Ujság, 1939. április (15. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-07 / 80. szám

VASÁRNAP, 1939 ÁPRILIS 9 ÚJSÁG Pletykálkodás Gombaszögi Ella üdítő művé­­ete az a bizo­nyos zamat a jóízű Paprikáscsirké­ben, me­lyet esténként az Andrássy úti Színházban szervíroznak. Holott igazság szerint neheztel­hetnénk is e zenei bohóság szerzőire, amiért ezt a nagyszerű, végtelenül tehetséges, ötletes, harsányan mulatságos művésznőt egy ellen­szenves, házsártos anyós szerepébe állították be, ami homlokegyenest ellenkezik az ő de­rűs egyéniségével. Hát persze, hogy ezt a feladatot is úgy oldja meg, hogy az ember vörösre tapsolja a tenyerét annak ellenére, hogy nem érti, miért szidják, csúfolják, gú­nyolják, küldenék a pokolba, amikor pedig ő a legvonzóbb, a leggusztusosabb színésznők egyike a magyar színpadon? Viszont be kell vallani, hogy ebben a me­rényletben egy kicsit bűnsegéd a művésznő maga is,­­ egyszer valamelyik szerepében egy bárzongoristanőt karrikírozott, vastag pamutharisnyában, cugcipővel a lábán, de olyan példátlan meglátással és művészi tö­kéllyel, hogy azóta, akik szerepet imák neki, állandóan afféle groteszk figurának képzelik el. Pedig az ő korlátlan művészete sokkal szélesebb vonalú, semhogy beleférne e min­dig visszatérő szűk keretek közé, még jó sze­rencse, hogy a művésznő mindannyiszor ta­lál módot és alkalmat rá, hogy túlnőjjön ezeken, így van ez a Paprikáscsirkével is. A má­sodik felvonásban egy kis levegőhöz jutva és magára maradva a színpadon, függetlenül a darabtól, szövegtől, zenétől, szereptől, majd­nem az egész színháztól, egy kis dalt ad elő, amelyben anélkül, hogy utánozná őket, azo­kat a dunaparti dizőzöket vágja zsebre, akik éppen az eszébe jutnak és akiket akar. Az­tán kinyújtott meztelen karjával nekitámasz­kodva a színpad peremének, úgy érzékeltet híres filmsztárokat, hogy azok szép sorjában vonulnak el a szemünk előtt. Amint pedig boldogtalanul, a sejtések ködfátyolába bur­­kolódzva liheg, sóhajt, szenved, epekedik, és ahogy Marlene Dietrich szokta, vonaglik minden piorcikájában, hát jobb és hatásosabb, mint maga az eredeti. Ez egy külön koncert­­szám, mellyel be lehetne járni a világot. Még harsog a nézőtér a dörgő kacajtól, a kitörő elismeréstől és Gombaszögi Ella már ismét Valériát, a kellemetlen anyóst alakítja, akinek a főpróbán még Stefánia volt a neve. E keresztnév-változtatásnak, mely csaknem egyedül áll színházak történetében, furcsa előzménye van. A főpróbát ugyanis végig­nézte egy ismert társaságbeli hölgy, aki az életben közismerten az a kellemetlen anyós, akit Gombaszögi Ella játszik; üzleti, családi vonatkozásai is hajszálpontossággal ugyan­azok. Mindennek a tetejébe Stefániának hív­ják! Lehet, hogy a szerzőknek ő szolgált mo­dellül és talán nem minden intenció nélkül nevezték Stefániának. Dehát a kipellengére­zett anyós sem hagyta magát. A főpróba után kétségbeesetten kereste fel a színház igazgatóját és a fenti okokra hivatkozva, a legszigorúbb diszkréció mellett kérte legalább a keresztnév sürgős megváltoztatását. Így lett Stefániából a premieren Valéria anélkül, hogy a színháznál bárki sejtette volna, hogy miért?­son és Dean után érkeztek a Barrison kis­asszonyok, akik olyan szépek voltak, hogy szebbet dalolni sem lehet és úgy hasonlítot­tak egymásra, mint egyik tearózsa a másik­hoz. Holott a hét Barrison kisasszony közül csak kettő volt igazi, Lona és Olga, akiket az Isten csakugyan a legjobb kedvében te­remthetett. A többi öt úgy volt hozzáválo­gatva a két igádhoz, de a szakértőszem egyetlen pillantásra megállapította, hogy ég és föld van közöttük. Mint ahogy a valódi brilliánst az üvegtől, az igazgyöngyöt a tek­­lától meg lehet különböztetni. Zárdában nevelkedett úrilányok voltak a Barrison kisasszonyok, fátyolszerűen fino­mak, aranyosak, kecsesek és szépek, akik voltaképpen nem is csináltak semmit a szín­padon, éppen hogy megjelentek és mint a fülemülék csicseregtek. A sok apró angol daluk között volt egy, melyet Lona és Olga különváltan a többitől énekeltek és amely így kezdődött valahogy: Linger longer Lucy...­­ Linger longer low ... De ahogy ez csengett az ajkukról, amilyen finom tánclejtésekkel kisérték, azt lehetetlen elfelejteni. Barrison Lona belekerülve a mi társasá­gunkba, amelyből Heltai Jenővel már csak ketten maradtunk, egyetlen vágya volt, hogy megtanuljon magyarul, hogy magyarul éne­kelhessen. És csakugyan, alig egy hónappal azután, hogy esténként együtt voltunk vele, már magyarul is énekelt. A Singer longer Lucyből, aminek szövegileg semmi értelme sem volt, Heltai csinált Barrison Lona szá­mára egy magyar dalt, amelytől évekig vissz­hangzott az egész ország és jóval azután is énekelték, hogy a Barrison kisasszonyok ki tudja, merre jártak? Micsoda feledhetetlen varázsa volt annak az estének, amikor az igazi Barrison kisasszonyok, Lona és Olga előrejöttek a sugólyukig és korrekt magyar­sággal elkezdték énekelni a Singer longer Lucy dallamára: A jó házassághoz, nem kell hozomány, Példa erre valamennyi Gyurkovits leány, Aki az urak közt, nősülni akar, Az beszéljen a mamával, mégpedig hamar! Az egész közönség, egész Budapest őket kettejüket ünnepelte heteken, hónapokon át, mert hiába volt szerződésük, mely hívta őket el innen, itt maradtak késő őszig és csak az éneklő madarakkal együtt távoztak. De nem tértek velük együtt vissza és soha többé nem hallattak magukról! Ami Barrison néven va­rietékben azóta szerepelt, nem volt csak durva hamisítvány. Úgy ragadták ki magu­kat színpadtól és ezzel együtt a mi életünk­ A Szahara feneketlen homokjában két ki­éhezett fenevad: egy oroszlán és egy tigris találkoznak. Napok óta nem ettek, az se volna csoda, ha most egymást falnák fel. És amint elszomorodva tanakodnak, hogy segítsenek magukon, a távolban egy embert pillantanak meg. Kis, töpörödött, öreg em­berkét, amint céltalanul kóborol a sivatag­ban. — Na, ez éppen kapóra jön! — üvölti az oroszlán és már rohanna is felé. — Megállj, pajtás — mondja a tigris —, a zsákmányt együtt pillantottuk meg, tehát közös. — Közös? — ellenkezik az oroszlán —, hiszen amilyen éhes vagyok, félfogamra is kevés. — Annál inkább — szól a tigris —, meg­felezni nem tudjuk, legyen hát vagy a tied, vagy az enyém. Azzal már elő is kerít egy rézkrajcárt és feldobja a levegőbe. — Fej vagy irás? — Fej — mondja türelmetlenül az orosz­lán. A rézkrajcár az írásra esik. — Hiába, nincs szerencsém — sóhajtja az oroszlán —, megint csak éhen maradok. A győztes tigris ezt már nem is hallja, ro­han az emberke felé. De alig néhány perc múlva lehorgasztott fővel jön vissza. —­ Kérlek alássan — panaszolja pajtásá­nak —, ez az ember olyan nyomorult és ki­éhezett maga is, hogy nem volt szivem fel­falni. Parancsolj öregem, edd meg. Az oroszlán kétszer se mondatja magának , és most már jobb kedvre hangoltan vágtat­­ egyenesen neki a zsákmánynak. De kisvár-­ tatva ő is hosszú orral tér vissza. — Na, mi van? — érdeklődik a tigris. — Semmi! — feleli az oroszlán bánato­san —, pont amikor le akartam csapni ii, bemutatkozott a szerencsétlen: Löw Leo-nak hívják. Hát csak nem eszem meg! Horry Napok óta töröm a fejem, ki lehet az, aki messzi távolból belenéz magános életembe és beküldte a Berlingske Tidende szerdai szá­mát, amelyben egy rövidke hir kék plajbász­­szal van bekerítve. Az van megírva benne, hogy özvegy Abelon Floronne asszony, szü­letett Lena Barrison rövid szenvedés után Kopenhágában meghalt és tekintélyes vagyo­nát végrendeletileg egy olyan alapítványra hagyományozta, amelyből szükséget szenvedő újságírókat kell támogatni. Nem nehéz visszaemlékeznem arra a tün­döklő hét aranyszőke angol kislányra, akik sok-sok évvel ezelőtt átjöttek a kontinensre, hogy ragyogó szépségükkel, eleganciájukkal, nobilitásukkal, táncukkal, énekükkel elkáp­ráztassanak bennünket. A millenáris kiállítás idején, 1896-ban, Úsbudavára, a mai Angol­park színpadán léptek fel, ahol Wabitsch Lujza, az áldozatkész direktornő, találkozót adott az összes világhírességeknek. Fregoli, az átváltozó művész, a mulatt Morcaschani, az amerikai Madcaps-lányok, a néger John­ Remekül sikerült­­ az al­kosztüm, csak még egy­­ kell hozzá bőr, hogy nem maradt csak az illatuk utá­nuk. Évek múltán tudtuk meg, hogy Barrison Lona férjhez ment Abelon Fleronhoz, egy dúsgazdag francia gyároshoz, akinek nevét azonban régen elfelejtettem. A kopenhágai újság juttatja ismét eszembe, amely meg­írja, hogy özvegy Abelon Floronné, a cso­dálatos Barrison Lona hatvanéves korában meghalt. Hát ez a hatvan év az, amit e fájdalmas gyászjelentésben nem hiszek. Barrison Lona elmúlásában sem lehetett több annál a kor­nál, amelyben megismertem: tizenhét eszten­dősnél. Az aranyszárnyú angyalok, az igazi tündérek, erre még régi mesekönyvekből em­lékszem, örökké ifjak maradnak, szépek, el­­ragadók, örökké imádandók és az Úr szol­gálatában állva, nem vénülnek meg soha. %/%/%/% * * » • «. - ESŐKABÁT ba­lonkabát ragján Bálvány­ utca St Magyar művész londoni sikere A londoni Korda-stúdió film­ fényképésze­tének egyik legfiatalabb, de kétségkívül igen tehetséges operatőrje, König György, alig húszéves pesti fiatalember, aki mindössze két év óta helyezkedett el Európa e leg­nagyobb és leghíresebb stúdiójában és aki­nek máris egész kivételes, örvendetes sike­réről számolhatunk be. König György a londoni fényképészeti társaság most lefolyt tavaszi kiállításán képeivel olyan tökéletes sikert ért el, amelyre az angol sajtón kívül a legkiválóbb szakértők is felfigyeltek. A kiállítás előttünk fekvő vaskos katalógusá­ban König György neve négy művel szere­pel és pedig: „Waiting for passengers"­ (Várakozás az utasokra), „Resting Sailboats" (Pihenő vitorlások), „Going to the Beach" (Indulás a strandra) és végül „Sand and Sea" (Homok és tenger) című felvételeivel Már maga az a tény, hogy az igen magas nívójú kiállítás kétszázhetvenegy elfogadott képe között a fiatal König György négy művel vehetett részt, annál is örvendete­­sebb, mert az összes kiállítók között a Korda-stúdiónak ez a sokat ígérő tehetsége az egyetlen külföldi, magyar. * A Mátépassió előadása. Nagyszombat este a Budapesti Ének- és Zenekaregyesület Lich­tenberg Emil vezetésével magas színvonalú in­terpretációban adta elő Bach remekművét, a Mátépassiót. A produkció művészi méltatását húsvét után írjuk meg, most csak annyit, hogy a gyönyörű alkotás és az áhitatos előadás mély hatással volt a termet megtöltő hallgatóságra. * Harmattt Imre legújabb kluboperettje. Ezt a­ műfajt Harmath Imre teremtette meg: a há­romszereplős, háromfelvonásos operettet, ame­lyet klubok színpadjain mutatnak be. Legújabb operettjének címe: Dr. Putifárné. A végig ver­sekben Feleky László slágerszámaival fűszere­zett háromfelvonásost elsőnek a Magyar Film­otthon hangversenytermének színpadán mutat­ják be húsvét hétfőjén este a meghívott közön­ség előtt. A primadonna: Szokolay Olly, part­nerei Sziklay József és Sarlay­­Imre. Most jelent meg! Az orvos kozmetikus tanácsai II. kötek­. cA haj&up&aS és a kopaszodás ftti&pecázése és gyógyitása Irta: Grim­baum Ernő dr. kozmetikus és borg,vó.D­ísz­szakorvos. A tartalomjegyzékből: Tudnivalók a hajról. — Mikor rendellenes a hajhullás? — A kóros hajhullás okai. — A fejbőr és a haj betegségei. — A kopaszodás különféle fajtái. — Hogyan ápoljuk hajunkat? — A haj­hullás meggátlása és gyógyítása. — Az őszülésről és a hajfestésről stb., st­b. Ára csak 1.80 P. Kapható az Újság könyvesboltjában. Erzsébet-korút 43 és minden könyvkereskedésben. Goriup­ecet Londonban is naphite *3 AZ ELSŐ LÉPÉS Hatemeletes kérdés. . . Az első építkezésre a megbízást akkor­­ kaptam, amikor mindössze másfél éve foly­tattam tervezőépítészi gyakorlatot. Annak ellenére, hogy vágyaim beteljesülése volt,­­ hogy már magam tervezhetek és vezethetek le saját számlára nagyobb építkezést, leír­hatatlan örömmel töltött el, mégis hirtelen olyan felelősségérzetet keltett fel bennem, ami az első örömérzést bizony súlyosan befo­lyásolta. Egy építkezés végrehajtásánál ugyanis rengeteg sok aprólékos részletfel­adat is hárul az építész elé, rengeteg detail­­munka, amit addig, amíg a nagy építészeti irodában dolgoztam, mások végeztek el, a­hogy választanom kellett, hogy munkatár­sakat veszek magam mellé, vagy egyedül végzem el a legkisebb részletmunkákat is. Rövid gondolkozás után úgy döntöttem, hogy egyedül csinálom meg az egész feladatot és ezzel is önmagam előtt igazolom, hogy minden munka elvégzésére képes vagyok. Egyebekben az volt a nagyon izgató a fel­adatban számomra, hogy volt egynéhány újítás, amelynek tudatában voltam. Ami eze­ket az újító, forrongó újításokat illeti, ma visszatekintve, megállapíthatom, hogy azok legnagyobb részét valóban magamból merí­tettem, de legnagyobb része olyan is volt, ami akkor, hogy úgy mondjam, a „levegő­ben volt". De néhány dologról pontosan tu­dom, hogy elsőnek csináltam, tapasztaltam, hogy később mások is csináltak hasonlót és hogy tehát a gondolat bevált. De semmi­képpen sem akarom azt állítani, hogy a töb­biek, akik később ugyanezt csinálták, tőlem vették át az új elgondolást. Átéreztem, hogy a felelősség most teljes súllyal r­­m nehezedik és éppen ezért na­gyobb gonddal, sok töprengéssel döntöttem el magammal, hogy miképpen fogom az álta­lam megtervezendő hatemeletes bérpalotát a Bakács-téren megépíteni. Elhatároztam, hogy mér ennél az első építkezésemnél is igénybe veszem a modern építő­anyagokat, amelyek a tervezés számára egyre nagyobb lehetőséget nyújtottak, bár sok minden még nem volt kipróbálva, így eldöntöttem ma­gamban, hogy az addig szokásos középfalat pillérekre bontom és ezeket úgyszólván bele­rejtettem az alaprajzba. A középfal ily módon eltűnt és a szobákat határoló falak helye a szerkezeti vonalaktól úgyszólván függetlenné vált. Ezt ma úgy hívják: az alaprajz függet­­lenítése a szerkezettől. És sok sikerrel alkal­mazzuk ezt a módszert. Előnye többek kö­zött abban áll, hogy ily módon a szerkezeti pillér mindig éppen csak akkora, amennyire a megterhelés miatt szükség van. Elindulás­kor az ökonómiát fiatalos szenvedélyesség­gel vittem keresztül, egy négyszögcentimé­terrel sem méreteztem nagyobbra a pillért, mint amennyit az előírások megkívántak. Élénken emlékszem azonban, amikor egy éj­szaka látomásként eszembe jutott, hogy mi lesz, ha 20—30 évvel később valamilyen szerelő előre nem látott módon vés majd bele a pillérbe. Élénken emlékszem a belső felelősségérzetnek erre a megdöbbentő je­lentkezésére, akkor éreztem át így igazán, hogy az építész hosszú-hosszú időkre előre alkot — és ez bizony kissé teoretikus nyító lázamat valamelyest lehűtötte. A pilléreket egy kissé megnöveltem! Továbbá az volt az ugyancsak azóta divatossá vált nyító elgondolásom, hogy a homlokzaton semmiféle dekorációt nem al­kalmazok, hanem annak díszességét a tömeg­­szerűséggel és a homlokzathoz ragasztott erkélyek ritmikájával adom meg. Ha most végignézek az új házakon, akkor látom, hogy ezt én csináltam először, mert amíg balkonokat addig úgy építettek, hogy azok három oldalt szabadon állottak, én úgy al­kalmaztam az erkélyeket, hogy azok a falak oldalából ugrottak ki és egészen újszerű ha­tásokat adtak, jóval nagyobb díszt kölcsö­nözve a homlokzatnak minden dekorációnál. Újításnak tartom, amiben szintén kezdemé­nyező voltam, hogy számoltam a ház hom­lokzatának megalkotásánál Budapest rossz klímájával, azzal, hogy Budapesten minden vakolat megfeketedik a koromtól. Ezt az újítást azzal oldottam meg, általános meg­lepetést keltve vele, hogy egészen sötét va­kolatot alkalmaztam, amibe világos ablako­kat helyeztem el. A kontraszt igen jól hatott, olyan effektusa volt, hogy meglepett minden szakértőt. Ami pedig a homlokzat formai ki­alakítását illeti azt tartottam helyesnek, hogy kizárólag a homlokzatrészek térbeli, testi ha­tásával igyekezzek operálni. Tehát a zárt és nyitott erkélyek változatos és kiegyensúlyo­zott elhelyezésével. Ez a törekvés talán azért érdemel említést, mert azokban az években (1911) még mindenfelé dívott a szecessziós magyaros dekoráció. De igaz az is, hogy már egy-két évvel későbben építésztársaim­­nak egy egész sora jelentkezett olyan alko­tásokkal, amelyek az új, modern építészlés­­hez bizony lényegesen közelebb állanak, mint a magam akkori épülete. Ami akkor 25 év előtt fiatal építészek me­rész tervezgetése volt, ma már általánosan elfogadott, sőt sok vonatkozásban túlhala­dott formanyelv, mert a technikának állandó haladása, az új anyagok folytonos tökélete­sedése, álomszerű, új elgondolásokhoz segíti az építészt és adja meg a módot neki arra, hogy csodásaknak tűnő szerkezeteket alkal­mazhasson, még bérházaknál is, amelyeket azelőtt sémaszerűen építettek.­­ -

Next