Útunk, 1946 (1. évfolyam, 1-15. szám)
1946-06-22 / 1. szám
// • • MIRŐL SZÓLJON AZ ERDEI*// TÖRTÉNELEM ? Revideálnunk kell történelemtanításunkat Bányai László írja László Gyula írja Sokszázados hagyomány termékenyítő áldása-e, vágysorvasztó terheltsége az a tény, hogy mi, erdélyi magyar értelmiség előszeretettel gondolkozunk történelmi emlékekben ? Hogy történelmi szálakhoz fűzzük azokat a közéleti gondokat, amikhez mások inkább természeti, társadalmi, sőt irodalmi képeket társítanak. A valóságban ez áldás is, átok is lehet. Történelmi emlékeket idéző művelődésünk adottság csupán, amely nemcsak szárnyakat tud béklyózni, hanem lendületet is adhat, aszerint, hogy a történelem melyik folyamatába kapcsolódik. Abba-e, amely elhalóban is ezer csápjával húzná vissza a társadalmi kibontakozás kérlelhetetlen menetét, avagy egy másik folyamatba, amely évszázadok óta lappang, feszül s éppen napjainkban tör diadalmasan napvilágra. Nem igaz, hogy az erdélyi magyarság története mindenképpen lehanyatló történet volna, amelyben a fényes múlt emlegetése meg fakult ármviálisul szolgál. Történelemben gondolkodni nem jelent feltétlenül egyet régi ragyogá Hakát visszavágyó rétegek acsarkodásával, vagy halálszemléletével Lehet a letűnt csillagú - egykon uralkodó körök szempontjából nézni a múltat s lehet a megtépetten bár, de szabad lélekzethez jutó, széles bizakodás a néptömegek szempontjából is. Lehet a szertefoszló nemzeti uralmi álmok felhőmagasságából, s lehet a nemzetiségi helyzet rögös, de szilárd talaján pillantani a hátunk mögé. Lehet patinás főurak sokszázados rideg számításait szőni tovább, gyászos időszerűtlenséggel és lehet egész Európa haladni vágyását egybeölelő erdélyi mártírok szellemét idézni. Lehet beteges nosztalgiával elmerülni a vágyálmoktól kipárnázott múltban és lehet erőt, útmutatást meríteni a szenvedések, kudarcok történetéből is. S hogy erte választja, azzal nemcsak saját orsára hat, hanem tömegeinknél is megnehezíti, vagy megkönnyít az útját. A gondolat szapora, a társadalom eszmevilága pedig nem ismer légüres teret. Ahova nem jut eá az egészséges elgondolás, eljut az egészségtelen. Aki pedig úgy látja, hogy nincs tovább, s egy nálunk fiatalabb és nagyobb számú nép duzzadó erejével kell életre-halálra megbirkóznunk, tévesen ítél. Lehet, az erdélyi románság nagyjában mentes az évezredes történelmi emlékek terhétől s a jövő történelmétől viselős, de ugyanúgy a mi néprétegeink is. Ezek sem álltak az események kormányrúdjánál, hanem a románságéval azonos sorsban irányt-vetett játékai voltak felsőbb érdekeknek. De Erdély magyarságában nemcsak a társadalmi csúcsoknak volt a történelmi múltat nyilvántartó tudata, hanem a kisemberek szintjéről soha fel nememelekedett közrendek, honorátiorok, sőt cíviseknek is. Egy sereg olyan embernek, akiknek paraszti származék tehetségeket istápoló erdélyi kollégiumok, stipendiumos lyceumok adtak szelítet a szellem, a magasabb humanitás áldásaiból, anélkül azonban, hogy az élet anyagi bőségéből is kijutott volna nekik. És az ő hagyományaik itatják ma át városi és falusi értelmiségünk javát. Ez az értelmiség igényli a történelmi művelődést, de jórészt magasabb körök avas szemléletének morzsáin rágódik. Ennek az értelmiségnek haladó szellemben való átnevelése és összehangolása széles népi rétegeink életösztönével, egészen új, sokak szemében hihetetlen felvirágzást eredményezhet, éppen a nemztetségi sorsban, iaj felsőbb gyámkodás szerencsétlenül elvetélt négy éve után, s a felkorbácsolt nemzeti előítéletekkel való jelen viaskodáshan is. Viszont a millenáris emlékeken epésen kesergő bús-magyar szemlélet megfertőzheti, eltompíthatja ugyanezen néprétegek földrázkódásokat kiállott vetóságérzékét Milyen feladat vár ebben az alapjában fogékony, de könnyen holtvágányra jutó értelmiségi közegben, egyúj szellemű erdélyi magyar történetírásra? Hogy vezető fonálként történelmi hátterét nyújtsa a jelen problémakörének. Hogy tudatosítsa felfelé ívelő dolgozó rétegeink sok százados küzdelmét a társadalmi felszabadulásért. Hogy rávezessen az Erdélyben összefonódva élő rómán és magyar nép történetében a közös szabadságharcos gyökérre, ahonnan az elágazások sem lehetnek természeti erejüknél fogva ellentétesek. Hogy kiemelje az egymásra utalt két nép sorsának szoros öszszefüggéseit, azt, ami mindkettőben az erdélyi általános társadalmi haladás következménye. Ne csak jobbágyok és közemberek története legyen, mert hiszen az ő történetük is érthetetlen volna a hajdani történelemhordozó felsőbb rétegek ismerete nélkül. De szóljon elsősorban azokról a törekvésekről, amelyek a társadalmi haladást, az elnyomott tömegek érdekét gáncsolták, vagy elősegítették. — Mert ma igenis, az ő dolgozó utódaik válnak mindinkább az igazi történelemhordozó, sőt a tőiténelmét immár tudatosan, az egész társadalom javára alakító erőkké. Mutassunk rá azokra a múltbeli tanulságokra, amik éppen a széles népi rétegeink demokratikus törekvései számára hasznosíthatók s az ő társadalom vezető szerepükhöz szükségesek. A hatalom egykori birtokosainak századok által kicsiszolt fortélyával állnak szemben és mindazzal a furfanggal amivel a történelem menetének visszafordításában érdekelt körök rendelkeznek. Eleven, nélbi erőink zsenge politikai tapasztalatait történelmi távlattal gazdagítani, a nehezen "'ortődó, de jóhiszemű értelmiséget korszerű" történelmi átértékeld révén megbarátkoztatni a ma idők folyásával, — Íme a nagyszerű feladat haladó szellemű történelembúvárainak számára. Csak megcsontosodott Ítéleteket és előítéleteket ne hagyjunk felduzzasztani végzetes, gátul a saját társadalmi kibontakozásunk elé! Biztató tépett UucucokHoz Lépten-nyomon rádmered a Rádmorog a Gond. Megkoppadtál, Úgy maradtál, Mint lerágott Csont. Búbánatod sóhajthatod, Jajgathatod És? Ez talán a Gond torkára Disznóölő Kés? Dolgod végét fogd meg inkább, Készülj inkább Föl Jobb, ha munka, Mintha puska 8 légibomba Öl. Ne káromkodj, csak gondolkodj. Mégis jobb, hogy Élsz. Félre gond és Félre bú és Félre gyáva Félsz. Mindig úgy volt: téli fagyra Tavasz napja Jött, Megújult a Kivirult a Kenyértermő Föld. Másnak könnyebb ? Ne irigyeld. Csak azt figyeld Jól, A barázdád, A te pászmád Merre fekszik S hol? Abba állj be, azt intézd el, Derűs szívvel, dolgos kézzel Ma. 8 felragyog a, Rádragyog a Holnap csillaga, Szent Imrei Jenő Egyik napilapunkban olvastam a MNSz felhívását azokhoz a középiskolai tánárakhoz, akik az új tankönyv megírásában részt akarnak venni. Módomban volt e tankönyv tervezetét is megtekinteni. Súlyos aggodalmak késztetnek e még meg sem született mű bírálatára. Nem láttam ugyanis semmi jelét annak, hogy a tervezetben érvényesülne az a szemlélet, mellyel az újabbkori történelemkutatás közeledik a múlt felé, sőt úgy láttam, hogy — akárcsak bármely európai ország tankönyve — ez is megreked a történelemtudomány egy előző, annak idején feltétlenül szükséges, de ma már ki nem elégítő, szintjén. Hogy a kérdést világosan meg tudjam fogalmazni, szükséges, hogy nagy vonalakban felvázoljam a történelemszemlélet eddig megtett útját. A múltról való emlékezést hosszú ideig csak a mondák és legendák mesevilága őrizte. A világ teremtésénél kezdődtek ezek és hősökön s kozmikus harcaikon keresztül vezették a késői nemzedéket a mult ködében. A klasszikus ókorban és Keleten már korán megkezdődött az évkönyvírás s nyomában járt már az okokat kutató történelmi eszmélés is. Később ezek a nagyszerű kísérletek lettek alapjai a művelt világ történelemírásának. A középkorban hosszabb folytatásos annalesek, majd gesták tárgyalták az egykorú és előző eseményeket, rendszerint valamelyik bibliai őstől származtatván népüket. Az írásbeliség terjedésével egyre nőtt és nőtt a feljegyzések tömege, pompás forrásanyagot kínált a múlt avatott kutatójának. A kalandos őstörténetgyártástól szabadult múltszázadi történelemtudomány mohón vetette rá magát az egykorú feljegyzések gyűjtésére, rendezésére és értékelésére. Adatot adatra hordott s igyekezett ezeket pontos időrendi egymásutánba rendezni — bár gúnynak hat —, de be nem vallottan is ideálja a naptár volt. Igaz ugyan, hogy az adatrengetegben másként nem lehetett a rendezést elkezdeni. Az ilyenképen keletkezett leíró történelemszemléletet már korán áthatotta a „miért" kérdése, az ok-okozati viszony kutatása. E kettő ötvözetéből keletkezett az a képzet, hogy a történelem nem más, mint hatalmas ívű fejlődéssor, ahol az előzményekből mindig megszületik a következmény. Az időben egymásután rendezett események ilyen módon értelmet nyertek, egyiket a másikából bontották ki a kutatók, abbeli törekvésük közben, hogy a történelmet megértsék és megértessék. Középiskolai tankönyveink még ma is ezt a szintet képviselik: évszám évszámra, adat adatra tornyosul bennük s ok-okozati hálózat szövi át az esemény-rengeteget. Az utolsó félévszázad — minél közelebb érünk benne a mához, annál jobban —■ magasabb igénynyel és több aggodalommal lépett a múlt szépen rendezett adattára elé s gyakran úgy találta, hogy a külalakból jelest érdemlő rend néha hasonlatos a könyvtárak ama rendjéhez, ahol az egyforma nagyságú könyveket egy polcra rakják. Először kételkedni kezdettünk abban, hogy az időbeli egymásután egyúttal belső összefüggést is jelent, másodszor pedig nem látjuk olyan angyalian egyszerűnek az ok és okozati viszonyt, mint eddig. Roppant bonyolult erővonalhálózat rajzolódik szemünk elé, amelyben a történeti adatok mellé lép a föld, a növény és állatvilág, a nyersanyagok, az ember teremtette eszköz természet- és társadalomformáló ereje, az embert alkotó élettani erőköteg belső természetrajza s annak a környezettel való állandó egymástalakítása, a szellem problémája s ki tudná még felsorolni, hogy mennyi szinte kísérletileg mérhető tényező. A szerves és szervetlen világba ágyazott ember küzdelmének drámáját írják szemünk elé a múlt maradványai. Hallatlan erőfeszítéssel állítja a maga szolgálatába a természetnek azelőtt vak erőit s teremt belőlük mesterséges, emberszabású természetet (gépek, eszközök, elméleti konstrukciók stb.). Folytathatnám még tovább is új szemléletünk egyes jelenségeinek megemlítését, de talán ennyi is elegendő annak érzékeltetésére, hogy mi a különbség a múlt és a jelen történelmi eszmélése között. Beszélhetnénk még arról, hogy a nemzeti elfogultság és hiúság miként teremtett múltakat, amelyek nem olyanok voltak, osztályérdekek hogyan színezték addig az adatokat, míg saját igazolásuk sugárzott belőlük. De beszélni kellene ama kevés tiszta emberről, akik nemes hittel és az igazságba vetett mélységes bizalommal dolgoztak s vitték előre reménytelennek látszó időkben is a történelem tudományát. A közvetlen múlt rendező elve, ideálja a naptár volt, a miénk a világbaszakadt örök ember küzdelmének kibontása és megmutatása. Félek, nagyon félek, hogy a most megírásra kerülő új tankönyvek a kor igényét csak szólamokban valósítják meg, megfejelik a régi értelmű adattárat „demokráciával". Még az sem elég, ha valaki a vékony uralkodóréteg történelme helyett a dolgozó nép történelmét írja meg a régi módszerekkel. Többről, sokkal többről lenne itt szó. Arról, hogy az egész anyag minden porcikája sugallja azt, hogy milyen csudálatosan mély látvány ember voltunk kibontakozásának nyomon követése napjainkig. Állítsa bele a sok vargabetűvel, zökkenővel, küzdelemmel és elnyomással fejlődő, de mégis egyre magasabb és magasabb szintre jutó embernemzedékek sorába a múltat tanuló fiatalembert. Legyen naptár helyett embervoltunk szépségének és aljasságának megmutatója, ne álmosítson, hanem rázzon fel s indítson el a holnap már történelemmé váló ma útjain. Ki tud róla? A háború után halotthantolásra vetették ki a falu férfilakosságát. Talán mondanom se kell, milyen szomorú és nehéz munka volt. Ám az emberi kötelességtudat mindent legyőz. Elvégre a föld felületén mégsem maradhattak szegények. A föld a mi édesanyánk, mely teremt, táplál és ismét magába fogad. Forrongó lelkem emigyen replikázik, amint a kis sírokat ássuk. Karcsú sír, bizony, mindössze két lépés. Nincsen parádés temetés, papi ima, se harangzúgás, feltörő zokogás. Egy-egy mélyről jött sóhaj mindaz amit a végtisztességnek adhatunk, miközben kapával behúzzuk sírjába a tetemet. Az egyik társamnak eszébe jut a „halálcédula“ után kutatni, mely ott függött kis láncon a nyakán. Nézzük az adatot s a betűkből név lesz. ,J Lohács Béla, szakaszvezető, született: 19H, Biharszék.“ Az adatokat feljegyeztem magamnak a noteszembe. Akadt azonban olyan is, akinél még ez a kis dokumentum is hiányzott. Az ilyeneket persze darabonként kellett összeszedni, mert gránát szórta szét csontjaikat. Ismétlem, súlyosan nehéz érzés volt mindezt átélni. Hónapok múltával már-már a feledés homályába merült a szeptemberi harcok halott-temetése. Elvégre a ma embere annyi mindenen átrágódott, hogy elfásult közönnyel mosódik szét emlékezetében a legborzalmasabb élmény is. Történt azonban jól félévre rá, hogy egy újsághír ragadta meg tekintetemet. A Ki tud róla? című rovatot betűzgettem. Azokban az időkben alig volt család, kinek ne lett volna eltűntje. De mint, mi ez, rezzent meg a szívem. Kovács Béla szakaszvezetőt keresi felesége és két gyermeke, Biharszékről. "Szépen kéri, aki tud valamit ura hollétéről, értesítse őt mielőbb. Megdöbbentem. Halántékomra verejtékcseppek ültek s magamtól kérdeztem: Várjon mit tegyek !... Ha közlöm a hírt, fájdalmat okozok vele, ha meg nem tudatom, a bizonytalanság maró fájdalmán engedek valakit szenvedni. A tények legyenek bármily súlyosak, letagadni nem szabad soha... És képzeletembe odafurakodott az az ifjú asszony, ki nap-nap után hazavárja az urát. Éjjel, ha neszt hall vagy a kutya ugat, bízvást várja, hogy valaki megkocogtassa az ablakot, s halkan, hogy az alvó gyermekek fél ne riadjanak, beszóljon: — Megjöttem asszony, nyiss ajtót! Hiszen ha jönne, bármily szenynyesen, rongyosan, ha belenézhetne mégegyszer szemeibe. Ha megfoghatná mégegyszer a dolgos erős kezét, hogy soha többé el ne eressze azután, úgy érzem, minden reggel apjukért imádkoznak a gyermekek. Várják szegények. Talán, ha iskolából hazatérnek, mindig megkérdik anyjukat: — Még nem jött haza édesapánk? ... Lehetséges, hogy a kósza hírek tudnak sok mindent felőle. Itt látták, amott látták. A jósok, kártyavetők is buján kereshetnek manapság. Ugyan ki ne tagadná meg Kovácsnétól a hitet ! Mindenkinek joga van hinni. Talán intheti is övéit. — Legyetek jók, gyermekeim, tanuljatok, s ha jön apátok, mutassátok meg, mire fejlődtetek ... Sajnos nekem szét kell tépnem ezt a szent illúziót. Kezemben van a tény kérlelhetetlen hatalma. Mint a vad vihar, bele kell vájjak reménykedő életük sorába. Fekete gyászt, zokogó sírást kell vigyek az életükbe. Meg kell mondanom Kovácsnénak, mondjon le minden reményről és soha többé ne várja haza az urát. Meg kell tudják a gyermekek, hogy árvák, hogy támasz nélkül állnak a világban. Nincs többé, ki markába vegye az ekeszarvát, a kapanyelét s ha bajok lesznek, mert lesz, mindnek az irtózatos háború az oka. Életem legnagyobb tépelődését éltem át, mikor megírtam Biharszékre a levelet. De nem tehettem máskép... Vájjon hánynak kellene megírni az ilyen leveleket széles e világban, az ötágú csillag vagy a fakeresztek porladói hozzátartozóinak. Mert milliók vannak, kiknek férjei, gyermekei örökre névtelen hősök maradnak, kiket a gonosz háború forgataga elnyelt és a családja még annyi hírt sem kap felőle, amennyit én adhattam özvegy Kovács Bélánénak Biharszékre... PÁLFI MIKLÓS