Ujság, 1941. március (18. évfolyam, 50-73. szám)

1941-03-08 / 56. szám

SZOMBAT, 1941 MÁRCIUS 8 ÚJSÁG A SZIVOLA Történetek a trafik őskorából Jubilál a trafik. Váljék egészsé­gére. Minden jót kívánunk neki, mert a magyar szivar őrzi a régi hagyományt s még mindig jó. Egy­némelykor mégis dohogunk ellene, különösen, mint nemrégiben is, amikor megint drágábbá tette ma­gát. Régente mindenesetre jobb vi­lág volt, de­­ aranykorukat akkor élték a dohányos emberek, amikor a szivart még szívóidnak hívták, s Amikor a trafikban azt mondhat­ták a régiek: ha nem adja olcsób­ban, akkor a másik boltba me­gyek. . Az öreg Ádrássy Ignác, a múlt század egyik legnagyobb kü­lönc embere, ki hatvan esztendeig élt két szobájába zárkózva az újvilág­­utcai Arany Sas-fogadóban — ott, ahol most az Országos Kaszinó palotája áll —, a kilencvenes évek elején is a szivolát szerette meg és nem tudta, hogy azt már régóta szivarnak mondják. Elmondom itt, ha nem is tarto­zik szorosan a tárgyhoz, hogy ki is volt az az öreg különc. Nem hite­les dokumentumok, hanem inkább legendák alapján, melyeket furcsa személye köré szőtt a képzelet. Az egyik változat szerint szerelmes volt és csalódott egy leányban. Megfogadta, hogy sohasem megy többé az emberek közé, s minthogy gazdag ember volt, öröklakást bé­relt magának a híres Arany Sas­ban és ott élt egymagában mind­haláláig, lemondóan hallgatva a földszinti étteremből éjjelente sok­szor felhallatszó vidám muzsikát s a mulató aranyifjuságnak rikkan­­tásait. Úgy mondották, fényes úri fogatából szállt ki a fogadó kapuja előtt, amikor örök remeteségébe vonult. Amikor meghalt, lakó­szobáinak csodájára mentek az em­berek. A két szoba padlója egy bi­zonyos visszatérő vonalon olyan volt, mintha kivölgyelték volna: ott járt fel s alá magánosan billegve egyik szobájából a másikba hatvan év hosszú nappalain vagy éjsza­káin. A belső szoba egyik sarká­ban hengerformájú magas doboz állt a padlón, benne a múlt század első évtizedeiből való kürtőkalap, oly magas tetejű, hogy a mostani cilinderkalaphoz szokott képzelet­nek elgondolni is nehéz. Hát ilyen divatok is voltak abban az időben, amikor a szivart még szivolának mondták. Valamikor a világháború után, talán a huszas évek elején, egy kedves öregúr szokott regélni nekem a régi jó időkről, de főképpen azok­ról, melyeket, ha történelmet ír­nánk, a trafik őskorának lehetne mondani. A régi „trafiktalan boldog napokról“ is tudott ő még a nálá­nál öregebbekről, de a „trafik-kor­­szak“-ban már benne élt a dohány­­egyedáruság gyermekkorától fogva. Emlékezetem szerint Dobosnak, Do­bos Lászlónak hívták. Merem mon­dani, hogy kevesen ismerték a ma­gyar trafiktörténelmet úgy, mint ő. Az öregúr a legrégibb magyar do­hánydinasztiának s Budapest most legrégibb nagytrafikjának alkalma­zottja volt. Majdnem nyolcvan éve lehetett, hogy az apja beadta „ta­­nonc“-nak a Fleischmann-család bálványutcai nagytrafikjába, annak is volt a vezetője, amikor nyugalom­ba vonult. Régi pesti patricius-család volt a Fleischmann-család. Dohány- és szi­vargyára volt künn a Király­ utcában a múlt század elején, amikor a bécsi kormánynak az az igyekezete, hogy behozza Magyarországon is a do­­hányegyedáruságot, a nemzet ellen­kezésén megbukott. Magyarországon tehát még szabadon lehetett keres­kedni a dohánnyal és szivarral. A Fleischmann-család g­­ára nyitott boltot is tartott Festen, évente egy­szer pedig megjelent gyártmányát­val a debreceni vásáron s ott ár­usi­totta, sokszor egy hónapig is, már míg levitt készlete az utolsó darabig el nem fogyott. A gyárat Fleischmann Károly a negyvenes évek elején vette át nagynénjétől, Novákovics Miklós­­nétól, kinek a Fehér bárányhoz címzett boltja a belvárosi Sütő­téren volt, azon a háromszögletű kis téren, mely szép csorgókutyával a régi evangélikus gimnázium ke­­reszthomlokzata előtt, a Kamer­­mayer Károly-utca és a Sütő-utca találkozásánál van most is. A „Fe­hér bárány" 1847-ben költözött el erről a régi helyéről a Zrinyi-utca és Bálvány-utca sarkán lévő házba, ott is maradt hatvanhárom eszten­deig, míg 1913-ban le nem bontot­ták azt a régi házat. Akkor aztán a Zrinyi­ utca 16. szám alá költö­zött át, azt hiszem, ott van most is. 1850 november 29-én jelent meg Bécsben az a császári nyílt parancs, mely a dohányegyedáruságot végre behozta Magyarországra is. A Fleischmann-család dohánygyárát a kincstár megváltotta, a munká­sokat magához szerződtette, a rak­tárakban talált kész árut átvette s 1851 február elsején nyitotta meg boltjait Pesten a dohánymonopó­lium. A Fleischmann-család utóbb­­további kárpótlásul, maga is tra­fikot kapott. De az osztrák trafik már 1851 előtt megvetette lábát Pesten és konkurrenciát csinált a magyar dohánygyártmányoknak. Több osztrák egyedárusági trafik volt Pesten már addig is: a többi közt Sternlich­tnéé a régi német színház épületében, a mostani Vö­­rösmarty-téren, a X Weissmandl-féle a Zrinyi-utcában, Stern Simoné a Sas-utcában. A főtrafikos Medetz volt. 1851-ben az első magyar egyed­árusági trafikot Szemek és Mayer, Medetz két volt alkalmazottja nyi­totta meg a Váci-utcában. 1867 ele­jén, amikor Ignatz Plener osztrák pénzügyminiszter megteremtette a különlegességi trafikot Magyar­­országon, az övék volt az első specialitás-trafik is, az után a rö­vid időköz után, amikor a kincs­tári kezeléssel próbáltak szeren­csét. A különlegességi trafikot ké­sőbb Mayer fia kapta meg társá­val, Vérivel, utóbb más kezekre került. Hogy mi volt a magyar trafik 1864-ben, amikor az én öreg bará­tom a Fleischmann- (utóbb névma­gyarosítással Benedek-) család al­kalmazottja lett? Ők magyarok vol­tak, de a trafik természetesen oszt­rák. K. K. volt biz’ az 1867-ig. Az első dohányáru, amit a független magyar minisztérium kinevezése után bocsátottak forgalomba, az úgynevezett cserbei-, magyarul kapa­dohány volt. Sokan nem tudják, hogy miért nevezték sokáig, sokfelé talán még most is ezt a zöld pa­pírba csomagolt dohányt miniszter­­dohánynak. Hát azért. Hatvanhét után természetesen a dohányegyedáruság is magyar lett, de a magyar szivargyártás csak 1868-ban kezdődött meg. Ekkor még az osztrák időkből megmaradt német megrendelőlapon küldte meg­rendelését Fleischmannek nagytra­fikjába a kistrafikos. Fleischmannak ez sehogy sem tetszett s egyszer azt mondotta jobbkezének, Dobos Lász­ k­i utolsó évek leghatalmasabb regénye! Napóleon és Anglia háborúja a tengeren Három regény egy hatalmas 600 nagyoldalas kötetben Ára fűzve P 7.50, kötve P 9.— Kapható minden könyvkereskedésben! Megjelent ma! K I A d a s 5 Husvét Dolmációban! SPLIT (Spalafo) a DUBROVNIK (Raguza) MNB. 1378. 15- ét 22­ napos társasutazások, indulás április 6. Jelentkezés valláskü­lönbség nélkül JUGOMART, V. Dorottya­ u. 6. T. 183-216 lónak, hogy szeretne mér magyar megrendelőlapot látni. Dobos men­ten hozzáfogott a dohánynevek át­­költéséhez s igy lett a Mittelfein do­hányból „Középfinom“, a Land­­tabak-ból „Közönséges magyar pipa­dohány“ s igy kapta a többi dohány- és szivaráru is azt a magyar nevet, mely még most is benne van a trafik nyilvántartásában. Ez az öreg Dobos László műve volt. Érdemes feljegyezni. Elmondok még egyet. A különle­gességi dohánygyártmányok divatját az osztrák monopólium utolsó nap­jaiban, 1867-ben hozták be Magyar­­országon is. Plener úgy vélte, hogy a trafik keveset jövedelmez a kincs­tárnak. Hanem azért volt benne egy adag szociális érzék és emberség. Nem akarta emelni az árakat s hogy mégis szaporítsa a kincstári jövedelmeket, megteremtette a gaz­dagok trafikját, a specialitás-trafi­kot. A különlegességi szivarokat is abból a dohányból gyártották, amelyből a közönségeseket, csak éppen más alakban és más névvel. S a szegényebb középosztály nem érezte meg ezt a trafikdrágulást. Ezt a különbségtételt a mi ember­­öltőnk­ már nem ismerte. Az olcsó­ság egyébként is kiment a divatból. A régi jó idők után a haladottabb század, a szivola után a szivar kö­vetkezett. (10 Kávéházi beszélgetés a kávésok nyugalomba­­ vonult elnökével Mészáros Győző, aki az egyik leg­patinásabb múltú budapesti kávéház tulajdonosa, tizenöt évig állott a Budapesti Kávésipartestület élén és az elmúlt szerdán nyugalomba vonult. Huszonnyolc é­ves sem volt, amikor az akkori Országos Kávésszövetség élére állították. Most újra csak kávés lesz, ami volt mindig is, mégpedig abból a kávés­­mester fajtából, amely Budapestet a kávéházak városává fejlesztette. Üz­lete, a Central, vagy Központi Kávéház egyike Budapest legnevezetesebb múltú kávéházainak. Ez még ma is meg­látszik a közönségén. Mészáros Győző így emlékezik az elnöki tizenöt esztendőről: —­ Elnöklésem alatt egy gondolat vezényelt: „Csak annak van joga valamit bírálni, aki azt jobban tudja megcselekedni“. Ezért voltam a mester - és segédvizsgákon talán túlszigorú és ezért dolgoztam mint elnök mindig azon, hogy az iparba csak azok kerül­hessenek, akik valóban értik ezt a nem könnyű mesterséget Mit tudja a közönség, hogy milyen nehéz mester­­­ség kávésnak lenni! Az igazi kávés­­inak nagyon sokat kell tudnia! A kávé­­cserjétől az adóbevallás labirintusáig mindent értenie kell. A Central-kávéház a kilencvenes években lépett elő irodalmi kávéházié Ide járt A Hét szerkesztősége, mert közel volt az akkori Athenaeum. Kiss József A Hét tízéves fennállása évfordulóján ezt írta a Central­­kávéházról és A Hft-rő­l: — Furcsa egy újság A Hét. Kávé­házban olvassák és kávéházban Írják Azért írják-e kávéházban, mert ott olvassák, vagy azért olvassák a kávé­házakban, mert ott írják? Sohasem tudtánk vele tisztába jönni. Közel nyolc esztendeje a belvárosi Central-kávéház A Hit főhadiszállása, az Athenaeum tőszomszédságában. Itt nyomták és a kávéházban készült Minden pénteken és szombaton gyanús külsejű urak foglalták le a kávéház különböző sarkait, akik ott más napokon soha meg nem fordultak, órákhosszat el­ültek , egy pikkoló mellett egy helyen és serényen rótták egymás alá a soro­kat az egyformára szabott papiroson. Minden pártállást­ és származású író ide tartozott a kerekasztalhoz, ahol Kiss József rezideált: Ambrus Zoltán, Petelei István, Tolnay Lajos, Jékey Aladár, Justh Zsigmond, Malo­ng­ay Dezső, Szemere Attila, Keszler József, Kozma Andor, Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Kemecheg Jenő, Papp Dániel, Chol­­noky Viktor, Kóbor Tamás, Kaffka Margit Heltai Jenő és még sokan. Ignotus lábja, hogyan javította a Central-kávéházban Kiss József a kéz­iratot: — A szedőgyerek kétségbeesve várta a korrektúrát a gépmester megállította a gépet, a nyomda felmondással fenye­getett, de Kiss József nem adta oda a javítást, keskeny kezével ráfeküdt az inkriminált helyre és ugyanazon a káráló hangon, amivel verseit szokta volt magának diktálni, magyarázta, kiabálta az írónak és mindenkinek, aki ott volt, hogy ez miért nem jó és miért kell amúgy lennie. Valóban az irodalmi­­kávéház talán soha olyan mélyreható szerepet nem vitt a magyar irodalomban, mint a Gentral-kávéház A Hét másfél évtizede alatt. A régi Central fehér porcellán­­gombos, veresbársonyos karosszékein sokan ültek együtt, akik közül egyesek még ma is idejárnak. A még most is meglévő „Kerekasztal“ virágkorában ide járt Tiberio (Gerevich Tibor), azokkal a fiatal olasz és francia mű­történészekkel, közöttük Colasanti-val, aki 1920-ban a Petit Trianon tragikus óratermében, mint hís barát, menteni próbálta a szerencsétlenül járt Magyar­­ország számára azt, amit menteni lehetett. Ide járt Zuboly, Mikes La­jos és itt ültek a Nyugat-osok 1919 őszén, az ide telepedő Babits Mihállyal, Tóth Árpáddal és Inárcsi Farkas Lászlóval, a nagyúri mecénással. ... Ide tért vissza most a Kávés­­ipartestület volt elnöke. Újra csak kávés lett. SZŰCS NÁNDOR

Next