Unitárius Egyház, 1937 (30. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-15 / 1. szám
2. fiatalság csupán disztingvált és kimondotta, hogy egy dolog nem azért szent, mert régi, mert korral van kapcsolatban, hanem, mert igaz. S kijelentése mellett, miután érzelmi kapcsolatai nem kenyerezték le, határozottan állást foglalt. Tehát nem előre tört, hanem becsületes, nyílt, igazságos állást foglalt. Egy nehány egyházi tisztség ill. méltóság betöltése oly egyénekkel, akik feltétlen oda valók s közbizalomnak örvendenek s oly egyéneknek elejtése, kik „minden eszközt" felhasználtak az állásfoglalás letörésére, kik szóban és írásban minősíthetetlen jelzőkkel aposztrofálták megmozdulásunkat, nem jelent előretörést, sem tekintélyrombolást. Talán épen a múlt iránti kegyelet mélyéges hatalma ösztönzött minket arra, hogy a jelent, melyből a régi idők nagy lelki vonásai sokban hiányoznak, a múlt méltóságához emeljük. Egy kor sem érezte kétségbeejtőbben, — amint ez a Berde-serleg köszöntőben is elhangzott, — a Berde Múzsák önzetlen lelkének teljes hiányát, mint a mi korunk. Ezt akarjuk valahogyan, akárhogyan visszahozni. Ha ez rombolás, szívesen vállaljuk érte a felelősséget. De határozott állásfoglalásunk többféle okból táplálkozik. Így a gazdasági. Nyomorúságos helyzetünket nem szükséges egymásnak magyaráznunk, de a céltudatos, rendszeres és mindenek felett a garasos gazdálkodást egyházi életünkbe be kell vezessük. Ez sajnos nem volt meg s keresztjét nemcsak az egyház, mint intézmény, hanem mi lelkészek is keservesen nyögtük. Egy-egy bucuresti út számlája bagatel ügyben, magasabbra rúgott, mint egyik másik lelkész évi fizetése. Tisztelettel kérdem, hol van itt az önzetlenség és a legmesszebbmenő takarékoskodás ? Ezt a szellemet ki kell cserélni, elfeledni, mint valami rossz, lidércnyomásos álmot. A szellemet pedig személyek képviselik. Teljes lehetetlen az eszmék és elvek harcát személyektől elvonatkoztatva harcolni. Ez eredményezte azt a magatartást, melyet néhány tehetséges szólamgyártó „ember vadászatinak keresztelt. Az anyagi ügyek rendezése mellett és felett ott van a lelki megújhodás kérdése. Tulajdonképen az egész állásfoglalásnak ez állott a homlokterében. De kitől várhattuk vagy várhatjuk a kezdeményezést? Egyik vezető lelkészünk néhány évvel ezelőtt épp a Főtanácson állapította meg, hogy „a központtól nem jön semmi kezdeményezés“ , ezt meglátta, véleményét szavakba is foglalta, de itt megálloit. Mert a látók ritkán cselekvők. Ez a csoport kellett, hogy felvegye az elejtett fonalat s tovább fűzze annak szálait. Alulról indult meg a mozgalom, az egyházközségek és templomok küldték képviselőiket, hogy egy nagy, átfogó unitárius lelki életet fakasszanak ezen a földön. Ki ne akarná ezt felkarolni ? Érdemes-e a támogatásra az, aki ennek bármily szempontból útját állja? Különösen most, amidőn egyházunk olyan lelkészi karral rendelkezik, mint talán soha ezelőtt, most amidőn csaknem 400 esztendős múlttal ráébredünk arra, hogy az unitárizmus a ma és nem a holnap vallása. Ma kell tért hódítania, kifelé és befelé, mély toborzó és meggyőző erejével, mert csak ezáltal lesz jövője. Vagy szóljunk valamit az utolsó évek főtanácsainak lelki arculatáról ? És az eredményekről ? Nem egytől hallottam, hogy lelkileg összeroppanva távozott el azokról. Mert a főtéma minddig a simítás és bizalomszavazás körül forgott. Személyi ügyet követett és ez a sok személyi ügy ritkán intéződött el közmegnyugvásra. Még a Főtanács hullámverései el sem csendesültek, kezdődött elölről az egész s olyan áldozatokat követelt, melyeket az egyház elvérzés nélkül nem tudott volna meghozni A múlt Főtanácson egy csoportnak nyílt állásfoglalása, a lehetőségek szerint, igyekezett letépni ezeket a szépségflastromokat, amelyek alatt csak gennyezett, de be nem gyógyulhatott a lélek s feltárta a sebeket. őszintén és becsülettel hitet vallott nagy és nélkülözhetetlen vezéregyéniségei mellett. Nyíltan leszögezte, hogy a Főjegyző személye és megmaradása, egyházi szempontból, sokkal fontosabb és szükségesebb, mint bárki másé az egyház vezetőségében. Kereste a módot arra, hogy hidat verjen a múlt, jelen és jövő között, pályát vágjon, melyen a sima, rázkódás nélküli haladás megvalósítható, a vidék és központ fogalma közös nevezőre hozható s a sokat vágyott kibékülés megteremthető. Végül kedvező légkört igyekezett előkészíteni az igazi egyházias lelkűlét számára, mely a presztízsét és súlyát visszaszerzett szószékről vagy palást alól buzog fel, azon világi vezetők segítségével, kiknek önzetlen munkássága, egyenessége előtt mély tisztelettel hajtja meg legfelsőbb elismerés és őszinte ragaszkodás zászlaját........... A múlt Főtanácson (fiatalok és öregek) sokan tapasztalták Luther wormsi kijelentésének lélekgyűjtő hatását. Őszintén, szivretett kézzel harsogjuk a megértők és meg nem értők felé: „Itt állunk, máskép nem tehetünk.“ Simén Dániel, 1937. márc. 15. UNITÁRIUS EGYHÁZ.