Ujság, 1943. december (41. évfolyam, 265-289. szám)
1943-12-25 / 285. szám
— Mesterem, az estély fényesen sikerült ! — lelkendezett, mert mint igazi műárus tudta, mikor kell lelkendezni. — A lapokról természetesen gondoskodom . . * * Holnap egész Páris erről fog beszélni . . . Munkácsy egykedvűen hallgatta . . . Egész Párist mely valamikor a képeiről beszélt . . . Sedelmeyerből áradt a szó. — A hangverseny tökéletes volt. És a ruhák ! Tortoni! Minden! Minden! Közelebb hajolt a házigazdához: — Hol van Liebermann? Jöjjön, keressük meg . . . Munkácsy legyintett: — Elment . . . Túlhangosnak találta a társaságot . . . A műkereskedő nevetett: — Különc, bogaras emberi . . . De igazi művész! És csalhatatlan szeme van! Még csak ez kellett szegény Munkácsynak, még csak az hiányzott, hogy ezt is hozzávágja valaki torzonbozz, nagy fejéhez! És éppen Sedelmeyer! Hiába csábította a műkereskedő, hogy igyon vele egy pohár pezsgőt, nem volt kedve inni. Csak lézengett létek nélkül a termekben és szalonokban, csak éppenhogy válaszolt gépiesen a hozzá intézett kérdésekre. legjobban szeretett volna megszökni az emberektől, a vendégeitől, ellenállhatatlanul húzta valami a műtermébe, a Vanemaker-leány portréjához, mint a gyilkost vonzza véres áldozata a tett színhelyére . . ..De nem mehetett, nem sérthette meg a vendégeit . . . Madame Chaplin észrevette, hogy bántja valami: — Mi történt? Rosszul érzi magát? — Óh, dehogy! Az a fontos, hogy maga jól mulasson, drága! A felesége is aggodalmaskodott: — Kimerültnek látszol, Miska... Keserűen vonta le a szája szélét bajusza alatt és mosolyogni próbált: — Úgy látszik öregszem . . . Megvárta a hajnalt, amíg a vendégek mind elmentek, a dámáktól udvarias bókkal búcsúzott, az uraknak köszönetet mondott, hogy megtisztelték, Komáromi Mariskának fényes jövőt jósolt a pesti Operaháznál, Reményivel, aki Liszt Ferenchez készült, üzenetet küldött a jóbarátnak és lopva aranyakat csúsztatott a cigányok markába, a kialkudott tiszteletdíjon felül, nagyon lopva, hogy a felesége észre ne vegye . . . Már csak Rippl-Rónaiék voltak hátra, akik kötelességtudóan és a büffé iránt érzett molhatatlan szerelemből utolsóknak maradtak. Azokat nem engedte hazamenni, leült közéjük, nyelt egy-két falatot, egy korty pezsgőt ivott és kényszeredetten majszolt egy opálos ananász-szeletet, mialatt a honfitársak bohóságait hallgatta. De felugrott hirtelen és mint egy eszelős, úgy kiáltotta el magát: — Fiuk! Gyerünk a műterembe! Fürgén sietett előre, azok négyen alig tudták követni. A Vanemakerleány portréja előtt körülálltak, mint tanítványok az apostolt, mint gyermekek az apát, mint csodáivá rók a szentet! Ott álltak a kép előtt és a Mester hadonászott: — Nézzétek! flát nézzétek! . . Liebermann azt mondta, hogy nincs befejezve! ... Az arc úgy hat, mintha nem volna kész!Koroknyai Ottó talált magára leghamarabb— Bolond! Beképzelt bolond’... Pekár diplomatikus maradt: — Érthetetlen! És Szomory a maga fiatalos hevével : — Nyilván irigyli a Mestert! Csak Rippl-Rónai nem szólt semmit. A portrét nézte és hallgatott. Ő csak akkor nyilvánított véleményt, mikor már az utcán voltak, hazafelé bandukolva a havas reggelen. — Liebermannak van igaza! —jelentette ki öntudatosan. — Az arc úgy hat, mintha nem lenne befejezve . . . Munkácsy akkor már királyi ágyában feküdt, selyem hálóingben, a selyem párnák között. De nem jött álom a szemére. Fázott. Pedig jó meleg volt a hálószobában . . . Nagybányát becézik ezen a néven. De mért volna magyar Barbizon a szatmármegyei bányaváros? A francia Barbizon nem is város, hanem szerény városképű falu a fontainebleaui erdő szélén. Annak az erdőnek köszöni nagy hírét a francia Barbizon, mert 1830 óta az évtizedek hosszia során az erdő kedvéért lakták Barbizont Franciaország legtehetségesebb festői. De maga az erdő nagyon más, mint azok az erdők, amelyek a magyar Barbizont környékezik. A fontainebleaui erdő lapos, de hepehupás földön terül el. Hatalmas erdő, kilencven egynéhány kilométer a kerülete, homok és máladozó homokkő a talaja s benne a növényi és ásványi világ különösségei — csodásnak is mondhatnék—olyan bőségben és olyan, szinte számításszerű változatosságban fordulnak elő, mint nagyobb méretek közt, az amerikai nemzeti parkokban. Kátránnyal feketére itatott és autók szakadatlan járásától kisimított utak vonulnak rajta minden irányban , keresztülkasul. És az utak mentén egyre különösebb képződmények állítják meg az utast. A Pharamond az erdő legvénebb tölgyfája. Csaknem másfélezeréves, ha a helyi hagyománynak hinni lehet. Roppant fa, amilyen valaha a mi Normafánk lehetett. De a facsodáknál is nevezetesebbek az erdő kőcsodái. Az eső, meg a szél fantasztikus alakzatokká faragta a könnyen múló homokkősziklákat. Barlangokat vájt beléjük a csepegő víz, a nép síró szikláknak nevezte őket és rájuk fogta, hogy vizük meggyógyítja a szembajosokat. Más sziklákat emberformájúvá alakított az idő, ismét másokat úgy lazított meg összefüggésükben, hogy roppant tömegüket a szellő is megmozdítja, de az egyensúlyhelyzetük körül nincsen baj. S ott van a Gorges d'Aprémont-nak nevezett sziklarengeteg, éppen a Barbizonba vivő útmentén, amelyben olyan mélyre süllyedt a talaj, hogy a belőle kiálló sziklák hatalmas hegyeknek tetszenek. A természetnek mindezek a képletei szinte inkább régi kultúra maradványainak hatnak, semmint a természet önkénytelen alkotásainak. S az egész fontainebleaui erdő olyanforma, mintha úgy ültették volna s tisztásait a polgári ízlésnek megfelelő, törpéket ábrázoló kis szobrok helyett fantasztikus edőalakzatokkal népesítették volna be. Nem is ezeket az idegencsábító különösségeket festették meg a barbizoniaknak nevezett festők. Aki ezt az erdőt járja, lépten-nyomon ráismer Corot, Millet, Rousseau és társaik témáira. Fáikra és facsoportjaikra és egükre és felhőikre és arra a finom párájú levegőre, amely úgy fogja be alakzataikat, mintha az erdő kihűlő lélegzete volna. Ezt festették akkor, mikor a fontainebleaui erdő útjai még nem voltak olyan kátrányszagúak, mint azóta. És ezt festette kései tanítványuk, a magyar Paic László is, Munkácsy Mihály legjobb barátja, aki olyan fiatalon fejezte be fájdalmas életét. Az ő képeinek motívumai is föl-föltűnnek: a békalakta víztócsák, amelyeket annyira szeretett festeni, az erdő sűrűjébe mélyedő fasorok s a fák között az alkonyodó ég vörössége. Ilyen motívumokban ma is kimeríthetetlen a fontainebleaui erdő s ez a tulajdonsága vonzotta oda annak a korszaknak legjava festő tehetségeit, akik a természet újrafelfedezésében látták művészetüknek célját és a műterembe zárkózás hosszú évtizedei után a természet szabadságában igyekeztek megújhódni. Barbizon megszentelt helye lett az újabb francia művészetnek. Ma is olyan szerény kis falu, mint egykoron, de azok a házak, amelyekben hajain nagy művészei laktak, nagyobbrészt múzeumok és egykori lakóik ereklyetárgyait őrzik bennük. Barbizont fogalommá az tette, hogy egy időben csupa nagy tehetség dolgozott benne, csupa utat nyitó és utat tágító nemes művész, olyan férfiak, akik mint emberek is méltók voltak egymáshoz, akik művészi féltékenykedés helyett egymás szerető barátai és gyámolítói voltak. Az ilyen érzelmi közösség hatalmas összetartó erő, de olyan igazi művészek kellenek hozzá, akikigazi emberek is. A magyar Barbizon alapító művészei is ilyenek voltak. Egymás testvérei művészeti törekvéseikben és barátok kint az életben. Együtt indultak el a nagybányai természet fölfedezésére. Barbizonra ők akkor aligha gondoltak, de nem is gondolhattak, mert annyira más Nagybánya, mint Barbizon. Ha epiez kis falu, Nagybánya igazi város. Ha Barbizon házai az erdő szélén sorakoznak, Nagybánya utcái erdőbe torkolnak. Ha a fontainebleaui erdő mintha mesterséges tenyészet volna, Nagybánya erdei ősi teremtményei a természetnek. Ha Barbizon körül lapos a világ, Nagybányának csaknem a szivébe nyúlnak bele a hegyek. És milyen hegyek! Sötétzöld erdővel borított kúpok, megannyi megszelídült, az emberhez hozzáidomodott vad ki-, törése az egykor lázadozó föld mélyének. S ezek a hegyek — a gyönyörű Kereszthegy, a kedves Virághegy — a városnak olyan részei, mint akár a házai. Minden utca végéről, minden ház, ablakából rájuk lát az ember. Csodálatos emberi település. Az erdők hűvössége úgyszólván benne lakik a városban és illatát a város rossz szagain keresztül is érzi az ember. Nagybánya nemcsak azt jelenti a művészeknek, amit Barbizon: az erdő szomszédságát, mert erdeihez hozzátartozik maga a város is jellegzetes épületeivel. Ezért van az, hogy az ember benn a városban is minduntalan olyan motívumokkal találkozik, amelyeket a nagybányai első festőnemzedék képeiről ismer, Ferenczy Károly, Thorma János, Réthi István, Iványi-Grümwald Béla festményeiről. Emlékükkel tele a város. A messziről jött ember mély megindulással követi a mutató ujjat, amint a Virághegy felé irányul, amelynek gerincén és oldalán halhatatlan képei születtek Ferenczynek. Ferenczy Károly képein elevenült meg Nagybányából legtöbb. A református templom annyira jellemző kupolája tornyát iktatta bele a magyar művészet történetébe. S nagyobbszabású és leghíresebb festményei mind Nagybánya szépségét magasztalják. A ház, amelyben lakott és amelynek kertjében annyi emlékezetes képét festette, a bűbájos Klastrom-rét szomszédságában állott és áll ma is, csak másművész a lakója. Onnan rándult ki a szabad természetbe, legszívesebben a Virághegyre és festette rajta remekműveinek hosszú sorát, elsőül talán a „Hegyi beszéd** két változatát. Egyéb főművei is Nagybányát és közvetlen környékét örökítik meg. A „József és testvérei“ a bányaváros bányáiétól megszinesedő vizét, a Zazart és tájékát, a „Három királyok“ és az „Ábrahám áldozata“ az erdők zöld titokzatát, a „Márciusi est“ a nagybányai koratavasz csöndes mélabását. Az idősebb festők, akik növendékfestő korukban úgyszólva tanúi voltak e kének keletkezésének, pontosan tudták mindenik kép születésének , a helyét. Nagybánya régebben — 18% előtt — bányaváros voltának köszönhette kirél. Nem is utolsó érdekesség a bányászélet és a bányamivelési De bányavárosa van Magyarországnak több is, mint ahány erdeje is, olyanszerű kis helysége is, mint Barbizon, bőven akad nagy Franciaországnak. Amije nincsen a világ semmi tájának, az az a művészcsoport, amely működésével megszentelte a Barbizon nevet és világraszólóvá tette az újabb francia festőművészet hírét. Kisebb mértékben ugyanezt köszönheti Nagybánya is azoknak a nagy művészeknek, akik falai között éltek. Általuk él Nagybánya az ország műveltjeinek köztudatában. Ebben rokona "Nagybánya " Barbizonnak s ez ad értelmet a „magyar Barbizon“ elnevezésnek. Azt jelenti ez a két szó, hogy Nagybánya látta megszületni a magyar festőművészet egyik legdicsőbb korszakát, minden eljövendő, talán még dicsőbb korszakának előkészítőjét és elődjét. A MAGYAR BARBIZON írta ELEK ARTÚR ÚJSÁG SZOMBAT, 1143 DECEMBER 29 Szomorodni írta Innocent-Vincze Ernő Én fáradt vágyakkal járom a nagyvárosi utcát. Néha olyan érzéssel, mintha mozgójárda futna alattam. Ilyenkor mindig úgy megyek egy pár lépést, ahogy vidéken, csuszszanva, tapadnak a tarlón, hogy ne szúrja a tors a talpukat. Ez az út nem föld. És én a földet szeretem, a földön szeretek járni, nem kövezeten. Ezzel az érzéssel értem haza. (Régen volt ez, diákkorom idején.) Nem volt otthon senki. Anyám és húgom tánciskolába mentek, öcsém moziban volt. Egyedül ültem a sötét szobában. Apám megjött és benyitott hozzám. A sárgás villanyfény úgy sütött be az ajtón, mint az őszi napsugár. — Szervusz. Egyedül vagy? — Igen. Egyedül. — Gyere vacsorázni. — Megyek. Csendesen ettünk. Apám nem beszélt, de a szemében fel-felvillant valami. Láthatóan gondolkozott, kimondja-e? Aztán megszólalt . — Gyere velem valahová! — Elmenni, most? Este van. — Hát aztán? Kölyök az idő. — De én már úgy jöttem haza, hogy nem megyek sehova. Mindjárt lefekszem. — Máskor mindig későn jársz haza. Éppen ma akarsz lefeküdni, mikor én hívlak? Rám mosolygott kedves, öreg szemével, hátrafésült ősz hajával. Láttam rajta, hogy nem tud ma itthon maradni. — No, jössz? — Jövök, hogyne jönnék, de hová megyünk? — Majd csak találunk egy jó helyet. A villamoson megbeszéljük. Öltözz gyorsan. Elmentünk. Be a városba, a messzi dunaparti villából, ahol laktunk. — Hát most hová? — kérdeztem. — Színházhoz, mozihoz későn van, az éjjeli mulatókhoz még korán. — Nem is oda vágyom. Gyere egy jó kávéházba, ahol cigány van. Bementünk egy körúti kávéházba. Apám a borlapot kérte. — Ez jó lesz. Egy üveg szomorodni, édes, tokaji. — Egy szomorodni — ismételte a pincér. És elsietett. A cigány klasszikusat játszott. — A Tell Vilmos nyitánya —mondta apám és ragyogott a szeme. — Megismertem mindjárt. Vidáman nézett körül. A kávéház zajos volt, fényes, elegáns, forgalmas. Az élet mindennapi álorcájában lüktetett benne. A pincér hozta a bort. Töltött. Apám az első pohár után az asztalra feszítette a kezét és sugárzott. — De jól érzem magam. Lopva néztem körül, hogy észre ne vegye kiábrándult, kapott pillantásomat. Lomha törzsvendég-tömeg ült minden asztalnál, pihenő pestiek, a szokott beszédmoraj, a szokványos Tell Vilmos dübörgöit. Minden arcon a megszokás enyhe közömbössége ült. De apám szinte felkacagott. — De ,jó ez a borocska! Igyál, fiam! Cudarul drága, de hát egyszer mulatok a fiammal. De haragudna anyád, ha tudná! Én csábítottalak el. Látod, ilyen lump apád van! A drága öreg „lump“ kristályvízzel itta a bort, én, az elcsábított fiú, tisztán. — Most pedig rágyújtok egy Regáliára, pedig megfogadtam, egy hétig nem szívok. Vasárnap megártott. No, de ma mulatunk, vagy mi a szösz? Apám rágyújtott és nagyon élvezte a szivart. Én cigarettáztam és őt figyeltem, hogy issza a cigányzenét, hogy tömjénez bodros füstlengetéssel a csillogó lámpák felé és a szomorodni, hogy áttüzel az arcán. A pincér borravalós mosollyal töltögetett és álmos szemében megkülönböztető tekintet ült. Mert apámról most nem látszott a beosztott minisztériumi fizetés, az elsejei számla, a sok kis gond, még az sem rítt le róla, hogy nem mindennap engedheti meg magának ezt a kis kiruccanást, nem látszott meg a csiptetőjén, hogy komoly, tudományos könyveket olvas esténként a díványon, most fiatal volt a fáradt nyakkendőjével is, ringó ősz fejével a cigánymuzsika trilláin. — Fiatal mérnök koromban Sárospatakon de sokat ültem így esténként az Ábrisnál...—kezdte — Azért is mentem most, a nyáron, a szabadságom alatt, megint Sárospatakra. Láttad volna, hogyan fogadott az Ábris! Húsz évvel öregebb, mint én. De még emlékezett rám. Sőt! Amint iddogáltunk, más is eszébe jutott. „Tekintetes ar“, mondta, „én még emlékszem ám, hogy kivel mulatott akkor! Az Angela volt, a kasszislány.“ Apa tekintete végigfutott a kenyereslányon, aki elment mellettünk. — Derék, szép szőke lány volt! Nem ilyen, mint ez! Egyik eskü sovány jókedvem támadt. Egész nap kint dolgoztam az árvédekezésnél, de este azért mégis elmentem az Ábrishoz. Mulattunk Angélával. A cigány, húzta. Én meg kivettem a nyakkendőmből az arany mell tűmet és betűztem a cigánynak. Hogy muzsikált! . . És másnap reggel még ágyban voltam, amikor már bekopogtatott a szállásomra. „Tekintetes úr! Visszahoztam ám a melltűt!** — Miért hozta vissza — kérdeztem tőle. — „Hát. . . arany! Nagyon jó kedve volt a tekintetes urnak, aztán gondoltam, hogy . . .“ — Ejnye, öreg, hát én azt magának adtam, nem veszem vissza! . . Nem is fogadtam el. Ott maradt nála. Hálálkodott nagyon. És most a nyáron mondta Ábris, hogy még mindig megvan az az arany melltű. öreg ember má a cigány, akkor is öregebb volt jóval, mint én, de még mindig őrzi azt az arany melltűt... Meghatott könny csillogott a szemében. A bor aranyos-sárgáin villogott. Ittunk.A cigány magyar nótát húzott. Apám vele dúdolta. Aztán hirtelen felém fordult. — Látod, fiam. Ez kell bekem, nem ahová is jártok. Színház, meg mozi, meg mulató, meg tudom is én... Nem érdekel engem. De igy elkvaterkáznii, visszagondolni Sárospatakra ... Szerettem volna látni a Kutyakaparót. .. De nincs már Kutyakaparó. Petőfi csárdája. A verse emlékére hívták így .. . Leomlott. Már csak az Ábrishoz járnak a pataki diákok . Elhallgatott az öreg és nedves szemmel nézte a pohárban csillogó szomorodni!. . Szomorodni! . . Cigánymuzsika mellett szomorodni ... Azóta tudom, honnan csöppent hetem ez a fájdalom, ez a csöpp szomorodni, amitől fáradt vágyakkal járom a nagyvárosi utcát. Édes, egyszerű, naiv élet, Abris, Angela, cigányos emlékek, pataki diákok . . szomorodni! Hová hullottam tán? . . . Hol ,vagy szomjrozni? . . . Riittuk a/, üveget az utolsó cseppig — Meg ne mondd anyádnak, hogy mulattunk! Neki csak egy feketét vallunk be! — mosolygott huncutul apám. Gyalog illemünk a Nyugatiig. Népes éjszakai utcán, világító fényreklámok között, talajtalanul - Olyanérzéssel, mintha mozgójárda futna alattunk ... És akkor hirtelen egy pár lépést úgy mentünk, ahogy vidéken csusszanva tapadnak a tarlón, hogy ne szúrja a tors a talpukat. Pedig az út nem volt föld. De mi a földet szerettük, a földön szerettünk járni, nem kövezeten. ■ * Holnap is,azután is, minden megy tovább. De az én szemem fátyolos A sarkában ott csillog jegy csepp szomorodni "