Unitárius Élet, 1970 (24. évfolyam, 1-4. szám)
1970-07-01 / 3. szám
XXIV. ÉVFOLYAM, 3. SZÁM 1970. JÚLIUS—SZEPTEMBER ŐSZI HÁLAADÁS Szeptember utolsó vasárnapján őszi hálaadásra gyűl össze unitárius híveink serege templomainkban, határokon innen és határokon túl, hogy a Jézus életére és halálára emlékeztető úrvacsora vételével fejezze ki háláját Isten iránt, hogy gondviselésének szeretetével, ez évben is megáldotta mezeinket és biztosította mindennapi kenyerünket. Testi tápláltatásunkat biztosító mindennapi kenyerünkért ma különösen mély és szívből fakadó háládatossággal kell Istennek köszönetet mondanunk, mert erre a mélységes háládatosságra kötelez bennünket az a tény, hogy szorgalmas és munkálkodó népünknek ez évben különösen nagy erőfeszítéseket kellett tennie a mindennapi kenyér biztosításáért. Az ország hatalmas területeit árvizek pusztító veszedelme fenyegette. Békés otthonok semmisültek meg, családok ezreit kellett egyes veszélyeztetett helyekről átmenetileg más helyekre telepíteni. Leírhatatlan nehézségek árán kellett menteni a veszélybe került jószágot. Átvirrasztott hosszú éjszakák és nappalok küzdelme szinte emberfeletti helytállást követelt. A gátszakadások veszélye fenyegetett számtalan helyen, vagy alattomos buzgárok keletkezése tette lehetetlenné egy-egy terület védelmét, vagy nehezítette az erőfeszítések sikerét. Mennyi lelkesedésre, odaadó és önzetlen szolgálatkészségre, helytállásra, fáradtságot nem ismerő önfeláldozó munkára volt szüksége a gátakon dolgozóknak, az életet és értéket mentőknek! Mennyi hitre és a kiművelt értelemnek mennyi tudományra, hogy a hatalmas katasztrófával fenyegető természeti csapás fölött mégis az ember legyen az úr! És az ember lett az úr, mert Isten gondviselő szeretete megadta az erős hitet, megáldotta a felvilágosult értelmet, az emberi erőfeszítést és a jónak önzetlen szolgálatát, és mindennek legdrágább emberi jutalmát, a mindennapi kenyérnek biztonságát, testi és lelki kenyerünket illetően egyaránt. Legyen hát érte Istennek hála és híveink az őszi hálaadás ünnepén, a másokért való élni tudás és áldozat falatnyi kenyerével és a közösség boránakkelyhével kezükben állják körül templomaink úrasztalát őszi hálaadásunknak áldott ünnepén. Már túljutott népünk a mi mindennapi kenyerünk veszélyeztetettségének izgalmán, amidőn ez évi őszi hálaadásunknak mintegy bevezetőjeként ünnepeltük egész népünkkel, egész magyarságunkkal országalapító királyunknak I. István királynak 1000. éves születése évfordulóját. Egy nép lelki kenyeréhez elengedhetetlenül hozzátartozik történelmi öntudata, népi, nemzeti történelmének haladó hagyományokat őrző megbecsülése. Vitathatatlan, hogy István király valóban magyarságunknak „tündöklő csillaga” volt és maradt. Számunkra ő a maga korának történelemformáló forradalmi egyénisége volt. Természetessen a forradalmiságot sokféleképpen lehet definiálni, de mi úgy véljük, hogy naivitás lenne a mi korunkra jellemző forradalmiság kritériumát egy ezredévnyire visszavetíteni a múltba. Egy évezreddel ezelőtt, úgy véljük, forradalmi cselekedetet hajtott végre az, aki következetes radikalizmussal tudott átállítani egy egész népet az ősi hagyományú, jól ismert és megszokott, beidegzett múltból, az alig ismert, vagy sok vonatkozásban még teljesen ismeretlen, alapvetően más feltételű és igényű új életformára, új fajta ésszokatlan nemzeti, közösségi, társadalmi, világnézeti, erkölcsi és nem utolsósorban egy egészen más és egészen új vallásos hit elfogadására és vállalására. Tudjuk, hogy egy ilyen radikális forradalmi változás nem megy egyik óráról a másikra, vagy akár egyik napról a másikra Végbe. Hosszú éveknek, sőt évtizedeknek kell eltelniök, míg a merőben szokatlan és alapvetően más feltételű élet külső és belső vonatkozásai egy népre hatnak és annak öntudatát, hitét átformálják. Így volt ez István király idejében is, aki eme páratlan változások közepette nem is egy egységes népet kellett új útra vezessen, hanem különböző törzsek szövetségét kellett egy néppé, egy nemzetté összekovácsoljon. Természetes, hogy ez az út sem volt „rózsákkal teleszórva”! — bizonyára számos kortársa, I. István királyban is, csak kegyetlen zsarnokot, az ősi törvények, szokások, hagyományok lábbal tipróját, a dicső múltnak és minden ősinek és szépnek megszentségtelenítőjét látták; azt, aki még a sámánok hirdette „drága, megtartó, ősi hitet” is megsemmisítette és egy teljesen idegen, az ősi hittől távol álló és tűzzel-vassal terjesztett idegen vallást kényszerített a népre. — ... Aztán az új egyház „szentté” avatta őt is, sőt korán sírba hanyatlott fiát, Imre herceget is! Azóta és ez az „azóta” ezer évet jelent, egész népünk szívében és történelmi tudatában már csak mint „Szent István” él. Természetesen mi protestánsok hivatalosan nem nevezzük őt szentnek, mert az emberekre vonatkozó szentség a nem protestáns egyházak dogmatikai felfogásával öszszefüggő fogalom. Van azonban egy nem kifejezetten felekezeti irányzatokhoz és dogmatikához kötött, általánosabb értelmű fogalmunk is a „szent”-ről. Szent mindannyiunk számára például az Isten. Szent a tiszta emberség fogalma. Szent az igazság. Szent a hazánk, szülőföldünk. Szent és sérthetetlen az az erkölcsi világrend, amelynek normáit értelmünk még fel sem fogja, de szívünk és lelkünk érzi. Szent mindaz, ami abszolút értelemben szép, igaz és jó, egyszóval tökéletes és még ennél is valamivel több, tehát mindaz, ami számunkra a tökéletesnél is valamivel több értéket jelez, eszmei és erkölcsi mivoltában, — mindez számunkra szent! Ezért szent a szeretet és a hit és ezért szent a szabadság. Aki pedig történelemformáló erővel egy egész népnek az iránta érzett szeretetéből fakadóan