Út és Cél, 1971 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1971-03-01 / 3-5. szám
8. oldal UTES CEL gresszusi tételekből következik, hogy kritikus álláspontot foglaltak el bizonyos olyan szélsőségekkel szemben, amelyek a tekintélyi rendszerektől eredhettek. Együttműködésük tárgya nem a múlt igazolása vagy magasztalása volt, hanem mindenekelőtt alkalmas eszközök tanulmányozása azon célra, hogy a világ kettéosztását kimondó Yalta-i döntést újra napirendre tűzzék és harcoljanak azon zsidó diktatúra ellen, amely rá akarja magát erőltetni az egész világra, bevezetve mindenütt hatalmi eszközét a plutodemokratikus rendszert! A Malmoe-i kongresszuson megalakult Európai Szocialista Mozgalom nem tudta legyőzni azokat az akadályokat, amelyeket a rendőruralmak működésük elé helyeztek. Néhány hónap után meg kellett állapítani, hogy a képmutatásnak és elnyomásnak abban az atmoszférájában, amelyet 1945-től egész Európában bevezettek, egy legális szembesítése eszméinknek más pártokéval lehetetlenné vált. A sajtó eszközei valamint a pénzügyi lehetőségek is hiányoztak. A zsidó diktatúrával szembeszállni képes politikai szervezetek újjászervezése gyakorlatilag lehetetlen volt ezen körülmények miatt. Ha összehasonlítjuk az Európában 1950-ben létesült nemzeti politikai erők térképét a maival, meg kell állapítanunk, hogy nagyon kevés fejlődés mutatkozik. Viszont a világpolitika fejlődése olyan irányt vett, amelyet előreláttunk. A plutodemokratikus demokráciák tehetetlensége és az, hogy alávetették magukat a zsidó világdiktatúrának, mind nyíltabban megmutatkozott, és a körülmények olyan hallgatóságot biztosítottak a Malmoe-ben kihangsúlyozott ideák számára, amely túlszárnyalja mindazt, amire számíthattunk. Ha a szavak még mindig félelmet is okoznak a közvélemény körében, ha a fasizmus, a nemzetiszocializmus, és fajvédelem kifejezések a propaganda által teremtett és táplált húsz éves negatív folyamat után még terhesek, viszonzásul a plutodemokratikus rendszerek kétszínűsége és tehetetlensége, a Churchill és Roosevelt által elkövetett bűnös tévedések a második világháború vezetésében és a világ Yaltában elfogadott felosztásával, végül a zsidó nagytőke és politika világhatalma által teremtett állandó veszély ma mély visszhangot vált ki a közvélemény nagyon széles szektoraiban, így a fasizmus európai politikai térképe alig változott ugyan 20 év óta, azonban azoknak az ideáknak a behatására, amelyekre támaszkodik szükségképpen minden nemzeti politika, kétségtelenül kiterjedést mutat. Ezen új helyzet szerint kell tehát értékelni a fasizmus fejlődését és lehetőségeit. * * * Mindenekelőtt — vizsgálódásunk céljára — meg kell kísérelni kihámozni azokat az okokat, amelyek lehetővé teszik, hogy oly széles körben jelentkezzenek azok az érzelmek, amelyek egy felemelkedéshez vezethetnek. Ezek az okok különfélék és főleg, az esetek szerint, különböző hatásuk van a közvéleményre. Egyáltalában nem kétséges, hogy a jelen időpontban, egyik leghatásosabb és úgyszólván általános meggyőződés az, hogy a plutokrata rendszer — az eddig ismert formájában — teljesen képtelen szembenézni azokkal a nehézségekkel és krízisekkel, amelyeket a modern világ produkál. Ebből a szempontból az eredmény látványos volt. Franciaországban nevezetesen, ha összeadjuk a gaullista és kommunista szavazatok százalékarányát — amely utóbbi egy más formában minden bizalmat megtagad a parlamenti demokráciától, — azt látjuk, hogy e pillanatban a francia nép kétharmad része mint elavultat elveti a kormány módszereit, amelyeket 100 éven át úgy tekintettünk, mint az egyetlen és legjobbakat, amiket egy modern nép alkalmazhat. A gaullista propagandának és méginkább a gaullista rendszer működésének köszönhetjük ezt a fejlődést. De Gaulle generális hatalomra kerülése Franciaországnak, gyarmatbirodalma elvesztését, nagyhatalmi rangjának megszűnését, a rendetlenség, a hivatalos hatalommal való visszaélés, a hazugság és a középszerűség uralmát jelentette. Mindazonáltal az alkotmány terén, az elnöki demokrácia bevezetése határozott sikert jelentett és igazolta, hogy egy tekintélyrendszer életképes Franciaországban, ha elhanyagolja és csak tisztán formalitásra redukálja a parlamenti ellenőrzést, de nem szünteti meg, az egyéni és polgári szabadságot, általában véve az ország ügyeinek vitelére tökéletesen életképes és elviselhető rendszert képez, végtelenül szilárdabb és életképesebb, mint a parlamentáris demokrácia és hibái és kudarcai kizárólag csak az ügyvivő személyzet középszerűségének és járatlanságának tudható be. Napjainkban a gaullizmus aktuális problémái még ezek : az ügyvivők középszerűek, az államférfiak sarlatánok, vagy félénk ügyvezetők, minden politikai karrier bázisa a csalás és a szélhámosság, mégis a rendszer működése kielégítőbb, mint az előzőké volt, mert megszüntette a parlamenti intrikákat. Csak az kellene még, hogy a gaullista rendszer élére egy « fasiszta » beállítottságú ember kerüljön, hogy ez az elnöki köztársaság egy nemzeti megújulás alapjává váljon. A parlamenti demokráciának ez a megkerülése nemcsak Franciaországban következett be. Enyhébb formában manapság leginkább azoknál a plutodemokrata hatalmaknál divat, amelyek csak ezen az áron tudják magukat fenntartani. A kétpártrendszer sok mindenre jó. Azon ürügy alatt, hogy a parlamentáris rendszer működését eredményesebbé tegyék, megsemmisítik azt, megszüntetve a közvélemény különféle árnyalatait, és az egyéni előnyöket és becstelen választási törvényekkel rákényszerítve a választókat arra, hogy egyik vagy másik blokkra szavazzon, minthogy mindegyik blokk az ország ellenőrzés nélküli kormányzására hivatott el, hála egy hamisított, de fegyelmezett parlamenti többségnek, amely négy vagy öt évre lehetővé teszi egy német, egy angol, vagy egy amerikai « gaullizmus » gyakorlását. A mai nagy államok úgy élnek a parlamentáris rendszer színpadán, mint a Római birodalom élt egy köztársasági színpadon . Az államférfiak az u.n. főnökei a többségnek, amely nem létezik az országban, éppúgy mint a római császárok voltak egy személyben konzulok, prétorok, cenzorok, és sikerült nekik egy ab-