Az Üstökös, 1872 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1872-01-14 / 3. szám
1 3-dik szám. Január 13-án 1872. Megjelenik minden szombatnapon másfél ivén sokféle képekkel ellátva. Előfizetési ár : Egész évre jan.—-deez. 6 frt., 6 hóra 3 frt, és 3 hóra 1 frt 50 kr. Előfizethetni minden postahivatalnál és könyvárusnál Hiadó-hiivatal : Pest, barátok tere 7ik szám. Hirdetések dija : 1 hasábos nonperaille sor 10. kr. Hirdetések felvételnek : NASCHITZ J. hirdetményi irodájában, Pest, Józseftér 12-ik száma. a hirdetéseket illető közönséges és pénzes levelek szintén Naschitz J. irodájába czimezendők. XXIV. kötet. Az én színpadi életem. Jókai Mórtól. Minthogy tartok tőle, hogy ezt a részét a biográfiámnak senki sem fogja megírni, hát megirom magam. Nekem is volt éltem a „deszkákon,“ én is rajongtam az előfüggöny titkaiért. A legelső színi előadást, kicsiny hija, hogy három éves koromban nem láttam. Kisdiákok rendeztek előadást, ha jól emlékezem rá, a bátyám is köztük volt, mert a productiónak épen a mi szobánkban kellett volna végbemenni. Vitézi darab lett volna az, de siralmas lett annak — nem is a vége, de mingjárt a kezdete. A kurtina két egymással szemközt álló almáriom sarkaira volt keresztül kötve; azok közül az egyik olyan kettős pohárszék volt, amelyiknek a felső része lejár, az pedig felül tele volt rakva eczetes és tintás üvegekkel. Hát amint a kurtinát a zsineggel felhúzták, a nagy igyekezetben, bumszti! lefordult az egész pohárszék, de a szinpadra, eczetes üveg, tintás üveg a theatristák nyaka közé. Persze, hogy ezzel a csattanós kezdettel vége volt az előadásnak. Hanem a kritika, azt hiszem, hogy nem maradt el. Ez a scéna mindig eszembe jut, mikor a »Szigetvári vértanuk« utolsó jelenetét várom: no most jön az almáriom-esés, eczetes üveg, tintás üveg hullás ! Csakhogy én azt jobban rendeztem, mint a bátyám, mert a végére csináltam a darabnak az almáriom beesést, nem az elejére, így múlt el egy hajszálon, azaz hogy egy zsinegen, hogy nem három esztendős koromban láttam meg az első szini előadást. Hanem negyedfél esztendős koromban. Már ekkor csakugyan elvittek a színházba. Muszáj volt , nem maradtam el a kedves édesanyámtól, akárhova ment, a színházba is el kellett vinnie. Víg darab volt az, de még vigabb lett attól, hogy én belekiabáltam a darabba, s ami megtetszett a beszédből, mind utána mondtam. Egy felkiáltásomra jól emlékezem: „Óh asszonyok! asszonyok!“ Furcsa az, hogy ez még most is eszembe jut. — Meg az is, hogy valaki egy pogácsát akart adni, hogy elhallgattasson, de én nem engedtem a vélemény szabad kimondását egy pogácsával megvásároltatni, ami elég fontos adat megvesztegethetlenségembe-