Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1947-08-02 / 16. szám

UTUNK3 Vallomás­os bírálat a kolozsvári Állami Magyar Színház működéséről Beszámoló az Áttörni Htafytyac SzUtUsz h*utoVaévécát Második évadját zárta július hetedikén Kolozsvár magyar színtár­sulata, mióta Állami Magyar Színház néven a sétatéri Színkörben kije­lölt otthonát elfoglalta. 1511-et azóta, hogy állandó jelleggel magyar színház létesült ebben a városban. 15­ évvel ezelőtt néhány enyedi diák verődött társulattá K­otsi Patkó János császári főhadnagy vezetése alatt, hogy­­, semmiből versenyképes együttest állítson szembe a város előkelői és módosabb polgárai által még azután is sokáig dédelgetett német truppokkal. Működésükben a hangsúlyt az anyanyelv z­sinosí­­t­ás­ár­a és az anyanyelv színpadképességének bebizonyítására vetet­ték. A Mária Terézia-korszakban elnémetesített és magukat ennélfogva műveltebbnek tartó, vezető társadalmi rétegeket kellett visszahódítani az anyanyelv és az akkor még csak bontakozó magyar színpadi iro­dalom számára. — A mostani színház a tömegnevelés eszköze kíván lenni. A legszé­lesebb rétegek művelődésének erjesztő és fejlesztő melegágya. Ilyen­irányú hagyományokkal is büszkélkedhetik a kolozsvári magyar szín­játszás. Az utolsó félszázadban itt vezették be a rendszeres iskolai és munkáselőadásokat elsőnek.­­Most ezeknek a hagyományoknak tovább­­ápolásáról és kiszélesítéséről van szó. Más kérdés, hogy az adott mű­vészi és gazdasági feltételek milyen mértékben szabnak határt ennek a becsületes törekvésnek. Az első esztendő Új otthonába költözésének első esztendejében már határozott jelét adta a színház, hogy új feladatköré­­vel tisztában van. Sárközi György Dezsa-drámájártak, Benedek Marcell Ludas Matyi­ jának, Háy Gyula Tissaany-jának, Rachmanov Viharos alkonyatának, nemkülönben a Gor­kij regényéből V. Margueritte által dramatizált Az a­nyá-nak bemutatá­sával, Romain Rolland Szerelem és halál játékának felújításával hatá­rozott lépéseket tett a kitűzött cél felé. Az így szerzett tapaszalatok — ezt őszintén be kell vallani — nem voltak túlságosan­ biztatók. Színé­szek és rendezők bármennyire igye­keztek áthangolódni a korábbi be­­idegzettségekkel néha merőben el­lentétes új feladatokhoz, a közönség nagyobb ré­zének idegenkedésén zá­tonyra futottak a legjobb erőfeszíté­seik. Ezen a nyomon alakult ki a színház igazgatóságában és lektor­bizottságában az a felfogás, hogy a közönséget, ha nevelni akarjuk, előbb be kell szoktatnunk a szín­házba. Érezze magát otthonosan a nézőtéren, kedvelje meg a színésze­ket, ismerje meg a világ színpadi irodalmának néhány olyan klasszikus és modern alkotását, melyekben az irodalmi megmunkálás igényessége a színpadi hatáskeltés biztonságával párosul. Alakuljon ki benne külső befolyástól mentesen az a vélemény, hogy a színház a szórakoztatáson keresztül emeli nézőit egy magasabb szellemi légkörbe, hova felemelkedni érdemes, mert ez a kirándulás nem­csak kellemes és érdekes, de ugyan­akkor tanulságos is. A második évad műsorterve Az ember tragédiáját, a Bánk bánt-t, Gogoly Revizoreit, Shakespeare Makrancos hölgyét, Moliére. A nők iskoláját, Machia­velli Mandragora-ját és Haver­­marms Remény-ét helyezte a já­­tékrend tengelyébe. A modern írók közül Priestley, Heltai, Má­­rai, valamint az erdélyi Kisbán Miklós, Nagy István és a most feltűnt Nagy Borbála képviselték a fajsúlyos elemet, de joggal ide­számít a fiatalon elhunyt román író,­ Mihai Sebastian víg­játéka, a­­Névtelen csillag, és Maugham tár­sadalmi szatírája, a Fenség fizetek is. Zenés műfajokban a dallamgaz­dag s már-már operaigényű klasz­­szikus operett fokozottabb műve­lésével igyekezett a­ zenekedvelők ízlését az olcsó hatásra törekvő slágerek szintjéről fölemelni, szá­mot vetve a zenés együttes telje­sítőképességének határaival. Eb­ben az irányban a Koldusdiák, a Gésák és a Mosoly országa tavalyi felújításának sikere mutatta meg a követendő utat. Az eredmény nem is maradt el a várakozás mö­gött. Strauss Cigánybárója, és De­nevér­e, Zeller Madarász­a, Suppée Boccaccio-ja, Kacsóh János vitéz­e és az újból műsorra tűzött Mosoly országa legnagyobb sikerei voltak az évadnak. Operák közül csak a Tosca előadására vállalkozott a színház, Popa Mircea vendégkar­mester és Hegyesi Pál vendégte­­norista kisegítő közreműködésével. Szerepelt még a színház játék­tervén egy Ibsen, egy Tolsztoj, egy Strindberg és egy modern orosz író művének bemutatása is, de itt már a gazdasági nehézségek közbeszóltak. A játékterv egy ka­maraszínház megvalósításának le­hetőségével számolt, mely a szín­kör akusztikai viszonyai mellett csakugyan indokolt kívánsága nemcsak a sajtónak és a közön­ségnek, de a színház igazgatósá­gának is. Az időközben újjáala­kított Kolozsvári Színpártoló Egye­­sület választmánya külön szív­ügyének tekinti a kamaraszínhá­zat, de a megvalósításról a mai gazdasági helyzetben, ebben az évadban le kellett mondania. Két alkalmasnak látszó helyiséget is felkutatott, de az átalakításra, le­rendezésre, a tervek elkészítteté­sén túl gondolni sem mert, mikor még a színház maga is a létfenn­tartás nehézségeivel küzd. Az ál­lam a folyó évadban már igen te­kintélyes összeggel, mintegy há­romszázmillió lejjel és az állami színháznak­ kijáró adómentesség­gel igyekezett a színház terhein könnyíteni. Ez körülbelül hatod­részében fedezte a személyi kiadá­sokat. Az új költségvetési évre megszavazott négymilliárd árlás óta már p.­­ személyzeti fizetések feleösszegét teszi ki. Kiviláglik az elmondottakból, s hogy a színháznak, ha élni akart, a kasszasiker érdekében egyolda­­lon a munkaütem fokozására, más­felől színvonal tekintetében kény­szerű engedményekre volt szük­sége. A hét hét délutánján mérsé­kelt helyáras előadásokkal, vasár­naponként egy harmadik előadás beiktatásával, a személyzet telje­sítőképességét végsőkig feszítve, a költségvetés egyensúlyát sike­rült biztosítani. A színvonalbeli engedmények ellensúlyozására va­sárnaponként a harmadik előadást a komoly prózának engedte át s ezzel a próza-előadások látogatott­ságát lényegesen megjavította. A számok összehasonlításából kitű­nik, hogy a 278 napos idény 398 előadásából végeredményben a ne­mesebb műfajok (próza, regényes operett, opera, népszínmű) 227-et foglaltak le a könnyű fajsúlyú ze­nés művek 151 előadásával szem­ben. Ezekkel a számokkal persze, a színház és a közönség lelkiismeretét nem lehet megnyug­tatni. Az operett tömegcikk, me­lyet a forgalomból kivonni sem Európának, sem Ázsiának nem sikerült. Még kevésbbé Ameriká­nak és Ausztráliának. Bizonyos, hogy a Fok­földön is játsszák, bár az ottani színházi életről érte­süléseink meglehetősen hézagosak. Világvárosokban a káprázatos ki­állítású revük bizonyos mértékig kiszorították, a hangos fam zenés produkciói elhalványították, de — vidéken főként — él és virul, mert „élvezetéhez“ különösebb irodalmi vagy zenei előképzettségre semmi szükség. Friss operett, mely az idők szellemét tükrözné, úgy lát­szik, nem született még. Ha szüle­tett volna, Bukarest és Budapest színpadjait nem kerülte volna el. Az operettszínházak műsora fel­újításokból él. Lehár, Fali, Kál­mán, Jacobi, Eyssler, Kacsóh, Szirmai, Nedbal és megint élőiről. Offenbach már klasszikusnak szá­mít. S még talán a muzskával ke­vesebb a baj, mint a sü­letlen, ócska szellemességes szövegekkel. Átfésü­­­lés sem képes segíteni rajtuk, mert alapjában hazug a világ, melyben születtek s amelynek tet­szésére pályáztak. A kolozsvári színház odáig már eljutott, hogy a legsekélyesebb torzszülötteket, Erdélyi és Zerko­­vitz leleményeit kiküszöbölte mű­sorából. Ha gazdaságilag helyzete megszilárdul, amire az új színház­­törvény megszavazása óta jogos kitátások nyíltak előtte, még ag­godalmasabb válogatásra is módja lesz. A Willy Fritschek, a bécsi szövegírók és berlini meg amerikai producerek műmagyar rapszódiái, felháborítóan hazug hasznár és csikósromantikája szégyenfoltok a magyar színműirodalom arculatán. A nép újonnan feltárt népi zené­jében és ennek zenés színpadra feldolgozott java anyagában meg­mutatta már, micsoda művelődési értékek telnek ki tőle. Igaz, hogy ezeknek előadásához Basaides Má­riák tehetségére és művészáhita­­tára van szükség és időbe telik, míg a megfelelő új nemzedéket Zene- és Színművészeti Főiskolánk kineveli, de a távolabb fekvő cél megközelítése már magában véve értékes közbeeső feladatok megol­dására vezethet. Az új színháztör­vény színházunknak operaelőadá­sok szervezésére is lehetőséget nyújt. Bár a rendelkezésre álló erők e pillanatban még fogyatéko­sak, a távoli célhoz szívós munká­val évről-évre közelebb dolgozhat­juk magunkat. SZENTIMREI JENŐ ! V HOMO SUM - SULLY PRUDHOMME VERSE -Míg én álomban éltem, egymagamban, csúfjára dolgozók száz­ezerének, mint rest munkás, ki tétlen bódulatban felejti célját munkaeszközének, körülem fájó jajszó szállt felém a városokból s a harc mezejéről, felsírt a szegény szalma­ fekhelyén s nyögött a hős, kinek vér folyt szívéből. Ki az, ki — mikor ennyi kínt s halált lát — felüti békén boldogsága sátrát derűs bölcsként és irgalmatlanul ! Én nem tehetem. Átokként szíven ver, átjárja lelkem a jajongó ember s a testvériség gondja ejt rabul. SZABÉDI LÁSZLÓ fordítása --___________________________________________________ Milyen tömegnevelést végzett a színház ? „A MOSTANI SZÍNHÁZ a tö­megnevelés eszköze kíván lenni“, jelenti S­z­e­ntimr­e­i Jenő, az Ál­lami Magyar Színház múlt évi mun­kabeszámolójában. De amint meg­állapítja, ez a szándék „a közön­ség nagyobb részének idegenkedé­sén zátonyra futott.“ Ezért a „színvonal tekintetében kényszerű engedményekre volt szüksége.“ El­lent kell mondanunk ennek a fel­fogásnak, mint ahogy a színház lektorbizottságában is etlentmond­­tak néhányan. Kétségtelen azon­ban, hogy mégis érvényesült a kényszerűségre hivatkozók enged­ményes szelleme. Érvényesült, mert. ..a közönség nagyobb részének az idegenkedésén túl" a színház mű­vészi igazgatósága előtt sem állott egészen világosan, hogy a mai szín­háznak voltaképpen milyen műsor­ral kell a tömegnevelést végeznie. Másodszor pedig nem tisztázta a „közönség" és a „tömeg“ között mutatkozó különbségeket. Van ugyanis az Állami Magyar Színháznak állandónak mondható közönsége, mely következetesen hiányzik a klasszikus színpadi mű­vek előadásáról, de mindig meg­tölti a színházat a legselejtesebb operett előadásokon. Nevezzük né­ven ezt a közönséget: a jómódú polgárság és a szellemileg hozzá­­silányult kispolgárság az. -A tö­meg“ a hétfői napok ’ munkáselő­adásain jött színházba. Feltehető azonban a kérdés, hogy ez a ,,tö­meg" kapott-e, kaphatott-e olyan előadást minden esetben, mely ne­velhette őt. Hiszen még a klasszi­kus színpadi művek sem mind szol­gálják a tömegnevelés mai köve­telményeit. Klasszikus színdarab­jaink legjava a nagy polgárság vagy a felkapaszkodó polgárság kérdéseit firtatja. Gondoljunk Mo­­liérenek A nők iskolájára, vagy D­andin György­ére, me­lyek az elmúlt két évben felújítás­ra kerültek. Miért nem kellettek e darabok a polgári közönségnek ? Mert Moliére ugyancsak kigú­nyolja azt a polgárságot, mely azt hiszi, hogy feketén szerzett vénei­vel mindent megvásárolhat. De ugyanez a közönség „pokolian él­vezte" és megtapsolta Shakespeare Makrancos hölgyét, aki az erős lovag markában megtörik és feladja női egyenjogúságát, sőt barátnői ostora lesz az „uralkodó“ férfiak markában. Ez a közönség a Makrancos hölgyben megtalálta magának azt a személyt, aki neki alkalmat adott, hogy tapsával ak­tívan tüntessen a nők mai egyen­jogúsítása ellen, vagyis a demokrá­ciával szemben, passzívan viszont Akkor tüntet, mikor Gogoly R­e­­vizorának a felújításakor üresen hagyja — mint ahogy üresen hagyta — a nézőteret. Mert Gogely Revizora ismét csak kellemetlen igazságokat olvas -■a szeme közé, megvesztegethető, pénzzel minden­re kapható osztály tulajdonságairól. Na már most, ha a színház mű­vészi igazgatása azt hiszi, hogy ezt a közönséget színvonalbeli enged­ményekkel beszoktathatja azokra az előadásaira, melyek rápirítanak, annyi, mintha azt kívánná az in­flációs árurejtegetésből élő réte­gektől: lássák be, hogy ők valóban bíróság elé valók, s számukra leg­jobb hely a börtön. A LÉNYEG TEHÁT AZ, hogy ez a réteg csak akkor jön el a szín­házba, ha nem mondanak ellent neki. Az ellentmondást még olyan ritka alkalmakkor sem hajlandó megbocsátani a színháznak, mint amilyen ritkán a színház a múlt évben tette. Nem kell ennek a szín­házlátogató közönségnek még sa­ját osztálya kérdésköreiből vett kevésbé irányzatos színpadi mű sem. Ha hozzá igazodik a színház, jövőben is arra kényszerül, hogy színvonal engedményeket tegyen, •vagyis hogy átengedje a színházat a reakciós szellemi igényeknek s tömeg­nevelés címen hozzárontsa a munkáselőadások közönségét is. Ilyen jelenségek máris mutat­koztak. Ezért nem sikerült a szín­háznak a munkástömegeket sem olyan mértékben a klasszikus da­rabokhoz vonzani, ahogy kívántuk. Bizonyos tekintetben tehát ennek is az engedményes műsorpolitika volt az oka. A színvonalbeli meg­alkuvás megmutatkozott a klasszi­kus darabok művészileg nem min­dig kielégítő színrehozásában is. Gondoljunk csak Gogoly Revizorá­nak felújítására, mit lehetett volna „kihozni“ belőle, ha a színészek eleve nem azzal fognak hozzá, hogy „ennek úgy sem lesz kasza­­sikere", ha a művészeti igazgatás több időt ad a darab előkészítésére. Ezen túl pedig a szakszervezetek és a pártok tömegei ma csak szer­vezetten mozgósíthatók színházba. Ezek a tömegek oly felfokozott szervezeti életet élnek s oly ége­tően sürgős kérdésekkel viaskod­nak szervezeteikben, hogy a szín­ház klasszikus műsora sok esetben igen távol esik a dolgozó tömege­ket foglalkoztató kérdésektől. Ezért­­ aztán szervezőik nem látják túlsá­gosan fontosnak, hogy a klasszi­kusok kedvéért lemondjanak a gyűlések egész soráról. Erre csak úgy lennének kapha­tók, ha a színházi előadások alá­támasztanák, kiegészítenék a moz­galmi nevelést. Már­pedig a Mak­rancos hölggyel a „női demokrata arcvonal“ nem kapott alátámasz­tást. Végeredményében tehát még a magasabb színvonalú prózai műsor sem mindig egészíti ki az új de­mokrácia tömegnevelő munkáját. Mert erről van szó, ilyen tömegne­­velést vár a mai szettem irodalom­tól és színháztól egyaránt. A szín­ház múlt évi műsorának nagy része ennek majdnem az ellenkezőjét művelte. Mert sem a Néma le­ventét, sem J­anik­át, sem az ördögöt, sem a Kalandot, sem a Bolond Asvaynét nem lehet ezen a tömegnevelési vonalon említeni. Ezen a vonalon csak a Remény, meg A gyár ostroma s a Névtelen csillag című darabok ad­tak megközelítőt. AZ OPERETTEK, különösen pe­dig a magyar operettek, éppenség­gel népellenesnek mondhatók, ami­kor a sovinizmust szítják. Épp ezért nem mentegethetjük magun­kat azzal, hogy az operettet sem Európában, sem Ázsiában nem bír­ták kivonni a forgalomból. A ma­gyar operettek nagy részét ki kell terülnünk a színház műsorából. A földreform megsemmisítette a föld­­birtokosok huszártiszti egyenruhás világát, a színpadon meg hetente, újra meg újra felidézik. Almagyar­­kodó hangulatukkal nem tartható ébren az a szellem a színházban, smikor a politikai közéletben a leg­­elszántabban küzdünk ellene.. Tűr­hetetlen, hogy míg tömegszerveze­tekben, pártokban a dolgozó osztá­lyok önbizalmát, öntudatát fokoz­zuk, addig a huszáegyenruhás ma­gyar operettekben folyton kigú­­nyolják, alábecsülik a népet, foly­ton ostoba, hülye, részeges és fele­­ségverő, meg szivarokkal megvesz­tegethető cseléd és paraszt még iparos figurákkal csapják arcul, ugyanakkor emelkedett szellemű, nemes és bölcs emberekként min­dig nagybirtokos huszártiszt urak szónokoljanak a színpadról. Ez nemcsak a valóság meghamisítása, de a reakciós soviniszta szellem felé olyan engedmény, amit a po­litikai életben elvtelen magyar egységek nevezünk. ’ ÉS ERRŐL VAN PONTOSAN SZÓ, az elvtelen magyar egység szelleme előtt tett engedményeket a színház is. Egyetlen mentsége csak az lehet, hogy most jövünk erre rá ily világosan, miután a po­litikai életben az élesebb szeműél, ezt az elvtelenséget minden vonat­kozásban feltárták. Ennek az elv­telen meghátrálásnak tudhatjuk be azt is, hogy bár a színház az év elején tervbe vett egy új orosz, szovjet színmű bemutatását, a gaz­dasági nehézségekre való hivatko­zással s a kasszasikerekre menő Mária főhadnagyok miatt lefelej­tette a színház műsoráról. Holott korszerű demokratikus tömegne­velő hatású színdarabokat elsősor­ban a szovjetszínmű-irodalomból kaphatunk. Jövőre ezt feltétlenül szem előtt kell tartani. Ezenkívül bármi áron meg kell szerezni és be kell mutatni a Magyarországon már bemutatott jó, színpadi műve­ket, mint például: Dérynek a Tükör című drámáját, Stein­­becknek a magyarra fordított Egerek és emberek című da­rabját. A klasszikus világirodalom­nak azután számos olyan darabját lehet színrehozni, melyek alátá­masztják azokat a demokratikus kül- és belpolitikai népnevelési tö­rekvéseket, melyek joggal tartanak igényt arra, hogy a színház a mai követelményeknek megfelelő mű­sorral szolgálja a tömegnevelést. A színház múlt évi műsora termé­szetesen ilyen irányban mutathat fel némi eredményt, de ez nem mentesíthet bennünket a szigorú önkritika alól. NAGY ISTVÁN

Next