Ujság, 1944. március (42. évfolyam, 49-66. szám)
1944-03-05 / 53. szám
19 day játszotta Almavivát, Halmi Figarót és Újházi az Ügyvédet. Szóval parádés szereposztást kapott a darab, de Paulay a próbán elégedetlenül csóválta a fejét annál a résznél, ahol arról van szó, hogy a szerződés értelmében Figarónak “ ha nem fizet — feleségül kell vennie Marcellát. A fordító nem érzékeltette elég jól a francia szöveg szójátékát: „Je payerai ou je la marierai" az a mondat, amelynél arról vitatkoznak, hogy az „ou“ szócska — Figaro szerint — nem „vagy“-ot, hanem „ahol“-t jelent, csak a tintapaca eltakarja a második értelmet jelző ferde vonást az „Y“ betűn. Paulay a helyszínen rögtönözte az ügyvéd számára ezt az érvelést: „Megengedem, hogy a hanem nem hanem, hanem ha nem . . .“ és ez a mondat aztán viharos derültséget keltett, szakértők szerint, ezen a ponton a magyar szöveg jobb volt, mint az eredeti. Rendezői sikereinek egyik titka azt volt, hogy csodálatosan tudott ''bánni a színészeivel. A rendezői és direktori merészségnek, gyors elhatározásnak és erélynek iskolapéldája volt az az eset, amely a Várszínházban játszódott le, az „Álarcosbál“ egyik előadásán. Lendvay játszotta a darabban az egyik főszerepet. A kitűnő művész nagy betegség után először lépett fel és még nagyon gyenge volt. Néhány percnyi játék után megtántorodott és elakadt a hangja. Hasonó esetben, más színházban, leeresztették volna a függönyt és fennakadt vagy abba maradt volna az előadás. De Paulay nagy lélekjelenléttel felugrott az igazgatói páholyban és szentori hangon lekiáltott Lendvaynak: — „Azonal feküdj le a díványra!“ —, aztán a közönség felé fordulva, tíz percnyi pihenést kért a nagy művész számára. Lendvay csakugyan lefeküdt, ott a nyílt színen, a szobaberendezéshez tartozó díványra és tíz perc múlva megerősödve, pihenten felkelt. A színpad elejére jött és azt mondta a közönségnek: — „Köszönöm!“ — Mire viharos taps tört ki a tíz percnyi néma csend után és a darab nyugodtan folyt tovább. A közönség méltányolta a helyzetet és elragadtatva ünnepelte a kitűnő színészt, meg a bölcs direktort. — Átütő, nagy sikert jelentett Paulay Ede számára, amikor színre hozta Madách „Ember tragédiájáét, noha az összes kritikusok — Gyulai Pállal az élükön — tiltakoztak az ellen, hogy ilyen tisztán teoretikus jelentőségű darabot színpadra vigyenek. Az eredmény Paulay igazolta: a remekmű ma is állandó műsordarabja a Nemzetinek, sőt külföldi színpadoknak is. Madách remekműve talán soha nem nő akkora jelentőségűvé, ha nem viszik színpadra. — Szerény ember volt Paulay, a sok siker nem kapatta el. Közvetlen, szívélyes modorú volt mindenkihez. De soha nem alázkodott meg. Amikor Podmaniczky Frigyes lett a Népszeti Színház intendánsa, a színészek körülhizelegték a bárót és majd mindennap hazakisérte őt valamelyik. Paulay Ede soha nem kisérte haza az intendánst, de — Podmaniczky nem egyszer kisérte haza Paulay Edét... — Nagyszerű fizikuma volt. Másként nem is bírhatta volna azt az emberfeletti munkát, amelyet végzett. Még a halál is nehezen birkózott meg vele. Súlyos influenza után Abbáziába vitte a felesége. Onnét írta nekem, hogy Ede állapota, sajnos, nem javul. Leutaztam hozzájuk látogatóba és amikor betoppant, azt láttam, hogy a nagy beteg. fogával töri fel a diót és mogyorót a gyerekei számára ... Erős testben lakott ez az erős, nagyszerű lélek. * Abbáziából hazakivánkozott a nagybeteg Paulay Ede. Utolsó napjait szeretett színháza közelében, a Nemzeti Színház bérházában levő lakásában, töltötte. De még agóniájában is a színházzal törődött: rendezői utasításokat osztogatott lázálmaiban ... 1894 március 12-én aludt el örökre. Temetésének estéjén nem gyulladtak ki a rivalda lámpái. A fezinház is gyászolta mesterét. Unnay Mária . :--------------■ ÚJSÁG VASÁRNAP, 1944 MÁRCTPS 8 Emlértetősikt régidnél írja REXA DEZSŐ A római lokál Régi Pestünk vidám, mulatós publikuma megtalálta mindig a maga helyét, ahol kedvére eltölthette éjszakáit. (No már, hogy hol töltse el a nappalait, néha egyiknek másiknak nehezebb kérdés volt!) Volt idő azonban, amikor még a bécsiek is Pestre jöttek amúgy igazában mulatni, nem mintha a szegény Bécsben nem találtak volna lokált, amelyben nem lett volna hajnalokig tartó hecc, de a pesti mulatóhelyeknek valami különös, sehol sem feltalálható bájuk volt és ellenállhatatlan vonzerejük, — hát ide kellett jönni a szomszédnak „mulatiren", amint már ők nevezték. Ha valaki részletesebben megírná a mulató Pest történetét, jó vastag kötet ima össze, annyi bizonyos! És abból a könyvből nem hagyhatná ki a Római termet. A Római terem hírneve nem versenyezhetett a későbbi „Kék macskádéval — ez tényt A Blaue Katz — ez volt az ismertebb neve a nagyvilágban, mert a tulajdonosát Katzernek hívták és a mulatók legnagyobb része német volt. Erről mondhatnék, hogy világmárka volt. Bezzeg volt olyan estélye is, amikor nemcsak köznemesei öt, főnemesi hét és kilenc, eshetőleg tizenegy ágú koronás vendégek itták ott a pukkanós habt,ó italt, de hercegi zárt korona, sőt — uramfial — még királyi korona is előfordult, ha láthatatlanul is az ott mulatozó felkent fejen. Nem tudom, de lehetséges, hogy ilyen vendége akadt tán a Római terem- nek is, — de az máig titokban maradt . . . A lokál, mely a rómaihoz címzett vala, a Király-utcában volt s a ház, melynek földszinti helyiségében táncolt a pesti éjszakák mulatós és kikapós világa, ma is áll. A ház már egy százada, hogy épült a régi Kismező-utca és a Király-utca sarkára; a Kismező utca neve Csányi-utcára változott, a Király-utca sem olyan sáros, kátyus, mint akkorában, csak a ház lett sötétebb, kopottabb és csendesebb. Ismert ház az még manapság is. Közismert magas oromfalu sarki homlokzatáról, amelyet egyidőben annyira szépnek tartottak a pestiek, hogy még dicsekedtek is vele; a híres Rohbock rézmetsző képét is megcsinálta, sokfelé látni azt ma is az antikvárok kirakataiban. A ház közismert neve Vár-ház. Megvan az oka, hogy miért hívták és talán hívják Vár-háznak. Fennt a sarki oromfalán valami fantasztikus, bástyatoronyszerü építmény van diszül felrakva. Laposra vágott sarka szemben van a plébániatemplom sarkával. Neogótikus ízlésben épült és, régi tulajdonosáról még ma is Pekáry-féle ház a neve, különben az is lehetséges, hogy még most is azokat uralja... Büszke volt rá az egész utca és mikor 1859-ben a tudós Hunfalvy János kiadta a Budapest és környéke című ma igen ritka és nagyon kapós könyvét, abban ott pompázott e ház képe is. Sötét, nem annyira patina, mint inkább por, füst, korom, piszok szinezték oly sötétre, hogy alig lehetett most már valamit kivenni belőle, úgyhogy nemrégen nekiálltak a mesterek, körülállványozták és az utolsó félszázad évtizedeinek sötét nyomától, a sok szutyoktól megszabadították és újra büszkék lehetnek rá a Király utca és kapcsolt részeinek lakói. Ennek a háznak — mint mondottuk — földszintjén volt a táncterem, melynek nevét Pest akkor hétköznapi nyelvén Römer Saalnak mondotta s ahol télen éppenúgy, mint nyáron, minden csütörtökön és vasárnapon állt a bál kivilágos kivirradtig. Egy 1850 ből származó négynyelvű (magyar, német, francia és angol) városleirás, ami Pesten, Bécsben, Párizsban és Londonban jelent meg és amit Lipcsében nyomtattak — minden jámbor naivságával így ajánlja hazai és külföldi olvasóinak ezt a sok élvezetet ígérő mulatóhelyet: A Király utca közepén a Templom téren egy gótstilben épült nagy szegletházat látunk, melyben földszint a Rómaihoz címzett terem látszik, hol télen, nyáron, minden vasárnap és csütörtökön bál tartatik. A hölgykoszorú, mely az itteni mulatságokat diszesíti, nagyobb részben Dumas-féle Camelliákból áll; illatjuk kivált az idegenekre szédítő erejű. Azért, ha netalán ily hatással lennének valakire, annak tanácsoljuk, hogy juttassa eszébe Mirza Saffi perzsa költő eme dalát: „Elég a rózsa illata, Nem kell tüstént letörnil Ha illatával beéred, úgy meg nem fog körmölni“. A szobám Kossuth legendája írta Lestyán Sándor Álmomban megjelent a kísértet és az ágyamra ült. Jámbor, udvarias kísérlet volt, öltözködésében kerülte a feltűnőséget, nem viselt fehér lepedőt, arca nem hasonlított halálfejhez. Szürke, kopottas polgári ruhában, borostás állal ült a lábamnál, ujjait kanárisárgára festette a nikotin és boszorkányos ügyességgel sodorta a cigarettát. Egy korsó sört kért valami Jánostól, aki nem volt sehol, egy korsó sört akart, hozatni a Wagnerből, majd rámparancsolt, hogy sürgessem meg a „sluszt“ a Távirati Irodánál, akkor ismertem meg, hogy néhai segédszerkesztőm, aki az újságírás mesterségére tanított. „Egy tippet adok magának — mondta szenvtelen, száraz hangon —, egy jó tippet, Kossuth Lajos halálának ötvenedik évfordulójára, írja meg szépen, színesen, a saját szobája Kossuth-legendáját!*“ Aztán eltűnt, mint a kisértetek általában, nem várta meg Jánost, a szerkesztőségi altisztet, nem várta meg a „Távirati*“ utolsó kiadását, nyilván sietett a Wagnerbe, "hogy a korsó sört megigya, mert értesülve volt a korai záróráról. (Most az ő emlékére gondolok, a kéziratpapír fölé hajolva, koporsójára a Jóka-lepel alatt, ami tudvalevőleg érdemes hírlapírók kitüntetése, ha az utolsó útra indulnak, Kerepes felé.) * Az ablakom egy kétemeletes, sárga házra néz. A sárga ház falába, 1938 májusában, csendben, szinte titokban, emléktáblát helyeztek el, ezzel a felírással: „ebben az Épületben szenvedett RABSÁGOT A HAZÁÉRT KOSSUTH LAJOS 1837 MÁJUS 5 18, 0 MÁJUS 10. A sárga ház egykor kaszárnya volt és katonai börtön. A kapubejáratot szuronyos strázsa őrizte, derékszíján és feje felett, a falban, kétfejű császári sasmadár acsarkodóit és a vasrácsos ablakok mögött politikai foglyok senyvedtek. Ide került 1837 május ötödikén egy zugligeti villából az a fiatal ügyvéd is, akit álmából riasztottak fel a bakancsok. Felségárulás voltellene a vád, ki akarták csavarni kezéből a tollat és Sebes főhadnagy úr, a profesz, könyörtelenül rázárta a földszinti cella ajtaját. Ma már mindez történelem és ablakomból gyakran látom, hogy az ódon sárga ház előtt iskolásgyerekek csapata áll meg, a tanító úr leemeli a kalapját és fedetlen fővel magyarázza az ifjúságnak, ki volt Kossuth Lajos? Sok várbeli ház őriz ilyen, vagy ehhez hasonló emléket, ha a falakat egy kicsit megkaparjuk. Az Őri utca 3. számú házban lakott Gara Miklós nádor, a 64—66. számú ház 1507-ben Zápolya János szepesi grófé volt, a Tárnok utca 6. számú ház helyén Korvin János herceg palotája állott s a Dísztéren, a mai gróf Edelsheim—Gyulai-palota helyén (12—13 sz.), Balog István erdélyi vajda háza. Ahol most a külügyminisztérium épülete ágaskodik, egykoron Kanizsai Miklósnak volt otthona és a hercegprimási palota (Úri utca 62.) Márton puskamives házának alakfalaira épült. Minek folytassam a felsorolást, mikor a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Történelmi Társulat az ilyen várbeli házakat emléktáblával jelölte megRupp Jakab kutatásai alapján, melyek helyességét később Némethy Lajos részben kétségbevonta, de az adatokat azóta sem revideálták!) S az emléktáblákat mindenki elolvashatja, ha jó szeme van, mert — mi tagadás — a betűk már nagyon megkoptak s naivon rászorulnának ( a helyreigazítással együtt) egy kis javításra! Mindezt azért bocsátom, előre, hogy az olvasót történelmi tényekről tájékoztassam, miek Itt rátérnék a legendára. Tudniillik a szobám Kossuth legendájára, saját kis emlékezésemmel karcsolatban, az országos Kossuth-emlékezések koszorújéban.Ne becsüljük le a legendákat, engedjük közel szívünkhöz a legendás mesét. Sosem lehetünk olyan szinpompásak történelmünk gondosan ápolt virágoskertjében, hogy észre ne vegyük a mezei virágot!) Ablakaim tehát Kossuth Tajos egykori körtevére orunak s a ház, ahol lakom (Werbőczy utca 18.) abban az időben, mikor ő cellájában Shakespearet olvasgatta, már-már könyv nélkül deklamálva a Vihart, ahol két kis rabmadarát etette a kalitkában a budavári kocsma volt. Nincs ebben semmi rendkívüli, sőt mondhatnám szinte természetes! Szemben (Werbőczyutca 9.) kaszárnya és katonai tömlöc, katonasággal, , börtönőrökkel, politikai foglyokkal és látogatókkal, akik az elítélteket felkeresik, hogy élelmet vigyenek nekik (felsőbb engedéllyel) és belopják szívükbe a szabadulás reményét, ami a sápadt arcú, bús börtönlakókat élteti. A forgalom, a kasrnyaélet, egyenesen megkövetelte a közeli kocsmacégért, arról nem is szólva, hogy a várbeli háztulajdonosok akkortájt csaknem kivétel nélkül szőlőbirtokosok voltak, azzal a joggal, hogy saját borukat kimérhetik. Az emeleten lakott ház a tulajdonos és a földszinten (ott van most az én szobám!) ivóhelyiséget rendezett be, pirosabroszos asztalokkal és lépcsős lejárattal a pincébe, ahol a boroshordók sorakoztak a sötétben, a pislogó gyertyalángot várva, melynek fényénél csapraverődnek. A lépcsős pincelejárat be van falazva a folyosó piros téglái közé a kapubejárat alatt, de a faragott kapun még ott van a villamos csengőt helyettesítő kopogtató vastalpa s az egykori borospincében most tűzifát őriznénk, ha volna. A ház akkoriban, aokor Kossuth Lajos átellenben raboskodott, a Kömley családé volt. / * A Bástyasétányon ismerkedtem meg egy őszi vasárnapon azzal a fiatalemberel, akinek már fehéredet a haja a halántéka körül s a szobám Kossuth-legendáját elmesélte. Kömeg ő is, ott született, ahol én lakom, szülei adták el a házat a jelenlegi tulajdonosnak. — A nagyapámé volt a ház 1836 óta — mondotta. — Halottak utcájának hivták akkor a Werbőczy-utcát, mert a Vár halottait azon vitték ki a temetőbe, a Bécsikapu alatt Nagyanyám mesélte, hogy a földszinten kocsma volt és a konyha is, az udvar felé eső ré szer. Valószínűleg ebben a kony° hában főztek a kocsma vendégeinek, bár valószínűbb, hogy csak italt mértek. A kocsmába sokszor átjött Kossuth Lajos, a börtönőrével és ott találkozott Meszlényi Terézzel, aki Pozsonyból érkezett Budára a bécsi postakocsival. Nagyanyám látta, amikor a börtönőr félreült s ők ketten csendesen beszélgettek. Meszlényi Teréz egyszerkétszer keservesen sirdogált, mert nem kapta meg a látogatásingedélyt és Kossuth őrizetét úgy megszigorították, hogy nem tudott átjönni. Azon a napon, mikor Kossuth kiszabadult, Meszlényi Teréz az ivóban várta. Nagyanyám sohasem felejtette el azt a képet! A fiatalok egymás nyakába borultak és Kossuth elmondta,, hogy két rabmadarát kiengedte a kalitkából, de a vasrácsos ablakpárkányra eleséget szórt nekik, hátha nem tudják másutt csillapítani az éhségüket. A börtönőr mesélte nagyanyámnak, hogy Kossuth szabadidása után pár nappal felkereste őt és a madarak után érdeklődött. „Nem jöttek vissza — felelte a norkolák —, ki tudja, merre szánnak." Erre Kossuth így válaszolt: „Okosabbak voltak, mint én, aki visszajöttem, de soha többé nem fogom tenni." A Kömley unoka, aki nagyanyja szavaira emlékezett, hozzáfűzte, hogy a család úgy őrzi ezt a legendát, mint eg préselt virágot, a régi kapcsos imakönyvben. A nagymama Budavár ostromáról is sokszor mesélgetett, ám legszívesebb"n azt a történetet elevenítette fel, amikor az orosz sereg bevonult a Várba. — Nagyanyám éppen az ebédet főzte a konyhában s egy orosz katona puskatussal beverte az ablakot, majd megfordította fegyverét és szuronyával az ablakon át kiemelte a serpenyőből a friss pecsenyét. (Az én öregnagyanyám jutott eszembe, a Mezey nagymama, aki az egész szabadságharcból csak arra emlékezett, hogy a muszkák szuronnyal emelték ki a ládafiából nagyapám kis csizmáját.) A fiatal Kömleyvel azután helyszíni szemlét tartottunk a lakásomban. Még emlékezett a ház beosztására, az utolsó átalakítás előtt. Az előszobám volt a konyha,és a munkaszobám az ivó, ahol az elitélt* Kossuth Lajos Meszlényi Terézzel találkozott. * Mindjárt pontot teszek az ivás végére. A fehérre meszelt, bolthajtásos falakon fantasztikusra nőnek az árnyak. Olyan csendesek az esték itt a Várban, mintha falun élnék. Hosszú századok keservei, történtelmi szenvedéseink, csalódásaink ködbedermedt emlékei némák, még csak nem is sóhajtozunk. Odaát alszik a sárga ház, ahol Kossuth Lajos raboskodott, de a kapumon mintha előlné valaki a kopogtatót, a szolgalegény mogorván kászálódik a tűzhely m°lől, egy nyulánk, sápadt férfit vezet be az ivóba, aki köpenyébe burkolózik s borvirágos kísérőjét a konyhában hagyta, hogy egyen-igyon kevére. Italványarcu, liliomtermetü leány"'ő repül a férfi karjaiba, ő reál előbb érkezett a postakocsival. Sokáig átkarolva tartják egymást s én legjobb szeretnék kisikanni, hogy magukra hagyjam őket, mint Kömey nagymama, aki abban a viládban élt e falak között, mikor mindaz valóság volt, ami most a szobám legendája. Délutáni hangulat Oscar Wd2 A kék s aranyló Themze babja ’Szürkés csuhába öltözött. Egy bárka ott a part mögött Okker-szénát visz s a hidakra Fázósan kúszik sárga köd le, A házak rajza árnyba vész, Mint buborék lebegve néz Szent kupolája a földre. Egyszerrema csendre támad Az élet és zörögve jön Néhány szekér, s a háztetőn Vidám madárka hangja szárnyal. Egy sápadt nő osonva jő, Csókolja fény zilált haját, Gázláng tövében üt tanyát — Az ajka láng s a szíve kő Fordította Havas György