Ujság, 1936. szeptember (12. évfolyam, 199-223. szám)
1936-09-20 / 215. szám
VASÁRNAP, 1936 SZEPTEMBER 20 ÚJSÁG VIHARFELHŐK EURÓPA ÉGBOLTJÁN Ma SIMÓ ISTVÁN dr. Először itt van Blum az a két nagy problémájával. A francia miniszterelnök, akinek egyre jobban megnyilvánuló becsvágya, hogy a polgári társadalom amolyan veszélytelen szociáldemokrata miniszterelnöknek tekintse, aminek északi népek között szoktak teremni "(ilyen Stauning dán, vagy Hansson svéd miniszterelnök, ilyen volt MacDonald is) és aki mint Vincent Auriol e héten megismételte, „a kapitalista rend keretében' akarja szociális reformjait megvalósítani — egy külpolitikai és egy belpolitikai dilemmával birkózik. A külpolitikai dilemma ez: Vagy megőrzi a semlegességet a spanyol polgárháborúval szemben és ekkor — sorsára hagyva a spanyol népfrontot s szociáldemokráciát — elveszíti a francia népfront szocialista részének rokonszenvét, vagy enged a balszélső nyomásnak s valamilyen formában segít a spanyol elvtársakon s ezzel európai háborút idéz fel, amely — ezzel elsősorban a szocialisták vannak tisztában — ma csak a fasizmusnak válnék javára. Ezzel a dilemmával függ össze a belpolitikai. Az előbbi probléma ugyanis már többékevésbé csak históriai jelentőségű, mert Blum kellő önfegyelmezéssel, sőt szocialista elveinek szempontjából, önfeláldozással — lunaparki beszédében is — a szigorú be nem avatkozás mellett döntött. Ezt a semlegességi szerződés megkötésére irányított akciójánál is fényesebben bizonyította be — ami Franciaország semlegességének tűzpróbája volt — Irun elesténél. Ez a város ugyanis — Gallia kapujában — lőszerhiány miatt jutott a felkelők kezére. (Bilbaoban a kormánycsapatoknak szintén a lőszerhiány okozza a legnagyobb gondot.) A francia kormány e magatartása miatt elkeseredett kommunisták átviszik bosszúságukat a bérharc terére s a spanyolországi politika miatt elégedetlen tömegek izgalma ezen a téren éli ki magát. Megszállják a gyárakat és műhelyeket s igy kormányukat az elé a dilemma elé állítják: vagy eleget tesz a törvény parancsainak s erővel távolítja el őket s ez esetben választói és nemcsak a kommunista párt, hanem saját pártja is ellene fordulhatnak — vagy tűri a magántulajdon elvének ezt a permanens sérelmét s ezzel maga is vállalja az illegalitás és forradalmiság jellegét. Hogy mit szólnának ehhez a Luxembourgpalotában, ahol a radikális szenátorok is vonakodnak a kormány kurzusát tovább csinálni, az elképzelhető. Hiszen maga Chaulemps radikális szenátor, aki a radikális szocialista pártnak kormánytámogató szerepére elsősorban bír befolyással, erős elvi harcban áll Faure szocialista államminiszterrel, aki viszont el akarja vitatni a szenátusnak és mindenesetre a szenátus kormánytámogató csoportjának a jogát, hogy a népfront reformjait felülvizsgálja s intézkedéseiket s megvalósításuk ütemét módosítsa. Ez az ellentét régóta lappang s ha a kormány gyenge lesz a most ugyan a lillei megegyezéssel kissé megenyhült, de mindig kiéleződhető bérharcban — amidőn a munkaadók már nem állnak a népfront választási győzelmének hatása alatt, nem hódolnak meg olyan könnyen, mint az első nagy üzemmegszállásoknál, hanem mielőtt tárgyalnának, egyszerűen jogaik érvényesítését, magántulajdonuk visszaadását követelik a kormánytól—,akkor az elégedetlenség könnyen a kormánykoalíció polgári pártjának kiválására vezethet. A szocializmus tragikus végzete Mindenesetre kérdés immár, hogy a válság megoldásában olyan szerep juthat-e majd a parlamentnek, mint a múltban s akár bal-, akár jobbfelől nem történik-e olyan kísérlet amely magát a parlamentet rekeszti ki. Hiszen voltaképpen már anakronizmus a francia kommunisták amak követelését csak mérlegelni, is, hogy a Blum-kormány valamiképpen mentse meg a spanyol népfrontot. Ez csak a felkelés kezdetén lett volna lehetséges, de most már késő. A szervezett haderőnek, amint a felkelés kitörésekor írtuk, előbb utóbb győznie kell a hirtelenében felfegyverzett munkásmilíciákon, mert a katonai mesterség is olyan tudomány, melyet márólholnapra nem lehet elsajátítani, így a francia demokrácia, amelynek alapját éppen a Blum-kormányt támogató kommunista párt terrorja ingatta meg — keleti határán Németországgal, nyugati határán Spanyolországgal — két olyan erős fasiszta állam közé kerül, melyek közt a rokonszenti-nyílváriltások máris élénken folynak. Micsoda tragikus végzete a szocializmusnak, hogy egyrészt szélsőbaloldali kisarjadozásaival aláaknázza a demokráciát, másrészt mindig akkor jut rövid hatalomra, amidőn a rend meginog, összedől, az emberek mindenképpen elégedetlenek, kétségbeesettek s igy csak az átmenet előkészítője a demokrácia után a reakciónak! Akik tudják, hogy Európa s a világ összeomlását az fogja okozni, hogy a szabad gondolatot, az egyéni véleménynyilvánítást és így a közérdek, közjó helyes feltárását és szolgálásának megmutatását mindenütt el fogják nyomni és üldözni (máris sokhelyütt megteszik), szóval akik előtt nem kedves az emberi léthez egyedül méltó s mindennemű művészi, vagy társadalmi szépség és nagyság létrejöttét egyedül biztosító szabadság bukása, azok — ha mindjárt csak opportunitásból is — szíveseben látták volna akár magát Tardieu-t a francia miniszterelnöki székben, mint Blumot veszélyes barátaival, Sic fata voluerunt. A dolgok leegyszerűsödnek, az összes törteket közös nevezőre hozzák: Ilie Welf, die Waiblingen — ,,itt a fasiszták, ott a bolsevisták', punktum! S aki az emberiséget sokkal gazdagabb létformának s az emberséget sokkal mélyebb folyamnak érzi, semhogy a világnak e rideg, és sekélyes osztályozással a welfek és ghibellinek csataterévé való változtatásába bele tudna nyugodni, az úgy látszik, ki fog pusztulni, ahogy kipusztult Európából a bölény vagy a humanizmus. üzente — már meg is történt s a nürnbergi nemzetiszocialista kongresszus a bolsevizmus ellen való oly viharos szembefordulásával Ugyancsak aláhúzta ezt a gondolatot. De ebben a vehemens megnyilatkozásban több volt — egész hangszereléséből következtetni lehet erre — mint pusztán elméleti leszögezése annak a régen jól is emért felfogásnak, hogy a nemzeti szocializmus és a bolsevizmus tűz és víz, soha össze nem egyeztethető ellentét és ellenség. Még a spanyol polgárháború sem okolja meg, bármilyen dinamisztikus hevületet adjon is ennek a különbözőségnek a lélekben — nem okolja meg egymagában ezt az unisono nagy kitörést. Annak leszögezése, hogy Németország csupán nemzeti alapon álló országokkal tud együttműködni s köthet egyezséget, nyilván azt jelenti, hogy Németország a szovjettel nem lép semmiféle megállapodásra. Márpedig az annyi gonddal-bajjal előkészített locarnói tárgyalásoknak csak úgy lenne értelmük, ha a „nyugati Locarno" újabb formában való megszövegezése után tető alá hoznák végre a „keleti Locarno“-t is, ami alatt nem értünk szó szerint valamilyen többoldalú szerződést, hanem bármilyen megegyezést a nagy feszültség enyhítésére. Túlzott pesszimizmus volna azonban azt állítani, hogy a nürnbergi manifesztációval Németország a „keleti Locarno" ilyen tágkörű fogalma előtt is bevágta volna az ajtót. Azt hisszük, ez csak annak a nyomatékos aláhúzása kívánt lenni, amit Hitler már március 7-én kifejtett, amidőn bejelentette a Rajna-vidék militarizálását, hogy Németország a „keleti Locarno" helyett összes keleti szomszédaival hajlandó a német-lengyel megnemtámadási szerződés mintájára szerződéseket kötni (még Litvániával is, pedig a Memel-kérdés miatt elég súlyos az ellentét a két állam között), de nem hajlandó többoldalú, kollektív szerződést kötni (amelyből persze a szovjetet sem lehetne kirekeszteni). Március 7-én részletesen megokolta Hitler, miért nem hajlandó megnemtámadási szerződést kötni és semmiféle kapcsolatot létesíteni „nem Oroszországgal, hanem a világuralomra pályázó bolsevizmussal. Reszketek Európáért, ha arra gondolok, mi lesz a mi földrészünkből, ha a bolsevista forradalom diadalmaskodik ... Nem hiszem, hogy hasznos lehet államférfiak számára a közelebbi érintkezés olyan világnézettel, amellyel való érintkezés pusztulást jelent bármely nemzet számára". Copyright by Magyar Színpadi Szerzők Egyesület**, Budapest. Az Ipszilon Sugár (Pálinkás orvos) Hangjától? három részben írta Vándor Kálmán Bemutatta a Magyar Rádió 1936. szeptember 11-én a küveteiező szereposztásban: Tutin doktor ............................Mihályffy Béla Johann, elveszett vándorszínész Makláry Zoltán Kasperné, fogadóimé .... Aczél Ilona Teobald, kerületi tanácsos • • Rónai (Jón Werner főorvos ........................Bárdi Ödön Cillangen Edna ........................Mester Ilona Armenius professzor .... Bánóczy Dezső Asszisztens és Iskolafelügyelő . SzőkeGyula Vasúti őr és Kereskedő . . . Dózsa István Arnulfné ......................................Nagy Ibolya Elöljáró ....................... . . . Patilksy István gyógyszerész ..............................osonczy Zoltán Történik. Valahol az isten háta mögött fönt a havas hegyek között. ELSŐ RÉSZ. Gongütés. Utána egy pillanatig semmi, azután a mikrofon előtt végigzúg egy vad szélroham.A szélrohamban egyszerre távolról egy rekedt hang: REKEDT FÉRFINANG (kiáltása): Halló, hé! (sulzugás) Hát senki sincs itt? (ismét a süvítő szél). Ez az átkozott szél! Mind a szemembe hordja a havat! Halló, hé! Hát senki teremtett lélek? (botorkálás zaja, ahogyan valaki a havat tapossa. Morgó beszéd). Valahol erre kell lenni az útnak! (kiáltva) Itt van valahol az átjáró a falu felé? (siket csend, csak a zugó szél. Elszántan.) Hát akkor vágjunk neki! (néhány óvatos lépés, félszavak). Hopp! Vigyázat! Ide! így!.(zután egyszerre hatalmas reccsenés, egy rémült ordítás). A jég! Beszakadt a jég! (összetorlódó jégtáblák zaja, azután csend, végtelen csend. És a csendben nagyon távolról halkan száncsilingelés. A csilingelés egyre közeledik, végre egészen a mikrofonnál. Ekkor: WERNER: Hé! Állj csak meg egy pillanatra! (a csilingelős elhallgat) Figyeljünk kicsit! (szürkt): Most nem hallom a kiáltást! THEOBALD: Nem, nem! Téved Werner főorvos, senki sem kiáltott! Ismerem én ezt !z átkozott kerületet, ezeket a fekete hegyeket! Húsz éve állok az élén! Eleinte engem is sokszor megtréfált! • Mehetünk tovább! (újra számsilintelés) Tudja, Werner főorvos, ezek az imbolygó ködoszlopok, sikongó, rohanó hegyi patakok. Az Isten háta mögött vagyunk! (kiáltva) Tel Meszsze van még a falu? Mit ? Egy óra még? WERNER: Kellemes kilátások! Hat óra döcögés a vonaton ide fel a hegyek közé, két óra szánkózás a szélrohamban és ha megérkeztünk, még egy kellemes feladat: egy embert kirúgni az utcára! (Nagyon távolról harangozás foszlányai.) THEOBALD: Harangoznak. Ejteli hét.csend, csak a nagyon távoli haragozás, a szánailingelés és a szél. A csilingelés egyre távolodik, a harangszó egyre erősebb. Végre nem hallatszik más, mint a harang békés kongasd. Aztán fedett lesz a harangozás és egy elégedett férfihang hallatszik): ELÖLJÁRÓ: Milyen jó itt! Ez a meleg kandalló! A forralt bor! Jó itt a maga kis fogadójában Kasperné! (A jelenet tartalma: Kasperné fogadójában vagyunk. Együtt ül a helybeli intelligencia a patikus, az iskolafelügyelő, a kereskedő, az elöljáró és békésen beszélgetnek a forralt bor mellett. A kereskedő újságot olvas, csupa béke minden, míg egyszerre kopognak az ajtón és egy öreg parasztasszony, Arnulfné lép be. Az orvost turcsi. Az orvos nincs itt, de egyszerre eltűnik a békés hangulat. A gyógyszerész az asztalra csap. Mégis csak sok, hogy a falu orvosa olyan részeges, hogy már a betegek is a kocsmában keresik. Egyik szó a másikat követi, az orvost szidja a kereskedő is, szégyene a falunak — mondják —, mindenütt mint „pálinkás orvost" emlegetik az alkoholista Palin doktort. Egyetlen ember kel az orvos védelmére a fogadó tulajdonosa, Kasperné. A gyógyszerész azért haragszik rá —- mondja, mert orvos a fia és azt szeretné a helyébe ültetni, a kereskedő pedig azért áskálódik ellene, mert a leányát szeretné a patikus fiához adni. A Mát újra az öreg parasztasszotty’ szakítja meg: az ura haldoklik már, ‘de az orvost még most sem tanitja meg. A patikus megy át’a beteg paraszthoz, de néhány pillanat múlva már vissza is érkezik. A hangja diadalmas): GYÓGYSZERÉSZ (Elégedetten, kárörömmel): Na! Ez rendben volna! Végérvényesen rendben! ELÖLJÁRÓ: Mi történt? , GYÓGYSZERÉSZ: Semmi! Csak éppen az öreg Arnulf — meghalt! Értitek? Meghalt, mert a hatósági orvos úr — iszik valaholl (Nagy csend, 02 tán). FOGADÓSNÉ (siros hangja): Istenem . .. (Ebben a pillanatban az ajtó hirtelen kicsapódik és egy érdes férfihang harson): ORVOS: Adjon Isten jó estét az uraknak. (Topog) No, én jól eláztam! Olyan hóvihar van odakünn, hogy ember legyen aki megússza! (Nagy csend után csodálkozva) Hát az uraknak mi bajuk van? Meszelőt nyeltek? GYÓGYSZERÉSZ (kínosan):- Mi bajunk volna? Semmi sincs! (Hangosan) Fizetni! FOKADÓSNÉ (letűrten): Igenis... ORVOS (felhangon): Johann! Ezeknek megint velem van bajuk? ! JOHANN (az orvos szolgája, idegenes kiejtéssel, félhangon): Ászt mondanak, hogy a lektor úr mindig isz! ORVOS: Pukkadjanak meg! GYÓGYSZERÉSZ (hangosan): Jó éjszakát doktori MIND: Jó éjszakáit ORVOS (egy pillanattal később, mintegy vállrándítással): Jó éjszakát! (Lépések, ajtócsapódás). FOGADÓSNÉ: Csakhogy kint vagytok! (Árián rémülten) Szent Isten! Mi történt a doktor úrral. Csuromviz derékig! Kész tüdőgyulladás! ORVOS: Nyavalya! FOGADÓSNÉ: Megint beszeszelt valahol ugye? ORVOS: Hát, ha a pataknak szesztartalma van, akkor derékig szeszben ültem! Beszakadt alattam a jég. A hegyekből a kovács szent, hogy beteg a felesége. No, hamar forralt bort, mert fázni kezdek! Johann, rakj a fűzre! FOGADÓSNÉ (kiáltva): Te lány! Hozz fel hamar bort! (Orvoshoz) Elment a jó dolga? Hiszen a kovács már nem is a maga kerületébe tartozik! ORVOS: A kerületi orvos beteg! FOGADÓSNÉ: Most meg maga lesz az ORVOS (felnevet): Hja, lelkem, orvosnak szabad meghalni, betegnek nem! No, hozza már azt a forralt bort! FOGADÓSNÉ: Hozom, hozom. (Egy pillanatig szünet, kividről halkan a szélsüvítés. Aztán): ORVOS: Johann! Szárad már az a kabát? JOHANN (egykedvűen): Épen keszdi. ORVOS: Eredj haza, hozz egy nadrágot. Ez csuromviz rajtam. JOHANN: Nagyot? ORVOS: Azt. JOHANN: Mert nadrág asz nincs. ORVOS: Hát a szürke? JOHANN: Asz lukas. ORVOS: Hát a csikós? JOHANN: Asztal én horlok most... ORVOS (füttyent egyet): Hát — akkor majd közelebb állok a tűzhöz. De Ita mégegyszer az én nadrágomat veszed fel, kidoblak! Megértetted? JOHANN (sipikus nyugalommal): Nem ORVOS. Kidoblak! JOHANN: Asztal érleltem. Asztal nem értettem, hogy mi abból nekem a kari (Szünet.) Tizenhét hónap vagyok itt. Mióta szinésztrupp szétment és itthagyta engem. És tizenhét hónap óta nem kaptam egy vas se fizetés! Tizenhétből koplalta tizenhárom Igaz.Doktor úr se ette, ha én koplalta. Hát mi abból nekem a kár, ha kidob a tokl°r úr? ORVOS: Kezdesz, szemtelen lenni! JONANN (bizalmasan): Nézze, toktor úr! Mi ketten itt, vagyunk külömb ember, mint a többi. Én gondolta, leszek egyszer híres ember. Toktor úr is gondolta, hogy lesz egyszer híres ember. Nem sikerült. Én lette szolga, doktor Úr lettem pálinkás orvos. Hát ne bántsunk egymás! ORVOS (csendesen): Vén szamár te... (Jön a fogadósáé, nadrágot hoz a doktorunk. Az uráé volt valamikor. Az orvos átmegy a másik szobába, hogy átázott nadrágja helyett magára húzza. Ezalatt új vendég érkezik a fogadóba. A postamesternő jön, kifulladtan, magánkívül, sürgöny érkezett a hegyek közé. Egyenenesen a fogadásáénál. Werner kerületi főorvos és Theobald kerületi tanácsos jelzik érkezésüket, szobát kérnek. Nem tehet kétség: az orvos miat jönnek. A gyógyszerész már többször feljelentette az orvost részegeskedés miatt, ez most a fegyelmi. Mikor az orvos visszajön, a fogattáné összetörtén ül a széken.) ORVOS: Na, most ideülünk a kandalló mellé. Így. Nincs valami újságja? Aha! Itt van! Éppen három napos. Na mindegy! Nekem jó lesz! (z az orvos olvasni kezd. A fogadósáé ül mellette, halkan gyengéden kérdezgeti, illik-e a forralt bor, sok cukorral, gyömbérrel osimista. Óvatosan beszélni szeretne arról is, hogy itt volt a postamesternő, hogy sürgöny jött,A hogy, a főorvos, a kerületi tanácsos.... de nem jut hozzá. Az orvos egyszerre csak magánkívül ugrik fel a székről, sápadtan mered az újságra ) ' FOGADÓSNÉ: Az Istenért! Feldöntötte az asztalt’ Mi van magával, miért ugrott fel?" ORVOS (rekedten): Semmi .. FOGADÓSNÉ: Sápadt lett, mint’a’fajt-Mit olvasott abban az újságban? , ORVOS (nagy szünet után, nehezen): Semmi. Egy hbr. Valaki meghalt. (Alig forgó nyelvvel, nehezen olvassa.) „Cunningeni professzort, a Világhírű orvostudóst, az Ipszilon sugarak feltalálóját, aki megtébolyodástól való félelmében önkezével vetett véget életének: nagy részvét, mellett ma helyezték örök nyugalomra. ." (Nagy szünet.) . . FOGADÓSNÉ (halkan): Barátja volt? ORVOS ■ (csendesen): Több ... FOGADÓSNÉ: Rokon? A , testvére ? ORVOS: Annál is több. (Szünet.) Az életem megrontója. (Künn a s ajtó elött száncsilingelés, azután két férfihang. A fogadósáé sápadtan feláll. A kerületi tanácsos és a főorvos megérkezett. A fogadósné eléjük megy, felvezeti őket, a Szobájukba, trillán fásultan feláll az orvos.) ORVOS Menjünk Johann .. Azt hiszem rövidesen , vendégeket kapunk .. (Az orvos és különös szolgája elindulnak hazafelé, a fogadósáé csöndesen bezárja a boltot. Nürnberg és a fogalmak leegyszerűsödése Hitler szerint ez a leegyszerűsödés, Európának ez a kettéválása — amint a nürnbergi pártgyűlésről „az angol szigeten élő boldog Robinson Crusoenak" (azaz Európát a kettészakadástól féltő egyik brit politikusnak) *7