Ujság, 1935. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1935-01-13 / 11. szám

28 VAK ÍRÓK Irta SZÁNTÓ GYÖRGY Nincs még egy éve, hogy az­ Ulysses világhírű szerzője, James Joyce várat­lanul felkiáltott egy londoni színház pá­holyában: — Látok! Felesége és barátai megrendülve te­kintettek reá a páholy mélyébe. A kiál­tás olyan ember ajkán fakadt, aki húsz esztendeje nem látta isten napját és a színház csillárjainak fényét. Ezért kö­rülbelül úgy hatott, mint a rozzant spa­nyol gálya árbóckosarából a matróz ki­áltása : — Föld! Én legalább így hallottam akkor, messziről. És aztán elgondolkoztam. Várjon az Ulysses írója felfedezett-e egy új világrészt, amikor recehártyája ismét közvetítette agyával és idegrendszerével a színházi fényeket húsz esztendei sötét­ség tengerének reménytelen kalandjai után. Ismertem egy másik vak írót is, Ger­gely Sándort, aki háborús vak volt, csak úgy, mint jómagam Egy pozsonyi szemorvos háromszor adta vissza szeme­­világát valami furcsa műtéttel és keze­léssel, amelyet egyedül csak ő értett. Amikor Gergellyel legutoljára elbeszél­gettem, éppen látott és a közelgő sötét­ségtől rettegett. Nem mutatta. Nyugodan beszélte el bajának részleteit az And­­rássy-úti Fészek-kávéház márványaszta­lánál és végül csak annyit mondott, hogy az én gyógyíthatatlan vakságom szeren­csésebb, mint az örökös tutajozása a fény és a feketeség között. Éreztem, nem vigasztalásképpen mondja. Nemrég hozták hírül a lapok, hogy a San Michele írója, Axel Munthe nyerte vissza műtét segítségével szemevilágát, éppen a napokban fejeztem be könyvé­nek olvasóját és revízió alá vettem, ho­gyan írta volna meg ezt a könyvét mű­tét után, ha egyáltalában megírta volna. Hallottam egy Oscar Baum nevű, Prá­gában élő vak íróról is, aki egy nagy német kiadó regénypályázatának első díját vitte el hetven pályamű elől. A „Prager Presse** irodalmi szerkesztője küldte be nekem egyik novelláját, azzal a kéréssel, Írnám meg a lap részére an­nak pandanját. A pandanokat amúgy sem kedvelem. Baum novellájának tár­gya volt. Dohányzás a sötétben. Nekem a szerkesztő kérésére meg kellett volna írnom: „Szerelem a sötétben** című no­vellát. Persze, nem írtam meg. Ha meg­írtam volna, a jó „Prager Presse** úgyis borzadva dobta volna papírkosárba, de Baum novellája olyan semmitmondó volt, hogy ez már magában véve is el­vette a kedvemet minden sötétben való szeretkezéstől. Tizenhárom éve,­hogy átestem Európa minden híres szemorvosának sorozatos szemműtétein. Amikor meggyőződtem róla, hogy nem tudják áthidalni azt az egy milliméternyi űrt, amely recehártyá­mat elválasztja szemgolyómtól, tudatára ébredtem annak, hogy valaki kitelepített a fény műterméből és nekem fekete fa­lak közé kell bekötlözködnöm. Beren­dezkedtem ebben az új lakásban. Persze nem ment ilyen egyszerűen, de azóta ért egy százszor nagyobb fájdalom is és már régen megszoktam, hogy hidegen és tárgyilagosan gondolkozzam a vak­ságról, ha ugyan eszembe jut­va soha­sem történik, csak ha kollégáimról hal­lok, akik írásban is, vakságban is kol­légáim. Axel Munthéről szóló híradás néhány percre meggondolkoztatott erről ismét. És feltettem magamban a kér­dést: mi lenne, ha James Joyce, Gergely Sándor és Axel Munthe után én is visz­­szatévednék a fény világába?. Úgy hiszem, tudok a mával lépést­­tartani és sokan csodálkozva emlegetik tájékozottságomat. Mégis tizenhárom­­éves feketeség után sokban volnék Rip van Winlde és ez, tudom, fájna. El­sősorban a tükörbe tekintenék, mint Rip a kút vizébe. Ugyanúgy meg­ijednék egy ismeretlen portréjától, mint ahogy ő. Látnák egy kreolarcú, fekete­­hajú, sovány fiatalember helyén egy korlátolt mozgástól betegesen elhízott, puffadt arcú, deresedő hajú idegen egyént, akiben nehezen ismernék régi önma­gamra. Látnám az enyéimet ugyanilyen változatban. Látnám barátaimat elpety­­hüdten, elh­asználtan és ijedten kérdez­ném: mit csináltál magaddal? Találkoz­nék a Körúton hervadt nőkkel, akik megállítanának és én ijedten hallanám a Szervusz Gyurkat csatakiáltást, amely­­lyel sudárnövésű fiatal leánykorukban üdvözöltek. Szoktam most is hallani és ilyenkor örülök, hogy nem látom őket. Csodálkozom, hogy ők még rám ismer­nek, amikor már én sem ismernék ma­gamra, a Dunakorzó és Váci­ utca híres dandyjére. De ezek mind külsőségek. Ami belül történt, azt kötetekben le­hetne csak megírni. Nagyjában meg is írtam. Tizenhárom regényben. Egy-egy lelki évgyűrű mind­annyi, akár Kleopátrán, akár Mata Ha­­rin át. És magammal szemben keresztül­vitt százpercentes őszinteséggel mon­dom: nem irigylem a meggyógyult rece­hártyáért sem Joycet, sem Gergelyt, sem Munthet. Ha tudnék irigyelni valakit, az csak az a tizennyolcéves, karcsú, fe­kete fiú volna, akire rákiáltottak az Andrássy-úton a tizennyolcéves próba­kisasszonyok, varrólányok, táncosnők és nevelőnők: Szervusz, Gyurka! Ez az az „Elveszett Paradicsom**, amelyet oly szépen énekelt meg egy vak kollégám, Bizonyos Milton nevű. És én megbék­élten indulok tovább a fekete vizeken, amelyekről egy másik vak kol­légám énekelt az Epos-hegy alatt egy „Odyssea** című hőskölteményt. Amely néhány évezreddel később a Joyce Ulys­­sesében folytatódott.­­ A tenger, amelyen hajóm vitorlázik, az az egy milliméternyi nedv, ami rece­hártyám és szemgolyóm közé tálult. Új I partok elé visznek hullámai, fénylő par- I tok elé. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1935 JANUÁR 13 CITROEN Beszélgetések egy szimbólummal Ir£a Benedek Károly Páris, január (Az Újság tudósítójától). ... Amikor utoljára beszéltem vele, nagysága és hatalma csúcspontján állott. Már szinte nem volt ember, csak egy fogalom: a francia autóipar. Az egyetlen francia iparág, mely húsz év alatt egy negyedére tudta csökken­teni az árait, mert amerikai méretekben ra­donért. Az óriás Áruházak gyermekjáték osztályán az ő gyárainak és az ő kocsijainak miniaformásait adták el tízezrével: a luxus­­fürdőzők Deauvilleben a plage homokján ama történelmi „autochenilles“-ben, a sivatagautó­kon gázolták át, mik az ő Szahara-expedícióját tették feledhetetlenné. Citroen megnyitja a Szaharát! És külön Afrika-múzeumot állított fel a boulevardokon a párisiak számára, hol nem volt beléptidíj. Minden városban tüne­ményes palota volt az eladócsarnoka, az ügy nökéit Lidwallnál öltöztette saját költségén, tüneményes mérföldmutatókövekkel ajándé­kozta meg Franciaország összes autóútjait . Don de Citroen és a Concorde-téren meg a Diadalív tövében saját költségén állította fel ajándékul Paris városának a Jacopozzi­­féle reflektorokat, miket azóta leutánoztak a világ csaknem minden városában, Budapes­ten is, hogy a Gellérthegy citadelláját világít­sák vele s az ismert budai templomot. Gép­kocsi és Citroen egyet jelentett s mindez, újságok és paloták, márvány jelzőtáblák eezi meg ezer kilométer hosszúságban az orszá­gon keresztül-kasul, a kivilágított Concorde, a breton homok és a szaharai autójáratai — mindez ő volt: André Gustave Citroen egy evikkeres úr, egy háromgyermekes nagy­iparos. S a kommunista író, a forradalmár Ilyi Eihrenburg fogcsikorgató elismerésben írta róla: „Egy ember 8 kru-t jelent óránként­­­­egy Citroen 80-at." Éjszakában tévelygő repülőgépeknek az ő neve mutatta Páris fekvését, mert az világí­tott sok mérföldnyire kolosszust lángbetűk­kel az Eiffel-toronyról, háromszáz méter ma­gasan Páris fölött, mint luciferi fonál. S ő magasabbra tört. Repülőgépeket vásárolt és pilótákat bérelt, hogy a csillagos ég csúcsára írassa fel nevét De a szél szétszórta a vilá­gító gázokat s az esőfelhőkön keresztül a nagy ipar­kapitány rózsásra írt neve szeny­­nyes gomollyá csurgott széjjel... * Mikor rámszegezte hideg, áthatlan kemény szemét, a szívem megdobbant, mint talán soha. Az ábrándjaimat, szégyeltem kimond­hatatlanul e pillanatban, azokat a milliók­ban és frankokban ki nem fejezhető impon­­derabiliákat, miken zavaros életem repült és úgy éreztem, hogy bocsánatot kell kérnem­ éreztük ettől a rózsás mivoltában kérlelhe­tetlen arctól, melynek nincs egyetlen ránca, egyetlen szöglete. Akkor nem értettem, hogy ez az ember nagyobb ábrándozó, mint én vagyok és hogy felhőkön, elképzeléseken és imponderábiliákon alapul az ő élete is... Hé£ és fél perc alatt egy autó — Bocsánat, hogy várattam, — mondta — A telefontól jövök éppen. Egy amerikai kliensem hívott fel. Azt kérdezte: igaz-e hogy én Parisban járt amerikai szakértők­nek megmutattam, hogy hogyan gyártok hét és fél perc alatt egy teljes luxus­gépkocsit. Azt­ feleltem neki, hogy ez teljesen igaz. Ak­kor azt mondta, hogy ő mindjárt gondolta, hogy igaz és hogy a kocsi, aminek a gyártá­sát a honfitársainak bemutattam, bizonyára az a kocsi, melyet ő vett meg, mert hogy azon meglátszik a hét és félperces elkészülés . Nevettem neki. Nem sértődtem meg, mert az én kocsim jobb, mint az ő viccei. — Igen. Utálom Amerikát. De Amerika vezet És ezt a módszereinek köszönheti. Ha­nem én le fogom győzni Amerikát! — Ma négyszáz autót gyártok naponta. A közvetlen problémám egyedül az, hogy na­ponta ezeret gyártsak. Ha ezt elérem, le fo­gom győzni Amerikát. — Az eladás nem kérdés. Most 27 t millió autót hord a föld. Az Egyesült Államok egy­­maguk bírnak ebből 22 milliót. Egy-egy mil­lió van Kanadában, Angliában, Franciaor­szágban s a maradék 2 millió másféltucat országra oszlik el. Az Egyesült Államokban minden öt lakosra esik egy kocsi, Franciaor­szágban csak minden 43. lakosra. Ez sem­mi! Nem is tudhatok eleget gyártani! Min­den embernek van már ágya, minden ember­nek van ruhája, van villanykörtéje, van ci­pője. Kell, hogy minden embernek legyen autója is. — Franciaországban a világháború végén volt 100.000 kocsi. Ma van egy millió. 1940- ben lesz 3 millió. — Az egész világot elláthatom gépkocsi­val. Egy francia gyáros utolérheti és legyőz­heti Amerikát az exportban. Igaz hogy az amerikai gyáros maga termeli a nyersanya­gát is és nincs hendikepelve adókkal, vá­mokkal, mint én. De nálunk viszont sokkal olcsóbb a munkabér. USA-ban a kisember autója 500 dollárba kerül, de az autómunk is napi 8 dollárt keres. Egy kocsi ára a két havi munkabér. Nálunk nem kell hogy e­ny­­nyi legyen ... — Hanem ez az egyetlen megoldás: men­nél több kocsit gyártani. Standardszerűen. Egy tipusra. Naponta ezernegyszáz kocsit. Csak akkor lehet folytonos technikai tökéle­tesedést elérni s egyidejűleg az árakat is folyvást csökkenteni. És egyben meg kel csinálni a hitelüzletet is. ■ A­ legnagyobb arányban. Merészen. Ahogy Amerika ... Citroen magánélete Volt ebben az emberben valami luciferi láng. Valami aggasztó és ijesztő emberenk­di robogás, ami vulkánokra és földrengésekre emlékeztetett. De a „doulce France**, a kis­polgárok földi paradicsoma legkevésbé sem luciferikus és nem szereli a merész lángolá­sokat. Egy milliót költött havonta. Zografosz volt a bakkárat­ partnere, a világ legnagyobb kártyazsenije, kivel egy asztalhoz leülni mil­liókba kerülő luxus. A felesége a Lestzinska Mária történelmi gyöngyeit hordta a nyakán. De mindebben volt valami kínos és erején­­felüli igyekezet. Az Ibsen Solness-ére emlé­keztetett, az építőmesterre, aki magasabbat épített, mint amennyire maga fel tudott hágni. Az új gyártelep végigvezetett a Quai de Javel-i gyártelepen. A látvány lenyűgöző volt. Az óriás, napsüté­ses, üvegfalú termek olyanok voltak, mint ■óriási hangárok, mint jövő század gigászi pá­lyau­dvara. Egy üvegbe fújt utópia. Két emele­ten futottak a szíjak és láncok egymás fö­lött. A munkásuak hófehér blúzt hordtak és a munkások keztjüben szolgálták a szaladó­ láncokat. Egész karosszériákat dobált a lánc,­­ könnyedén, mint apró játékszert... Hanem a szíj lassabban futott, mint Detroitban fut. A munkás ráért megsimitani a homlokát két mozdulat között s egy tréfát átkiáltani a munkáslány felé ... Azt nem mondta el Citroen, hogy mikor felépíttette ezeket az üvegcsudákat, akkor még a régi atelier-k sem voltak kifizetve, amiket e helyen lebontatott. Istennek hitte magát és nem sejtette, hogy ő csak egy pion, apró sakkfigura, a játékban, mit Deterding, Morgan és Lazard vezet... Ma állnak a sza­ladó szíjak, mindössze 2000 munkás dolgo­zik az üzemben, mely Franciaország autóipa­rának 36%-át tette. A hitelezők szakadatla­nul tanácsot ülnek. Nem csőd: bírósági ki­egyezés. A likvidátorok nagyon bizakodóan nyilatkoznak. A bíróság már kevésbé opti­mista. A kormány legkevésb­é sem az. Nem hajlandó szanálni. Hanem a Francia Bank hirtelen mégis új kormányzót kapott Tan­­nery-t, aki a kereskedelmi kémszolgálatokat vezette a világháború alatt és ismeri jól azo­kat a helyzeteket, mikor a jobb kéz úgy ad, hogy ne tudja a bal. Bezzeg, ha Loucheur volna ma is a fi­náncminiszter, a „toute-en-or“ ember, aki a lövészárokban volt valaha bajtársa Citroen­nek a tizes gyalogosoknál. Akkor még kicsiny mérnök volt Citroen. Az első nagy vállalatát Amerikával Loucheur hozta össze a háború után: ő volt a megbízott, a kiküldött és számlálatlan pénzeket keresett ezen a tranz­akción. Citroen sosem kért a régi bajtárstól számadást ezért. Hanem mikor az állam áru­ba bocsátotta a háború után a felhalmozott roppant hadianyagot, akkor Loucheur volt az intéző felelős miniszter. És az egész „stock“-ot Citroen kapta meg — előnyös áron... Ez volt a kezdek A reklám imád­ója De ezt nem mondotta el Citroen nekem, mikor a javeli gyárát mutatta és még isten­nek tudta magát. Azt sem mondotta el, hogy a Citroen-üzemek nagyobb sajtóbüdzsével dolgoztak, mint bármely testvérvállalat a kontinensen. És azt sem, hogy a Citroen­­gyár mennyire pártfogolja a fiatalokat. Hogy a köztársaság Herbertje mind Citroennél ta­lálhatók. Egy Weygand-rokon — egy Mille­­rand-rokon. És évi 72 millió adminisztrációs költség, amit nem jó firtatni... Előttem fekszenek az akkor lesztenografált szavai: „Nem vagyok kicsinyes. Tudom, job­ban az amerikaiaknál, hogy a reklám mit je­lent. Hogy Citroen-utat szerveztem a Szaharán keresztül. Hogy külön­­lapot adik ki, a Cit­roen -újságot. Minden számból 12 millió pél­dányt Hogy Mistinguett és Maurice Cheva­­lier minden este rólam mondanak vicceket Hogy megvettem az Eiffel-tornyot plakátosz­lopul .. Ezt az Eiffeltorony-üzletet pedig én job­ban ismertem, mint ő sejtette. Egy kollé­gám, francia hírlapíró ment el hozzá azzal az ötlettel, hogy bérelje ki villanyhirdetési felületnek az Eiffeltorony-társaságtól egész magasságát a toronynak. Citroen kinevelte a fiút. Hallani sem akart a dologról. Aztán tit­kon s olcsón felvásároltatta az Eilfeltorony­részvényeket. Aztán mikor övé volt a több­ség, megkötötte a szerződést saját magával. Aztán elszórta a hírt, hogy Citroen hirdetni készül az Eilfel-tornyon. Aztán megvárta, míg a részvények felmennek e hír hatása alatt és akkor nyereséggel eladta mind ... . A bukás De fontos-e mindez ma már? És fontos volt-e valaha? Hogy túlméretezte magát és megbukott?... Az emberek túlságosan el­mélyednek magánsorsok boncolgatásában és szeretik mondogatni, hogy korrupt a francia köztársaság. Dehát érdemes-e egyáltalán ku­tatni, hogy igaz-e ez? A Citroen-társaság, hogy kiegyezésbe ment, a rákövetkező héten a Paris-Bas és az Uni­­paris részvények árfolyama több ponttal emelkedett. Pedig a két nagybank, a Banque de l’Union Parisienne és a Banque de Paris et de Pays Bas voltak Citroen legközelebbi ügyfelei. A Kreditanstalt bukása tővel for­gatta fel évekre Ausztria egész gazdasági éle­tét. Citroen bukásának nincsenek és nem lesznek semminő katasztrofális következései Franciaországra. De a lefolyt másfél évtized alatt a francia autóipar első lett a világon. Az autóárak 75%-ot csökkentek és az autó elproletároso­­dott, kevesek privilégiumából a középpolgár­ság általános szállítóeszköze lett. A szűk­markú, kicsinyes francia iparos és kereskedő pedig megtanulta a reklámot mivelni és tisz­telni. Citroen elmúlhatott — de ez a két óriás eredmény, André Gustave Citroen polgártárs életének e két nagy érdeme megmaradt egész generációk hasznára s gazdagodására__ Franciaországban igy áll minden emberi gyengeségek fölött a diadalmas nemzeti erő. Ha panasza, reklamációid van, fordul­jon közvetlenül a kiadóhivatal­hoz, levelezőlap vagy telefon útján.

Next