Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1947-09-06 / 18. szám
UTUNK, SZABADÍTSUK FEL HAGYOMÁNYAINKAT IS! Balogh Edgár, Benedek Marcell, Gaál Gábor és Szemlér Ferenc vitája Kossuth trkikezdéseh-ez amit írtam? Csak utcaidékelés? Nem! Benedek Marcell az Ötünk hasábjain megjegyzést tett egy cikkemre, amelyben szerinte veszedelmes módon kikezdem „már a jobbágy felszabadító Kossuthot, a dunavölgyi konföderáció elgondolóját is Nyilvánvalóan félreértésről van szó. A szóbanforgó cikkben én Petőfit, a nép politikai tanítómesterét állítom szembe Kossuth Lajossal, akit lényege és jelentősége szerint annak jellemzők, ami: „...a nemesség örökébe lépő magyar polgárság forradalmi nagyja és vezére“. Ez a megállapítás semmit sem von le Kossuth csodálatos egyéniségéből s abból a szerepből, amelyet történelmünkben játszott, az összehasonlítást azonban a mai idők mai embere számára meg kellett tennem, s meg is írtam, hogy miért ? Kossuth és Petőfi szembesítése tulajdonképpen csak ma vált igazán időszerűvé, hiszen ma már világos, hogy (megismétlem) ,aossuth politikai céljai nem valósulhattak meg, mert a magyar polgárság történelmi kibontakozását a német gyarmatosítás megakadályozta, Petőfi elképzelései azonban most mennek teljesedésbe, mert eljött végre az idő, amikor nem egy uralkodó osztály, nem egy módosabb csoportosulás, hanem maguk a dolgozó tömegek veszik kezükbe a hatalmat". Kossuth Lajos különös polgári forradalmár szerepében — ott, ahol a polgárságot jóformán csak egy deklasszálódó nemesi réteg képviselte — természetszerűleg visszatükrözi (és itt megint ismételek) „a polgárságnak azt a taktikáját, hogy csak ideig-óráig s mindig a maga érdekében szövetkezik a néppel". Miután akkor Magyarországon nyilvánvalóan a polgári forradalom volt esedékes, Kossuth forradalmi értékéből sem von le semmit, ha megállapítjuk magatartásának jellegzetes polgári voltát. A magyar szabadságharc eseményei különben is egyre szükségesebbé tették polgárságunk számára a néppel való szövetkezést és köztudomású, hogy Kossuth a közös harcban egyre közelebb is jutott a népi-demokrata felfogáshoz. Kossuth útja a szükség és a belátások útja. Ezen az úton jut el a pragmatica sanctio kötelezettségeit 1848 július 5-én a katonaszolgáltatással kapcsolatban még kétségbe nem vonó országgyűlési szónok (akkor dörgött Petőfi a kormány ellen!) 1849 április 14.-éig, a debreceni trónfosztó beszédig és a Függetlenségi Nyilatkozatig. És ugyanez volt az út az 1847 őszén Pozsonyban elhangzott nemzetiségellenes beszédtől egészen azokig a drámai hangú felhívásokig, amelyekkel a szabadságharcosMagyarország kormányfője 1848 őszén a nemzetiségek támogatását kéri, majd tovább, az 1849 július 28-án Szegeden elfogadott nemzetiségi törvényig, amely tulajdonképen az első nemzetiségi jogokat biztosító törvény volt Középeurópában. Kossuth itt is oda ért el, amit Petőfi és Táncsics, a nép képviselői, politikai fellépésük kezdetétől hirdettek. összehasonlításom Kossuth és Petőfi között annál is kevésbé nehezményezhető, még ha valaki szükségesnek is tartja Kossuth tekintélyét védelmébe venni, mert ez az összehasonlítás természetszerűleg csak a költő és a politikai vezér pályájának tényleges konstellációjára, a magyar szabadságharc idejére vonatkozik. Az emigráns Kossuth, akit a két világháború között a Márciusi Front írói neveztek el „a másik Kossuth"-nak, maga volt az, aki — többkevesebb következetességgel — revízió alá vette régebbi magatartását, eljutván éppen a legkényesebb nemzeti kérdésben a magyar,szláv-román egymásrautaltság felismeréséig és a „Dunai Szövetség" tervezetéig. Itt azonban már a látnok-gondolkozó, a nagy magyar publicista irodalomtörténeti jelentőségével állunk szemben, nem pedig a politikai vezér társadalmi szerepével. A dunai konföderáció már nem kellett a kiegyező magyar polgárságnak, mert anélkül is biztosítva látta vezető szerepét a más nemzetiségek elnyomásában. A keleteurópai népek közös felszabadulására minden imperialista elnyomás alól, jól tudjuk, különben sem a magyar polgárság s egyáltalában nem is a polgárság, hanem a Szovjetunió öntudatos népe adott döntő kezdeményezést és lehetőséget. így lépte túl a népi demokrácia beteljesülése a polgári demokrácia szétmálló kísérleteit. így jutottunk oda, hogy az 1848—49-es Pesc&St, Kossuth szembesítésből nem anagy polgári politikus, hanem a nagy népi költő időszerűsége mellett döntünk. Különben is meg kell jegyeznem, hogy az idei Petőfi-nap alkalmából a Falvak Népe egyszerű olvasói számára írt cikkemben egyáltalában nem voltam eredeti, hiszen mindazt, amit ott nagyon is kurtán Kossuthról elmondottam, Benedek Marcell sokkal bővebben találhatja meg Szabó Ervin, Erdei Ferenc, Supka Géza, Révai József társadalomtörténeti és publicisztikai, vagy akár Illyés Gyula, sőt Móricz Zsigmond szépirodalmi munkáiban, BALOGH EDGÁR lentékteleníti. De ez semmit sem változtat a tényen. Azon a tényen, hogy ha Jókai elvtelenül és gerinctelenül hajladozott a szélirányban, amikor személyi érdekeiről volt szó, rögtön félreérthetetlenül, keményen és megsemmisítően támadott, amikor osztályának érdekei kerültek előtérbe. És ebben az súlyosabb — ahogy megelőző cikkem is mondotta — hogy ez a támadás tudatos volt, Petőfi egykori barátjának, a márciusi ifjak egyikének tudatos szembefordulása a haladó gondolattal. Úgy érzem — talán szerénytelenül és az életrajzok nem-ismeretében végzetes tévedésnek kitéve — hogy ez az állítás több, mint amennyit Benedek Marcell a cikkemből kiolvas és ezért bátor vagyok helyesbítést kérni. Végül pedig — minthogy Benedek Marcell arra figyelmeztet bennünket, hogy „az értékes írók minden kor számára mondanak valamit még akkor is, ha ... koruk bilincseitől nem szabadulhatnak meg teljesen“ és példaként a szovjet irodalomtudományra hivatkozik, amely Puskinban, vagy Lukács Györgyre, aki egy egész sereg más íróban kimutatta a ma is értékeset és igazat — engedtessék meg egy megjegyzés. Ha az írók, irodalmunk egykori jelesei „koruk bilincseitől nem szabadulhatnak meg teljesen“, akkor ugyan bizony várhat-e másokra, mint késő s esetleg méltatlan utódaikra a feladat, hogy ezeket a bilincseket leverBenedek Marcell az Ötünk legutóbbi számában megjelent A láthatatlan tanítvány című cikkében arról is ír, hogy neki semmi kifogása irodalmunk újraértékelése* ellen. „Igen, — írja — lássa és értékelje újra mindenkor azt, ami a régi irodalomból fennmaradt. Romboljon is, ha osztályvagy egyéb érdekek nagysággá fújtak föl valakit, aki nem az." De, — kérdjük — erről van-e ma szó! Ez az „újraértékelés“ -e ma az időszerű? Arról van-e ma szó, hogy megint egy újabb nemzedék próbálja a maga, megelőző nemzedékektől eltérő ízlése és szemlélete alapján átértékelni a múlt által valamikép már mérlegelt nagyságokat ! Nem! Nem nemzedékváltásról van szó, nem egy újabb nemzedék kívánja a maga szubjektivitását az irodalomtudomány terén érvényesíteni. Nem is olyan szórványosan felmerült revízióról van ma szó, mint aminő századunk egymást követő esszéíró nemzedékeinek (pl. Schöpflin Aladár, Szerb Antal, Németh László, Féja Géza stb.) gyakorlatából közismert. Nem csupán egy esztétikainapi szükségleteket kielégítő újraértékelés a demokrácia művelődés,politikai követelése. Nem az a feladat, hogy ezt vagy azt a költőt vagy írót, aki eddig esetleg háttérben volt — az előtérbe hozzuk, összetettebben és „modernebbül" értsük, mint azelőtt s valamely sajátos irodalmi-esztétikai frakció teorémája szerint érvényesítsük. Nem! Az, ami történt, sokkal többre kötelez. Mi történt ? Politikailag, társadalmilag felszabadultunk s fel kell szabadítanunk — egyebek közt — irodalomtörténetírásunkat is. Az irodalomtörténet e felszabadítása viszont nem jelenthet mást, mint az irodalomtörténetírás terén eddig hivatalosan uralkodó módszerek és szemléleti formák bilinjék róluk? Eszünkbe se jut arra gondolni, hogy Jókait, vagy Aranyt vagy Keményt, vagy Csokonait most átok alá vesszük, lángelméjüket eltagadjuk s nevüket — mint Hitlerék Heine-ét — kitöröljük a könyvekből. De az Isten szerelmére, lehet-e megkülönböztetni a jót a rossztól, ha makacsul és vakon folyvást öszszekeverjük őket? Márpedig huzamos időn át ez történt és ez történik a magyar szellemi életben. Az történik, amit Gaál Gábor ,,elkenés“-nek nevez. Jókairól például csak azt szabad elmondani, hogy nagy mesemondó, de azt már nem, hogy mesélés közben olykor nagyokat is mond. Márpedig Jókait is csak akkor tudjuk igazán értékelni és a jót belőle az olvasó ember szellemi épülésére felhasználni, ha kielemezzük és felmutatjuk a dudvát. Ezt csinálja a szovjet irodalomtudomány és ezt csinálja Lukács György is. Ne féltse senki Jókait, különösen az ifjúságtól ne féltse! Ernyedetlen szeretettel fogják forgatni még sokáig, mert az ifjúság is a regényeket olvassa és nem az életrajzokat. De én igenis féltem az ifjúságot Jókaitól akkor, amikor például a párisi „communard“-okról azt kell megtanulnia, hogy azok csak a társadalom szemete, csak a gonoszság és csak a fertő. Ezek „a kor bilincsei“, rendben van! De a mi kötelességünk az, hogy szabadok legyünk. SZEMLÉR FERENC cserből való kiszabadulást. Ezek a módszerek és szemléleti formák mind egy idealista tájékozódású ismeretelmélet s egy önelvű esztétika alapvetésein épült tudomány gyakorlatában .^übény^jiltek. Ez az irodalomtudomány, mióta a német romantikából, a mult század elején kiszakadt, sem nemzetközi, sem magyar vitatkozásban sohasem volt egységes. A jobboldala ennek a tudománynak — a szubjektivitása miatt! — mindenkor ugyanúgy megkülönböztethető, mint a baloldala. Beöthy Zsoltnak ugyanúgy megvolt az ellenzéke (Bodnár), mint ahogy pl. Horváth Jánoshoz képest ellenzéki Szerb Antal vagy Féja Géza, jóllehet Bodnár is meg Beöthy, Szerb Antal is, meg Horváth, nem is említve Féját, az idealizmus ismerettani vonalát s ennek esztétikai következéseit nem tudták és nem is akarták meghaladni. A népi demokrácia ideológiai alapvetése gyökeres fordulattal szolgál ebben a vonatkozásban is. A népi demokrácia nem ellenzéki törekvés a kapitalizmuson belül, amely tehát az irodalomtudomány terén megelégedhet csippcsupp újraértékelésekkel, miközben a módszer és a szemléletformák dolgában kitart az idealizmus mellett. Nem! A népi demokrácia lépésről-lépésre új világot épít, s lépésről-lépésre meghaladja a kapitalizmus világát. A népi demokráciában hagyományaink esetében nem arról van szó, „hogy kielemezzük és élesebb világításba helyezzük" azok „örök, tehát nekünk is szóló, puszta igazságukkal is szociális értékű" mondanivalóit, mint amennyire Benedek Marcell az újraértékelés elvét és gyakorlatát kiterjeszti, tévesen hozzátéve még, hogy „ezt tette pl. a szovjet irodalomtudománya Puskinnal, ezt teszi Lukács György Goethével, Balzackal, Stendhallal, Tolsztojjal, Dosztojevszkijjel, stb." — mert a Szovjetunióban nem ez történt, és Lukács György nem ezt csinálja. Mi történt ebben a vonatkozásban a Szovjetunióban és mit csinál Lukács György? Mindenekelőtt — a marxi-lenini vonalon! — teljességgel felszámolták az irodalomtudományban is az idealizmust. Ezzel együtt felszámoltak az autonom irodalomtudománnyal s az irodalom jelenségeit is a történelem egységes tudománya, a történelmi materializmus szemléletében nézik. Nem az idealizmus irodalomtudományának ismert újraértékeléséről van tehát náluk szó ebben a szemléletben. Nem amolyan „értékek átértékeléséről“, mint aminek Nietzsche nyomán az idealista irodalomtudományban is világszerte érvényesültek, hanem a történelem egészének nem újra, hanem — tudományosan! — valójában először történő értékeléséről és átkutatásáról. Átkutatásról, melyben az irodalmi jelenségekkel kapcsolatban először érvényesül olyan módszer (a dialektika módszere!) és olyan szemlélet (a történelmi materializmus szemlélete!), mely az irodalmi jelenséget történeti mozgása minden lehetséges összefüggésében először veszi vizsgálat alá. Az az átkutatás ez, mely az irodalmi jelenséget mindazokban a szálaiban, gyökereiben, összefüggéseiben és jelentéseiben ragadja meg, mint amilyen sokfélesége a tényezőknek érvényesül az irodalmi jelenség létrejövetelében. Ez a már nem autonóm, de — nemzeti tárgya ellenére is! — egyetemes irodalomtudomány így ugyanolyan mértékben gazdaság- és társadalomtörténet, mint amilyen mértékben politikai-, jogi-, vallási-, művelődés, és gondolkodás-történet, mint ahogy formák története is. Lapozzon csak bele Benedek Marcell valamelyik Lukács-esszébe és módjában áll megállapítani, hogy az az irodalomtudományi ismeret, aminek Lukács irodalmi esszéiben a kidolgozására törekszik, mindig az a Hegel-örökségből a marxizmusba átkerült ismeretfogalom körébe tartozó ismeret, amely csak a totálisban, a teljesben válhat érvényessé. Ez az ismeret nem valamely régi ismeret újraszerkesztése, hanem az első, valóban tudományos ismeret. azon kívül! A szovjet irodalomtudomány és így az is, amit Lukács György csinál, a mindenkori jelen irodalmi jelenségeit a minden valahai ideológiák egyetemes fejlődés vonalán, vagyis egy másik teljesség egészében, az irodalom és a hozzátartozó valóság, illetve nép fejlődésének teljességében nézi. Ebben a teljességben azután az a lényeges, hogy az irodalmi jelenség egészében és elemeiben hogyan helyezkedik el a fejlődésben, hogy a történetitársadalmi valóság mozgásában az miben és mennyiben áll a haladás vagy a nem haladás irányában így azután az irodalom esztétikailag minősülő elemeiben is a valóság egyetemes mozgásának tükröződését keresi, miért is ez a szemlélet korántsem jelenti a lehetséges esztétikai elvek és kategóriák kiküszöbölését, már azért sem, mert a fejlődés folyamán minden haladást szolgáló érték egyúttal mai érték s az egész fejlődés az alkotmány sáncaiba felfejlődő dolgozó nép fejlődése. Végül pedig: hagyománykincsünk tudományosan feltárt értékeinek a nép körébe való viteléről és arról van szó, hogy legutóbb a fasizmus, ezt megelőzőleg meg a sovinizmusba fulladt polgárság a fejlődés hagyománykincsét egyrészt kisajátította magának, másrészt lábbal tiporta. Ezek után a válságában elmerülő irodalomtudomány talpraállítása az ú. n. újraértékelésekkel nem hogy elégtelen, de a válság további növelése. Csak e tudomány eddigi alapjainak kicserélése, az irodalomtudomány egyetemes felszabadítása útján juthat el a néphez ,az a hagyománykincs, amit eddigi értékeléseikkel a magukénak sajátítottak ki az uralkodó osztályok. Holott az irodalomra is az áll, amit Lenin a művészetről mondott: „A művészet a népé! Gyökereinek mélyen a nép sűrű tömegeibe kell belenyúlniok. Meg kell, hogy ezek a tömegek értsék és meg kell, hogy szeressék. Egyesítenie kell a tömegek érzéseit, gondolatait és akaratát s magasabb színvonalra kell emelnie őket. Művészeket kell ébresztenie magukban a tömegekben s ezek fejlődését kell elősegítenie." Ezért sem elég az eddigi szubjektivista, esztétikai újraértékelés és napirenden egész történelmünk és így irodalmunk gyökeres és teljes marxista-leninista átkutatása. (G. G.) I ■ Bilincstörők kora Pér sorban magam is szeretnék visszatérni Benedek Marcell A láthatatlan tanítvány című cikkére, mint egy olyan akaratlan tanítómester, aki úgy érzi, hogy írását nem a szíve szerint olvassák. Mert lám, mit is állít Benedek Marcell az éh Jókairól szóló és szerinte csak a Gaál Gábor okozta „félreértés gyümölcseiként megszületett jelentéktelen írásocskámról. „Szemlér Jókai-cikke“ mondja Benedek Marcell «... már semmi egyebet nem mutat meg a ... világhíressé vált nagy mesemondóból, csak az életrajzaiban eddig is világosan megrajzolt politikai gerinctelettséget — és azt, hogy egy-két „(nem is nevezetes) regényében bizonyos külföldi forradalmi tényezőkről kedvezőtlenül emlékezett meg.“ Csakugyan, be kell vallanom, hogy cikkemben a nagy mesemondó kiváló tulajdonságait nem akartam bemutatni, mert úgy véltem, hogy azokat a Jókaiolvasók amúgyis ismerik. De azt nehezen tudom elhinni, hogy ezen a hiányosságon túli csak a Jókai (már eddig is közismert) politikai gerinctelenségére mutattam volna rá. Itt éppen arról van szó, hogy amit Benedek Marcell, engedékenyen „már eddig is világosan megrajzolt politikai gerinctelenség“-nek nevez, az Jókainállényegesen több. Jókai e magatartása politikai állásfoglalás, határozottan kialakult szemlélet, amelyben nem az a fontos, hogy külföldi vagy belföldi politikai irányzatokról nyilatkozik-e kedvezőtlenül, hanem az, hogy ez az állásfoglalás megvan, le nem tagadható s éppen Jókai egyéb kiváló tulajdonságai miatt helytelenül befolyásolja az olvasót. Nem tudom ugyan egészen pontosan, hogy az életrajzok mi mindent írtak Jókairól, mert én nem az életrajzokat, hanem nagy mesemondónk regényeit olvastam, de annyi bizonyos, hogy a politikai gerinctelenségen túl az én cikkem a következőket mondotta: „Ha Arany abban hibázik, hogy — esetleg öntudatlanul — a valódi népi gondolat helyébe ezen a címen és ebben a köntösben a rendi-hűbéri társadalom világképét csempészi, akkor„Jókai tudatosan támadja és feketíti be mindazt, ami a múlt században világszerte feltámadó szabadságmozgalmakban a valódi haladást képviselte.“ Majd tovább ezeket mondja: „... Jókai tudatában volt a valódi, népi forradalmi felfogás jelentőségének s minthogy félt tőle, igyekezett a lehető legelőnytelenebb színekben feltüntetni.“ Mind a két állításit Jókai regényeiből vett számtalan idézettel lehet bizonyítani. És mind a két megállapítás azt jelenti, hogy Jókai igenis nem volt „politikailag gerinctelen“, vagy nem volt csupán az, hanem határozottan és kifejezetten azok ellen foglalt állást, akik a valódi népszabadságért küzdöttek, akiket ma büszkén vallunk szellemi őseinknek és akiket — egyébként — Petőfi is fegyvertársainak tekintett vagy tekintett volna. Lehet, hogy Benedek Marcell csupán a cikkemmel szemben érzett lebecsülésének akart kifejezést adni azzal, hogy a fenti két tevőleges tartalmat kifejező állítást saját, cikkében a már közismert politikai elvtelenségre je Októberben megjelenik Szemlér Ferenc nagy regénye Arkangyalok bukása M. BEER: A szocializmus és a társadalmi harcok története IV. kötet. Újkor Kiadja a Józsa Béla Athenaeum