nyugdíjba beszámít­ható személyi pótlék* alakjában, addig bírák,­ tanárok, semmit vagy alig valamit tudnak el­érni. . . Mert még mindig élnek a szanálási rend­ei­le­te­k alkotói s még mindig elhalványítják ki­vételes, szanálási rendeletek a díszes, nagy törvényeket. Rendben van az „államháztartás, de még mindig a rendbehozatal örve alatt in­tézik a hatalmas társadalmi rétegek sorsát, mindennapi megélhetését. Mit is akarnak akkor a bírák és ügyészek unalmas jogfolytonosságukkal, fehér tógájuk­kal, jogeszméikkel?

Next