Ujság, 1943. december (41. évfolyam, 265-289. szám)

1943-12-25 / 285. szám

— Mesterem, az estély fényesen sikerült ! — lelkendezett, mert mint igazi műárus tudta, mikor kell lelkendezni. — A lapokról természetesen gondoskodom . . * * Holnap egész Páris erről fog be­szélni . . . Munkácsy egykedvűen hall­gatta . . . Egész Párist mely vala­mikor a képeiről beszélt . . . Sedelmeyerből áradt a szó. — A hangverseny tökéletes volt. És a ruhák ! Tortoni! Minden! Minden! Közelebb hajolt a házigazdához: — Hol van Liebermann? Jöj­jön, keressük meg . . . Munkácsy legyintett: — Elment . . . Túlhangosnak találta a társaságot . . . A műkereskedő nevetett: — Különc, bogaras emberi . . . De igazi művész! És csalhatatlan szeme van! Még csak ez kellett szegény Munkácsynak, még csak az hiány­zott, hogy ezt is hozzávágja valaki torzonbozz, nagy fejéhez! És ép­pen Sedelmeyer! Hiába csábította a műkeres­kedő, hogy igyon vele egy pohár pezsgőt, nem volt kedve inni. Csak lézengett létek nélkül a termekben és szalonokban, csak éppenhogy válaszolt gépiesen a hozzá intézett kérdésekre. legjobban szeretett volna megszökni az emberektől, a vendégeitől, ellenállhatatlanul húzta valami a műtermébe, a Vanema­­ker-leány portréjához, mint a gyilkost vonzza véres áldozata a tett színhelyére . . ..De nem me­hetett, nem sérthette meg a vendé­geit . . . Madame Chaplin­­ észrevette, hogy bántja valami: — Mi történt? Rosszul érzi ma­gát? — Óh, dehogy! Az a fontos, hogy maga jól mulasson, drága! A felesége is aggodalmaskodott: —­ Kimerültnek látszol, Miska... Keserűen vonta le a szája szélét bajusza alatt és mosolyogni pró­bált: — Úgy látszik öregszem . . . Megvárta a hajnalt, amíg a ven­dégek mind elmentek, a dámáktól udvarias bókkal búcsúzott, az uraknak köszönetet mondott, hogy megtisztelték, Komáromi Maris­kának fényes jövőt jósolt a pesti Operaháznál, Reményivel, aki Liszt Ferenchez készült, üzenetet küldött a jóbarátnak és lopva ara­nyakat csúsztatott a cigányok markába, a kialkudott tiszteletdí­­jon felül, nagyon lopva, hogy a felesége észre ne vegye . . . Már csak Rippl-Rónaiék voltak hátra, akik kötelességtudóan és a büffé iránt érzett molhatatlan sze­relemből utolsóknak maradtak. Azokat nem engedte hazamenni, leült közéjük, nyelt egy-két fala­tot, egy korty pezsgőt ivott és kényszeredetten majszolt egy opá­­los ananász-szeletet, mialatt a honfitársak bohóságait hallgatta. De felugrott hirtelen és mint egy eszelős, úgy kiáltotta el magát: — Fiuk! Gyerünk a műterem­be! Fürgén sietett előre, azok négyen alig tudták követni. A Vanemaker­­leány portréja előtt körülálltak, mint tanítványok az apostolt, mint gyermekek az apát, mint csodái­vá rók a szentet! Ott álltak a kép előtt és a Mes­ter hadonászott: — Nézzétek! flát nézzétek! . . Liebermann azt mondta, hogy nincs befejezve! ... Az arc úgy hat, mintha nem volna kész!­­Koroknyai Ottó talált magára leghamarabb­— Bolond! Beképzelt bolond’... Pekár diplomatikus maradt: — Érthetetlen! És Szomory a maga fiatalos he­vével : — Nyilván irigyli a Mestert! Csak Rippl-Rónai nem szólt semmit. A portrét nézte és hallga­tott. Ő csak akkor nyilvánított vé­leményt, mikor már az utcán vol­tak, hazafelé bandukolva a havas reggelen. — Liebermannak van igaza! —­­jelentette ki öntudatosan. — Az arc úgy hat, mintha nem lenne befejezve . . . Munkácsy akkor már királyi ágyában feküdt, selyem hálóing­ben, a selyem párnák között. De nem jött álom a szemére. Fázott. Pedig jó meleg volt a hálószobá­ban . . . Nagybányát becézik ezen a néven. De mért volna magyar Barbizon a szatmármegyei bányaváros? A francia Barbizon nem is város, hanem szerény városképű falu a fontainebleaui erdő szélén. Annak az erdőnek köszöni nagy hírét a francia Barbizon, mert 1830 óta az évtizedek hosszia során az erdő kedvéért lakták Barbizont Francia­­ország legtehetségesebb festői. De maga az­­ erdő nagyon más, mint azok az erdők, amelyek a magyar Barbizont környékezik. A fontainebleaui erdő lapos, de hepehupás földön terül el. Hatal­mas erdő, kilencven egynéhány kilométer a kerülete, homok és máladozó homokkő a talaja s benne a növényi és ásványi világ különösségei —­ csodásnak is mond­hatnék—­olyan bőségben és olyan, szinte számításszerű változatos­ságban fordulnak elő, mint na­gyobb méretek közt, az amerikai nemzeti parkokban. Kátránnyal fe­ketére itatott és autók szakadatlan járásától kisimított utak vonulnak rajta minden irányban , keresztül­­kasul. És az utak mentén egyre különösebb képződmények állítják meg az utast. A Pharamond az erdő legvénebb tölgyfája. Csaknem másfélezeréves, ha a helyi hagyo­mánynak hinni lehet. Roppant fa, amilyen valaha a mi Normafánk lehetett. De a facsodáknál is nevezeteseb­bek az erdő kőcsodái. Az eső, meg a szél­­ fantasztikus alakzatokká faragta a könnyen múló homokkő­sziklákat. Barlangokat vájt beléjük a csepegő víz, a nép síró sziklák­nak nevezte őket és rájuk fogta, hogy vizük meggyógyítja a szem­­bajosokat. Más sziklákat ember­­formájúvá alakított az idő, ismét másokat úgy lazított meg össze­függésükben, hogy roppant töme­güket a szellő is megmozdítja, de az egyensúlyh­elyzetük körül nin­csen baj. S ott van a Gorges d'Aprém­ont-nak nevezett szikla­rengeteg, éppen a Barbizonba vivő út­­mentén, amelyben olyan mélyre süllyedt a talaj, hogy a belőle ki­álló sziklák hatalmas hegyeknek tetszenek. A természetnek mindezek a kép­letei szinte inkább régi kultúra ma­radványainak hatnak, semmint a természet önkénytelen alkotásai­nak. S az egész fontainebleaui erdő olyanforma, mintha úgy ültették volna s tisztásait a polgári ízlésnek megfelelő, törpéket ábrázoló kis szobrok helyett fantasztikus edő­­alakzatokkal népesítették volna be. Nem is ezeket az idegencsábí­tó különösségeket festették meg a barbizoniaknak nevezett festők. Aki ezt az erdőt járja, lépten-nyomon ráismer Corot, Millet, Rousseau és társaik témáira. Fáikra és fa­csoportjaikra és egükre és felhőikre és arra a finom párájú levegőre, amely úgy fogja be alakzataikat, mintha az erdő kihűlő lélegzete volna. Ezt festették akkor, mikor a fontainebleaui erdő útjai még nem voltak olyan kátrány­szagúak, mint azóta. És ezt festette kései tanítványuk, a magyar Paic László is, Munkácsy Mihály legjobb ba­rátja, aki olyan fiatalon fejezte be fájdalmas életét. Az ő képeinek mo­tívumai is föl-föltű­nnek: a békalakta víztócsák, amelyeket annyira sze­retett festeni, az erdő sűrűjébe mé­­lyedő fasorok s a fák között az alkonyodó ég vörössége. Ilyen mo­tívumokban ma is kimeríthetetlen a fontainebleaui erdő s ez a tulaj­donsága vonzotta oda annak a kor­szaknak legjava festő tehetségeit, akik a természet újrafelfedezésében látták művészetüknek célját és a műterembe zárkózás hosszú év­tizedei után a természet szabadsá­gában igyekeztek megújhódni. Barbizon megszentelt helye lett az újabb francia művészetnek. Ma is olyan szerény kis falu, mint egy­koron, de azok a házak, amelyek­ben hajain nagy művészei laktak, nagyobbrészt múzeumok és egykori lakóik ereklyetárgyait őrzik ben­nük. Barbizont fogalommá az tette, hogy egy időben csupa nagy tehet­ség dolgozott benne, csupa utat nyitó és utat tágító nemes mű­vész, olyan férfiak, akik mint em­berek is méltók voltak­ egymáshoz, akik művészi féltékenykedés he­lyett egymás szerető barátai és gyámolítói voltak. Az ilyen ér­zelmi közösség hatalmas összetartó erő, de olyan igazi művészek kelle­nek hozzá, akik­­igazi emberek is. A magyar Barbizon alapító mű­vészei is ilyenek voltak. Egymás testvérei művészeti törekvéseikben és barátok kint az életben. Együtt indultak el a nagybányai természet fölfedezésére. Barbizonra ők akkor aligha gondoltak, de nem is gon­dolhattak, mert annyira más Nagy­bánya, mint Barbizon. Ha epiez kis falu, Nagybánya igazi város. Ha Barbizon házai az­ erdő szélén sorakoznak, Nagybánya utcái erdőbe torkolnak. Ha a fontai­nebleaui erdő mintha mesterséges tenyészet volna, Nagybánya erdei ősi teremtményei a természetnek. Ha Barbizon körül lapos a világ, Nagybányának csaknem a szivébe nyúlnak bele a hegyek. És milyen hegyek! Sötétzöld erdővel borított kúpok, megannyi megszelídült, az emberhez hozzáidomodott vad ki-, törése az egykor lázadozó föld mélyének. S ezek a hegyek — a gyönyörű Kereszthegy, a kedves Virághegy — a városnak olyan részei, mint akár a házai. Minden utca végéről, minden ház, ablakából rájuk lát az ember. Csodálatos em­beri település. Az erdők hűvössége úgyszólván benne lakik a város­ban és illatát a város rossz szagain keresztül is érzi az ember. Nagy­bánya nemcsak azt jelenti a művé­szeknek, amit Barbizon: az erdő szomszédságát,­­ mert erdeihez hozzátartozik maga a város is jel­legzetes épületeivel. Ezért van az, hogy az ember benn a városban is minduntalan olyan motívumokkal találkozik, amelyeket a nagybányai első festő­­nem­zedék képeiről ismer, Ferenczy Károly, Thorma János, Réthi Ist­ván, Iványi-Grümwald Béla fest­ményeiről. Emlékükkel tele a város. A messziről jött ember mély meg­indulással követi a mutató ujjat, amint a Virághegy felé irányul, amelynek gerincén és oldalán hal­hatatlan képei születtek Ferenczy­­nek. Ferenczy Károly képein eleve­­nült meg Nagybányából legtöbb. A református templom annyira jel­lemző kupolája tornyát­­ iktatta bele a magyar művészet történe­tébe. S nagyobbszabású és leghíre­sebb festményei mind Nagybánya szépségét magasztalják. A ház, amelyben lakott és amelynek kertjében annyi emlékezetes képét festette, a bűbájos Klastrom-rét szomszédságában állott és áll ma is, csak más­­művész a lakója. Onnan rándult ki a szabad termé­szetbe, legszívesebben a Virág­­hegyre és festette rajta remek­műveinek hosszú sorát, elsőül talán a „Hegyi beszéd** két változatát. Egyéb főművei is Nagybányát és közvetlen környékét örökítik meg. A „József és testvérei“ a bánya­város bányáiétól megszinesedő vizét, a Zazart és tá­jékát, a „Három királyok“ és az „Ábrahám áldo­zata“ az erdők zöld titokzatát, a „Márciusi est“ a nagybányai kora­tavasz csöndes mélabását. Az idő­sebb festők, akik növendékfestő korukban úgyszólva tanúi voltak e kének keletkezésének, pontosan tud­ták mindenik kép születésének , a helyét. Nagybánya régebben — 18% előtt — bányaváros voltának kö­szönhette k­irél. Nem is utolsó érde­kesség a bányászélet és a bánya­­mivelési De bányavárosa van Ma­gyarországnak több is, mint ahány erde­je is, olyanszerű­ kis helysége is, mint Barbizon,­ bőven akad nagy Franciaországnak. Amije nincsen a világ semmi tájának, az az a művészcsoport, amely működésével megszentelte a Barbizon­ nevet és világraszólóvá tette az újabb francia festőművészet hírét. Kisebb mértékben ugyanezt köszönheti Nagybánya is azoknak a nagy művészeknek, akik falai között éltek. Általuk él Nagybánya az ország műveltjeinek köztudatában. Ebben rokona "Nagybánya " Barbi­­zonnak s ez ad értelmet a „magyar Barbizon“­ elnevezésnek. Azt je­lenti ez a két szó, hogy Nagybánya látta megszületni a magyar festő­művészet egyik legdicsőbb kor­szakát, minden eljövendő, talán még dicsőbb korszakának elő­­készítőjét és elődjét. A MAGYAR BARBIZON írta ELEK ARTÚR ÚJSÁG SZOMBAT, 11­43 DECEMBER 29 Szomorodni írta Innocent-Vincze Ernő Én fáradt vágyakkal járom a nagyvárosi utcát. Néha olyan érzés­sel, mintha mozgójárda futna alat­tam. Ilyenkor mindig úgy megyek egy pár lépést, ahogy vidéken, csusz­­szanva, tapadnak a tarlón, hogy ne szúrja a tors a talpukat. Ez az út nem föld. És én a földet szeretem, a földön szeretek járni, nem köve­zeten. Ezzel az érzéssel értem haza. (Ré­gen volt ez, diákkorom idején.) Nem volt otthon senki. Anyám és húgom tánciskolába mentek, öcsém mozi­ban volt. Egyedül ültem a sötét szobában. Apám megjött és benyitott hoz­zám. A sárgás villanyfény úgy sü­tött be az ajtón, mint az őszi nap­sugár. — Szervusz. Egyedül vagy? — Igen. Egyedül. — Gyere vacsorázni. — Megyek. Csendesen ettünk. Apám nem beszélt, de a szemében fel-fel­­villant valami. Láthatóan gondol­kozott, kimondja-e? Aztán meg­szólalt . — Gyere velem valahová! — Elmenni, most? Este van. — Hát aztán? Kölyök az idő. — De én már úgy jöttem haza, hogy nem megyek sehova. Mind­járt lefekszem. — Máskor mindig későn jársz haza. Éppen ma akarsz lefeküdni, mikor én h­ívlak? Rám mosolygott kedves, öreg szemével, hátrafésült ősz hajával. Láttam rajta, hogy nem tud ma itt­hon maradni. — No, jössz? — Jövök, hogyne jönnék, de hová megyünk?­­ — Majd csak találunk egy jó helyet. A villamoson megbeszéljük. Öltözz gyorsan. Elmentünk. Be a városba, a messzi dunaparti villából, ahol lak­tunk. — Hát most hová? — kérdeztem. — Színházhoz, mozihoz későn van, az éjjeli mulatókhoz még korán. — Nem is oda vágyom. Gyere egy jó kávéházba, ahol cigány van. Bementünk egy körúti kávéházba. Apám a borlapot kérte. — Ez jó lesz. Egy üveg szomo­rodni, édes, tokaji. — Egy szomorodni — ismételte a pincér. És elsietett. A cigány klasszikusat játszott. — A Tell Vilmos nyitánya —­­­mondta apám és ragyogott a szeme. — Megismertem mindjárt. Vidáman nézett körül. A kávéház zajos volt, fényes, ele­gáns, forgalmas. Az élet minden­napi álorcájában lüktetett benne. A pincér hozta a bort. Töltött. Apám az első pohár után az asz­talra feszítette a kezét és sugárzott. — De jól érzem magam. Lopva néztem körül, hogy észre ne vegye kiábrándult, kapott pillan­tásomat. Lomha törzsvendég-tömeg ült minden asztalnál, pihenő pes­tiek, a szokott beszédmoraj, a szok­ványos Tell Vilmos dübörgöit. Min­den arcon a megszokás enyhe kö­zömbössége ült. De apám szinte fel­kacagott. — De ,jó ez a borocska! Igyál, fiam! Cudarul drága, de hát egyszer mulatok a fiammal. De haragudna anyád, ha tudná! Én csábítottalak el. Látod, ilyen lump apád van! A drága öreg „lump“ kristályvíz­zel itta a bort, én, az elcsábított fiú, tisztán. — Most pedig rágyújtok egy Regáliára, pedig megfogadtam, egy hétig nem szívok. Vasárnap meg­ártott. No, de ma mulatunk, vagy mi a szösz? Apám rágyújtott és nagyon él­vezte a szivart. Én cigarettáztam és őt figyeltem, hogy issza a cigány­zenét, hogy tömjénez bodros fü­st­­lengetéssel a csillogó lámpák felé és a szomorodni, hogy áttüzel az ar­­cán. A pincér borravalós mosollyal töl­tögetett és álmos szemében meg­különböztető tekintet ült. Mert apámról most nem látszott a be­osztott minisztériumi fizetés, az elsejei számla, a sok kis gond, még az sem rítt le róla, hogy nem min­dennap engedheti meg magának ezt a kis kiruccanást, nem látszott meg a csiptetőjén, hogy komoly, tudo­mányos könyveket olvas esténként a díványon, most fiatal volt a fáradt nyakkendőjével is, ringó ősz fejével a cigánymuzsika trilláin. — Fiatal mérnök koromban Sá­rospatakon de sokat ültem így esténként az Ábrisnál...—kezdte — Azért is mentem most, a nyáron, a szabadságom alatt, megint Sáros­patakra. Láttad volna, hogyan foga­dott az Ábris! Húsz évvel öregebb, mint én. De még emlékezett rám. Sőt! Amint i­ddogáltunk, más is eszébe jutott. „Tekintetes ar“, mondta, „én még emlékszem ám, hogy kivel mulatott akkor! Az Angela volt, a kasszislány.“­ Apa tekintete végigfutott a ke­nyereslányon, aki elment mellet­tünk. — Derék, szép szőke lány volt! Nem ilyen,­ mint ez! Egyik esk­­ü sovány jókedvem támadt. Egész nap kint dolgoztam az árvédekezés­­nél, de este azért mégis elmentem az Ábrishoz. Mulattunk Angélával. A cigány, húzta. Én meg kivettem a­ nyakkendőmből az arany mell tű­met és betű­ztem a cigánynak. Hogy muzsikált! . . És­ másnap reggel még ágyban voltam, amiko­r­ már bekopogtatott a szállásomra. „Tekin­tetes úr! Visszahoztam ám a mell­tűt!** — Miért hozta vissza — kér­deztem tőle. — „Hát. . . arany! Nagyon jó kedve volt a tekintetes urnak, aztán gondoltam, hogy . . .“ — Ejnye, öreg, hát én azt magá­nak adtam, nem veszem vissza! . . Nem is fogadtam el. Ott maradt nála. Hálálkodott nagyon. És most a nyáron mondta Ábris, hogy még mindig megvan az az arany melltű. öreg ember má­ a cigány, akkor is öregebb volt jóval, mint én, de még mindig őrzi azt az arany melltűt­... Meghatott könny csillogott a sze­mében. A bor aranyos-sárgáin villogott. Ittunk.­A cigány magyar nótát hú­zott. Apám vele dúdolta. Aztán hir­telen felém­ fordult. — Látod, fiam. Ez kell bekem­, nem ahová is jártok. Színház, meg mozi, meg mulató, meg tudom is én... Nem érdekel engem. De igy el­­kvaterkáznii, visszagondolni Sáros­patakra ... Szerettem volna látni a Kutyakaparót. .. De­ nincs már Kutyakaparó. Petőfi csárdája. A verse emlékére hívták így .. . Le­omlott. Már csak az Ábrishoz jár­nak a pataki diákok . Elhallgatott az öreg és nedves szemmel nézte a pohárban csillogó szomorodni!. . Szomorodni! . . Cigánymuzsika mellett szomo­rodni ... Azóta tudom, honnan csöppent hetem­ ez a fájdalom, ez a csöpp szomorodni, amitől fáradt­ vá­gyakkal járom­ a nagyvárosi utcát. Édes, egyszerű, naiv­ élet, Abris,­­ Angela, cigányos emlékek, pataki diákok . . szomorodni! Hová hullottam tán? . . . Hol ,vagy szom­jro­zni? . . . Riittuk a/, üveget az utolsó csep­pig — Meg ne mondd anyádnak, hogy mulattunk! Neki csak egy fe­ketét vallunk be! — mosolygott huncutul apám. Gyalog illemünk a Nyugatiig. Né­pes éjszakai utcán, világító fényrek­lámok között, talajtalanul - Olyan­­érzéssel,­ mintha mozgójárda futna alattunk ... És akkor hirtelen egy pár lépést úgy mentünk, ahogy vi­­déken csuss­zanva tapadnak a tar­lón, hogy­ ne szúrja a tors a talpu­kat. Pedig az út nem volt föld. De mi a földet szerettük, a földön sze­rettünk járni, nem kövezeten. ■ * Holnap is,­­azután is, minden megy tovább. De az én szemem fátyolos A sarkában ott csillog jegy csepp szomorodni "

Next