Ujság, 1939. április (15. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-07 / 80. szám
VASÁRNAP, 1939 ÁPRILIS 9 ÚJSÁG Pletykálkodás Gombaszögi Ella üdítő művéete az a bizonyos zamat a jóízű Paprikáscsirkében, melyet esténként az Andrássy úti Színházban szervíroznak. Holott igazság szerint neheztelhetnénk is e zenei bohóság szerzőire, amiért ezt a nagyszerű, végtelenül tehetséges, ötletes, harsányan mulatságos művésznőt egy ellenszenves, házsártos anyós szerepébe állították be, ami homlokegyenest ellenkezik az ő derűs egyéniségével. Hát persze, hogy ezt a feladatot is úgy oldja meg, hogy az ember vörösre tapsolja a tenyerét annak ellenére, hogy nem érti, miért szidják, csúfolják, gúnyolják, küldenék a pokolba, amikor pedig ő a legvonzóbb, a leggusztusosabb színésznők egyike a magyar színpadon? Viszont be kell vallani, hogy ebben a merényletben egy kicsit bűnsegéd a művésznő maga is, egyszer valamelyik szerepében egy bárzongoristanőt karrikírozott, vastag pamutharisnyában, cugcipővel a lábán, de olyan példátlan meglátással és művészi tökéllyel, hogy azóta, akik szerepet imák neki, állandóan afféle groteszk figurának képzelik el. Pedig az ő korlátlan művészete sokkal szélesebb vonalú, semhogy beleférne e mindig visszatérő szűk keretek közé, még jó szerencse, hogy a művésznő mindannyiszor talál módot és alkalmat rá, hogy túlnőjjön ezeken, így van ez a Paprikáscsirkével is. A második felvonásban egy kis levegőhöz jutva és magára maradva a színpadon, függetlenül a darabtól, szövegtől, zenétől, szereptől, majdnem az egész színháztól, egy kis dalt ad elő, amelyben anélkül, hogy utánozná őket, azokat a dunaparti dizőzöket vágja zsebre, akik éppen az eszébe jutnak és akiket akar. Aztán kinyújtott meztelen karjával nekitámaszkodva a színpad peremének, úgy érzékeltet híres filmsztárokat, hogy azok szép sorjában vonulnak el a szemünk előtt. Amint pedig boldogtalanul, a sejtések ködfátyolába burkolódzva liheg, sóhajt, szenved, epekedik, és ahogy Marlene Dietrich szokta, vonaglik minden piorcikájában, hát jobb és hatásosabb, mint maga az eredeti. Ez egy külön koncertszám, mellyel be lehetne járni a világot. Még harsog a nézőtér a dörgő kacajtól, a kitörő elismeréstől és Gombaszögi Ella már ismét Valériát, a kellemetlen anyóst alakítja, akinek a főpróbán még Stefánia volt a neve. E keresztnév-változtatásnak, mely csaknem egyedül áll színházak történetében, furcsa előzménye van. A főpróbát ugyanis végignézte egy ismert társaságbeli hölgy, aki az életben közismerten az a kellemetlen anyós, akit Gombaszögi Ella játszik; üzleti, családi vonatkozásai is hajszálpontossággal ugyanazok. Mindennek a tetejébe Stefániának hívják! Lehet, hogy a szerzőknek ő szolgált modellül és talán nem minden intenció nélkül nevezték Stefániának. Dehát a kipellengérezett anyós sem hagyta magát. A főpróba után kétségbeesetten kereste fel a színház igazgatóját és a fenti okokra hivatkozva, a legszigorúbb diszkréció mellett kérte legalább a keresztnév sürgős megváltoztatását. Így lett Stefániából a premieren Valéria anélkül, hogy a színháznál bárki sejtette volna, hogy miért?son és Dean után érkeztek a Barrison kisasszonyok, akik olyan szépek voltak, hogy szebbet dalolni sem lehet és úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tearózsa a másikhoz. Holott a hét Barrison kisasszony közül csak kettő volt igazi, Lona és Olga, akiket az Isten csakugyan a legjobb kedvében teremthetett. A többi öt úgy volt hozzáválogatva a két igádhoz, de a szakértőszem egyetlen pillantásra megállapította, hogy ég és föld van közöttük. Mint ahogy a valódi brilliánst az üvegtől, az igazgyöngyöt a teklától meg lehet különböztetni. Zárdában nevelkedett úrilányok voltak a Barrison kisasszonyok, fátyolszerűen finomak, aranyosak, kecsesek és szépek, akik voltaképpen nem is csináltak semmit a színpadon, éppen hogy megjelentek és mint a fülemülék csicseregtek. A sok apró angol daluk között volt egy, melyet Lona és Olga különváltan a többitől énekeltek és amely így kezdődött valahogy: Linger longer Lucy... Linger longer low ... De ahogy ez csengett az ajkukról, amilyen finom tánclejtésekkel kisérték, azt lehetetlen elfelejteni. Barrison Lona belekerülve a mi társaságunkba, amelyből Heltai Jenővel már csak ketten maradtunk, egyetlen vágya volt, hogy megtanuljon magyarul, hogy magyarul énekelhessen. És csakugyan, alig egy hónappal azután, hogy esténként együtt voltunk vele, már magyarul is énekelt. A Singer longer Lucyből, aminek szövegileg semmi értelme sem volt, Heltai csinált Barrison Lona számára egy magyar dalt, amelytől évekig visszhangzott az egész ország és jóval azután is énekelték, hogy a Barrison kisasszonyok ki tudja, merre jártak? Micsoda feledhetetlen varázsa volt annak az estének, amikor az igazi Barrison kisasszonyok, Lona és Olga előrejöttek a sugólyukig és korrekt magyarsággal elkezdték énekelni a Singer longer Lucy dallamára: A jó házassághoz, nem kell hozomány, Példa erre valamennyi Gyurkovits leány, Aki az urak közt, nősülni akar, Az beszéljen a mamával, mégpedig hamar! Az egész közönség, egész Budapest őket kettejüket ünnepelte heteken, hónapokon át, mert hiába volt szerződésük, mely hívta őket el innen, itt maradtak késő őszig és csak az éneklő madarakkal együtt távoztak. De nem tértek velük együtt vissza és soha többé nem hallattak magukról! Ami Barrison néven varietékben azóta szerepelt, nem volt csak durva hamisítvány. Úgy ragadták ki magukat színpadtól és ezzel együtt a mi életünk A Szahara feneketlen homokjában két kiéhezett fenevad: egy oroszlán és egy tigris találkoznak. Napok óta nem ettek, az se volna csoda, ha most egymást falnák fel. És amint elszomorodva tanakodnak, hogy segítsenek magukon, a távolban egy embert pillantanak meg. Kis, töpörödött, öreg emberkét, amint céltalanul kóborol a sivatagban. — Na, ez éppen kapóra jön! — üvölti az oroszlán és már rohanna is felé. — Megállj, pajtás — mondja a tigris —, a zsákmányt együtt pillantottuk meg, tehát közös. — Közös? — ellenkezik az oroszlán —, hiszen amilyen éhes vagyok, félfogamra is kevés. — Annál inkább — szól a tigris —, megfelezni nem tudjuk, legyen hát vagy a tied, vagy az enyém. Azzal már elő is kerít egy rézkrajcárt és feldobja a levegőbe. — Fej vagy irás? — Fej — mondja türelmetlenül az oroszlán. A rézkrajcár az írásra esik. — Hiába, nincs szerencsém — sóhajtja az oroszlán —, megint csak éhen maradok. A győztes tigris ezt már nem is hallja, rohan az emberke felé. De alig néhány perc múlva lehorgasztott fővel jön vissza. — Kérlek alássan — panaszolja pajtásának —, ez az ember olyan nyomorult és kiéhezett maga is, hogy nem volt szivem felfalni. Parancsolj öregem, edd meg. Az oroszlán kétszer se mondatja magának , és most már jobb kedvre hangoltan vágtat egyenesen neki a zsákmánynak. De kisvár- tatva ő is hosszú orral tér vissza. — Na, mi van? — érdeklődik a tigris. — Semmi! — feleli az oroszlán bánatosan —, pont amikor le akartam csapni ii, bemutatkozott a szerencsétlen: Löw Leo-nak hívják. Hát csak nem eszem meg! Horry Napok óta töröm a fejem, ki lehet az, aki messzi távolból belenéz magános életembe és beküldte a Berlingske Tidende szerdai számát, amelyben egy rövidke hir kék plajbászszal van bekerítve. Az van megírva benne, hogy özvegy Abelon Floronne asszony, született Lena Barrison rövid szenvedés után Kopenhágában meghalt és tekintélyes vagyonát végrendeletileg egy olyan alapítványra hagyományozta, amelyből szükséget szenvedő újságírókat kell támogatni. Nem nehéz visszaemlékeznem arra a tündöklő hét aranyszőke angol kislányra, akik sok-sok évvel ezelőtt átjöttek a kontinensre, hogy ragyogó szépségükkel, eleganciájukkal, nobilitásukkal, táncukkal, énekükkel elkápráztassanak bennünket. A millenáris kiállítás idején, 1896-ban, Úsbudavára, a mai Angolpark színpadán léptek fel, ahol Wabitsch Lujza, az áldozatkész direktornő, találkozót adott az összes világhírességeknek. Fregoli, az átváltozó művész, a mulatt Morcaschani, az amerikai Madcaps-lányok, a néger John Remekül sikerült az alkosztüm, csak még egy kell hozzá bőr, hogy nem maradt csak az illatuk utánuk. Évek múltán tudtuk meg, hogy Barrison Lona férjhez ment Abelon Fleronhoz, egy dúsgazdag francia gyároshoz, akinek nevét azonban régen elfelejtettem. A kopenhágai újság juttatja ismét eszembe, amely megírja, hogy özvegy Abelon Floronné, a csodálatos Barrison Lona hatvanéves korában meghalt. Hát ez a hatvan év az, amit e fájdalmas gyászjelentésben nem hiszek. Barrison Lona elmúlásában sem lehetett több annál a kornál, amelyben megismertem: tizenhét esztendősnél. Az aranyszárnyú angyalok, az igazi tündérek, erre még régi mesekönyvekből emlékszem, örökké ifjak maradnak, szépek, elragadók, örökké imádandók és az Úr szolgálatában állva, nem vénülnek meg soha. %/%/%/% * * » • «. - ESŐKABÁT balonkabát ragján Bálvány utca St Magyar művész londoni sikere A londoni Korda-stúdió film fényképészetének egyik legfiatalabb, de kétségkívül igen tehetséges operatőrje, König György, alig húszéves pesti fiatalember, aki mindössze két év óta helyezkedett el Európa e legnagyobb és leghíresebb stúdiójában és akinek máris egész kivételes, örvendetes sikeréről számolhatunk be. König György a londoni fényképészeti társaság most lefolyt tavaszi kiállításán képeivel olyan tökéletes sikert ért el, amelyre az angol sajtón kívül a legkiválóbb szakértők is felfigyeltek. A kiállítás előttünk fekvő vaskos katalógusában König György neve négy művel szerepel és pedig: „Waiting for passengers" (Várakozás az utasokra), „Resting Sailboats" (Pihenő vitorlások), „Going to the Beach" (Indulás a strandra) és végül „Sand and Sea" (Homok és tenger) című felvételeivel Már maga az a tény, hogy az igen magas nívójú kiállítás kétszázhetvenegy elfogadott képe között a fiatal König György négy művel vehetett részt, annál is örvendetesebb, mert az összes kiállítók között a Korda-stúdiónak ez a sokat ígérő tehetsége az egyetlen külföldi, magyar. * A Mátépassió előadása. Nagyszombat este a Budapesti Ének- és Zenekaregyesület Lichtenberg Emil vezetésével magas színvonalú interpretációban adta elő Bach remekművét, a Mátépassiót. A produkció művészi méltatását húsvét után írjuk meg, most csak annyit, hogy a gyönyörű alkotás és az áhitatos előadás mély hatással volt a termet megtöltő hallgatóságra. * Harmattt Imre legújabb kluboperettje. Ezt a műfajt Harmath Imre teremtette meg: a háromszereplős, háromfelvonásos operettet, amelyet klubok színpadjain mutatnak be. Legújabb operettjének címe: Dr. Putifárné. A végig versekben Feleky László slágerszámaival fűszerezett háromfelvonásost elsőnek a Magyar Filmotthon hangversenytermének színpadán mutatják be húsvét hétfőjén este a meghívott közönség előtt. A primadonna: Szokolay Olly, partnerei Sziklay József és SarlayImre. Most jelent meg! Az orvos kozmetikus tanácsai II. kötek. cA haj&up&aS és a kopaszodás ftti&pecázése és gyógyitása Irta: Grimbaum Ernő dr. kozmetikus és borg,vó.Díszszakorvos. A tartalomjegyzékből: Tudnivalók a hajról. — Mikor rendellenes a hajhullás? — A kóros hajhullás okai. — A fejbőr és a haj betegségei. — A kopaszodás különféle fajtái. — Hogyan ápoljuk hajunkat? — A hajhullás meggátlása és gyógyítása. — Az őszülésről és a hajfestésről stb., stb. Ára csak 1.80 P. Kapható az Újság könyvesboltjában. Erzsébet-korút 43 és minden könyvkereskedésben. Goriupecet Londonban is naphite *3 AZ ELSŐ LÉPÉS Hatemeletes kérdés. . . Az első építkezésre a megbízást akkor kaptam, amikor mindössze másfél éve folytattam tervezőépítészi gyakorlatot. Annak ellenére, hogy vágyaim beteljesülése volt, hogy már magam tervezhetek és vezethetek le saját számlára nagyobb építkezést, leírhatatlan örömmel töltött el, mégis hirtelen olyan felelősségérzetet keltett fel bennem, ami az első örömérzést bizony súlyosan befolyásolta. Egy építkezés végrehajtásánál ugyanis rengeteg sok aprólékos részletfeladat is hárul az építész elé, rengeteg detailmunka, amit addig, amíg a nagy építészeti irodában dolgoztam, mások végeztek el, ahogy választanom kellett, hogy munkatársakat veszek magam mellé, vagy egyedül végzem el a legkisebb részletmunkákat is. Rövid gondolkozás után úgy döntöttem, hogy egyedül csinálom meg az egész feladatot és ezzel is önmagam előtt igazolom, hogy minden munka elvégzésére képes vagyok. Egyebekben az volt a nagyon izgató a feladatban számomra, hogy volt egynéhány újítás, amelynek tudatában voltam. Ami ezeket az újító, forrongó újításokat illeti, ma visszatekintve, megállapíthatom, hogy azok legnagyobb részét valóban magamból merítettem, de legnagyobb része olyan is volt, ami akkor, hogy úgy mondjam, a „levegőben volt". De néhány dologról pontosan tudom, hogy elsőnek csináltam, tapasztaltam, hogy később mások is csináltak hasonlót és hogy tehát a gondolat bevált. De semmiképpen sem akarom azt állítani, hogy a többiek, akik később ugyanezt csinálták, tőlem vették át az új elgondolást. Átéreztem, hogy a felelősség most teljes súllyal rm nehezedik és éppen ezért nagyobb gonddal, sok töprengéssel döntöttem el magammal, hogy miképpen fogom az általam megtervezendő hatemeletes bérpalotát a Bakács-téren megépíteni. Elhatároztam, hogy mér ennél az első építkezésemnél is igénybe veszem a modern építőanyagokat, amelyek a tervezés számára egyre nagyobb lehetőséget nyújtottak, bár sok minden még nem volt kipróbálva, így eldöntöttem magamban, hogy az addig szokásos középfalat pillérekre bontom és ezeket úgyszólván belerejtettem az alaprajzba. A középfal ily módon eltűnt és a szobákat határoló falak helye a szerkezeti vonalaktól úgyszólván függetlenné vált. Ezt ma úgy hívják: az alaprajz függetlenítése a szerkezettől. És sok sikerrel alkalmazzuk ezt a módszert. Előnye többek között abban áll, hogy ily módon a szerkezeti pillér mindig éppen csak akkora, amennyire a megterhelés miatt szükség van. Elinduláskor az ökonómiát fiatalos szenvedélyességgel vittem keresztül, egy négyszögcentiméterrel sem méreteztem nagyobbra a pillért, mint amennyit az előírások megkívántak. Élénken emlékszem azonban, amikor egy éjszaka látomásként eszembe jutott, hogy mi lesz, ha 20—30 évvel később valamilyen szerelő előre nem látott módon vés majd bele a pillérbe. Élénken emlékszem a belső felelősségérzetnek erre a megdöbbentő jelentkezésére, akkor éreztem át így igazán, hogy az építész hosszú-hosszú időkre előre alkot — és ez bizony kissé teoretikus nyító lázamat valamelyest lehűtötte. A pilléreket egy kissé megnöveltem! Továbbá az volt az ugyancsak azóta divatossá vált nyító elgondolásom, hogy a homlokzaton semmiféle dekorációt nem alkalmazok, hanem annak díszességét a tömegszerűséggel és a homlokzathoz ragasztott erkélyek ritmikájával adom meg. Ha most végignézek az új házakon, akkor látom, hogy ezt én csináltam először, mert amíg balkonokat addig úgy építettek, hogy azok három oldalt szabadon állottak, én úgy alkalmaztam az erkélyeket, hogy azok a falak oldalából ugrottak ki és egészen újszerű hatásokat adtak, jóval nagyobb díszt kölcsönözve a homlokzatnak minden dekorációnál. Újításnak tartom, amiben szintén kezdeményező voltam, hogy számoltam a ház homlokzatának megalkotásánál Budapest rossz klímájával, azzal, hogy Budapesten minden vakolat megfeketedik a koromtól. Ezt az újítást azzal oldottam meg, általános meglepetést keltve vele, hogy egészen sötét vakolatot alkalmaztam, amibe világos ablakokat helyeztem el. A kontraszt igen jól hatott, olyan effektusa volt, hogy meglepett minden szakértőt. Ami pedig a homlokzat formai kialakítását illeti azt tartottam helyesnek, hogy kizárólag a homlokzatrészek térbeli, testi hatásával igyekezzek operálni. Tehát a zárt és nyitott erkélyek változatos és kiegyensúlyozott elhelyezésével. Ez a törekvés talán azért érdemel említést, mert azokban az években (1911) még mindenfelé dívott a szecessziós magyaros dekoráció. De igaz az is, hogy már egy-két évvel későbben építésztársaimnak egy egész sora jelentkezett olyan alkotásokkal, amelyek az új, modern építészléshez bizony lényegesen közelebb állanak, mint a magam akkori épülete. Ami akkor 25 év előtt fiatal építészek merész tervezgetése volt, ma már általánosan elfogadott, sőt sok vonatkozásban túlhaladott formanyelv, mert a technikának állandó haladása, az új anyagok folytonos tökéletesedése, álomszerű, új elgondolásokhoz segíti az építészt és adja meg a módot neki arra, hogy csodásaknak tűnő szerkezeteket alkalmazhasson, még bérházaknál is, amelyeket azelőtt sémaszerűen építettek. -