Ujság, 1944. március (42. évfolyam, 49-66. szám)

1944-03-05 / 53. szám

19 day játszotta Almavivá­t, Halmi Figarót és Újházi az Ügyvédet. Szóval parádés szereposztást ka­pott a darab, de Paulay a próbán elégedetlenül csóválta a fejét annál a résznél, ahol arról van szó, hogy a szerződés értelmében Figarónak “ ha nem fizet — feleségül kell vennie Marcellát. A fordító nem érzékeltette elég jól a francia szö­veg szójátékát: „Je payerai ou je la marierai" az a mondat, amelynél arról vitatkoznak, hogy az „ou“ szócska — Figaro szerint — nem „vagy“-ot, hanem „ahol“-t jelent, csak a tintapaca eltakarja a máso­dik értelmet jelző ferde vonást az „Y“ betűn. Paulay a helyszínen rögtönözte az ügyvéd számára ezt az érvelést: „Megengedem, hogy a hanem nem hanem, hanem ha nem . . .“ és ez a mondat aztán viharos derültséget keltett, szakér­tők szerint, ezen a ponton a ma­gyar szöveg jobb volt, mint az eredeti. Rendezői sikereinek egyik titka azt volt, hogy csodála­tosan tudott ''bánni a színészeivel.­­ A rendezői és direktori me­részségnek, gyors elhatározásnak és erélynek iskolapéldája volt az az eset, amely a Várszínházban ját­szódott le, az „Álarcosbál“ egyik előadásán. Lendvay játszotta a darabban az egyik főszerepet. A ki­tűnő művész nagy betegség után először lépett fel és még nagyon gyenge volt. Néhány percnyi játék után­­ megtántorodott és elakadt a hangja. Hasonó esetben, más színházban, leeresztették volna a függönyt és fennakadt vagy abba maradt volna az előadás. De Pau­lay nagy lélekjelenléttel felugrott az igazgatói páholyban és szentori hangon lekiáltott Lendvaynak: — „Azonal feküdj le a díványra!“ —, aztán a közönség felé fordulva, tíz percnyi pihenést kért a nagy mű­vész számára. Lendvay csakugyan lefeküdt, ott a nyílt színen, a szobaberendezéshez tartozó dí­ványra és tíz perc múlva megerő­södve, pihenten felkelt. A színpad elejére jött és azt mondta a közön­ségnek: — „Köszönöm!“ — Mire viharos taps tört ki a tíz percnyi néma csend után és a darab nyu­godtan folyt tovább. A közönség méltányolta a helyzetet és elragad­tatva ünnepelte a kitűnő színészt, meg a bölcs direktort. — Átütő, nagy sikert jelentett Paulay Ede számára, amikor színre hozta Madách „Ember tragédiájáét, n­oha az összes kritikusok — Gyu­lai Pállal az élükön — tiltakoztak az ellen, hogy ilyen tisztán teore­tikus jelentőségű darabot színpadra vigyenek. Az eredmény Paulay­ igazolta: a remekmű ma is állandó mű­sordarabja a Nemzetinek, sőt külföldi színpadoknak is. Madách remekműve talán soha nem nő akkora jelentőségűvé, ha nem vi­szik színpadra. — Szerény ember volt Paulay, a sok siker nem kapatta el. Közvet­len, szívélyes modorú volt minden­kihez. De soha nem alázkodott meg. Amikor Podmaniczky Frigyes lett a Népszeti Színház intendánsa, a színészek körü­lhizelegték a bárót és majd mindennap hazakisérte őt valamelyik. Paulay Ede soha nem kisérte haza az intendánst, de — Podmaniczky nem egyszer kisérte haza Paulay Edét... — Nagyszerű fizikuma volt. Másként nem is bírhatta volna azt az emberfeletti munkát, amelyet végzett. Még a halál is nehezen birkózott meg vele. Súlyos in­fluenza után Abbáziába vitte a fe­lesége. Onnét írta nekem, hogy Ede állapota, sajnos, nem javul. Leutaztam hozzájuk látogatóba és amikor betoppant, azt láttam, hogy a nagy beteg­­­. fogával töri fel a diót és mogyorót a gyerekei számára ... Erős testben lakott ez az erős, nagyszerű lélek. * Abbáziából hazakivánkozott a nagybeteg Paulay Ede. Utolsó nap­jait szeretett színháza közelében, a Nemzeti Színház bérház­ában levő lakásában, töltötte. De még agó­niájában is a színházzal törődött: rendezői utasításokat osztogatott lázálmaiban ... 1894 március 12-én aludt el örökre. Temetésének estéjén nem gyulladtak ki a rivalda lámpái. A fezinház is gyászolta mesterét. Unnay Mária . :--------------■ ÚJSÁG VASÁRNAP, 1944 MÁRCTPS 8 Emlértetősi­­kt régidnél írja REXA DEZSŐ A római lokál Régi Pestünk vidám, mulatós publikuma megtalálta mindig a maga helyét, ahol kedvére eltölt­­hette éjszakáit. (No már, hogy hol töltse el a nappalait, néha egyik­nek másiknak nehezebb kérdés volt!) Volt idő azonban, amikor még a bécsiek is Pestre jöttek amúgy igazában mulatni, nem mintha a szegény Bécsben nem találtak volna lokált, amelyben nem lett volna hajnalokig tartó hecc, de a pesti mulatóhelyeknek valami különös, sehol sem feltalál­ható bájuk volt és ellenállhatatlan vonzerejük, — hát ide kellett jönni a szomszédnak „mulatiren", amint már ők nevezték. Ha valaki részletesebben meg­írná a mulató Pest történetét, jó vastag kötet ima össze, annyi bizonyos! És abból a könyvből nem hagyhatná ki a Római termet. A Római terem hírneve nem versenyezhetett a későbbi „Kék macskádéval — ez tényt A Blaue Katz — ez volt az ismertebb neve a nagyvilágban, mert a tulaj­donosát Katzernek hívták és a mu­latók legnagyobb része német volt. Erről mondhatnék, hogy világ­márka volt. Bezzeg volt olyan es­télye is, amikor nemcsak közne­mesei öt, főnemesi hét és kilenc, eshetőleg tizenegy ágú koronás ven­dégek itták ott a pukkanós habt,ó italt, de hercegi zárt korona, sőt — uramfial — még királyi korona is előfordult, ha láthatatlanul is az ott mulatozó felkent fejen. Nem tudom, de lehetséges, hogy ilyen vendége akadt tán a Római terem-­ nek is, — de az máig titokban ma­radt . . . A lokál, mely a rómaihoz cím­zett vala, a Király-utcában volt s a ház, melynek földszinti helyiségé­ben táncolt a pesti éjszakák mula­tós és kikapós világa, ma is áll. A ház már egy százada, hogy épült a régi Kismező-utca és a Király-utca sarkára; a Kismező utca neve Csá­­nyi-utcára változott, a Király-utca sem olyan sáros, kátyus, mint ak­korában, csak a ház lett sötétebb, kopottabb és csendesebb. Ismert ház az még manapság is. Közismert magas oromfalu sarki homlokzatáról, amelyet egyidőben annyira szépnek tartottak a pes­tiek, hogy még dicsekedtek is vele; a híres Rohbock rézmetsző képét is megcsinálta, sokfelé látni azt ma is az antikvárok kirakataiban. A ház közismert neve Vár-ház. Megvan az oka, hogy miért hívták és talán hívják Vár-háznak. Fennt a sarki oromfalán valami fantasz­tikus, bástyatoronyszerü építmény van diszül felrakva. Laposra vá­gott sarka szemben van a plébánia­­templom sarkával. Neogótikus íz­lésben épült és, régi tulajdonosáról még ma is Pekáry-féle ház a neve, különben­ az is lehetséges, hogy még most is azokat uralja... Büszke volt rá az egész utca és mikor 1859-ben a tudós Hunfalvy János kiadta a Budapest és környéke című ma igen ritka és nagyon ka­pós könyvét, abban ott pompázott e ház képe is. Sötét, nem annyira patina, mint inkább por, füst, korom, piszok szinezték oly sötétre, hogy alig le­hetett most már valamit kivenni belőle, úgyhogy nemrégen neki­álltak a mesterek, körülállványoz­ták és az utolsó félszázad évtize­deinek sötét nyomától, a sok szu­­tyoktól megszabadították és újra büszkék lehetnek rá a Király­ utca és kapcsolt részeinek lakói. Ennek a háznak — mint mon­dottuk — földszintjén volt a tánc­terem, melynek nevét Pest akkor hétköznapi nyelvén Römer Saal­­nak mondotta s ahol télen éppen­­úgy, mint nyáron, minden csü­törtökön és vasárnapon állt a bál kivilágos kivirradtig. Egy 1850 ből származó négy­­nyelvű­ (magyar, német, francia és angol) városleirás, ami Pesten, Bécsben, Párizsban és Londonban jelent meg és amit Lipcsében nyom­tattak — minden jámbor naivsá­­gával így ajánlja hazai és külföldi olvasóinak ezt a sok élvezetet ígérő mulatóhelyet: A Király­ utca közepén a Templom­ téren egy gótstilben épült nagy szegletházat látunk, melyben földszint a Rómaihoz címzett terem látszik, hol télen, nyáron, minden vasárnap és csü­törtökön bál tartatik. A hölgykoszorú, mely az it­teni mulatságokat diszesíti, na­gyobb részben Dumas-féle Ca­­melliákból áll; illatjuk kivált az idegenekre szédítő erejű. Azért, ha netalán ily hatással lennének valakire, annak tanácsol­juk, hogy juttassa eszébe Mirza Saffi perzsa költő eme dalát: „Elég a rózsa illata, Nem kell tüstént letörnil Ha illatával beéred, úgy meg nem fog körmölni“. A szobám Kossuth legendája írta Lestyán Sándor Álmomban megjelent a kísértet­­ és az ágyamra ült. Jámbor, udva­­­rias kísérlet volt, öltözködésében kerülte a feltűnőséget, nem viselt fehér lepedőt, arca nem hasonlí­tott halálfejhez. Szürke, kopottas polgári ruhában, borostás állal ült a lábamnál, ujjait kanárisárgára festette a nikotin és boszorkányos ügyességgel sodorta a cigarettát. Egy korsó sört kért valami János­tól, aki nem volt sehol, egy korsó sört akart, hozatni a Wagnerből, majd rámparancsolt, hogy sürges­sem meg a „sluszt“ a Távirati Iro­dánál, akkor ismertem meg, hogy néhai segédszerkesztőm, aki az újságírás mesterségére tanított. „Egy tippet adok magának — mondta szenvtelen, száraz hangon —, egy jó tippet, Kossuth Lajos halálának ötvenedik évfordulójára, írja meg szépen, színesen, a saját szobája Kossuth-legendáját!*“ Aztán eltűnt, mint a kisértetek általában, nem várta meg Jánost, a szerkesz­tőségi altisztet, nem várta meg­ a „Távirati*“ utolsó kiadását, nyilván sietett a Wagnerbe, "hogy a korsó sört megigya, mert értesülve volt a korai záróráról. (Most az ő emlékére gondolok, a kéziratpapír fölé hajolva, ko­porsójára a Jóka­-lepel alatt, ami tudvalevőleg érdemes hírlapírók kitüntetése, ha az utolsó útra in­dulnak, Kerepes felé.) * Az ablakom egy kétemeletes, sárga házra néz. A sárga ház­ fa­lába, 1938 májusában, csendben, szinte titokban, emléktáblát helyez­­tek el, ezzel a felírással: „ebben az Épületben szen­vedett RABSÁGOT A HAZÁÉRT KOSSUTH LAJOS 1837 MÁJUS 5 18­, 0 MÁJUS 10. A sárga ház egykor kaszárnya volt és katonai börtön. A kapubejára­­tot szuronyos strázsa őrizte, de­rékszíján és feje felett, a falban, kétfejű császári sasmadár acsar­kodóit és a vasrácsos ablakok mö­gött politikai foglyok senyvedtek. Ide került 1837 május ötödikén egy zugligeti­­ villából az a fiatal ügy­véd is, akit álmából riasztottak fel a bakancsok. Felségárulás volt­­el­lene a vád, ki akarták csavarni ke­zéből a tollat és Sebes főhadnagy úr, a profesz, könyörtelenül rá­zárta a földszinti cella ajtaját. Ma már mindez történelem és abla­komból gyakran látom, hogy az ódon sárga ház előtt iskolásgyere­kek csapata áll meg, a tanító úr leemeli a kalapját és fedetlen fővel magyarázza az ifjúságnak, ki volt Kossuth Lajos? Sok várbeli ház őriz ilyen, vagy ehhez hasonló emléket, ha a fala­kat egy kicsit megkaparjuk. Az Őri­ utca 3. számú házban lakott Gara Miklós nádor, a 64—66. számú ház 1507-ben Zápolya János szepesi grófé volt, a Tárnok­ utca 6. számú ház helyén Korvin János herceg palotája állott s a Dísz­téren, a mai gróf Edelsheim—Gyu­lai-palota helyén (12—13 sz.), Balog István erdélyi vajda háza. Ahol most a külügyminisztérium épülete ágaskodik, egykoron Ka­nizsai Miklósnak volt otthona és a hercegprimási palota (Úri­ utca 62.) Márton puskamives házának alak­fal­aira épült. Minek folytassam a felsorolást, mikor a Magyar Tu­dományos Akadémia és a Magyar Történelmi Társulat az ilyen vár­beli házakat emléktáblával jelölte meg­­Rupp Jakab kutatásai alap­ján, melyek helyességét később Némethy Lajos részben kétségbe­vonta, de az adatokat azóta sem revideálták!) S az emléktáblákat mindenki elolvashatja, ha jó szeme van, mert — mi tagadás — a be­tűk már nagyon megkoptak s na­ivon rászorulnának ( a helyreiga­zítással együtt) egy kis javításra! Mindezt azért bocsátom, előre, hogy az olvasót történelmi tények­ről tájékoztassam, miek­ Itt rátérnék a legendára. Tudniillik a szobám Kossuth legendájára, saját kis em­lékezésemmel karcs­olatban, az or­szágos Kossuth-emlékezések koszo­rújéban.­­Ne becsüljük le a legen­­dákat, engedjük közel szívünkhöz a legendás mesét. Sosem lehetünk olyan szinpompásak történelmünk gondosan ápolt virágoskertjében, hogy észre ne vegyük a mezei vi­rágot!) Ablakaim tehát Kossuth T­ajos egykori körtevére oru­nak s a ház, ahol lakom (Werbőczy­ utca 18.) abban az időben, mikor ő cellájában Shakespearet olvasgatta, már-már könyv nélkül deklamálva a Vihar­t, ahol két kis rabmadarát etette a kalitkában a budavári kocsma volt. Nincs ebben semmi rendkívüli, sőt mondhatnám szinte természetes! Szemben (Werbőczy­­utca 9.) kaszárnya és katonai töm­­löc, katonasággal, , börtönőrökkel, politikai foglyokkal és látogatókkal, akik az elítélteket felkeresik, hogy élelmet vigyenek nekik (felsőbb engedéllyel) és belopják szívükbe a szabadulás reményét, ami a sá­padt arcú, bús börtönlakókat él­teti. A forgalom, a kas­­rnyaélet, egyenesen megkövetelte a közeli kocsmacégért, arról nem is szólva, hogy a várbeli háztulajdonosok akkortájt csaknem kivétel nélkül szőlőbirtokosok voltak, azzal a jog­gal, hogy saját borukat kimérhetik. Az emeleten lakott ház a tulajdonos és a földszinten (ott van most az én szobám!) ivóhelyiséget ren­dezett be, pirosabroszos asztalok­kal és lépcsős lejárattal a pincébe, ahol a boroshordók sorakoztak a sötétben, a pislogó gyertyalángot várva, melynek fényénél csapra­­verődnek. A lépcsős pincelejárat be­ van falazva a folyosó piros téglái közé a kapubejárat alatt, de a faragott kapun még ott van a villamos csengőt helyettesítő ko­pogtató vastalpa s az egykori bo­rospincében most tűzifát őriznénk, ha volna. A ház akkoriban, a­okor Kossuth Lajos átellenben raboskodott, a Kömley családé volt. / * A Bástyasétányon ismerkedtem meg egy őszi vasárnapon azzal a fiatalemberel, akinek már fehé­redet a haja a halántéka körül s a szobám Kossuth-legendáját elme­sélte. Köm­eg ő is, ott született, ahol én lakom, szülei adták el a házat a jelenlegi tulajdonosnak. — A nagyapámé volt a ház 1836 óta — mondotta. — Halottak utcájának hivták akkor a Werbő­­czy-utcát, mert a Vár halottait azon vitték ki a temetőbe, a Bécsi­kapu alatt Nagyanyám mesélte, hogy a földszinten kocsma volt és a konyha is, az udvar felé eső ré­ szer­. Valószínűleg ebben a kony° hában főztek a kocsma vendégei­nek, bár valószínűbb, hogy csak italt mértek. A kocsmába sokszor átjött Kossuth Lajos, a börtönőré­vel és ott találkozott Meszlényi Te­­rézzel, aki Pozsonyból érkezett Bu­dára a bécsi postakocsival. Nagy­anyám látta, amikor a börtönőr félreült s ők ketten csendesen be­szélgettek. Meszlényi Teréz egyszer­­kétszer keservesen sirdogált, mert nem kapta meg a látogatási­­­nge­­délyt és Kossuth őrizetét úgy meg­szigorították, hogy nem tudott át­jönni. Azon a napon, mikor Kos­suth kiszabadult, Meszlényi Teréz az ivóban várta. Nagyanyám soha­sem felejtette el azt a képet! A fia­talok egymás nyakába borultak és Kossuth elmondta,, hogy két rab­­madarát kiengedte a kalitkából, de a vasrácsos ablakpárkányra elesé­­get szórt nekik, hátha nem tud­ják másutt csillapítani az éhségüket. A börtönőr mesélte nagyanyám­­nak, hogy Kossuth szabadidása után pár nappal felkereste őt és a ma­darak után érdeklődött. „Nem jöt­tek vissza — felelte a norkolák —, ki tudja, merre szánnak." Erre Kossuth így válaszolt: „Okosabbak voltak, mint én, aki visszajöttem, de soha többé nem fogom tenni." A Kömley unoka, aki­ nagyanyja szavaira emlékezett, hozzáfűzte, hogy a család úgy őrzi ezt a legen­dát, mint eg préselt virágot, a régi kapcsos imakönyvben. A nagy­mama Budavár ostromáról is sok­szor mesélgetett, ám legszívesebb"n azt a történetet elevenítette fel, amikor az orosz sereg bevonult a Várba. — Nagyanyám éppen az ebédet főzte a konyhában s egy orosz ka­tona puskatussal beverte az abla­kot, majd megfordította fegyverét és szuronyával az ablakon át ki­emelte a serpenyőből a friss pecse­nyét. (Az én öregnagyanyám jutott eszembe, a Mezey nagymama, aki az egész szabadságharcból csak arra emlékezett, hogy a muszkák szu­ronnyal emelték ki a ládafiából nagyapám kis csizmáját.) A fiatal Kömley­vel azután hely­színi szemlét tartottunk a lakásom­ban. Még emlékezett a ház beosztá­sára, az utolsó átalakítás előtt. Az előszobám volt a konyha,és a mun­kaszobám az ivó, ahol az elitélt* Kossuth Lajos Meszlényi Terézzel találkozott. * Mindjárt pontot teszek az ivás végére. A fehérre meszelt, bolthaj­­tásos falakon fantasztikusra nőnek az árnyak. Olyan csendesek az es­ték itt a Várban, mintha falun él­nék. Hosszú századok keservei, tör­­téntelmi szenvedéseink, csalódá­saink ködbedermedt emlékei némák, még csak nem is sóha­jtozunk. Odaát alszik a sárga ház, ahol Kos­suth Lajos raboskodott, de a kapu­mon mintha előlné valaki a ko­pogtatót, a szolgalegény mogorván kászálódik a­ tűzhely m°l­ől, egy nyulánk, sápadt férfit vezet be az ivóba, aki köpenyébe burkolózik s borvirágos kísérőjét a konyhában hagyta, hogy egyen-igyon ke­vére. Italványarcu, liliomtermetü leány"'ő repül a férfi karjaiba, ő reál előbb érkezett a postakocsival. Sokáig át­karolva tartják egymást s én leg­jobb szeretnék kisik­anni, hogy ma­gukra hagyjam őket, mint Köm­ey nagymama, aki abban a vilá­dban élt e falak között, mikor mindaz valóság volt, ami most a szobám legendája. Délutáni hangulat Oscar W­­d2 A kék s aranyló Themze babja ’Szürkés csuhába öltözött. Egy bárka ott a part mögött Okker-szénát visz s a hidakra Fázósan kúszik sárga köd le, A házak rajza árnyba vész, Mint buborék lebegve néz Szent kupolája a földre. Egyszerre­­m­a csendre támad Az élet és zörögve jön Néhány szekér, s a háztetőn Vidám madárka hangja szárnyal. Egy sápadt nő osonva jő, Csókolja fény zilált haját, Gázláng tövében üt tanyát — Az ajka láng s a szíve kő Fordította Havas György

Next