Ujság, 1943. december (41. évfolyam, 265-289. szám)
1943-12-25 / 285. szám
WOMBAT, 1943 DECEMBER 58 UJS&631 Egy estély Munkácsynál írta LÉSTYÁN SÁNDOR .A jövő év február 8-án lesz száz esztendeje, hogy Munkácsy Mihály született. A közelgő cententárium külön érdekességet ad ennek a színes írásnak. (A szerk.) A palota elé a fogatok hosszú sora hajtott fel és az Avenue de Villiers járókelői szójtátva bámulták a tündöklő vendégsereget, melyhez hasonlót csak az Operabál estéjén lehet látni. A díszbeöltözött portás alig győzte nyitogatni a határok címeres ajtaját, a lakájok gépiesen ugráltak le a kocsis mellől, hogy kisegítsék a dámákat, akik a kíséretükben lévő urak karján úgy suhantak el a kapu alatt, a kandeláberek rembrandti fényében, mint a mesebeli tündérek, éppen csak megmutatták magukat a hétköznapi halandóknak, aztán tovaszálltak a maguk elérhetetlen csodavilágába. A palota környékén a jólét és a fényűzés illata úszott a légben, mely a selymekből, fátylakból, csipkékből és bársonyokból, a parfümökből és virágokból áradt s a téliesre fordult, csípős hidegben kéjesen csiklandozta a polgári szagló-szerveket, hiszen azok nem voltak hozzászokva ilyesfajta bódulathoz! Akik összeverődtek a palota előtt, nagyokat szippantottak a szédítő illatból, hogy legalább azt vigyék haza magukkal a családi körbe, ahol majd elmesélik, hogy Monsieur „Munkakszi“, a hírneves festőművész és felesége, de Marches báró özvegye, estélyt adnak a palotájukban. A cigányok is megérkeztek, három bérkocsiban, ami külön látványosság volt, mert hangosan károgtak, mint az éhes varjak, legkivált a ragyás cimbalmos, aki francia, magyar és cigányszavakat keverve kért segítséget a portástól, hogy hangszerét a fiákerből kiemelhesse. .Végül is a kapu mélyéből lakájok siettek elő, akikkel a ragyás úgy rendelkezett, mint hadvezér a katonáival, ő maga pedig hatalmas szivarra gyújtva gőgösen lépkedett a cimbalom alatt görnyedő szolganépség nyomában. A portás a cigányzenekar tagjait a hátsó lépcső felé irányította, ami kissé lehűtötte a cimbalmost és feketeképű társait, de ezen már nem lehetett segíteni! Sértődötten a „devlát“ emlegették, ám a prímás megnyugtatta a bandát, hogy lesznek ők dédelgetett kedvencek is odabenn, a káprázatos fényben úszó teremben, ahol legutóbb maga Liszt Ferenc hódolt művészetük előtt, Sarah Bernhardtról nem is szólván, akinek egy karcsú, finom magyar úr, bizonyos Justh Zsigmond nevezetű szorgalmasan fordítgatta francia nyelvre a magyar dalok szövegét és "a színésznő mámorosan hallgatta. Voltak az estélynek olyan vendégei is, akiket a portás nem irányított a hátsó lépcső felé, ám a maguk jószántából mégis ezt a szerényebb, mondjuk őszintén, másodrendű utat választották. Négyen jöttek, csak úgy gyalogosan és közülök háromnak kopottas felöltője, gyűrött szélű, ócska kalapja sehogyse illett a januárhoz és az estély fényéhez. Ezek hárman sovány fiatalemberek voltak, a portás és a személyzet név szerint ismerte őket, mint a ház barátait és a Mester honfitársait. A négy jövevény közül ez a három sosem adott borravalót a személyzetnek, ha egy-egy ebéd, vagy vacsora után a palota gazdája jóllakottan elengedte őket. Az egyik festő, Hippi-Rónai Józsefnek hívják, a Mester ingyon szereli, tanítja, segélyezi, saját képeit másoltatja vele, sőt nyáron magával vitte a colpachi kasélyba is, mely a gazdag báróné-feleség hozományával lett Munkácsy Mihály második főúri rezidenciája, a párisi palota mellett. Aki Rippl-Rónait karonfogja, szintén festőművész, pártfogóit és tanítvány: Koroknyai Ottó. A harmadik írónak készül, egyelőre pesti lapok párisi levelezője, lányosarcú, dúshajú gyerekembe!: Szomory Dezső. A negyedik két fejjel magasabb társainál, izmos, szélesvállú, egyáltalán nem bohém külsejű, inkább egy távoli ország diplomáciai titkárának nézné akárki. Saját frakkja, lakkcipője, cilindere, sőt prémmel bélelt bundája van, ő csak kari szolidaritásból, betyárbecsületből osztozik a másik három önkéntes száműzetésében a sötétebb hátsó lépcsőt illetően, lévén őis magyar író és hírlapíró, Pekár Gyula. Társai előzetesen megállapodtak, hogy a kevésbbé feltűnő utón vonulnak be az estélyre, nehogy külső megjelenésükkel szégyent hozzanak a házigazdára, elvégre magyar ügyről van szó! Az estély fénye és sikere a legparányibbnak tűnő vonatkozásban is közös, magyar érdek, márpedig a távoli haza, a Kárpátoktól az Adriáig, mindenekelőtt! Ha lekerülnek, róluk a felöltők és a kalapok, akkor a kölcsön frakk és a kifogástalan fehér ingmell már egészen reprezentabilis s egyáltalán nem megszégyenítő! Mindezt Koroknyai terjesztette elő társainak, a Café de la Paix sarkán, ahol találkoztak, hazafias lelkesedéstől átszellemülten és Pekár is helyeselt, holott az ő eleganciája az elnöki palotában is vakítana. ★ Közben jöttek, egyre jöttek a meghívottak, lehettek már százan— százötvenen a szalonokban és a termekben. Munkácsy Mihály estélyei kivételes élményt jelentettek Párizs társasági életében, nemcsak, mert az egész világ hódolt rendkívüli művészete előtt, hanem azért is, mert a Mester elragadó házigazda volt és a báróné-feleség tudta, hogy reprezentálniuk kell! Ilyenkor a megértő hitves nem nézte, hány tízezer frankba kerül a vendéglátás, bár más alkalommal kínosan takarékoskodott a háztartás körül. A kétemeletes párizsi palotát is azért építtette, hogy az ő „Miskája“ művészetéhez méltó környezetben dolgozhasson és illő módon fogadhassák vendégeiket, akik között gyakran szerepeltek uralkodócsaládok tagjai is, a művészvilág valóságos uralkodóiról és Párizs társadalmi életének elitejéről nem is szólván! Hét szalon versengett a kilencvenes évek elején Parisban az elsőségért, mint egykoron hét város Homeros bölcsőjéért! A hét szalonközé sorozta Páris a Munkácsyékat is. És a Mester, aki gyermekkorában anynyit koplalt, fagyoskodott és rongyoskodott, most szelíd megadással élvezte a palotáját és a szemkápráztató csillogást. Ő maga ott állott hitvese mellett a legfelső márványlépcsőn, elmaradhatatlan lakk escarpinjében (csattos, máslis bábicipőt viselt munkaközben, a műtermében is!), gyönyörű frakkjában, a becsületrenddel, torzonborz, hófehér fejével, magas, értelmes homlokával, szemöldöke alá rejtett élénk, apró szemével, majdnem vörös arcszínével, kusza bajuszával, kétfelé borzolt kócszakállával és mosolygott, örökösen mosolygott! Olyannak tűnt, mint egy nagy gyerek, aki jól viselte magát,szorgalmas volt, tanult, dolgozott és aJézuskától karácsonyi ajándékba kapja a palotát, a báróné-feleséget, a márványlépcsőket, a lakájokat, az ezüstkandelábereket, az egész kényes fényes vendégsereget, a hölgyeket és az urakat, a sok gyémántot, gyöngyöt, drágakövet, a diadémokat és nyakékeket, a sok tarkabarka ordót és rendjelet, a sok bársonyt és selymet, a sok szint és illatot, a sok bókot és kézszoritást, a sok derűt és ragyogást, ami mind feléje árad, ami mind feléje száll, mind eljött hozzá, hogy ő ünnepeljen s mégis mintha őt ünnepelné minden és mindenki! Ha egy kézesók és egy kézszoritás között, egy „Isten hozta“ és „nagyon örülök“ között behunyja a szemét, eléje tűnik a sok régi emlék kaleidoszkopszerűen a múltból... 1848... Azabadságharc esztendeje ... A csatazaj Miskolcon, ahol apja, Lieb Leó Mihály, sóhivatalnok volt... A haldokló apa megáldja öt gyermekét és egy fáradt kéz, mely lassanlassan kihűl, Miska boglyas fejét simogatja . . . Miska anyai nagynénjéhez kerül Békéscsabára . .. Asztalosinas lesz, vizet hord, festéket tör, gyalul, fűrészel, talicskát tol, asztalosáruval megrakottan és esténkint, amikor senki se látja, furcsa ákombákomokat rajzol a fehér deszkákra a műhelyben, de reggelre a rajzokat ijedten legyalulja ... Sírkerítést mázol a csabai templomkertben, köröskörül hó borítja a tájat, jeges szél fütyörész és csúfondárosan kárognak feje fölött a varjak ... Kitavaszodik és a kis asztalosinas a Köröshidat festi sárgára, majd felszabadul, mesterlegény lesz, de napról-napra szerencsétlenebbnek érzi magát ... Egy Fischer nevű cégfestőhöz kerül Aradra, ott bukkan rá Szamossy Elek, az első igazi festőművész, akivel az életben találkozik . . . Magához veszi, rajzolni tanítja és tizennyolc hónapi tanulás után megszületik az első „komoly“ kép . .. Maga készíti az ecsetet, maga szövi a vásznat, maga faragja a léckeretet, ahogy Szamossynél látta. .. Fiatal leányt pingál, természetesen életnagyságban, aki a szobában ül, kissé oldalt hajolva, mintha várna valakire. Egy kis lámpa segítségével az esti hangulatot is sikerül rávarázsolni a képre... És azt hiszi, hogy már festőművész!.. .Jönnek, kopogtatnak, szállnak, suhannak az emlékek ... 186.-... Egy őszi délutánon megérkezik Pestre... A „szegély honvédet" hozza magával, művésznevet választ: Munkácsy Mihály! . . Aztán Bécs, München, Düsseldorf,Paris! .. . Barbizon és Paál László, a legjobb barát, aki már régen meghalt Charen Ion bari... Az első aranyérem, a kritika hozsannája, a műkereskedők ostroma... Miltonja a párisi világkiállításon, mely a Világhírnevet és Sedelmeyert hozza, aki viszont az amerikai milliomosokat és a dollárt rejti tarsolyában... Lám, éppen most érkezik, a zseniális műárus, aki aranyra váltja az olajfestékkel bekent vásznat és pontosan megszimatolta, mikor kellett Munkácsy mellé állania, hogy a tehetségét ki lehessen aknázni... A Mester barátságosan veregeti meg a vállát: — Isten hozta, barátom! Az is öleli és gyerekes örömmel újságolja neki: — Liebermann is eljön! Megígérte! Ezt úgy mondta, mintha kétszáz vendége között egyedül csak Liebermann érdekelné, csak neki örülne, a fekete-göndörhajú, erősen semitaképű, német impresszionistának, aki a gyeimari akadémiától nagy utat tett meg Párisig, de a „Tépéscsinálók“ óta Munkácsy egyik leglelkesebb rajongója. Ám Liebermann késik, viszont itt van Madame Chaplin! Munkácsy rajongással borul az asszony kezére és bódultan súgja a fülébe: — Elragadó ma este! Wrede herceg érkezik, a ház bizalmas barátja, aki a Mester képeit fotografálja szorgalmasan s vele Monsieur De Suze, a másik „elmaradhatatlan.“ Szép asszonyok társaságában vonul be Alphonse Daudet, monokliján és csak úgy magánosan Türi tábornok, a kecskeszakállával. (A generálist Földváry Emma kisasszony veszi pártfogásába, ő Munkácsyné mellett a kisegítő háziasszony szerepét tölti be.) Reményi Ede tűnik fel, kopasz fejével, elálló fülével, a hegedűs és világcsavargó. A Stradiváriusát hozza magával, no meg az ifjú Komáromi Mariskát, csak úgy mellékesen, aki a pesti Operaház tagja szeretne lenni és most Parisban énekelni tanul... A fiatal színésznő önfeledten bókol Munkácsyné előtt. Kis lámpaláza van, már hogyne lenne, mikor énekelni fog a ma esti koncerten, Ambrois Thomas Mignonáriáját fogja énekelni Reményi két hegedűszáma között és énekét maga a zeneszerző kiséri! Munkácsy barátságosan megcirógatja Komáromi Mariska kipirult arcocskáját:— Biztosítom édes gyermekem, hogy sikere lesz! És huncutkodva fűzi hozzá: — Megígérem, nem fogok fütyülni! Tudni kell ugyanis, hogy a Mester valóságos füttyművész. Nincs olyan artista, aki túlszárnyalná őt ezen a téren. A pénteki zsúrokon be is szokta mutatni ezt a tudományát, de olyankor csak a legszűkebb baráti kör van jelen a palotában. Ma nagy estély van és komoly házihangverseny! ★ A koncert már meg is kezdődött, sőt Ambrois Thomas hódolatteljesen csókolt kezet a tapsviharban a csengőhangú magyar énekesnőnek, aki gyönyörűen énekelt. Komáromi Mariska könnyezett a boldogságban. Munkácsy akkor vette észre, hogy Liebermann megérkezett. Úgy ment eléje, tárt karokkal, hogy az, egész terem felfigyelt. Sokáig szorongatta a kezét és mindenáron a felesége mellé akarta ültetni, hogy ezzel is megtisztelje. De a kicsi, göndörhajú ember tiltakozott: — Nem! A világért sem! És leült hátul, szerényen, Rippl- Rónai mellé, akit megkért, hogy meséljen neki Aristide Maillol-ról, mert tudta, hogy a fiatal magyar festőművész és a francia szobrász a legjobb barátok és Maillol jobban érdekelte őt Reményi Ede játékánál. Közben ugyanis feszengett Reményi hegedűje és a magyar lapok jelenlévő tudósítói feljegyezték, hogy „Chopin átírt mazurkáit játszotta, melyek megremegtethették sírjában a finom poéta földi maradványait.“ A hangverseny után Monsieur Tortom aratott megérdemelt, sikert az ételekkel és italokkal, melyeket az estélyre szállított s Alphons Daudet a cigányok mellé ült, onnan nézte a táncoló párok forgatagát. Csak az ifjú magyar művészek és hírlapírók nem táncoltak, rabláncon tartotta őket Tortoni úr sok remeke, szinte földbegyökerezett a lábuk a büfféasztalok mellett és úgy ettek és annyit ettek, mint akiknek hosszú restanciát kel behozni s ugyanakkor előre bebiztosítják eljövendő napjaikat. Maga Munkácsy rövid cercle-t tartott vendégei között s talán csak Madame Chaplin társaságában időzött hosszasabban, amit mindenki természetesnek tartott, de meghitt barátnője oldala mellől is fürkészen forgatta szúrós tekintetét jobbra-balra, mintha keresne valakit, egyetlen vendéget kétszáz vendég között: Max Liebermannt! Meg is találta az egyik szalonban, Leib! „Két dachaui asszony“-a előtt, amint elbűvölten nézte honfitársa művét, melyen ott állott a narisi Salon kitüntetést jelző felirata: „Medaille I ere classe.“ Munkácsy hozzásomfordált. Apró szeme megcsillant, amikor mondta: „ Úgy emlékszem ezer frankot fizettem érte.. . Leiblnak akkor nagyon rosszul ment a sora! Liebermann elismerően bólogatott: — Jó vétel volt! ... Ritka jó vétel! A házigazda most belekarolt vén, elégébe: — Jöjjön! Szeretném megmutatni a legújabb képemet! Vitte magával Liebermannt, vitte,, vonszolta, cipelte, szalonokon, termeken, folyosókon keresztül, a műtermébe, ahol barokkos keretben egy friss portré ragyogott a festőállványon. Húzta, tolta az állványt, igazgatta a képet, a jó világítás kedvéért, majd elégedetten hátrált, összevonta szemehéjját s a portrét nézte maga is: — Az amerikai Vanemaker kislányai —- mondta. — Mit szól hozzá? Percekig csend volt. Liebermann ott állt a házigazda mellett, aztán egészen közel ment a képhez, majdnem beleütötte az orrát a vászonba, úgy vizsgálta. A falióra halkan ketyegett. A távolból beszűrődött a cigányok muzsikája és egy férfi hang italán a Pekár Gyuláé!), amint a bandát dirigálja... Aztán a göndörhajú német megszólalt szárazon, kissé énekelve is, ami öröklött tulajdonsága volt: — Ezen a képen minden kész, csak a fej nem ... Ami pedig — úgy gondolom — egy portrénál mégis fontos . . . Munkácsy elsápadt: — Hogyan? Hát a fej nem hat úgy, mintha kész volna? I.Iebermann nem zavartatta magát: — Egyáltalán nem . . . A házigazda le volt forrázva. Tompán sóhajtotta: — Pedig holnap elviszik „ . I.Jebermann egykedvűen vont vállat, aztán hátat fordított a képnek, mint akinek nem imponálnak Mr. Vanemaker milliói, Munkácsy glóriája s a kétszáz vendég odabenn, a hangversennyel és a cigánybandával, őt ■ kérdezték és megalkuvás nélkül, őszintén felelt kíméletlenül, a végtelenségig! Már meg is indult visszafelé, kifelé a műteremből) a kis göndörhajú ember, rosszul szabott frakkjában, kacsázó járásával és meg sem állt a „Két dachaui aszszony’-ig, Leib remekéig, azt még egyszer megnézte, bólogatott előtte és megismételte, amit először mondott: — Jó vétel volt!... Ritka jó vétel! Észre sem vette, hogy Munkácsy még be sem érte őt, hiszen csak kullogott a nyomában, agyonvágva, lesújtva. Örökké rózsás arca hófehérre változott. Tíz évet öregedett egy perc alatt! Mire melléje ért, Liebermann már a kezét nyújtotta: — Sok itt az ember ... És túlságosan zajosak! . . . Nem szeretem a hangos társaságot! Munkácsy nem tartóztatta: — Örülök, hogy eljött . . . Intett egy lakájnak, csak úgy a szemevillanásával, csak egy kézmozdulattal, hogy kisérje le a vendéget, aztán kókadt fejjel támolygott tovább, a bálterem felé, a fénybe! A cigánybanda élén Reményi Ede játszott és Komáromi Mariska Alphonse Daudet-t a csárdásra ta- ■ nította. Földváry Emma repült a házigazda felé: — Miska bácsi, jöjjön velem táncolni! Miska bácsi kényszeredetten mosolygott: — Ne haragudjon, Emmácska, egy kicsit fáradt vagyok . . . * Máskor bizony kényesen járta ő is a csárdást a fiatalokkal, de most . . . Most csakugyan fáradt volt . . . Nem az estély fárasztotta. Nem a vendégei . . . Másfajta fáradtságra ébredt: úgy érezte, a művészete fáradt el, csak eddig nem vette észre . . . Liebermann kíméletlen kritikája egyszerre világosságot gyújtott benne. A Vanemaker-leány feje csakugyan el van nagyolva, úgy hat, mintha nem lenne kész, holott ő nem tudja tökéletesebben befejezni ... Sedelmeyer került eléje a sokadalomban.