Ujság, 1943. december (41. évfolyam, 265-289. szám)

1943-12-25 / 285. szám

WOMBAT, 1943 DECEMBER 58 UJS&631 Egy estély Munkácsynál írta LÉSTYÁN SÁNDOR .A jövő év február 8-án lesz száz esztendeje, hogy Munkácsy Mihály született. A közelgő cententárium külön érdekességet ad ennek a szí­nes írásnak. (A szerk.) A palota elé a fogatok hosszú sora hajtott fel és az Avenue de Villiers járókelői szójtátva bámulták a tündöklő vendégsereget, melyhez hasonlót csak az Operabál estéjén lehet látni. A díszbeöltözött portás alig győzte nyitogatni a határok címeres ajtaját, a lakájok gépiesen ugráltak le a kocsis mellől, hogy kisegítsék a dámákat, akik a kísére­tükben lévő urak karján úgy su­hantak el a kapu alatt, a kandelá­berek rembrandti fényében, mint a mesebeli tündérek, éppen csak meg­mutatták magukat a hétköznapi ha­­landóknak, aztán tovaszálltak a ma­guk elérhetetlen csoda­világába. A palota környékén a jólét és a fény­űzés illata úszott a légben, mely a selymekből, fátylakból, csipkékből és bársonyokból, a parfümökből és virágok­ból áradt s a téliesre for­dult, csípős hidegben kéjesen csik­landozta a polgári szagló-szerveket, hiszen azok nem voltak hozzá­szokva ilyesfajta bódulathoz! Akik összeverődtek a palota előtt, nagyo­kat szippantottak a szédítő illatból, hogy legalább azt vigyék haza ma­gukkal a családi körbe, ahol majd elmesélik, hogy Monsieur „Mun­­kakszi“, a hírneves festőművész és felesége, de Marches báró özvegye, estélyt adnak a palotájukban. A cigányok is megérkeztek, há­rom bérkocsiban, ami külön látvá­nyosság volt, mert hangosan károg­tak, mint az éhes varjak, legkivált a ragyás cimbalmos, aki francia, magyar és cigányszavakat keverve kért segítséget a portástól, hogy hangszerét a fiákerből kiemelhesse. .Végül is a kapu mélyéből lakájok siettek elő, akikkel a ragyás úgy rendelkezett, mint hadvezér a kato­náival, ő maga pedig hatalmas szi­varra gyújtva gőgösen lépkedett a cimbalom alatt görnyedő szolganép­­ség nyomában. A portás a cigányzenekar tagjait a hátsó lépcső felé irányította, ami kissé lehűtötte a cimbalmost és fe­­keteképű társait, de ezen már nem lehetett segíteni! Sértődötten a „devlát“ emlegették, ám a prímás megnyugtatta a bandát, hogy lesz­nek ők dédelgetett kedvencek is odabenn, a káprázatos fényben úszó teremben, ahol legutóbb maga Liszt Ferenc hódolt művészetük előtt, Sarah Bernhardtról nem is szólván, akinek egy karcsú,­­ finom magyar úr, bizonyos Justh Zsigmond nevezetű szorgalmasan fordítgatta francia nyelvre a magyar dalok szövegét és "a színésznő mámorosan hallgatta. Voltak az estélynek olyan vendé­gei is, akiket a portás nem irányí­tott a hátsó lépcső felé, ám a ma­guk jószántából mégis ezt a szeré­nyebb,­ mondjuk őszintén, másod­rendű utat választották. Négyen jöttek, csak úgy gyalogosan és kö­zülök háromnak kopottas felöltője, gyűrött szélű, ócska kalapja se­­hogyse illett a januárhoz és az es­tély fényéhez. Ezek hárman sovány fiatalemberek voltak, a portás és a személyzet név szerint ismerte őket, mint a ház barátait és a Mester honfitársait. A négy jövevény közül ez a három sosem adott borravalót a személyzetnek, ha egy-egy ebéd, vagy vacsora után a palota gazdája jóllakottan elengedte őket. Az egyik festő, Hippi-Rónai Józsefnek hív­ják, a Mester in­gyon szereli, ta­nítja, segélyezi, saját képeit másol­tatja vele, sőt nyáron magával vitte a colpachi kasélyba is, mely a gaz­dag báróné-feleség hozományával lett Munkácsy Mihály második fő­úri rezidenciája, a párisi palota mellett. Aki Rippl-Rónait karon­fogja, szintén festőművész, pártfo­góit és tanítvány: Koroknyai Ottó. A harmadik írónak készül, egyelőre pesti lapok párisi levelezője, lányos­­arcú, dúshajú gyerekembe!­: Szo­mory Dezső. A negyedik két fejjel magasabb társainál, izmos, széles­­vállú, egyáltalán nem bohém kül­sejű, inkább egy távoli ország dip­lomáciai titkárának nézné akárki. Saját frakkja, lakkcipője, cilindere, sőt prémmel bélelt bundája van, ő csak kari szolidaritásból, betyár­becsületből osztozik a másik három önkéntes száműzetésében a sötétebb hátsó lépcsőt illetően, lévén ő­­is ma­gyar író és hírlapíró, Pekár Gyula. Társai előzetesen megállapodtak, hogy a kevésbbé feltűnő utón vo­nulnak be az estélyre, nehogy külső megjelenésükkel szégyent hozzanak a házigazdára, elvégre magyar ügy­ről van szó! Az estély fénye és si­kere a legparányibbnak tűnő vonat­kozásban is közös, magyar érdek, márpedig a távoli haza, a Kárpá­toktól az Adriáig, mindenekelőtt! Ha lekerülnek, róluk a felöltők és a kalapok, akkor a kölcsön frakk és a kifogástalan fehér ingmell már egészen reprezentabilis s egyáltalán nem­ megszégyenítő! Mindezt Ko­roknyai terjesztette elő társainak, a Café de la Paix sarkán, ahol ta­lálkoztak, hazafias lelkesedéstől át­­szellemü­lten és Pekár is helyeselt, holott az ő eleganciája az elnöki palotában is vakítana. ★ Közben jöttek, egyre jöttek a meghívottak, lehettek már százan— százötvenen a szalonokban és a ter­mekben. Munkácsy Mihály estélyei kivételes élményt jelentettek Párizs társasági életében, nemcsak, mert az egész világ hódolt rendkívüli művészete előtt, hanem azért is, mert a Mester elragadó házigazda volt és a báróné-feleség tudta, hogy reprezentálniuk kell! Ilyenkor a megértő hitves nem nézte, hány tíz­ezer frankba kerül a vendéglátás, bár más alkalommal kínosan taka­rékoskodott a háztartás körül. A kétemeletes párizsi palotát is azért építtette, hogy az ő „Miskája“ mű­vészetéhez méltó környezetben dol­gozhasson és illő módon fogadhas­sák vendégeiket, akik között gyak­ran szerepeltek uralkodócsaládok tagjai is, a művészvilág valóságos uralkodóiról és Párizs társadalmi életének elitejéről nem is szólván! Hét szalon versengett a kilencvenes évek elején Parisban az elsőségért, mint egykoron hét város Homeros bölcsőjéért! A hét szalon­­közé so­rozta Páris a Munkác­syékat is. És a Mester, aki gyermekkorában any­­nyit koplalt, fagyoskodott és ron­­gyoskodott, most szelíd megadással élvezte a palotáját és a szemkápráz­tató csillogást. Ő maga ott állott hitvese mellett a legfelső márványlépcsőn, elmarad­hatatlan lakk escarpinjében (csat­­tos, máslis bábicipőt viselt munka­közben, a műtermében is!), gyö­nyörű frakkjában, a becsületrend­del, torzonborz, hófehér fejével, magas, értelmes homlokával, szem­öldöke alá rejtett élénk, apró szemével, majdnem vörös arcszíné­­vel, kusza bajuszával, kétfelé bor­zolt kóc­szakállával és mosolygott, örökösen mosolygott! Olyannak tűnt, mint egy nagy gyerek, aki jól viselte magát,­­szorgalmas volt, ta­nult, dolgozott és a­­Jézuskától ka­rácsonyi ajándékba kapja a palotát, a báróné-feleséget, a márvány­lépcsőket, a lakájokat, az ezüst­kandelábereket, az egész kényes fényes vendégsereget, a hölgyeket és az urakat, a sok gyémántot, gyöngyöt, drágakövet, a diadémo­­kat és nyakékeket, a sok tarka­barka ordót és rendjelet, a sok bár­sonyt és selymet, a sok szint és illatot, a sok bókot és kézszoritást, a sok derűt és ragyogást, ami mind feléje árad, ami mind feléje száll, mind eljött hozzá, hogy ő ünnepel­jen s mégis mintha őt ünnepelné minden és mindenki! Ha egy kéz­­esók és egy kézszoritás között, egy „Isten hozta“ és „nagyon örülök“ között behunyja a szemét, eléje tű­nik a sok régi emlék kaleidoszkop­­szerű­en a múltból... 1848... A­zabadságharc esztendeje ... A csata­zaj Miskolcon, ahol apja, Lieb Leó Mihály, sóhivatalnok volt... A hal­dokló apa megáldja öt gyermekét és egy fáradt kéz, mely lassan­­lassan kihűl, Miska boglyas fejét simogatja . . . Miska anyai nagy­­nénjéhez kerül Békéscsabára . .. Asztalosinas lesz, vizet hord, festé­ket­ tör, gyalul, fűrészel, talicskát tol, asztalosáruval megrakottan és esténkint, amikor senki se látja, furcsa ákombákomokat rajzol a fehér deszkákra a műhelyben, de reggelre a rajzokat ijedten le­gyalulja ... Sírkerítést mázol a csabai tem­plomkertben, köröskörül hó borítja a tájat, jeges szél fütyö­­rész és csúfondárosan kárognak feje fölött a varjak ... Kitavaszodik és a kis asztalosinas a Köröshidat festi sárgára, majd felszabadul, mesterlegény lesz, de napról-napra szerencsétlenebbnek érzi magát ... Egy Fischer nevű cégfestőhöz kerül Aradra, ott bukkan rá Szamossy Elek, az első igazi festőművész, akivel az életben találkozik . . . Ma­gához veszi, rajzolni tanítja és ti­zennyolc hónapi tanulás után meg­születik az első „komoly“ kép . .. Maga készíti az ecsetet, maga szövi a vásznat, maga faragja a léckere­tet, ahogy Szamossynél látta. .. Fia­tal leányt pingál, természetesen életnagyságban, aki a szobában ül, kissé oldalt hajolva, mintha várna valakire. Egy kis lámpa segítségé­vel az esti hangulatot is sikerül rá­­varázsolni a képre... És azt hiszi, hogy már festőművész!.. .­Jönnek, kopogtatnak, szállnak, suhannak az emlékek ... 186.-­... Egy őszi dél­utánon megérkezik Pestre... A „szegély honvédet" hozza magával, művésznevet választ: Munkácsy Mi­hály! . . Aztán Bécs, München, Düsseldorf,­­Paris! .. . Barbizon és Paál László, a legjobb barát, aki már régen meghalt Charen Ion bari... Az első aranyérem, a kritika ho­zsannája, a műkereskedők ostro­ma... Miltonja a párisi világkiállí­táson, mely a Világhírnevet és Se­­delmeyert hozza, aki viszont az amerikai milliomosokat és a dollárt rejti tarsolyában... Lám, éppen most érkezik, a zseniális műárus, aki aranyra váltja az olajfestékkel bekent vásznat és pontosan meg­szimatolta, mikor kellett Munkácsy mellé állania, hogy a tehetségét ki lehessen aknázni... A Mester ba­rátságosan veregeti meg a vállát: — Isten hozta, barátom! Az is öleli és gyerekes örömmel újságolja neki: — Liebermann is eljön! Meg­ígérte! Ezt úgy mondta, mintha kétszáz vendége között egyedül csak Lie­bermann érdekelné, csak neki örülne, a fekete-göndörhajú, erősen semitaképű, német impresszionistá­nak, aki a gyeimari akadémiától nagy utat tett meg Párisig, de a „Tépéscsinál­ók“ óta Munkácsy egyik leglelkesebb rajongója. Ám Liebermann késik, viszont itt van Madame Chaplin! Munkácsy rajongással borul az asszony kezére és bódultan súgja a fülébe: — Elragadó ma este! Wrede herceg érkezik, a ház bi­zalmas barátja, aki a Mester képeit fotografálja szorgalmasan s vele Monsieur De Suze, a másik „elma­radhatatlan.“ Szép asszonyok társa­ságában vonul be Alphonse Daudet, monokliján és csak úgy magáno­san Tü­ri tábornok, a kecskeszakál­­lával. (A generálist Földváry Emma kisasszony veszi pártfogásába, ő Munkácsyné mellett a kisegítő háziasszony szerepét tölti be.) Re­ményi Ede tűnik fel, kopasz fejé­­vel, elálló fülével, a hegedűs és vi­lágcsavargó. A Stradiváriusát hozza magával, no meg az ifjú Komáromi Mariskát, csak úgy mellékesen, aki a pesti Operaház tagja szeretne lenni és most Parisban énekelni tanul... A fiatal színésznő önfeled­ten bókol Munkácsyné előtt. Kis lámpaláza van, már hogyne lenne, mikor énekelni fog a ma esti kon­certen, Ambrois Thomas Mignon­áriáját fogja énekelni Reményi két hegedűszáma között és énekét maga a zeneszerző kiséri! Munkácsy barátságosan m­egciró­­gatja Komáromi Mariska kipirult arcocskáját:­­— Biztosítom édes gyermekem, hogy sikere lesz! És huncutkodva­ fűzi hozzá: — Megígérem, nem fogok fü­tyülni! Tudni kell ugyanis, hogy a Mes­ter valóságos fü­ttyművész. Nincs olyan artista, aki túlszárnyalná őt ezen a téren. A pénteki zsúrokon be is szokta mutatni ezt a tudomá­nyát, de olyankor csak a legszű­kebb baráti kör van jelen a palo­tában. Ma nagy estély van és ko­moly házihangverseny! ★ A koncert már meg is kezdődött, sőt Ambrois Thomas hódolattelje­sen csókolt kezet a tapsviharban a csengőhangú magyar énekesnőnek, aki gyönyörűen énekelt. Komáromi Mariska könnyezett a boldogság­ban. Munkácsy akkor vette észre, hogy Liebermann megérkezett. Úgy ment eléje, tárt karokkal, hogy az, egész terem felfigyelt. So­káig szorongatta a kezét és minden­áron a felesége mellé akarta ül­tetni, hogy ezzel is megtisztelje. De a kicsi, göndörhajú ember tiltako­zott: — Nem! A világért sem! És leült hátul, szerényen, Rippl- Rónai mellé, akit megkért, hogy meséljen neki Aristide Maillol-ról, mert tud­ta, hogy a fiatal magyar festőművész és a francia szobrász a legjobb barátok és Maillol job­ban érdekelte őt Reményi Ede já­tékánál. Közben ugyanis feszengett Reményi hegedűje és a magyar la­pok jelenlévő tudósítói feljegyez­ték, hogy „Chopin átírt mazurkáit játszotta, melyek megremegtethet­ték sírjában a finom poéta földi maradványait.“ A hangverseny után Monsieur Tortom aratott megérdemelt, sikert az ételekkel és italokkal, melyeket az estélyre szállított s Alphons Daudet a cigányok mellé ült, onnan nézte a táncoló párok forgatagát. Csak az ifjú magyar művészek és hírlapírók nem táncoltak, rablán­con tartotta őket Tortoni úr sok remeke, szinte földbegyökerezett a lábuk a büfféasztalok mellett és úgy ettek és annyit ettek, mint akiknek hosszú restanciát kel be­hozni s ugyanakkor előre bebizto­sítják eljövendő napjaikat. Maga Munkácsy rövid cercle-t tartott vendégei között s talán csak Madame Chaplin társaságában idő­zött hosszasabban, amit mindenki természetesnek tartott, de meghitt barátnője oldala mellől is fü­rké­­szen forgatta szúrós tekintetét jobbra-balra, mintha keresne vala­kit, egyetlen vendéget kétszáz ven­dég között: Max Liebermannt! Meg is találta az egyik szalon­ban, Leib! „Két dachaui asszony“-a előtt, amint elbű­völten nézte honfi­társa mű­vét, melyen ott állott a narisi Salon kitü­ntetést jelző fel­irata: „Medaille I ere classe.“ Munkácsy hozzásomfordált. Apró szeme megcsillant, amikor mondta: „ Úgy emlékszem ezer frankot fizettem érte.. . Leiblnak akkor nagyon rosszul ment a sora! Liebermann elismerően bóloga­tott: — Jó vétel volt! ... Ritka jó vétel! A házigazda most belekarolt vén­, elégébe: — Jöjjön! Szeretném megmu­tatni a legújabb képemet! Vitte magával Liebermannt, vitte,, vonszolta, cipelte, szalonokon, ter­meken, folyosókon keresztül, a műtermébe, ahol barokkos keret­ben egy friss portré ragyogott a festőállványon. Húzta, tolta az áll­ványt, igazgatta a képet, a jó vilá­gítás kedvéért, majd elégedetten hátrált, összevonta szemehéjját s a portrét nézte maga is: — Az amerikai Vanemaker kis­lányai —- mondta. — Mit szól hozzá? Percekig csend volt. Liebermann ott állt a házigazda mellett, aztán egészen közel ment a képhez, majdnem beleütötte az orrát a­ vá­szonba, úgy vizsgálta. A falióra halkan ketyegett. A távolból be­­szűrődött a cigányok muzsikája és egy férfi hang italán a Pekár Gyu­láé!), amint a bandát dirigálja... Aztán a göndörhajú német meg­szólalt szárazon, kissé énekelve is, ami öröklött tulajdonsága volt: — Ezen a képen minden kész, csak a fej nem ... Ami pedig — úgy gondolom — egy portrénál mégis fontos . . . Munkácsy elsápadt: — Hogyan? Hát a fej nem hat úgy, mintha kész volna? I.Iebermann nem zavartatta ma­gát: —­ Egyáltalán nem . . . A házigazda le volt forrázva. Tompán sóhajtotta: — Pedig holnap elviszik „ . I.Jebermann egykedvűen vont vállat, aztán hátat fordított a kép­nek, mint akinek nem imponálnak Mr. Vanemaker milliói, Munkácsy glóriája s a kétszáz vendég oda­benn, a hangversennyel és a ci­gánybandával, őt ■ kérdezték és megalkuvás nélkül, őszintén felelt kíméletlenül, a végtelenségig! Már meg is indult visszafelé, ki­felé a műteremből) a kis göndör­hajú ember, rosszul szabott frakk­jában, kacsázó járásával és meg sem állt a „Két dachaui asz­­szony’-ig, Leib­ remekéig, azt még egyszer megnézte, bólogatott előtte és megismételte, amit először mon­dott: — Jó vétel volt!... Ritka jó vé­tel! Észre sem vette, hogy Munkácsy még be sem érte őt, hiszen csak kullogott a nyomában, agyon­vágva, lesújtva. Örökké rózsás arca hófehérre változott. Tíz évet öregedett egy perc alatt! Mire melléje ért, Liebermann már a kezét nyújtotta: — Sok itt az ember ... És túl­ságosan zajosak! . . . Nem szere­tem a hangos társaságot! Munkácsy nem tartóztatta: — Örülök, hogy eljött . . . Intett egy lakájnak, csak úgy a szeme­­villanásával, csak egy kéz­mozdulattal, hogy kisérje le a ven­déget, aztán kókadt fejjel támoly­­gott tovább, a bálterem felé, a fénybe! A cigánybanda élén Reményi­ Ede játszott és Komáromi Mariska Alphonse Daudet-t a csárdásra ta- ■ nította. Földváry Emma repült a házigazda felé: — Miska bácsi, jöjjön velem táncolni! Miska bácsi kényszeredetten mosolygott: — Ne haragudjon, Emmácska, egy kicsit fáradt vagyok . . . * Máskor bizony kényesen járta ő is a csárdást a fiatalokkal, de most . . . Most csakugyan fáradt volt . . . Nem az estély fárasz­totta. Nem a vendégei . . . Más­fajta fáradtságra ébredt: úgy érezte, a művészete fáradt el, csak eddig nem vette észre . . . Lieber­­mann kíméletlen kritikája egy­szerre világosságot gyújtott benne. A Vanemaker-leány feje csak­ugyan el van nagyolva, úgy hat, mintha nem lenne kész, holott ő nem tudja tökéletesebben befe­jezni ... Sedelmeyer került eléje a soka­­dalomban.

Next