Utunk évkönyv, 1981
Szabó Gyula: Eleink jövője
mire teljesíti azokat a jövő: „Az közepén láttatok egy félhold, az két felső punctumban láttatának két kettős keselyük, azok felett egy korona. Az alsó részén jobb kéz felelős egy oroszlán, bal felől penig egy medve... egy sebes szél indula, mely azokat az állatokat sebesen elragadá előlem... szikrák kezdenek leesni mindenütt, én pedig remélvén, hogy ez lenne az világnak vége, kezdek könyörögni és készíteni magamat az halálra. De azonban nagy kőeső, menydörgés és villámlás támada, mely ezt az tűzesőt megoltá. Hogy ezt az látást látom, az kamarámban felmenek, és álmomban láttatom az látást leírni, mondván, megvárom jelentését ennek az álomnak.“ Az ilyen jövendőkutató álomlátáshoz méltó volt az az idegszálon ingo időmérő szerkezet is, amit Haller ugyanott, Leydában tanult: „Az óra hány legyen, mint kellessék egy gyűrűvel, melyben türkés vagyon, megtudni, hallottam és meg is próbáltam: egy üvegben egy kevés vizet kell tölteni, annak utána az gyűrűt egy hajszálra, avagy cérnaszálra felfüggeszteni, és tartsa az ember az kezében az üvegben, de úgy, hogy az gyűrű ne érje az vizet... és az mennyi az óra leszen, annyit üt az óra [az üveg] oldalán az gyűrű.“ Több mint három évszázadot ütött tova a „gyűrű“ azóta, hogy eleink kétféleképpen készítették magukat életükben a halálra: egyfelől igyekeztek egy égi jövendőt biztosítani a lelküknek a mennyországbeli örökéletben, másfelől pedig egy földi jövendőt utódaik emlékezetében. A testi lét megsemmisülésének tudatában ezt a két kart nyújtották a jelenükből, az elmúlásból a jövendő örökkévalóság felé, s mi — három évszázadgyűrűvel későbbi jövő — az ingalengés törvénye szerint konduljuk vissza nekik, hogy halljuk őket, s értjük, milyen életeszményt testáltak ránk akkor, amikor a megsemmisítő múlandósággal szembeszegülve a marandóbbakért küzdöttek. (A sátán labdái IV. kötetéből) A pogányok időistene, Szaturnusz emberi ábrázata, amikor „mint egy anya a gyermekeit“ maga szüli az összes „evilági dolgokat“, utána pedig ugyanő megöli azokat „minden kedvezés nélkül“. Bonchidai Jánosnénak viszont akkor isteni ábrázata lehetett, mint anyának, ha a krónika papírja ezzel emelte őt az örökkévalóságba: „1627... 29. Novembris vétette fejüt Befühlen Gábor az Bonczádad János feleségének Kolozsvárért ország végzése szerént ez okáért, hogy három leány magzatját megölte; még azt mondotta, hogy ha képes [lehetséges] volna, ezer leánya lenne is, mind megölné őket.“ Keveredett az isteni és az emberi tulajdonság csaknem mindenben, a penna hegyén és a kard élén, a szülésben és az ölésben, az idő emésztő erejének megtört felismerésében és a hálál elleni lázadás halálosztó büszkeségében. Maga az idő mérése is közös isteni-emberi mű — vallotta Bethlen Miklós —, mert előbb az Isten megadta a világnak a mértéket a Nap és a Hold teremtésével, de utána az ember is feltalálta ehhez a kalendáriumot és az órát: „... ugyan nagy ajándéka Istennek az emberben az írás, a szólás és a számlálás, mely hárommal különböztetik meg kivált az ember a baromtól; de ha ez az üdőnek mértéke nem volna, én bizony nem tudom, micsoda nagy hasznát vehetnémez háromnak?“ Ugyanis — annak ellenére, hogy az