Ujság, 1935. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1935-01-13 / 11. szám
28 VAK ÍRÓK Irta SZÁNTÓ GYÖRGY Nincs még egy éve, hogy az Ulysses világhírű szerzője, James Joyce váratlanul felkiáltott egy londoni színház páholyában: — Látok! Felesége és barátai megrendülve tekintettek reá a páholy mélyébe. A kiáltás olyan ember ajkán fakadt, aki húsz esztendeje nem látta isten napját és a színház csillárjainak fényét. Ezért körülbelül úgy hatott, mint a rozzant spanyol gálya árbóckosarából a matróz kiáltása : — Föld! Én legalább így hallottam akkor, messziről. És aztán elgondolkoztam. Várjon az Ulysses írója felfedezett-e egy új világrészt, amikor recehártyája ismét közvetítette agyával és idegrendszerével a színházi fényeket húsz esztendei sötétség tengerének reménytelen kalandjai után. Ismertem egy másik vak írót is, Gergely Sándort, aki háborús vak volt, csak úgy, mint jómagam Egy pozsonyi szemorvos háromszor adta vissza szemevilágát valami furcsa műtéttel és kezeléssel, amelyet egyedül csak ő értett. Amikor Gergellyel legutoljára elbeszélgettem, éppen látott és a közelgő sötétségtől rettegett. Nem mutatta. Nyugodan beszélte el bajának részleteit az Andrássy-úti Fészek-kávéház márványasztalánál és végül csak annyit mondott, hogy az én gyógyíthatatlan vakságom szerencsésebb, mint az örökös tutajozása a fény és a feketeség között. Éreztem, nem vigasztalásképpen mondja. Nemrég hozták hírül a lapok, hogy a San Michele írója, Axel Munthe nyerte vissza műtét segítségével szemevilágát, éppen a napokban fejeztem be könyvének olvasóját és revízió alá vettem, hogyan írta volna meg ezt a könyvét műtét után, ha egyáltalában megírta volna. Hallottam egy Oscar Baum nevű, Prágában élő vak íróról is, aki egy nagy német kiadó regénypályázatának első díját vitte el hetven pályamű elől. A „Prager Presse** irodalmi szerkesztője küldte be nekem egyik novelláját, azzal a kéréssel, Írnám meg a lap részére annak pandanját. A pandanokat amúgy sem kedvelem. Baum novellájának tárgya volt. Dohányzás a sötétben. Nekem a szerkesztő kérésére meg kellett volna írnom: „Szerelem a sötétben** című novellát. Persze, nem írtam meg. Ha megírtam volna, a jó „Prager Presse** úgyis borzadva dobta volna papírkosárba, de Baum novellája olyan semmitmondó volt, hogy ez már magában véve is elvette a kedvemet minden sötétben való szeretkezéstől. Tizenhárom éve,hogy átestem Európa minden híres szemorvosának sorozatos szemműtétein. Amikor meggyőződtem róla, hogy nem tudják áthidalni azt az egy milliméternyi űrt, amely recehártyámat elválasztja szemgolyómtól, tudatára ébredtem annak, hogy valaki kitelepített a fény műterméből és nekem fekete falak közé kell bekötlözködnöm. Berendezkedtem ebben az új lakásban. Persze nem ment ilyen egyszerűen, de azóta ért egy százszor nagyobb fájdalom is és már régen megszoktam, hogy hidegen és tárgyilagosan gondolkozzam a vakságról, ha ugyan eszembe jutva sohasem történik, csak ha kollégáimról hallok, akik írásban is, vakságban is kollégáim. Axel Munthéről szóló híradás néhány percre meggondolkoztatott erről ismét. És feltettem magamban a kérdést: mi lenne, ha James Joyce, Gergely Sándor és Axel Munthe után én is viszszatévednék a fény világába?. Úgy hiszem, tudok a mával lépésttartani és sokan csodálkozva emlegetik tájékozottságomat. Mégis tizenhároméves feketeség után sokban volnék Rip van Winlde és ez, tudom, fájna. Elsősorban a tükörbe tekintenék, mint Rip a kút vizébe. Ugyanúgy megijednék egy ismeretlen portréjától, mint ahogy ő. Látnák egy kreolarcú, feketehajú, sovány fiatalember helyén egy korlátolt mozgástól betegesen elhízott, puffadt arcú, deresedő hajú idegen egyént, akiben nehezen ismernék régi önmagamra. Látnám az enyéimet ugyanilyen változatban. Látnám barátaimat elpetyhüdten, elhasználtan és ijedten kérdezném: mit csináltál magaddal? Találkoznék a Körúton hervadt nőkkel, akik megállítanának és én ijedten hallanám a Szervusz Gyurkat csatakiáltást, amelylyel sudárnövésű fiatal leánykorukban üdvözöltek. Szoktam most is hallani és ilyenkor örülök, hogy nem látom őket. Csodálkozom, hogy ők még rám ismernek, amikor már én sem ismernék magamra, a Dunakorzó és Váci utca híres dandyjére. De ezek mind külsőségek. Ami belül történt, azt kötetekben lehetne csak megírni. Nagyjában meg is írtam. Tizenhárom regényben. Egy-egy lelki évgyűrű mindannyi, akár Kleopátrán, akár Mata Harin át. És magammal szemben keresztülvitt százpercentes őszinteséggel mondom: nem irigylem a meggyógyult recehártyáért sem Joycet, sem Gergelyt, sem Munthet. Ha tudnék irigyelni valakit, az csak az a tizennyolcéves, karcsú, fekete fiú volna, akire rákiáltottak az Andrássy-úton a tizennyolcéves próbakisasszonyok, varrólányok, táncosnők és nevelőnők: Szervusz, Gyurka! Ez az az „Elveszett Paradicsom**, amelyet oly szépen énekelt meg egy vak kollégám, Bizonyos Milton nevű. És én megbékélten indulok tovább a fekete vizeken, amelyekről egy másik vak kollégám énekelt az Epos-hegy alatt egy „Odyssea** című hőskölteményt. Amely néhány évezreddel később a Joyce Ulyssesében folytatódott. A tenger, amelyen hajóm vitorlázik, az az egy milliméternyi nedv, ami recehártyám és szemgolyóm közé tálult. Új I partok elé visznek hullámai, fénylő par- I tok elé. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1935 JANUÁR 13 CITROEN Beszélgetések egy szimbólummal Ir£a Benedek Károly Páris, január (Az Újság tudósítójától). ... Amikor utoljára beszéltem vele, nagysága és hatalma csúcspontján állott. Már szinte nem volt ember, csak egy fogalom: a francia autóipar. Az egyetlen francia iparág, mely húsz év alatt egy negyedére tudta csökkenteni az árait, mert amerikai méretekben radonért. Az óriás Áruházak gyermekjáték osztályán az ő gyárainak és az ő kocsijainak miniaformásait adták el tízezrével: a luxusfürdőzők Deauvilleben a plage homokján ama történelmi „autochenilles“-ben, a sivatagautókon gázolták át, mik az ő Szahara-expedícióját tették feledhetetlenné. Citroen megnyitja a Szaharát! És külön Afrika-múzeumot állított fel a boulevardokon a párisiak számára, hol nem volt beléptidíj. Minden városban tüneményes palota volt az eladócsarnoka, az ügy nökéit Lidwallnál öltöztette saját költségén, tüneményes mérföldmutatókövekkel ajándékozta meg Franciaország összes autóútjait . Don de Citroen és a Concorde-téren meg a Diadalív tövében saját költségén állította fel ajándékul Paris városának a Jacopozziféle reflektorokat, miket azóta leutánoztak a világ csaknem minden városában, Budapesten is, hogy a Gellérthegy citadelláját világítsák vele s az ismert budai templomot. Gépkocsi és Citroen egyet jelentett s mindez, újságok és paloták, márvány jelzőtáblák eezi meg ezer kilométer hosszúságban az országon keresztül-kasul, a kivilágított Concorde, a breton homok és a szaharai autójáratai — mindez ő volt: André Gustave Citroen egy evikkeres úr, egy háromgyermekes nagyiparos. S a kommunista író, a forradalmár Ilyi Eihrenburg fogcsikorgató elismerésben írta róla: „Egy ember 8 kru-t jelent óránkéntegy Citroen 80-at." Éjszakában tévelygő repülőgépeknek az ő neve mutatta Páris fekvését, mert az világított sok mérföldnyire kolosszust lángbetűkkel az Eiffel-toronyról, háromszáz méter magasan Páris fölött, mint luciferi fonál. S ő magasabbra tört. Repülőgépeket vásárolt és pilótákat bérelt, hogy a csillagos ég csúcsára írassa fel nevét De a szél szétszórta a világító gázokat s az esőfelhőkön keresztül a nagy iparkapitány rózsásra írt neve szenynyes gomollyá csurgott széjjel... * Mikor rámszegezte hideg, áthatlan kemény szemét, a szívem megdobbant, mint talán soha. Az ábrándjaimat, szégyeltem kimondhatatlanul e pillanatban, azokat a milliókban és frankokban ki nem fejezhető imponderabiliákat, miken zavaros életem repült és úgy éreztem, hogy bocsánatot kell kérnem éreztük ettől a rózsás mivoltában kérlelhetetlen arctól, melynek nincs egyetlen ránca, egyetlen szöglete. Akkor nem értettem, hogy ez az ember nagyobb ábrándozó, mint én vagyok és hogy felhőkön, elképzeléseken és imponderábiliákon alapul az ő élete is... Hé£ és fél perc alatt egy autó — Bocsánat, hogy várattam, — mondta — A telefontól jövök éppen. Egy amerikai kliensem hívott fel. Azt kérdezte: igaz-e hogy én Parisban járt amerikai szakértőknek megmutattam, hogy hogyan gyártok hét és fél perc alatt egy teljes luxusgépkocsit. Azt feleltem neki, hogy ez teljesen igaz. Akkor azt mondta, hogy ő mindjárt gondolta, hogy igaz és hogy a kocsi, aminek a gyártását a honfitársainak bemutattam, bizonyára az a kocsi, melyet ő vett meg, mert hogy azon meglátszik a hét és félperces elkészülés . Nevettem neki. Nem sértődtem meg, mert az én kocsim jobb, mint az ő viccei. — Igen. Utálom Amerikát. De Amerika vezet És ezt a módszereinek köszönheti. Hanem én le fogom győzni Amerikát! — Ma négyszáz autót gyártok naponta. A közvetlen problémám egyedül az, hogy naponta ezeret gyártsak. Ha ezt elérem, le fogom győzni Amerikát. — Az eladás nem kérdés. Most 27 t millió autót hord a föld. Az Egyesült Államok egymaguk bírnak ebből 22 milliót. Egy-egy millió van Kanadában, Angliában, Franciaországban s a maradék 2 millió másféltucat országra oszlik el. Az Egyesült Államokban minden öt lakosra esik egy kocsi, Franciaországban csak minden 43. lakosra. Ez semmi! Nem is tudhatok eleget gyártani! Minden embernek van már ágya, minden embernek van ruhája, van villanykörtéje, van cipője. Kell, hogy minden embernek legyen autója is. — Franciaországban a világháború végén volt 100.000 kocsi. Ma van egy millió. 1940- ben lesz 3 millió. — Az egész világot elláthatom gépkocsival. Egy francia gyáros utolérheti és legyőzheti Amerikát az exportban. Igaz hogy az amerikai gyáros maga termeli a nyersanyagát is és nincs hendikepelve adókkal, vámokkal, mint én. De nálunk viszont sokkal olcsóbb a munkabér. USA-ban a kisember autója 500 dollárba kerül, de az autómunk is napi 8 dollárt keres. Egy kocsi ára a két havi munkabér. Nálunk nem kell hogy enynyi legyen ... — Hanem ez az egyetlen megoldás: mennél több kocsit gyártani. Standardszerűen. Egy tipusra. Naponta ezernegyszáz kocsit. Csak akkor lehet folytonos technikai tökéletesedést elérni s egyidejűleg az árakat is folyvást csökkenteni. És egyben meg kel csinálni a hitelüzletet is. ■ A legnagyobb arányban. Merészen. Ahogy Amerika ... Citroen magánélete Volt ebben az emberben valami luciferi láng. Valami aggasztó és ijesztő emberenkdi robogás, ami vulkánokra és földrengésekre emlékeztetett. De a „doulce France**, a kispolgárok földi paradicsoma legkevésbé sem luciferikus és nem szereli a merész lángolásokat. Egy milliót költött havonta. Zografosz volt a bakkárat partnere, a világ legnagyobb kártyazsenije, kivel egy asztalhoz leülni milliókba kerülő luxus. A felesége a Lestzinska Mária történelmi gyöngyeit hordta a nyakán. De mindebben volt valami kínos és erejénfelüli igyekezet. Az Ibsen Solness-ére emlékeztetett, az építőmesterre, aki magasabbat épített, mint amennyire maga fel tudott hágni. Az új gyártelep végigvezetett a Quai de Javel-i gyártelepen. A látvány lenyűgöző volt. Az óriás, napsütéses, üvegfalú termek olyanok voltak, mint ■óriási hangárok, mint jövő század gigászi pályaudvara. Egy üvegbe fújt utópia. Két emeleten futottak a szíjak és láncok egymás fölött. A munkásuak hófehér blúzt hordtak és a munkások keztjüben szolgálták a szaladó láncokat. Egész karosszériákat dobált a lánc, könnyedén, mint apró játékszert... Hanem a szíj lassabban futott, mint Detroitban fut. A munkás ráért megsimitani a homlokát két mozdulat között s egy tréfát átkiáltani a munkáslány felé ... Azt nem mondta el Citroen, hogy mikor felépíttette ezeket az üvegcsudákat, akkor még a régi atelier-k sem voltak kifizetve, amiket e helyen lebontatott. Istennek hitte magát és nem sejtette, hogy ő csak egy pion, apró sakkfigura, a játékban, mit Deterding, Morgan és Lazard vezet... Ma állnak a szaladó szíjak, mindössze 2000 munkás dolgozik az üzemben, mely Franciaország autóiparának 36%-át tette. A hitelezők szakadatlanul tanácsot ülnek. Nem csőd: bírósági kiegyezés. A likvidátorok nagyon bizakodóan nyilatkoznak. A bíróság már kevésbé optimista. A kormány legkevésbé sem az. Nem hajlandó szanálni. Hanem a Francia Bank hirtelen mégis új kormányzót kapott Tannery-t, aki a kereskedelmi kémszolgálatokat vezette a világháború alatt és ismeri jól azokat a helyzeteket, mikor a jobb kéz úgy ad, hogy ne tudja a bal. Bezzeg, ha Loucheur volna ma is a fináncminiszter, a „toute-en-or“ ember, aki a lövészárokban volt valaha bajtársa Citroennek a tizes gyalogosoknál. Akkor még kicsiny mérnök volt Citroen. Az első nagy vállalatát Amerikával Loucheur hozta össze a háború után: ő volt a megbízott, a kiküldött és számlálatlan pénzeket keresett ezen a tranzakción. Citroen sosem kért a régi bajtárstól számadást ezért. Hanem mikor az állam áruba bocsátotta a háború után a felhalmozott roppant hadianyagot, akkor Loucheur volt az intéző felelős miniszter. És az egész „stock“-ot Citroen kapta meg — előnyös áron... Ez volt a kezdek A reklám imádója De ezt nem mondotta el Citroen nekem, mikor a javeli gyárát mutatta és még istennek tudta magát. Azt sem mondotta el, hogy a Citroen-üzemek nagyobb sajtóbüdzsével dolgoztak, mint bármely testvérvállalat a kontinensen. És azt sem, hogy a Citroengyár mennyire pártfogolja a fiatalokat. Hogy a köztársaság Herbertje mind Citroennél találhatók. Egy Weygand-rokon — egy Millerand-rokon. És évi 72 millió adminisztrációs költség, amit nem jó firtatni... Előttem fekszenek az akkor lesztenografált szavai: „Nem vagyok kicsinyes. Tudom, jobban az amerikaiaknál, hogy a reklám mit jelent. Hogy Citroen-utat szerveztem a Szaharán keresztül. Hogy különlapot adik ki, a Citroen -újságot. Minden számból 12 millió példányt Hogy Mistinguett és Maurice Chevalier minden este rólam mondanak vicceket Hogy megvettem az Eiffel-tornyot plakátoszlopul .. Ezt az Eiffeltorony-üzletet pedig én jobban ismertem, mint ő sejtette. Egy kollégám, francia hírlapíró ment el hozzá azzal az ötlettel, hogy bérelje ki villanyhirdetési felületnek az Eiffeltorony-társaságtól egész magasságát a toronynak. Citroen kinevelte a fiút. Hallani sem akart a dologról. Aztán titkon s olcsón felvásároltatta az Eilfeltoronyrészvényeket. Aztán mikor övé volt a többség, megkötötte a szerződést saját magával. Aztán elszórta a hírt, hogy Citroen hirdetni készül az Eilfel-tornyon. Aztán megvárta, míg a részvények felmennek e hír hatása alatt és akkor nyereséggel eladta mind ... . A bukás De fontos-e mindez ma már? És fontos volt-e valaha? Hogy túlméretezte magát és megbukott?... Az emberek túlságosan elmélyednek magánsorsok boncolgatásában és szeretik mondogatni, hogy korrupt a francia köztársaság. Dehát érdemes-e egyáltalán kutatni, hogy igaz-e ez? A Citroen-társaság, hogy kiegyezésbe ment, a rákövetkező héten a Paris-Bas és az Uniparis részvények árfolyama több ponttal emelkedett. Pedig a két nagybank, a Banque de l’Union Parisienne és a Banque de Paris et de Pays Bas voltak Citroen legközelebbi ügyfelei. A Kreditanstalt bukása tővel forgatta fel évekre Ausztria egész gazdasági életét. Citroen bukásának nincsenek és nem lesznek semminő katasztrofális következései Franciaországra. De a lefolyt másfél évtized alatt a francia autóipar első lett a világon. Az autóárak 75%-ot csökkentek és az autó elproletárosodott, kevesek privilégiumából a középpolgárság általános szállítóeszköze lett. A szűkmarkú, kicsinyes francia iparos és kereskedő pedig megtanulta a reklámot mivelni és tisztelni. Citroen elmúlhatott — de ez a két óriás eredmény, André Gustave Citroen polgártárs életének e két nagy érdeme megmaradt egész generációk hasznára s gazdagodására__ Franciaországban igy áll minden emberi gyengeségek fölött a diadalmas nemzeti erő. Ha panasza, reklamációid van, forduljon közvetlenül a kiadóhivatalhoz, levelezőlap vagy telefon útján.