Ujság, 1943. november (41. évfolyam, 248-264. szám)

1943-11-21 / 257. szám

▼ASÁITTAF, f!Wt WOWWMBBW *f UJSAS Vérrokonság írta SZERB ZSIGMOND Blut itt ein ganz besondrer Saft. Mondja Mefisto Faustnak és igaza van. Hogy a vér nemcsak a legértékesebb nedv a szervezetben, hanem a legsajátosabb is, azt típeltte, a természetbúvár nemcsak sejtette, de tudta is. Hiszen az ő idejében már nagyban folytak a kí­sérletek, melyek ennek a legértéke­sebb nedvnek, az élet eszenciájának pótlására irányultak. De azokat az igazi sikereket, amelyeket a tudo­mány a vér átömlesztésével elért, a weimari minden­­tudónak már nem adatott meglátnia. Talán az Olympuson tesz neki most róla je­lentést Landsteiner, a modern he­­matológia Nobel-díjas hőse, ki né­hány hónapja megtért az emberi­ség jótevőinek örök honába. E vérnek átfemlesztés útján való felfrissítése, pótlása, gazdagítása régről foglalkoztatta az elméket. A görög monda Medeának tulajdo­nítja az első transzfúziót. Apósa erei­be ifjak vérét fecskendezte, hogy ezzel megfiatalítsa az öreget. A gondolat al következő századok folyamán többször felmerült, de komolyabb alakot csak akkor öl­tött, amikor Harvey vérkeringési tana elterjedt. Előbb bálnájból bá­rányba, majd kutyából kutyába ömlesztettek vért. Az első emberbe való transzfuziót Denis, ki utóbb XIV. Lajos orvosa lett, végezte egy Emmeret nevű sebész segédletével. Egy kivérzett fiatalemberbe bocsáj­­totak bárányból vért s a beteg cso­dálatos módra meggyógyult. Annál szomorúbb volt a második esetük lefolyása. Elmebeteget akartak vér­átömlesztéssel kezelni. Denis sze­rint a páciens felesége ezt az alkal­mat arra használta fel, hogy az urát megmérgezze, ami akkoriban a mérgezések és férjgyilkosságok fénykorában egyáltalán nem volt valószínűtlen. Az özvegy azonban Denist okolta ura haláláért. A tör­vényszék felmentette ugyan az or­vost, de a transzfúziókat betiltotta. A következő két évszázadban hol itt, hol ott merült fel egyes vérát­ömlesztések híre. Izolált esetek vol­tak ezek, eredményt alig láttak tő­lük. Még jó, ha nem okoztak bajt. A vértadó mindig valamely állat volt. Beszélték ugyan, hogy VIII. Ince pápát és Medici Katalint em­beri vérrel gyógyították, de ezek bizonyára csak mende­mondák vol­tak. Határozott irányba James Blundell londoni szülész terelte a kérdést 1825-ben, ő mondta ki elő­ször az igazságot, hogy minden ál­latba csak a saját fajtájának vérét szabad átömleszteni, mert a fajide­gen vér a véres vértestecskék szét­esését és az alvadást előmozdító anyagok megszaporodását idézheti elő. Ezek a véralvadékok eltömhet­nek fontos ereiket s ezáltal nemcsak vérkeringési zavarokat okozhat­nak, de meg is ölhetik az embert. A hetvenes évek óta már nem­ is­­ömlesztenek állati vért emberi szer­vezetbe. Ellenben rájöttek, hogy emberi vér is kiválthat ilyen súlyos komplikációkat. Néhány fatális végződésű eset ismét megingatta az oly gyakran életmentő eljárásba ve­tett bizodalmát. A bécsi Alserstrasse ormótlan nagy szürke épületéből, hol valami­kor Semmelweis is dolgozott, az Allgemeine Krankenhausnak kór­bonctani intézetéből 1900-ban ter­jedt el a híre, hogy egy Carl Land­steiner nevű fiatal asszisztensnek sikerült megállapítania, miért okoz az egyik átömlesztett vér az egyik embernél csomósodást a másiknál nem. Számtalan vérvizsgálat alap­ján rájött, hogy az összes emberelv, férfiak és nők, fiatalok és öregek, civilizáltak és vadak vére három — ma már négy —■ vércsoportba tartozik. Az pedig, hogy melyikbe sorolt be bennünket a természet, olyan adottság, melyet nem befo­lyásolhat sem táplálkozásunk, sem életmódunk, sem egészségi állapo­tunk. A további vizsgálatok igazolták Landsteinernek nemcsak vércso­port-meghatározásait, hanem azt is, hogy csak megfelelő, azaz ugyanahhoz vércsoporthoz tartozók vérét lehet veszély nélkül átömlesz­teni. Nem akarunk részletekbe bo­csátkozni s azért éppen csak érint­jük a tényt, hogy vannak olyan vérösszetételűek is, az u. n. Univer­­salspenderek, akiknek véréből bát­ran adhatunk más különböző vér­csoporthoz tartozóknak is. De ezek csak kivételek és magától értetődik, hogy minden vérátömlesztés előtt erről pontosan meg kell győződ­nünk. Landsteiner 1922 óta Ameriká­ban élt, a Rockefeller-alapítvány szárnyai alatt­ működött és módsze­rét egyre tökéletesítette, míg az irigy halál néhány hónappal ezelőtt őt is elszólította közülünk. Az a sok ezer ember, akit vérveszteség után vagy műtét előtt az ő eljárása ment meg, várjon ismeri-e azt a nevét, amelyet áldania kellene, amíg csak a 11 A vérről való eddigi ismeretein­ket Landsteiner óriási horderejű felfedezése hatalmas lépéssel vitte előre. De nemcsak az orvostudo­mány látta hasznát, hanem a jo­gászok és fajkutatók is igyekeztek kiaknázni az új tanokat. Mostaná­ban is elég gyakran igyekeznek a bíróságok a leszármazás valódisá­gát vagy valótlanságát a vércsoport öröklődésének alapján meghatá­rozni. Sokkal szilárdabb tudományos bázison nyugszik az a jelentés, amelyet Ruggles Gates­­ professzor az utolsó anthropológiai kongresz­­szus elé terjesztett. Ázsia észak­keleti partjai mentén fekvő szigetek lakóit vezette vércsoportvizsgálatok alá. Az Itt nyert adatokból megerő­sítve látja azt a feltevését, hogy az északamerikai indiánusok eredeti­leg Ázsiából vándoroltak Ameri­kába azon — valamikor — a két földrész összekötő keskeny föld­nyelven át, melynek emlékét már csak néhány megmaradt kis sziget őrzi. Ugyancsak a vércsoportok vi­szonyából mutatja ki a professzor a busmenek és a hottentották, vala­mint a lappok és a­­ maorik kö­eti rokonságot is. Beláthatatlan, hogy a vér képe, mely máris oly óriási kutatási területet nyitott meg előt­tünk, mily újabb titkok tárházét rejti még magában. ★ Lehet mér annak vagy huszonöt éve. A József-téri sarokház első emeleti könyvtárszobájában ültünk a nagy földgömb előtt, mely az egész asztalt elfoglalta. Földrajzi és földtani témákról beszélgettünk. Ezek voltak tudós házigazdám ked­venc tárgyai. Szóba hoztam a Land­steiner vércsoportjait, amelyek az akkori tudományos világ legna­gyobb szenzációi voltak­ . Házigazdám a legnagyobb figye­lemmel követte referátumomat, bár a tárgyat lényegében már ismerte. Egyszerre csak fényleni kezdettek szemei és ujjával odabökött az Alaszka északi csúcsáig terjedő szi­getláncra; ma sokat emlegetik az Alfentákat és társaikat. — Ez az, látja — mondá —, erre jöttek át a rézbőrűek Ázsiából Amerikába. Ez éppen olyan erős meggyőződé­sem, mint az, hogy nem a spanyo­lok, hanem a vikingek fedezték fel Amerikát, közöttük a vöröshajú Turco, azaz a magyar fiú, aki az első szőlőtőkét vitte Amerikába. — Ne mondja, hogy ezek fan­tazmagóriák, ez az én szilárd meg­győződésem, mert tudományos megérzésem. De a vércsoport-meg­határozások segélyével ellenőrizhe­tők is volnának. Lássanak hozzá a fzálalok. A kérdés elég érdekes. Tudós házigazdám sejtéseit azóta a szaktudomány igazolta. Bámulatos, hogy mi­ váteszi erő rejlik a mi költőinkben és tudó­sainkban. József-téri házigazdám még sok más történést is előre megérzett. De erről még ma korai volna be­szélni. Soht um ao. omi/u/tp&tXz, ÁLLAMI SORSJEGGYEL I. Késői tevét Földi Mihályhoz irta FODOR JÓZSEF A mondanivalónak bizonyos mennyisége és mivolta van ben­nünk mindenki számára, akivel közeli, vagy távolibb kapcsolatban élünk; helyzetek adódnak egymás között; közösen átélt szenvedések, örömök; ezer alkalma az együtt­­utazóknak az élet vonatján, ami­kor a semmitmondó beszélgetése­ken túl más közölnivalók vannak bennünk, mélyebbek, emberibbek, magunkból valóbbak, amiket azon­ban el nem mondunk. Különös szemérem fogja nyelvünket és a sok szó között fel nem tárjuk soha annak a valakinek ama finomsá­gokat, emberi vallomásokat, ami­ket kimondva, talán röstelked­­nénk is mind a ketten, mint akik közös csínyen érték rajta magukat. A társadalmi élet uniformizált fe­lületessége alakította megrögzötté ezt a hallgatást; a durvaság szelei­nek süvöltése, a minden lelki gyen­geséget megbünhődés bús gyakor­lata kergette vissza a bennünk je­lentkező gyermeket a magányba. A mondanivaló gyűlik, de mást mon­dunk helyette mindig s amint a kísérteties alkalom eljön, amikor már nem mondhatunk el a másik­nak többet, a halott merev arca mintha vád volna reánk, hogy amig itt élt, nem nyújtottuk neki azt, amitől élete melegebb lett volna, tartósabb talán. Tartósabb, attól a néhány szótól, ami most itt lüktet torkunkban, keserű teher­ként; itt lóg rajtunk, mint valaki­nek elrabolt jussa; nekünk fölösle­ges sem, neki pedig talán mindene lett volna a világon. Mert nemcsak azzal pusztítunk valakit, ami rosz­­szat neki mondunk, de azzal talán inkább, amit elhallgatunk. Mikor, kedves Mihály, utoljára ott a Kmet­y­ utcában találkoztunk, hosszan szorongattuk egymás ke­zét, mint akinek a másikkal szem­ben nem tiszta a dolga; nem is volt, mert az a bizonyos mondani­­való feszengett belül és ugyanakkor egész másról beszéltünk. De miután nem tudom hordani to­vább a keserű teherré vált szava­kat és már nem áll a megnyilatko­zás közé férfias büszkeségünk — mert Te már nem nézel rám, Mi­hály — elmondom, amit mondani akartam utolsó találkozásunk­kor és amit megint máskorra ha­lasztottam. Elmondom, mert úgyis annyi van, amit nem lehet elmon­dani, amit belátás tilt, szabály, tör­vény, lelkem a kimondatlanság rekkenésében szorong, fülled s aminek kimondását rosszul fel­fogott férfiasság, szemérem til­totta akkor, most semmi sem áll útjában, hogy elmondjam — go­nosz, fukar, irigy én — amikor már nem hallod. Bár lehet, hogy tévedek, a léte­zők érzékeny kapcsolata talán a halál után is megmarad; betűbe írt gondolatom sugárzását talán fel­fogja szellemi ideged, és talán ép­pen irántam a jóindulatod sugallja ezeket a sorokat, mondván, hogy könnyüljek meg a kimondott sza­vaktól, amiket te viszont ki nem mondhatsz már velem szemben. Igen, úgy érzem, hallod, amit le­írok s bátran leírom most már, a halálod vihara által teremtett fáj­dalmasan tiszta új helyzetben, mely a régi tartózkodást elfújta, mint a pelyhet, így mellékes is, jobb is, hogy most mondom el, mikor már nem élsz; amit nem mondtam volna el a világért sem, amikor nagy­hatalmú szerkesztő voltál és azután sem, amikor üldözött vaddá váltál, és üldözőid azok lettek, akik az­előtt a legjobban hajlongtak előt­ted. Egyik alkalommal beszélni a büszkeségem nem engedte; másik alkalommal a te büszkeségedre való tekintet. Most itt, a halálod utáni csöndben, csak műveddel állva szemben és emlékeddel, meg­mondom, hogy nagyon becsültelek, Mihály, sokban bámultalak és rendkívüli embernek tartottalak. De most nem erről van szó, hanem a gyónásról, a vezeklésről, a veled való együttérzés kifejezésének egy elhanyagolt és immár jóvátehetet­len alkalma miatt. Először megdöbbentem a táma­dásokon, azután keserű mosollyal napirendre tértem felettük. Bizo­nyos voltam benne, hogy te is úgy teszel; föltevésemben önmagamra támaszkodtam, aki, volt idő,­ hogy bizonyos lapokat fel se nyithat­tam, hogy a legdurvább förmed­­vények ne repültek volna belőlük felém; rossz optikai szemszögből néztem üldöztetésedet, Mihály. Ta­lán zordonabb lélek is vagyok, mint te voltál, aztán a módom jobban megvolt a válaszadáshoz, ami éppen úgy meg lett volna ah­hoz is, hogy üldözőidnek válaszol­jak. Miért nem válaszoltam? Hisz gyakran hitvány emberekért is föl­vettem a pénnámat, a magam és a másik szemében való elégtétel hiú illúziójáért, s a te ügyedben hallgattam. De te voltál az oka, hogy hallgattam. Tüneményes ér­telmed, fölényes, elnéző lelked, ki­tűnő emberlátásod, filozófiai isko­lázottságod ismerete. Nem számí­tottam be, sajnos, sok mindent, a romboló kort, a túlhajszolt idegek beteg érzékenységét. Csak később, jóval később tudtam meg, hogy ezeket a sebeket halálodig hordoz­tad, a szívedre befolyással voltak, életedet rövidítették meg! Még csak annyit se tettem, hogy levelet írjak Neked, s amikor talál­koztunk, másról beszéltem. Szán­dékosan, hogy lásd, mennyire sem­minek tartom a Téged ért táma­dásokat. S nem tehettem másként, Mihály. Magunkhoz hasonló, büsz­ke természetű emberek számára kínos a helyzetbeli obskúrus előny, ostoba, véletlen szerencse érzése és éreztetése és ízlésünk ellen való minden vigasztalás. Te is tudtad bizonyára, hogy nem tehetem meg, fájt volna, ha megteszem — mint ahogy fájt talán, hogy nem tettem meg. Egyik esetben a részemről való feltételezése fájt volna annak, hogy Hozzád felérhet ilyesmi — a másik esetben talán a Veled érzés hiányának látszata fájt. Érthetet­len az emberi lélek és csak az Is­ten látja a helyes utat, elhunyt Barátom. Most késő. Neked immár mind­egy, Mihály, nekem nem. Amit nem mondtam el élőszóval, elmon­dom így, hogy kínzott üldözteté­sed és nem tettem érted semmit, amikor tehettem volna, és hogy valahogyan bűnösnek érzem ma­gam hirtelen elmenésed tragédiája körül. Tán nem enyhítettek volna szavaim sebeiben, amik, bárha tagadtad is, voltak, de enyhíthetik az önvádat, mely az ittmaradottak­­nak lelkében él, jóllehet a munka hiábavalóságának utólagos meg­állapítása a kötelességmulasztás vádja alól nem menti fel a tuda­tot, amely szenved. * Pedig Te felmentettél már ak­kor, megértettél és felmentettél. A mi büszke, tartózkodó barátsá­gunkban nem volt megengedve semmi ellágyulás; egymás között és magunkban szigorú tárgyilagos­sággal mértük magunkat; csak a nagy dolgokat céloztuk beszélgeté­sünkben, a jövőt; büszke ivekként magasodtunk a magunk kis dol- 7 Új kiadásban, ismét kaphatók! MR SR KIM Bővített, illusztrált kiadás. Karinthy művészete halha­tatlanná tett egy egynapos, kérészéletre szánt műfajt: a­­ krokit, az újsághasábokra hir­telen és igénytelenül odave­tett vázlatot, m­iben az új­ságolvasó csak a kacagtató elmésséget ért rá észrevenni, az könyvbe összegyűjtve a páratlan stílusművészt, a ko­moly gondolkozót és az em­beri lélek kitűnő ismerőjét ‚ revetél la. Ara kötve . . . 16.— pengő Kft HAJÚ Karinthy Frigyes válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye. A magyar elbeszélőirodalom remekel.­­Mag.js£eník dec. 1-én Megtekinthetők minden köny­vesboltban. Uj Idők Irodalmi I­­­ntézet Rt. (Singer és Wolf­­ner) kiadása, Budapest. J. H. VUILLEUMIER Reménytelenül Egy igaztalanul megvádolt, bör­­tök­bejuttatott falusi tanító regé­nye. Hertelendy István fordítása­ira kötve...................17.60 pengő . STIL BÁRDOS ARTUR A site mielgiai Egy könyv a dramaturgiáról, szín­játszásról, színészekről, a nézőtér és színpad kapcsolatairól. Ára díszkötésben . . 27.50 pengő AJ S K. I A W. B. SEABROOK A bűvös sziget Az exotikus Haiti sziget négerjei­nek őserdei babonái, halottidézés, boszorkánymesterség, fekete má­­gia, emberevés, regényes elbeszé­lése dr. Szerb Antal fordításában. Ára stötve..................14.50 pengő D­L­S

Next