Ujság, 1933. október (9. évfolyam, 223-248. szám)

1933-10-18 / 237. szám

$1 tett Franciaország külpolitikai helyzetéről s kijelentette, hogy Franciaország és barátai között ezidősze­­rint sokkal erősebb a barátság, mint valaha is volt. A kormány tudja, hogy a közvéleményt külön­böző aggodalmak töltik el és éppen ezért gon­doskodni fog arról, hogy a népet minél hama­rább felvilágosítsák a kormány szándékairól. „Európa rábízhatja magát Mussolini bölcseségére” — írja az olasz sajtó Róma, október 17. Az egész olasz sajtó egyöntetűen helyesli a német kormány állás­pontját a biztonság, leszerelés és egyenjogú­ság kérdésében és megállapítja, hogy Olasz­országra fontos közvetítő szerep vár az össze­kuszált nemzetközi helyzet tisztázásában. A Corriere della Sera véleménye szerint most már nem lehet tovább leplezni azt a tényt, hogy a népszövetség egyetemleges jellege Németország és Japán kilépésével végleg megszűnt, tekintet­tel arra, hogy ezen a két nagyhatalmon kívül nincs képviselve a népszövetségben Szovjet- Oroszország és az Egyesült Államok sem. A népszövetség intézményének pótlására új irányelveket és új módszereket kell ke­­resni s­ Európa nyugodtan rábízhatja ma­gát Mussolini bölcs­ségére, aki megmutatja majd a világnak a helyes utat. Olaszország eddigi magatartása már megmu­tatta,­­miben látja az olasz kormány Olaszor­szág nagy feladatát a jelenlegi feszült nemzet­közi helyzetben. Mussolini azt akarja, hogy új tárgyalások induljanak meg egészen más ala­pokon, mint eddig és olyan hangnemben, hogy a németek ne érezzék folytonosan a megaláz­tatásukra irányuló törekvéseket. Nem szabad elszigetelni Németországot és meg kell akadá­lyozni, hogy a németek elkeseredése váratlan és veszedelmes komplikációkra vezessen. A Gazetta del Popolo szintén azt írja, hogy Németország, éppúgy, mint a versaillesi béke­tárgyalások idején, állandóan azt kell, hogy érezze: falhoz akarják szorítani és még jobban meg akarják alázni. A versaillesi idők azon­ban már elmúltak s Németország ma­ már el­keseredetten védekezik minden ilyen törekvés ellen. A lap ezután azt a következtetést vonja le Hitler kancellár szombati rádióbeszédéből, hogyha Németország be is jelentette kilépését a népszövetségből és otthagyta a leszerelési konferenciát, ezzel még nem robbantott fel maga mögött minden hidat. Továbbra is van­nak lehetőségek a megegyezésre, ezt a meg­egyezést azonban most már nem Genfben, ha­nem Genfen kívül kell keresni. „Meg kell szüntetni a leszerelési értekezletet!" Róma, október 17. A Stampa vezércikkében is­­ megállapítja, hogy 48 óra bizonyára nem ele­­­gendő a Németország visszavonulásával terem­tett nehéz helyzet tisztázására, de máris jelen­tős megnyugvás észlelhető minden irányban. A fascista Olaszország mint már évek óta , most is jó példával járt elől: alig egy nappal a bejelentés után Olaszország kiadta azt a nyi­latkozatot, amellyel tájékoztatta a világ közvé­leményét. Mindenekelőtt tanulmányozni kell azokat a lehetőségeket, amelyek kedvező ered­ményre vezetnek. E­lsősorban meg kell szüntetni egy zavaró tényezőt: a leszerelési értekezletet. Az augurok jelenléte a Lebm­an-tó partján mindig rossz előjel: csalhatatlanul húzza az égiháborúkat és villámokat. Németország úgy látta — folytatja a Stampa —, hogy a genfi zűrzavarban már nem*, tudja megértetni törekvéseit és ezért — a német lé­lek jellegzetes következetességével — szüksé­gesnek látta, hogy megtegye ezt a „zajos** lé­pést. Mindenesetre Genfbe csak akkor szabad újból visszamenniök, ha a négy nyugati nagy­hatalom és az Egyesült­ Államok már teljesen megegyeztek egymással, előbb sem­miesetre sem. Az a vád teljességgel tarthatatlan, hogy Németország bezárta maga mögött az ajtót, hiszen a felelős német nyilatkozattal is szá­molni kell, amely hangsúlyozta Németország együttműködésre irányuló jóakaratát. A Corriera della Sera szerint a német belpoli­tikát egy ideig teljesen a választások fogják betölteni és arra is lesz idő, hogy a világ rész­­letesen megismerje, amit a németek akarnak és amit a többi nép és a többi kormány meg­valósíthat. A helyzetet tisztázni kell és bizonyos, hogy ebben Olaszországnak nagy része lesz. A Giornale d’Italia vezércikkében Gayda fő­­szerkesztő is megállapítja, hogy az olasz hiva­talos körök nyugalma hamarosan átterjedt a többi európai fővárosra is. Az első kedvező jel a genfi tárgyaláso­le elnapolása volt, ami telje­sen megfelel Mussolini szándékainak. A franciák nem akarják a négyes értekezlet elé vinni a leszerelés ügyét Paris, október 17. A francia lapok általános­ságban idegenkedéssel fogadják azt a gondola­tot, hogy a leszerelési értekezleten függőben maradt kérdéseket a négyes szerződést aláíró nagyhatalmak különértekezletén vitassák meg. A lapok úgy vélik, hogy ezt a megoldást amúgy is meghiúsítanák azok a kívülálló államok, amelyek nem hajlandók jóváhagyni a meghall­gatásuk és részvételük nélkül hozott fontos határozatokat. A Paris Soir genfi tudósítója beszélgetést folytatott Lengyelország és Törökország kép­viselőivel, akik kijelentették, hogy a tegnapi ülésen azért tartózkodtak a szavazástól, mert a nyilvánosságra akarták hozni, hogy helyte­lenítik a leszerelés kérdésének a leszerelési ér­tekezletről való esetleges elvonását. A német népszavazás célja Berlin, október 17. A nemzeti szocialista párt vezérkarának keddi tanácskozásairól az esti órákban hivatalos jelentést adtak ki, amely szerint az értekezleten a küszöbönálló választás­sal és népszavazással kapcsolatos kérdéseket vitatták meg. Frick dr. birodalmi belügyminisz­ter, a nemzeti szocialista párt birodalmi frak­ciójának vezére elsősorban a jelöltlisták össze­állításáról tanácskozott a kerületi vezetőkkel. A propagandavezérek gyűlésén Goebbels dr. tar­tott előadást a választási és népszavazási pro­paganda megszervezéséről. A november 12-iki szavazás világpolitikai jelentősége abban áll — mondotta Goebbels —, hogy b­e fogja bizonyítani, mennyire nem lehet a Hitler-kormányt az erőszak kormányának nevezni. A szavazás eredményéből a világ megtudja majd, hogy a Hitler-kormány az egész német nép képviselője és szóvivője. Goebbels bejelen­tene, hogy a küszöbönálló választási harcot egészen újszerű propagandamódszerekkel foly­tatják. Az egész német népet meg akarják moz­gatni, a propagandát szájról-szájra adják s a népgyűlések és felvonulások lavinaszerűen kö­vetik majd egymást. f­i Gyilkosság a vonaton írta Megyery Sári (Lacy von Blondel) — Bocsánat — nyitott be a hotelszobámba egy feldúlt arcú férfiú salzburgi tartózkodá­som egyik délutánján. — Ön ugyebár a múlt hét keddjén a Bécsből induló 8.40-es gyorssal érkezett ide? — Igen — hebegtem csodál­kozva. — És bent ebédelt az étkezőkocsiban? — kérdezte fokozódó izgalommal. — Nem, Linzben a pályaudvaron ettem valamit — olyan vallatásszerűen förmedt rám, hogy nem akartam hazudni. — Akkor nem tudja, ak­kor maga nem tud semmit — roskadt egy székre, a kezeibe temetve az arcát. — Vagy talán mégis, kérem mond­ja meg, örök hálára kötelez vele, nem tud-e arról, hogy az étkező­kocsiban az utasok, vagy a személyzet közül valaki galambot evett volna? — Kezdtem ma­gam kényelmetlenül érezni. Ki ez az ember? Mit akar? Egészen biztos, őrült, önkénytele­nül egy lépést tettem az ajtó felé, észrevette. — Kérem, maradjon —­ könyörögte —, legalább hallgassa végig a tragédiámat, akkor bizonyára meg fogja érteni, hogy így ismeret­lenül betolakodtam. Bemutatkozott. Valami angol nevet mormolt. Gépiesen még a szoká­sos „Hole do you do“-t is hozzátette, aztán belekezdett az élettörténetébe. Tizenkét év óta van Bécsben, nyelvleckékből tartja fenn ma­gát és minden gyönyörűsége a postagalamb­­tenyésztés. Még mint gyerekre, Angliában a nagybátyjától ragadt rá ez a szenvedély, semmi áldozat sem elég nagy neki ahhoz, hogy a rossz viszonyok dacára ne kelljen ezt az egyetlen örömét feladnia, másfélórányira lakik a várostól egy kis kertes házban, a ga­lambdúcot, valóságos műremek, ő maga épí­tette. Mindennap hajnalban kel, hogy még elég ideje legyen ellátni a galambjait és hogy még kivihesse őket valahová, ahonnét hazarepül­hessenek. Vasárnap és ünnepnap persze min­dig nagyobb távolságra, s akkor a délutáni­­ mulatsága, hogy a kertben a padon ülve várja­­ őket vissza. Mert az ő szavait idézve — Nin­­­­csen ennél szebb a világon. Halálos csendben órákig nézni a kék eget, amíg egyszerre csak egész messziről feltűnik egy apró kis fehér, pont, aztán a második, a harmadik, amíg végre az összes galambjaim ott repdesnek újra körülö­ttem­. Az én külön kis repülő­­osztagom, aminek én vagyok a kapitánya. Micsoda öröm figyelni, hogy tökéletesednek az utódok egyre rövidebb idő alatt­ teszik meg a kilométereket, szinte ritkaság, ha vala­melyik elmarad, vagy eltéved, legfeljebb, ha ködös, esős idő van. Most már olyan eredmé­nyeket értem el, hogy, a tíz legjobbal ver­senyre készültem. Csak az volt a nehézség, hogyan szoktassam őket egyre nagyobb táv­hoz? A postagalamb-egylet ugyan­­ foglalko­zik ezzel, elvállalja, hogy hetenként egyszer vonaton elszállítja a tagok galambjait, ahon­nét aztán kiengedik őket és­ visszarepülhet­­nek, de öt­ groschnil számítanak darabon­ként. Tíz galambnál ez már heti 5 schilling. Honnan vegyek én ennyi pénzt? Pláne ilyen­kor, a hosszú nyár után, amikor hónapokig alig volt valami keresetem. Ez volt a vesz­tem. — A föld alól is elő kellett volna kaparnom. De én okosabb akartam lenni, gondoltam egy nagyot és a múlt kedden kosárba tettem a tíz versenygalambot, kimentem a pálya­udvarra, hogy ott majd csak akad valami rendes ember, akire rábízhatom őket. Épp akkor indult a párisi gyors, amivel szintén jönni tetszett. Az étkezőkocsi konyhaablaká­ból kikönyökölve, becsületes arcú fiú bá­mészkodott. Valami ,kuktaféle lehetett. Meg­kérdeztem, nem lenne-e szíves magával vinni a galambjaimat és azokat St. Pollenben ki­engedni, az 60 kilométer. Kezdetnek elég lesz. Elvállalta. Nagyon megköszöntem, borravalót is adtam neki és csak, amikor már elment a vonat, kezdtek rossz sejtelmeim lenni, hátha mégse biztam jó kezekre, az ablakból olyan furcsán mosolygott vissza rám az a kölyök. Fel akartam ugrani a vonatra, de nem mer­tem. Áh, képzelődöm. Amikor kiléptem a pá­lyaudvarról, megint úgy éreztem, jól intéztem el a dolgot és már azt terveztem, hogy a kö­vetkező héten Melkig, aztán Linzig és mindig messzebb küldöm majd a galambjaimat, ha rendes­ ez a fiú, ráadásul még órákat is adok­­ neki, hátha akar tanulni és hasznát veheti. De­ dél felé megint úrrá lett rajtam az ide­gesség, folyton annak a kölyöknek az arcát láttam, ahogy olyan gúnyosan mosolyog, a növendékemnek azt mondtam, rosszul érzem magam, legközelebb majd bepótoljuk az órát és rohantam haza. Alig, hogy kinyitottam a kertajtót, integetek a szomszéd kisfiának, akit ki szoktam állítani helyettesnek lesni a ga­lambokat, hány érkezett vissza? Azt mondja, nőne — egy se —, ennyit már ő is tud an­golul. Mint az őrült nyitom ki a galamb­dúcot, biztosan ott gubbasztanak szegények fáradtan az első hosszú úttól. Hát üres és­ sehol semmi. Három napig vártam őket egy­folytában a kertben a padon ülve, alig né­hány óra alvásnyi megszakítással, gépiesejt ettem valamit, amit belém tömtek, azt sem tudom mit, a nyakam szinte meggémberedett, a szemem égett, ahogy folyton csak az eget néztem. — Egyik reggel aztán megeredt az eső. Nem bírtam a szobában maradni, rohantam ki a pályaudvarra, hátha ott megtudok valamit, de azt a gazember kölyköt hiába kerestem, az már a Balkánon járt, valamelyik vonattal. Egy pincérrel beszéltem, az azt mondta, hal­lott valami olyasmit egyik kollegájától, hogy a napokban a párisi vonaton a személyzet úszótt a galambpaprikásban, de mikor látta, hogy tombolok, letagadta és azzal próbált megnyugtatni, hogy csak tréfált. De én érez­tem, hogy ez az igazság! Hiszen különben lehetetlen, hogy azóta egyik galambom se jött volna haza, mikor már annyiszor repültek. Meggyilkolták őket a vonaton. Ezek a kanni­bálok, ezek a lelketlen gazemberek! De ezt nem hagyom annyiban, ezt nem viszik el szá­razon, majd csak találok valakit, aki tud va­lamit erről a gazságról, sorra járok minden városit, minden embert, az egész vonalon ha Salzburgban nem akadok tanúra, megyek to­­vább, felkeresem az összes Utasokat, meg se állok Parisig, mit bánom én már, mibe ke­rül, vesszen oda a kis megtakarított pénzem, amit tíz évig gyűjtöttem. — Itt elcsuklott a hangja, nem tudta­m tovább folytatni. Nekem meg nem volt szavam a vigasztalására. És amikor Innsbruckban viszontláttam a vasút körül ólálkodni, szinte eszelősen, ahogy biz­tosan éppen Párisba készült, elfordítottam a fejem. ÚJSÁG SZERDA, 1933 OKTÓBER 18 Amerika távol marad minden politikai vagy „tisztán európai" tárgyalástól Genf, október 17. A Washingtonból hétfőn érkezett utasítások értelmében Norman Davis amerikai főmegbízott a következő hivatalos nyi­latkozatot tette közzé: „Kizárólag a leszerelési tárgyalások céljából tartózkodunk Genfben. Amíg fennáll annak a lehetősége, hogy a leszerelésről eredményesen tovább folyhassanak a tárgyalások, addig szí­vesen kivesszük azokból részünket. Nem érdekelnek bennünket azonban a kér­dés politikai elemei vagy annak tisztán európai szempontjai. Újból megállapítjuk, hogy semmiféle politi­kai kapcsolatban nem állunk egyetlen európai hatalommal sem. Csupán a világleszerelés kér­désében állottak fenn közöttünk esetleg véle­mény­egyezések. Arra a kérdésre, vájjon a kö­rülmények a leszerelési törekvések folytatására kedvezőek-e vagy sem, nem az Egyesült Álla­moknak, hanem Európának kell felelnie. Az európai fővárosokban e hét folyamán megbe­széléseket folytatnak. Ezekben a megbeszélések­ben nem akarunk tevékeny részt venni, mert azok tisztán politikai természetűek. Az Egyesült Államok politikája szempontjából továbbra is Roosevelt elnöknek az államfőkhöz intézett má­jusi üzenetében foglalt alapelvek irányadók.*­ Genfi körökben úgy értelmezik az amerikai küldöttség nyilatkozatát, hogy ezzel az ameri­kai közvéleménynek mintegy elégtételt akartak adni. Genfben nem vonják kétségbe, hogy az a kö­rülmény, ha az Egyesült Államok távol marad­nának a párisi és genfi megbeszélésekhez ha­sonló újabb politikai megbeszélésektől, nem könnyítené meg a felelős kormányok feladatát. Az angol hivatalos körök állítólag azzal a gon­dolattal foglalkoznak, hogy a négy vagy öt nagyhatalom különértekez­­letre üljön össze és ez az értekezlet közvetítő tárgyalásokat foly­tatna a genfi főértekezlettel. Ezzel a tervvel­­kapcsolatban megjegyzik, hogy ha a leszerelési kérdésben legjobban érdekelt tizenöt vagy húsz állam tartana értekezletet, ez valószínűleg ép­pen olyan nehézségekbe ütköznék, mint a teljes genfi értekezlet. Propaganda a locarnói szerződés felbontására London, október 17. Az Evening Standard érdekes propagandát kezdett annak érdekében, hogy mondja fel Anglia sürgősen a locarnói szerződést és jelentse ki, hogy az esetleges né­met-francia háborúban semleges marad. A lap találomra kiválasztott 316 előfizetőt és levelet küldött nekik, amelyben azt kérdezi: mi a vé­leményük a locarnói szerződésről. A 316 elő­fizető közül a többség, 119 azt válaszolta, hogy a locarnói paktumot azonnal fel kell mondani. A paktum fenttartása mellett csak 99-en szavaz­tak. 65-en azt válaszolták, hogy fogalmuk sincs a locarnói paktum lényegéről, a többiek pedig nem akartak válaszolni. Anglia és a kilépés Sir John Simon rádióbeszéde London, október 17. Sir John Simon külügy­miniszter rádióelőadásban foglalkozott Német­ország kilépésével a népszövetségből. — Mindenki tudatában van a szombati ese­mények súlyosságának — mondotta a külügy­miniszter­­T­­­is­on,,­ valamint a kormány egy­­aránt kerülni fog minder­ szól, ami kiélezhetné­ a helyzetet. Az a­ngol kormány a lehető leg­­gondosabb mérlegelés.”utáp határozza el­, a kö-­zelendő eljárási, arát esetleg a többi hatalommal való tárgyalásra fog vezetni, köztük remélhetőleg magával a német kormánnyal. A külügyminiszter ezután behatóan ismer­tette a leszerelési értekezlet helyzetét, indo­kolva a nagyhatalmak közötti megbeszélések szükségét; ezek a megbeszélések egészen a leg­utóbbi időkig biztatóan folytak. Különösen a francia és­ az olasz álláspont egymáshoz való közeledése félreismerhetetlen volt. — Németország helyzete közismert — foly­tatta Sir John Simon. Íme egy nagy ország, amelyet a háború elvesztése után a "békeszerződ etes alapján lefegyvereztek. ■ Krit Angliának vezető szerepe volt a m­últévi ■ decemberi nyilatkozat -kieszközléste körül, amely Németországnak egyenlő jogokat ígér a biztonság uralma alatt. Továbbra is ragaszkodunk ehhez a nyilatkozat­hoz, amelytől soha nem térünk el és amelynek érvényességét ma is elismerjük. Azonban új tényező merült fel, amely nem változtat ugyan a tett ígéreten, hanem csak módosítja a telje­sítés körülményeit. ­ A legutóbbi európai események növelték­ az idegesség és az aggodalom érzését és ez is igazi oka annak­, hogy a súlyosan felfegyver­­zett államok vonakodnak haderejüket csökken­teni. Angliát ma nagyobb aggodalommal tölti el a nemzetközi helyzet, mint évek óta. A kon­tinensen mindjobban kiéleződött a helyzet, az okokat mindenki tudja. — Azt hittük, hogy közelebb vagyunk a meg­egyezéshez, mint­ bármikor. Közöltem a lesze­relés ügyében teendő lépéseket a leszerelési ér­tekezlet irodájával. Sajnos, a német külügymi­niszter ott nem volt jelen. A legnehezebb do­log az volt, hogy­­ Németország bizonyos mintákat követelt a megtiltott fegyverekből. — Kérdeztem a német külügyminisztert, hogy mit ért minták alatt? Kitűnt a német vá­laszból, hogy kezdettől fogva igen jelentékeny­­újrafegyverkezést értettek rajtuk. Sajnálom, hogy Neurath báró a tények meghamisításával vádol engem. Hajlandó vagyok az okmányokat és jegyzőkönyveket mind közzétenni. A német kormány részéről az utolsó pillanatban elfog­lalt álláspont növelte az ellentéteket és romba­­döntötte a legutóbbi tanácskozások súlyos munkájának minden eredményét. Ezek után azt akarják velünk elhitetni, hogy a német kor­mány pusztán az iroda előtt tett nyilatkozatok következtében hagyta ott az értekezletet. A külügyminiszter ezután Norman Davis, Cecil lord és Henderson szavaival igyekezett cáfolni ezt a német állítást, mintha a válságot kizárólag az ő (Simon) beszéde okozta volna. Hozzátette, hogy kénytelen­­ ezzel bővebben foglalkozni, mert Neurath báró német külügy­miniszter őt a valóságnak meg nem felelő ki­jelentésekkel vádolja. Végül idézte Stanley Baldwin szavait, ame­lyek szerint annak a nemzetnek, am­ely meg­akadályozza a leszerelést, nem lesz egyetlen barátja a világon. Az angol politikát nem a bosszú vezérli és Anglia minden lehetőt elkö­vet továbbra is, hogy lerakja az alapját olyan, becsületes egyezménynek, amelyen az emberi­­­ség boldogsága és a világ jövendő békéje nyugszik. Neuratzi báró pontatlansággal vádolja Sir John Simont London, október 17. Sir John Simon külügy­­miniszter és Eden külügyi államtitkár kedden repülőgépen Londonba érkezett. Röviddel megérkezésük után Simon külügyminiszter figyelmét felhívták az angol sajtóban közölt azokra a hírekre, amelyek szerint Neurath báró német külügyminiszter állítólag pontat­lansággal vádolta volna meg az angol külügyi­minisztert. Sir John Simon a következő nyilat­kozat közéletetére hatalmazta fel a sajtót: — Nagyon sajnálnám, ha nézeteltérés merült volna fel bárminő tényállás tekin­tetében köztem és Neurath báró között. Hangfajt’álni­­­tó­l leghatározottabban meg ,,, lehetnek­­győz­ilvg, hogy a helytelen állí­tás, amelyre célzás történt, nem az én részemről forog fenn. Neurath báró német külügyminiszter ugyanis tegnap este kijelentette, hogy nem felel meg a tényeknek Simon angol külügyminiszternek az az állítása, amely szerint a londoni német nagykövetségnek küldött utasítások messze túlhaladták Németország előző követeléseit.

Next