Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1947-08-02 / 16. szám
UTUNK3 Vallomásos bírálat a kolozsvári Állami Magyar Színház működéséről Beszámoló az Áttörni Htafytyac SzUtUsz h*utoVaévécát Második évadját zárta július hetedikén Kolozsvár magyar színtársulata, mióta Állami Magyar Színház néven a sétatéri Színkörben kijelölt otthonát elfoglalta. 1511-et azóta, hogy állandó jelleggel magyar színház létesült ebben a városban. 15 évvel ezelőtt néhány enyedi diák verődött társulattá Kotsi Patkó János császári főhadnagy vezetése alatt, hogy, semmiből versenyképes együttest állítson szembe a város előkelői és módosabb polgárai által még azután is sokáig dédelgetett német truppokkal. Működésükben a hangsúlyt az anyanyelv zsinosítására és az anyanyelv színpadképességének bebizonyítására vetették. A Mária Terézia-korszakban elnémetesített és magukat ennélfogva műveltebbnek tartó, vezető társadalmi rétegeket kellett visszahódítani az anyanyelv és az akkor még csak bontakozó magyar színpadi irodalom számára. — A mostani színház a tömegnevelés eszköze kíván lenni. A legszélesebb rétegek művelődésének erjesztő és fejlesztő melegágya. Ilyenirányú hagyományokkal is büszkélkedhetik a kolozsvári magyar színjátszás. Az utolsó félszázadban itt vezették be a rendszeres iskolai és munkáselőadásokat elsőnek.Most ezeknek a hagyományoknak továbbápolásáról és kiszélesítéséről van szó. Más kérdés, hogy az adott művészi és gazdasági feltételek milyen mértékben szabnak határt ennek a becsületes törekvésnek. Az első esztendő Új otthonába költözésének első esztendejében már határozott jelét adta a színház, hogy új feladatkörével tisztában van. Sárközi György Dezsa-drámájártak, Benedek Marcell Ludas Matyi jának, Háy Gyula Tissaany-jának, Rachmanov Viharos alkonyatának, nemkülönben a Gorkij regényéből V. Margueritte által dramatizált Az anyá-nak bemutatásával, Romain Rolland Szerelem és halál játékának felújításával határozott lépéseket tett a kitűzött cél felé. Az így szerzett tapaszalatok — ezt őszintén be kell vallani — nem voltak túlságosan biztatók. Színészek és rendezők bármennyire igyekeztek áthangolódni a korábbi beidegzettségekkel néha merőben ellentétes új feladatokhoz, a közönség nagyobb rézének idegenkedésén zátonyra futottak a legjobb erőfeszítéseik. Ezen a nyomon alakult ki a színház igazgatóságában és lektorbizottságában az a felfogás, hogy a közönséget, ha nevelni akarjuk, előbb be kell szoktatnunk a színházba. Érezze magát otthonosan a nézőtéren, kedvelje meg a színészeket, ismerje meg a világ színpadi irodalmának néhány olyan klasszikus és modern alkotását, melyekben az irodalmi megmunkálás igényessége a színpadi hatáskeltés biztonságával párosul. Alakuljon ki benne külső befolyástól mentesen az a vélemény, hogy a színház a szórakoztatáson keresztül emeli nézőit egy magasabb szellemi légkörbe, hova felemelkedni érdemes, mert ez a kirándulás nemcsak kellemes és érdekes, de ugyanakkor tanulságos is. A második évad műsorterve Az ember tragédiáját, a Bánk bánt-t, Gogoly Revizoreit, Shakespeare Makrancos hölgyét, Moliére. A nők iskoláját, Machiavelli Mandragora-ját és Havermarms Remény-ét helyezte a játékrend tengelyébe. A modern írók közül Priestley, Heltai, Márai, valamint az erdélyi Kisbán Miklós, Nagy István és a most feltűnt Nagy Borbála képviselték a fajsúlyos elemet, de joggal ideszámít a fiatalon elhunyt román író, Mihai Sebastian vígjátéka, aNévtelen csillag, és Maugham társadalmi szatírája, a Fenség fizetek is. Zenés műfajokban a dallamgazdag s már-már operaigényű klaszszikus operett fokozottabb művelésével igyekezett a zenekedvelők ízlését az olcsó hatásra törekvő slágerek szintjéről fölemelni, számot vetve a zenés együttes teljesítőképességének határaival. Ebben az irányban a Koldusdiák, a Gésák és a Mosoly országa tavalyi felújításának sikere mutatta meg a követendő utat. Az eredmény nem is maradt el a várakozás mögött. Strauss Cigánybárója, és Denevére, Zeller Madarásza, Suppée Boccaccio-ja, Kacsóh János vitéze és az újból műsorra tűzött Mosoly országa legnagyobb sikerei voltak az évadnak. Operák közül csak a Tosca előadására vállalkozott a színház, Popa Mircea vendégkarmester és Hegyesi Pál vendégtenorista kisegítő közreműködésével. Szerepelt még a színház játéktervén egy Ibsen, egy Tolsztoj, egy Strindberg és egy modern orosz író művének bemutatása is, de itt már a gazdasági nehézségek közbeszóltak. A játékterv egy kamaraszínház megvalósításának lehetőségével számolt, mely a színkör akusztikai viszonyai mellett csakugyan indokolt kívánsága nemcsak a sajtónak és a közönségnek, de a színház igazgatóságának is. Az időközben újjáalakított Kolozsvári Színpártoló Egyesület választmánya külön szívügyének tekinti a kamaraszínházat, de a megvalósításról a mai gazdasági helyzetben, ebben az évadban le kellett mondania. Két alkalmasnak látszó helyiséget is felkutatott, de az átalakításra, lerendezésre, a tervek elkészíttetésén túl gondolni sem mert, mikor még a színház maga is a létfenntartás nehézségeivel küzd. Az állam a folyó évadban már igen tekintélyes összeggel, mintegy háromszázmillió lejjel és az állami színháznak kijáró adómentességgel igyekezett a színház terhein könnyíteni. Ez körülbelül hatodrészében fedezte a személyi kiadásokat. Az új költségvetési évre megszavazott négymilliárd árlás óta már p. személyzeti fizetések feleösszegét teszi ki. Kiviláglik az elmondottakból, s hogy a színháznak, ha élni akart, a kasszasiker érdekében egyoldalon a munkaütem fokozására, másfelől színvonal tekintetében kényszerű engedményekre volt szüksége. A hét hét délutánján mérsékelt helyáras előadásokkal, vasárnaponként egy harmadik előadás beiktatásával, a személyzet teljesítőképességét végsőkig feszítve, a költségvetés egyensúlyát sikerült biztosítani. A színvonalbeli engedmények ellensúlyozására vasárnaponként a harmadik előadást a komoly prózának engedte át s ezzel a próza-előadások látogatottságát lényegesen megjavította. A számok összehasonlításából kitűnik, hogy a 278 napos idény 398 előadásából végeredményben a nemesebb műfajok (próza, regényes operett, opera, népszínmű) 227-et foglaltak le a könnyű fajsúlyú zenés művek 151 előadásával szemben. Ezekkel a számokkal persze, a színház és a közönség lelkiismeretét nem lehet megnyugtatni. Az operett tömegcikk, melyet a forgalomból kivonni sem Európának, sem Ázsiának nem sikerült. Még kevésbbé Amerikának és Ausztráliának. Bizonyos, hogy a Fokföldön is játsszák, bár az ottani színházi életről értesüléseink meglehetősen hézagosak. Világvárosokban a káprázatos kiállítású revük bizonyos mértékig kiszorították, a hangos fam zenés produkciói elhalványították, de — vidéken főként — él és virul, mert „élvezetéhez“ különösebb irodalmi vagy zenei előképzettségre semmi szükség. Friss operett, mely az idők szellemét tükrözné, úgy látszik, nem született még. Ha született volna, Bukarest és Budapest színpadjait nem kerülte volna el. Az operettszínházak műsora felújításokból él. Lehár, Fali, Kálmán, Jacobi, Eyssler, Kacsóh, Szirmai, Nedbal és megint élőiről. Offenbach már klasszikusnak számít. S még talán a muzskával kevesebb a baj, mint a sületlen, ócska szellemességes szövegekkel. Átfésülés sem képes segíteni rajtuk, mert alapjában hazug a világ, melyben születtek s amelynek tetszésére pályáztak. A kolozsvári színház odáig már eljutott, hogy a legsekélyesebb torzszülötteket, Erdélyi és Zerkovitz leleményeit kiküszöbölte műsorából. Ha gazdaságilag helyzete megszilárdul, amire az új színháztörvény megszavazása óta jogos kitátások nyíltak előtte, még aggodalmasabb válogatásra is módja lesz. A Willy Fritschek, a bécsi szövegírók és berlini meg amerikai producerek műmagyar rapszódiái, felháborítóan hazug hasznár és csikósromantikája szégyenfoltok a magyar színműirodalom arculatán. A nép újonnan feltárt népi zenéjében és ennek zenés színpadra feldolgozott java anyagában megmutatta már, micsoda művelődési értékek telnek ki tőle. Igaz, hogy ezeknek előadásához Basaides Máriák tehetségére és művészáhitatára van szükség és időbe telik, míg a megfelelő új nemzedéket Zene- és Színművészeti Főiskolánk kineveli, de a távolabb fekvő cél megközelítése már magában véve értékes közbeeső feladatok megoldására vezethet. Az új színháztörvény színházunknak operaelőadások szervezésére is lehetőséget nyújt. Bár a rendelkezésre álló erők e pillanatban még fogyatékosak, a távoli célhoz szívós munkával évről-évre közelebb dolgozhatjuk magunkat. SZENTIMREI JENŐ ! V HOMO SUM - SULLY PRUDHOMME VERSE -Míg én álomban éltem, egymagamban, csúfjára dolgozók százezerének, mint rest munkás, ki tétlen bódulatban felejti célját munkaeszközének, körülem fájó jajszó szállt felém a városokból s a harc mezejéről, felsírt a szegény szalma fekhelyén s nyögött a hős, kinek vér folyt szívéből. Ki az, ki — mikor ennyi kínt s halált lát — felüti békén boldogsága sátrát derűs bölcsként és irgalmatlanul ! Én nem tehetem. Átokként szíven ver, átjárja lelkem a jajongó ember s a testvériség gondja ejt rabul. SZABÉDI LÁSZLÓ fordítása --___________________________________________________ Milyen tömegnevelést végzett a színház ? „A MOSTANI SZÍNHÁZ a tömegnevelés eszköze kíván lenni“, jelenti Szentimrei Jenő, az Állami Magyar Színház múlt évi munkabeszámolójában. De amint megállapítja, ez a szándék „a közönség nagyobb részének idegenkedésén zátonyra futott.“ Ezért a „színvonal tekintetében kényszerű engedményekre volt szüksége.“ Ellent kell mondanunk ennek a felfogásnak, mint ahogy a színház lektorbizottságában is etlentmondtak néhányan. Kétségtelen azonban, hogy mégis érvényesült a kényszerűségre hivatkozók engedményes szelleme. Érvényesült, mert. ..a közönség nagyobb részének az idegenkedésén túl" a színház művészi igazgatósága előtt sem állott egészen világosan, hogy a mai színháznak voltaképpen milyen műsorral kell a tömegnevelést végeznie. Másodszor pedig nem tisztázta a „közönség" és a „tömeg“ között mutatkozó különbségeket. Van ugyanis az Állami Magyar Színháznak állandónak mondható közönsége, mely következetesen hiányzik a klasszikus színpadi művek előadásáról, de mindig megtölti a színházat a legselejtesebb operett előadásokon. Nevezzük néven ezt a közönséget: a jómódú polgárság és a szellemileg hozzásilányult kispolgárság az. -A tömeg“ a hétfői napok ’ munkáselőadásain jött színházba. Feltehető azonban a kérdés, hogy ez a ,,tömeg" kapott-e, kaphatott-e olyan előadást minden esetben, mely nevelhette őt. Hiszen még a klasszikus színpadi művek sem mind szolgálják a tömegnevelés mai követelményeit. Klasszikus színdarabjaink legjava a nagy polgárság vagy a felkapaszkodó polgárság kérdéseit firtatja. Gondoljunk Moliérenek A nők iskolájára, vagy Dandin Györgyére, melyek az elmúlt két évben felújításra kerültek. Miért nem kellettek e darabok a polgári közönségnek ? Mert Moliére ugyancsak kigúnyolja azt a polgárságot, mely azt hiszi, hogy feketén szerzett véneivel mindent megvásárolhat. De ugyanez a közönség „pokolian élvezte" és megtapsolta Shakespeare Makrancos hölgyét, aki az erős lovag markában megtörik és feladja női egyenjogúságát, sőt barátnői ostora lesz az „uralkodó“ férfiak markában. Ez a közönség a Makrancos hölgyben megtalálta magának azt a személyt, aki neki alkalmat adott, hogy tapsával aktívan tüntessen a nők mai egyenjogúsítása ellen, vagyis a demokráciával szemben, passzívan viszont Akkor tüntet, mikor Gogoly Revizorának a felújításakor üresen hagyja — mint ahogy üresen hagyta — a nézőteret. Mert Gogely Revizora ismét csak kellemetlen igazságokat olvas -■a szeme közé, megvesztegethető, pénzzel mindenre kapható osztály tulajdonságairól. Na már most, ha a színház művészi igazgatása azt hiszi, hogy ezt a közönséget színvonalbeli engedményekkel beszoktathatja azokra az előadásaira, melyek rápirítanak, annyi, mintha azt kívánná az inflációs árurejtegetésből élő rétegektől: lássák be, hogy ők valóban bíróság elé valók, s számukra legjobb hely a börtön. A LÉNYEG TEHÁT AZ, hogy ez a réteg csak akkor jön el a színházba, ha nem mondanak ellent neki. Az ellentmondást még olyan ritka alkalmakkor sem hajlandó megbocsátani a színháznak, mint amilyen ritkán a színház a múlt évben tette. Nem kell ennek a színházlátogató közönségnek még saját osztálya kérdésköreiből vett kevésbé irányzatos színpadi mű sem. Ha hozzá igazodik a színház, jövőben is arra kényszerül, hogy színvonal engedményeket tegyen, •vagyis hogy átengedje a színházat a reakciós szellemi igényeknek s tömegnevelés címen hozzárontsa a munkáselőadások közönségét is. Ilyen jelenségek máris mutatkoztak. Ezért nem sikerült a színháznak a munkástömegeket sem olyan mértékben a klasszikus darabokhoz vonzani, ahogy kívántuk. Bizonyos tekintetben tehát ennek is az engedményes műsorpolitika volt az oka. A színvonalbeli megalkuvás megmutatkozott a klasszikus darabok művészileg nem mindig kielégítő színrehozásában is. Gondoljunk csak Gogoly Revizorának felújítására, mit lehetett volna „kihozni“ belőle, ha a színészek eleve nem azzal fognak hozzá, hogy „ennek úgy sem lesz kaszasikere", ha a művészeti igazgatás több időt ad a darab előkészítésére. Ezen túl pedig a szakszervezetek és a pártok tömegei ma csak szervezetten mozgósíthatók színházba. Ezek a tömegek oly felfokozott szervezeti életet élnek s oly égetően sürgős kérdésekkel viaskodnak szervezeteikben, hogy a színház klasszikus műsora sok esetben igen távol esik a dolgozó tömegeket foglalkoztató kérdésektől. Ezért aztán szervezőik nem látják túlságosan fontosnak, hogy a klasszikusok kedvéért lemondjanak a gyűlések egész soráról. Erre csak úgy lennének kaphatók, ha a színházi előadások alátámasztanák, kiegészítenék a mozgalmi nevelést. Márpedig a Makrancos hölggyel a „női demokrata arcvonal“ nem kapott alátámasztást. Végeredményében tehát még a magasabb színvonalú prózai műsor sem mindig egészíti ki az új demokrácia tömegnevelő munkáját. Mert erről van szó, ilyen tömegnevelést vár a mai szettem irodalomtól és színháztól egyaránt. A színház múlt évi műsorának nagy része ennek majdnem az ellenkezőjét művelte. Mert sem a Néma leventét, sem Janikát, sem az ördögöt, sem a Kalandot, sem a Bolond Asvaynét nem lehet ezen a tömegnevelési vonalon említeni. Ezen a vonalon csak a Remény, meg A gyár ostroma s a Névtelen csillag című darabok adtak megközelítőt. AZ OPERETTEK, különösen pedig a magyar operettek, éppenséggel népellenesnek mondhatók, amikor a sovinizmust szítják. Épp ezért nem mentegethetjük magunkat azzal, hogy az operettet sem Európában, sem Ázsiában nem bírták kivonni a forgalomból. A magyar operettek nagy részét ki kell terülnünk a színház műsorából. A földreform megsemmisítette a földbirtokosok huszártiszti egyenruhás világát, a színpadon meg hetente, újra meg újra felidézik. Almagyarkodó hangulatukkal nem tartható ébren az a szellem a színházban, smikor a politikai közéletben a legelszántabban küzdünk ellene.. Tűrhetetlen, hogy míg tömegszervezetekben, pártokban a dolgozó osztályok önbizalmát, öntudatát fokozzuk, addig a huszáegyenruhás magyar operettekben folyton kigúnyolják, alábecsülik a népet, folyton ostoba, hülye, részeges és feleségverő, meg szivarokkal megvesztegethető cseléd és paraszt még iparos figurákkal csapják arcul, ugyanakkor emelkedett szellemű, nemes és bölcs emberekként mindig nagybirtokos huszártiszt urak szónokoljanak a színpadról. Ez nemcsak a valóság meghamisítása, de a reakciós soviniszta szellem felé olyan engedmény, amit a politikai életben elvtelen magyar egységek nevezünk. ’ ÉS ERRŐL VAN PONTOSAN SZÓ, az elvtelen magyar egység szelleme előtt tett engedményeket a színház is. Egyetlen mentsége csak az lehet, hogy most jövünk erre rá ily világosan, miután a politikai életben az élesebb szeműél, ezt az elvtelenséget minden vonatkozásban feltárták. Ennek az elvtelen meghátrálásnak tudhatjuk be azt is, hogy bár a színház az év elején tervbe vett egy új orosz, szovjet színmű bemutatását, a gazdasági nehézségekre való hivatkozással s a kasszasikerekre menő Mária főhadnagyok miatt lefelejtette a színház műsoráról. Holott korszerű demokratikus tömegnevelő hatású színdarabokat elsősorban a szovjetszínmű-irodalomból kaphatunk. Jövőre ezt feltétlenül szem előtt kell tartani. Ezenkívül bármi áron meg kell szerezni és be kell mutatni a Magyarországon már bemutatott jó, színpadi műveket, mint például: Dérynek a Tükör című drámáját, Steinbecknek a magyarra fordított Egerek és emberek című darabját. A klasszikus világirodalomnak azután számos olyan darabját lehet színrehozni, melyek alátámasztják azokat a demokratikus kül- és belpolitikai népnevelési törekvéseket, melyek joggal tartanak igényt arra, hogy a színház a mai követelményeknek megfelelő műsorral szolgálja a tömegnevelést. A színház múlt évi műsora természetesen ilyen irányban mutathat fel némi eredményt, de ez nem mentesíthet bennünket a szigorú önkritika alól. NAGY ISTVÁN