Az Üstökös, 1872 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1872-01-14 / 3. szám
26 bizonyítására. — Hanem többször nem vittek el theatrumba. Csak később, mikor már iskolába jártam, jutott az a feledhetlen élvezet osztályrészemül, hogy elmehettem arra az előadásra, amit a kollégium nagy termében rendeztek a„belső emberek.“ Csokonainak Gerson du Malhereux czímű darabját adták. Pápay uram , a káplán, volt a tiszt, Harmati uram, a kántor, volt a kisértő lélek, s Szarka János urambátyám (akkor — és még most is a legszeretetreméltóbb fiatal kedélyű úr Komáromban,) — ő volt a tréfás czigány. A közönség őtet tapsolta elő legtöbbször; Pápay urammal pedig nem volt megelégedve, azt mondták róla, hogy akkorát úgy játszik, mintha prédikálna. Kiderül, az ártatlanság diadalmaskodik, a gonosz intrikus maga eszi meg a megmérgezett ételt, amivel az öcscsét el akarta veszíteni. Mind benne volt ez abban a darabban. El is játszottuk mi azt szépen. Nem is volt semmi egyéb baj, mint hogy Vörös Béni a remete szerepét egy álló helyében mind az öt felvonásra valót végig elmondta. Az se lett baj, aztán még egyszer el kellett neki mondani — felaprózva. Minket aztán megdicsértek s nem vertek meg. Innentől aztán hosszú idő telt bele, míg újra A harmadik szinpadi előadás már a sajátom volt. Sajátom a szinpad, a szinmű és a társaság. Conjugista diákok voltunk: Benke Kálmán (most kereskedő), Vörös Benő (most ügyvéd), Goda Sándor (elesett mint huszár), Szikra Ferkó (meghalt élte világában), meg magam. Ez volt a társaság. Tíz éves volt köztünk a legöregebb. A színpadot a kocsiszínben állítottuk fel, a kulisszákat is magunk festettük. A színdarabot én sírtam. A czíme volt »Hohenheimi Fridrik, vagy a meggátolt gyilkosság!« szomorújáték öt felvonásban. Meg akarja abban egy gonosz nagybátya minden módon gyilkoltatni az unokaöcscsét, hogy a vagyonát örökölje, de őrködik a fölött egy kegyes remete, s végre kiderül, hogy az a meggyilkolandónak elveszett apja, a gonoszság színpadot láttam. — Kecskeméten jogász voltam már akkor. Műkedvelő társaságot ütöttünk össze, előadtuk a főiskolai könyvtár javára először a Szerelem és champagneit, azután egy másik darabot, aminek a neve már nincs a fejemben, hanem azt tudom, hogy én egy Selicour nevű bonvivant játszotam benne. Igazán mondom, jól játszottunk! Olyan pompás komikust, mint Sas volt, olyan ügyes szerelmest, mint Zabolay Pista, olyan szeleburdit, mint Hartmann (később Keményfy) igazi színészeknél is irt-