Ujság, 1943. november (41. évfolyam, 248-264. szám)

1943-11-21 / 257. szám

R»zzae!É«i!a [aSSS * száraz, földszinti raktárban. Fel­­d tétlen biztonsági Felvilágosítás- Dénes és Heisler szállító, Bp., V.,­­ Pozsonyi­ út 12. T. 110-526, 121-420 El­­­I jÉlMiZiOO1 H810 sem feledkezték meg arról, hogy ezt a jövendőt megépíteni, iga­zán alkotnia csak a rend funda­mentumán lehet. A háborúból a békére való átmenet amúgy is jelent bizonyos­ válságot gazda­sági, szellemi életben s az em­berek lelkivilágában is. A há­ború tüzei még fehéren izzanak, de erre az átmenetre is gondolni kell, szervezetten és jól felké­szülni rá, előre fegyelmezni ön­magunkat, a majd jelentkező lá­zak ellen minél­ szélesebb rétege­ket immunissá tenni. Ezért is k­­enek a jövendő tiszta ké­pei, jövendőé, amelyért tűrni kell, amelyre várni jó s amely megér minden megfeszített mun­kát, lemondást és áldozatot. özv. dr. Vadnai Béláné felesége és Zsuzsa leánya a maguk, szülei, test­vérei és rokonsága nevében megren­dült szívvel tudatják, hogy dr. Mnai Béla november 19-én, 49 éves korában, hirtelen elhunyt. Temetése 21-én, vasárnap délben 10. órakor lesz a farkasréti temetőben a református egyház szertartása sze­rint. Az Óbudai Fehérítő-Festít és Im­pregnáló Gyár Rt. igazgatósága és felfigyelő bizottsága mélyen megren­dülve tudatja, hogy Mii Béla a vállalat igazgatósági tagja, rövid szenvedés után elhunyt. Az elhunyt emlékét, aki vállalatunk felvirágoztatása terén nagy munka­tel­jesítmény­ével, széleskörű tudásával és rendkívüli energiájával múlhatatlan érdemeket szerzett, hálás kegyelettel fogjuk megőrizni. Az Óbudai Fehérítő-, Festő- és Im­pregnáló Gyár Rt. tisztviselői kara és munkásai mélyen megrendülve tudat­ják, hogy a vállalat igazgatóségi tagja Vadnai Béla rövid szenvedés után elhunyt.­­ Az elhunytban a vállalat tisztviselői­­ és munkásai atyai jóakarójukat vesz­tették­­. Meleg szívének és sugárzó szellemének emlékét hálás kegyelet­tel fogjuk megőrizni. Vágó Mátyásné is. Balla Berta úgy a maga, mint gyermekei, unokái, a rokonok és jóbarátok nevében, is mély fájdalommal tudatja, hogy M­eretelt férje, 48 é­ven át hűséges élettársa Ili M­átyás ▼olt bankár életének 77. évében, f. hó 19-én hosz­­szas szenvedés után elhunyt. Teme­tése vasárnap, f. hó 21-én, déli 12 ó­rakor lesz a rákoskeresztúri teme­tőben. Rés­ztlátogatások mellőzését kérjük. Minden külön értesítés helyett. Dr. Geiger Samu és fia, Tamás, megtört szívvel jelentik, hogy dr. Geiger Loraié szül. Láng Erzsébet az imádott hitves és édesanya, f. hó 20-ának hajnalán, kimondhatatlanul boldog házasságának 20. évében, visz­­szaadta nemes lelkét Teremtőjének. Gyászolják fivérei: Láng Ödön és Láng Rezső, sógorai, sógornői, rokon­sága és n­agyon sokan, kik becsülték és szívből szerették. Utolsó útjára f. hó 22-én, hétfőn délben órakor kisérjük a rákos­keresztúri Ur.­temető halottasházából. Áldott legyen drága emléke! i Fájdalomtól megtört szívvel tudat­juk, hogy a legdrágább, legönfeláldo­­zóbb édesanya, nagyanya és rokon, ÖZV. Kinzig Lajosné szül. Ruspice Jómő november hó 18-án 82 éves korában csendesen elhunyt. Temetése november 21-én, vaaásnnap délután 2 órakor lesz a rákoskeresz­túri új temetőben. Adjon a jó Isten fáradt testének örök pihenést. Gyászolják: Goldberger Gézáné Ju­lia, Imre, József, Pál gyermekei, veje, menye, Gyuri egyetlen távollevő unokája és Anna. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1948 NOVEMBER 11 RÖVID VOLT AZ IDŐ... Irta HŰVÖS CORNÉL 191® november 21. Huszonhét esztendő választ el bennünket ettől a szeles, esős, őszi éjszakától, ami­dőn 68 éves uralkodás után örökre lehunyta acélszürke szemét I. Ferenc József. Hosszú volt az út, amely az autokratikus eszme ellen lázadozó 19-ik századból idevezetett a schön­­brunni kis hálószoba egyszerű, fe­hér kadétágyához, hosszú és görön­gyös, csupa gonddal, gyásszal, csa­lódással és lemondással szegélyezve. S míg az öreg arc ráncai a halál hűvös tapintása alatt lassan ki­simultak, valahol kint, a didergő császárvárosban és még távolabb, a tiroli hegyek között, Galicia fekete sarában és Zágrábban, meg Pólá­­ban, a Hradzsin felett és a Wawel tornyai körül, végzetesen megren­dült valami, egy hajdanában min­dent összefogó, de az idők során tartalmában megfogyatkozott, na­gyon régi és nagyon fáradt gondolát: a Gesamtmonarchie. Nem akarunk ezen a késő őszi év­fordulón, amidőn a földgolyó, úgy mint akkor, ismét csak lángban áll, visszanyúlni az elmúlt évszázadok gyakran oly vigasztalan adathalma­zába, a­mint már annyian közü­lünk, mikroszkóp alá venni az „összbirodalom“ halálos betegségé­nek kórokozóit: túl messze kellene mennünk, nem csupán a bécsi kon­gresszus zsibongó vanity­­air-jéig, amikor a Hausmacht két ember, az osztrák Metternich és a francia Talleyrand jóvoltából látszólag — de csak látszólag — a legszilárdab­­ban­ állta a vihart, hanem talán még távolabb, Austerlitzon és a wagrami réteken keresztül Észak-Itália völ­gyei felé s innen is tovább, a 18-ik századbeli Párisba, ahonnan először indult el hódító útjára a nép és a szabadság egybeforrott eszméjének modern fogalmazása. Nem, nem akarunk elakadni letűnt idők törté­nelmi összefüggéseinek útvesztőjé­ben, hanem csupán megkeresni egyetlenegy ember — a schönbrunni halott — sorsában az elemeit annak az örök ellentétnek, amely ma Ugyanúgy, mint régen, egymással szembeállítja a múlt tapasztalatai­ban gyökeredző és a jövő titkaiban fürkésző, a „reakciós “ és a „haladó“ életszemléletet. Amikor TRÓNRA LÉPETT, a forradalom szele már végigvihar­­zott a monarchia népei felett. Az előd, I. Ferdinánd, udvarával együtt Innsbruckban várta a híreket a háborgó császárvárosból. Ekkor aratta Radetzky a monarchia utolsó nagy győzelmét Castozzánál: a nyu­galom látszólag visszatért a tarto­mányokba, Milánó, Prága, Krakkó és Bécs utcái elcsendesedtek — a magyar szabadságharc hősei még mindig dicsőségesen dacoltak Win­­dischgrätz seregeivel — és az ud­vartartás átköltözött Olmützbe. 1848 december 2-án Ferdinánd át­adta a hatalmat tizennyolc éves unokaöccsének. A szertartás végén az új császár meghajtotta térdét a távozó Ferdinánd előtt. Ez tétova mozdulattal magához ölelte őt és szégyenlős­­mosollyal, Hofdialekt­­ben így búcsúzott ele: „Aber das ist fa gern g’schehn, Franzi, s’macht ja nix, musst es hall besser machen, als ich ...“ Egy félévvel rá Görgey ■Világosnál letette a fegyvert. Nem Windischgrätz győzte le a magyar szabadság vértanúit: „Es war ein Sieg von Russlands Gnaden“, mon­dotta Bismarck. De nemcsak a magyar nemzet, hanem az egész birodalom türel­metlen polgársága is ebben a vér­­zivataros esztendőben vesztette el a jövőbe vetett hitét. Az 1848-ban megalakult Reichstag Kremsierben, a morvaországi kis városkában vesztegelt, hogy a Schwarzenberg­­kormány által előterjesztett Bundes­staatsverfassung alaptételeit meg­vitassa. Viktor Bibi, a kitűnő osztrák történész szerint ez a , tereziánus­­jozefinus szellemben megszerkesz­tett alkotmánytervezet vetekedett az 1791-es francia Assemblée Consti­tuante­ alkotásával. De minden más­kép történt, mint ahogy azt Krem­sierben gondolták. 1849 március 6-án éjjel Stadion gróf közölt­e, hogy a császár a gyülekezetet feloszlott­nak tekinti és hogy Frankfurtban már le is mondta az osztrák Reichstag delegátusainak részvételét a Német Szövetség frankfurti par­lamentjének ülésein A haladó szer­­­lemű kremsieri képviselők, akik nemrég közkegyelemmel szabadul­tak ki börtöneikből, ismét a csá­szári titkosrendőrség keze alá ke­rültek. A kremsieri éjszaka után már csak egy erőforrás maradt, amely esetleg ellenszegülhetett a császár egyeduralmának: a bécsi kormány. 1851-ben Ferenc József ezt az utolsó akadályt is elhárította, ami­dőn a Reichsrat­t e testület a régi udvari kancellária jogutóda volt — elnöki méltóságát saját magára ru­házta és az osztrák kormányt alá­rendelte ennek a szűkkörű tanács­kozó szervnek. A bécsi minisztérium ettől a naptól kezdve már csak né­hány ügyefogyott „Resserth­ef“ szárnyaszegett gyülekezete. A felül­ről irányított államcsínyt nem vala­milyen feudális gondolkozású arisz­tokrata szervezte meg; értelmi szer­zője Kübeck volt, a nép gyermeke, der Schneidersohn aus Iglau, ein Lakat mit Verstand. „A parlament és a­ független kormány amolyan francia-angol találmány, s mint ilyen, számunkra elfogadhatatlan“ — mondotta a szívós, törtető reak­­cionárius, akit Ferenc József rövid­del rá saját helyetteseként a Reichs­rat élére állított. A hatalom szálai most már egy kézben voltak. Ekkor következik három , DÖNTŐ FONTOSSÁGÚ külpolitikai esemény. Az első: 1855-ben Anglia és Fran­ciaország legyőzik II. Sándor cárt A krími háborúban Ausztria ugyan nem vett részt, de határozatlan két­felé néző politikájával elvesztette a Romanovok és egyúttal III. Napó­leon rokonszenvét is. A második: az északolaszországi háború. 1859-ben Solferinónál a Bonaparte-család hetven esztendő leforgása alatt immár másodízben űzi ki Itáliából a császári seregeket A harmadik: Königgrätz. A porosz­­osztrák háború 1866-ban csak hosz­szas huzavona után indult meg. Részleges mobilizáció, csapatok visszavonása, kimagyarázkodás, újabb fenyegető mozgósítás, határ­villongások: ordre, contre-ordre, désordre. Senki sem akarta ezt a háborút, sem Frigyes­­Vilmos, sem pedig Ferenc József, csak Bismarck. Amikor a felvonuló osztrák sor­katonaság fehér zubbonyai felbuk­kantak a látóhatáron, a bársony kesztyűs, de acélmarka kar teh­át megkönnyebbülten búcsúzott el az idejétmúlt frankfurti Német Állam­­szövetség laza körvonalaitól; most , mindenekelőtt a sziklaszilárd Nord­bund megalakítását tűzte ki politi­kájának céljául, sőt, ekkor talán már ennél is többet: az egyesített, Habsburg-befolyástól mentes német császárságot. „Ich will ja bies die Pferde retten, die ich zur Kriegs­bereitschaft der Artillerie gekauft habe“ — mentegetödzött Bismarck, s kitört a háború. Königgrätz után az örökös tarto­mányok hangulata ismét elromlik. Úgy, mint 1848-ban, ÚJABB POLGÁRHÁBORÚ veszélye fenyeget. A bécsi polgárok házaik falán krétával glosszálják a háborús eseményeket: Die Freiwilligen haben kein’ Knopf, Die Generäle haben kein’ Kopf, Die Minister haben kein’ Hirn — So müssen wir alles verlieren. Még egy év — Miksa császárt akkortájt végezték ki Mexikóban Porfirio Diaz mezítlábas katonái — és itt a kiegyezés Magyarországgal. Szent István birodalmának ismét koronás királya van és a megbékü­­lés hangulatában Bécs is megkapja a rég várt (és Kremsierben elbuk­­tatott) polgári alkotmányt. 1871: Sedan­ Albrecht főherceg a porosz-francia háború kitörésekor még azt jósolta, hogy közeleg a má­sodik leipzigi Völkerschlacht, de ez­úttal Bonaparte győz és Habsburg­ megszabadul a porosz lidércnyomás­tól. A főherceg tévedett. A versail­­lesi tükörcsarnokban megszületett a Német Birodalom, Habsburg, ,bár nem vett részt a háborúban, ismét csatát vesztett, mert végérvényesen kirekedt a német-római császárság ha­talmi köréből. 1873-ban, noha Anglia kívül ma­rad az új koalicióból, újból feléled a Szentszövetség: ekkor jön létre az osztrák-német-orosz „Dreikaiser­palet“. De már öt évvel később, Bosznia-Hercegovina okkupációjá­­nak esztendejében, a cár kilép a szövetségből s helyét 1882-ben Itá­lia foglalja el. S most jönnek a családi tragé­diák, Rudolf,­ Erzsébet, s végül 1914 június 28-án Ferenc Ferdinánd. És megindul a habsburg-lotharin­­giai ház utolsó háborúja. GYERMEKKORÁNAK hétköznapjai felett mindent elborító árnyékként morózus nagyapjának, I. F­erencnek emléke lebegett. Ott nőtt fel a Hofburg komor falai kö­zött, ahonnan Ferenc, „a Gotter­halte császára“ igyekezett mind­azt eltávolítani, ami Mária Teré­zia és II. József haladó optimiz­musának emlékét őrizte. „Ich mag das nicht“ — ez volt a nagyapa mindig visszatérő mondása. Ez a fanyar, mélyszemü, magashom­­lokú és finomkezű mizantróp gyűlölte a terézianizmus és jozefinizmus Voltaire meg Rousseau bomlasztó szellemében fogant sza­­badelvűségét. Gyűlölte és félt, hogy az uj idők szelének forgatagában meginog Habsburg, hogy a polgár­ság és a nemzetiségek nagykorúso­­dásaimak egyre erősbödő üteme meg­remegteti a mesterművet, amelyet Miksa, Lipót és Szavojai Jenő épí­tettek fel. „Ich mag das nicht“ — hajtogatta konokul s ,keserűen le­gyintett, mert mióta a napóleoni­­győzelmek viharában lemondott a német-római császári címről, talán sejtette már, hogy az a mag, amit a Korzikai Európa csataterein el­vetett, kikéi s nem csupán száz na­pig, hanem száz évig lombosodik,­­míg árnyékában elsorvad az össz­­birodalom életereje. Ez a két ellen­tétes hajtóerő, az európai szabad­­elvűség ébredése és Ferenc császár konok reakciója determinálják Fe­renc József ifjúkori világszemléletét. Trónralépésétől Königgrätzig nagy­bátyja politikai hagyatékát ápolja, az autokratikus államépület repedé­seit betapasztja és változatlanul hisz egyeduralkodói elhivatottságában: „Von 1859 bis 1866 war er der Ge­fangene einer Illusion“ — mondja Karl Tschuppik. Szebasztopol, Solferino, König­grätz és Sedák: keserű csalódások, amelyek örökre eloszlatják Ferenc József álmait. Most már ő is érzi, hogy a gát nem elég erős, a szökőár feltartóztatásához és hogy az oszt­rák császár már nem „der Schwert­­arm der Kirche“. Mert Szebasztopol­­nál és Solferinónál győzött a racio­nalista, szabadelvű nyugat, König­grätznél és Sedannál pedig a pro­testáns Poroszország. Ebben az évtizedben kezdődik életének nagy fordulata. A múlthoz konokul ragaszkodó autokratikus szemlélet meghátrál a jövő fejlődése felé száguldó polgári és nemzetiségi eszme elöl. Ferenc József irányt vál­toztat és a politikai fejlődés nyomá­ba szegődik. A monarchia népei előtt megnyílnak az alkotmányos élet új formái. Csodálatos prosperitás, ha­talmas gazdasági és kulturális újjá­születés jelei mutatkoznak. Sorsának ebben a szakaszában már csak egy­szer fordul vissza a régi irányba, amikor a lombarido-veneziai tarto­mányok elvesztése feletti ön­vá­daskodásában délkelet felé pil­lant és Bosznia—Hercegovina okkupációjában véli felfedezni a méltó kárpótlást; nem látja azt, hogy a balkáni háborúk soro­zata tulajdonképpen ugyanannak a szabadságvágynak a megnyilvá­nulása, mint amely kiűzte őt Milá­nóból, Velencéből és Németország­ból. Bosznia—Hercegovina bekebe­lezésével a halálos kórság megkezdi romboló munkáját. A Gondviselés megóvta Ferenc Józsefet attól, hogy megélje ennek beteljesülését. Életének utolsó napjait régi élet­módjához hűen lelkiismeretes, szor­galmas munkában töltötte. Amikor erői végkép megfogyatkoztak és or­vosai 1916 november 21-én ismét ágyba parancsolták, ezekkel a sza­vakkal búcsúzott Ketterltől, az öreg komornyiktól s egyúttal hosszú, szomorú életétől: „Morgen um eine Stunde früher wecken ... Meine Ar­beit ist noch nicht fertig... De Zeit war zu kurz ...“ Valóban rövid volt az idő? — Ki tudna ma erre a tragikus kérdésre válaszolni? Az év legnagyobb sikerű regénye RENAISSANCE Megjelent és minden könyvesboltban, vala-­­­mint IBUSz-pavilonban kapható­­ Robinson írójának műve: Defoe: Bob kapitány a tengerészet hőskora Defoe: Bob kapitány gyalogszerrel a sötét Afrikán át Defoe: Bob kapitány harcok, küzdelmek, hősi tettek Defoe: Bob kapitány kaland, izgalom, utazás Defoe: Dob kapitány ifjúságnak és felnőtteknek 150 oldal, képekkel, kötve 8.20 P.

Next