Útunk, 1948 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1948-01-10 / 1. szám

UTUNK változásainak nyomában -----------------— — —►r­ mány egyik fontos megfigyelését. Nos, ezeknek a közösségi intézmé- * nyeknek régi formájukban mind­örökre végük, nemcsak a fonónak és kalákának, hanem bizonyos fo­kig a tágabb közösségnek, magá­nak a falunak is. A vasút a ter-i­ményét értékesítő, a fiát iskolába küldő vagy a kaszát vásárló pa­raszt és a borvízes székely szá­mára egyaránt közel hozza a köz­vetlen környezeten túli vidéket, a várost, sőt az egész országot. A népdal és társai pedig a megvál­­­tozott világban tanácstalanul im­­bolyognak, majd új gyökereket eresztve, új életformákat teremtve igyekeznek továbbra is szerves ré­szei, kifejezői maradni a falusi em­ber életének. Hogyan? 1913-ban Szabolcs­ megyében je­gyezte le egy diák az alábbi nép­balladát, amelyben állítólag elő­ször jelenik meg a gyár és a gyári­­ munkás, mint népköltési motívum: Kendergyárba lefújták a hat órát, minden anya várja haza a lányát. Matyi Zsuzsit nem várja már az anyja, kendergyárba történt gyászos Gyertek lányok, öltözzünk fel menjünk el a nagy kendergyár nyissuk ki a nagy kendergyár nézzük meg a Mátyás Zsuzsi két karját. De mikor a késtölő is megállott, Mátyás Zsuzsi piros vére kiomlott. Gyertek lányok, tegyük fel­­ a szekérre, vigyük el az édesanyja elébe. Aki valamenyire is­járatos a balladák világában, nyomban ész­­reveszi, hogy a gyáron és a gyári­munkáson kívül semmi újszerű nincs e balladában, sőt akár mel­léje is állíthatnék szószerinti pár­ját, amelyben azonban — a falusi élet megszokottabb arcához igaz­­zodva — nem a gyárban, hanem cséplés közben történik a leánnyal a szerencsétlenség. Mindössze egy­két szónyi tehát a különbség,­­de ez a néhány szó annyira döntő, hogy a balladát formai megszo­­kottsága ellenére is a falusiból vá­rosivá, földművesből gyárimunkás-­­sá váló magyarság felemás, egye­dül adott helyzetében érvényes jel­képeként kell számontartanunk. Arra is van példa, hogy az új képzetek csak kalandos vargabetű után nyernek polgárjogot. Az ud­varhely­széki Száldobos felett 1916- ban húzott­ el legelőször a XX. század nagyszerű technikai vívmá­nya, a repülőgép. Néhány év múl­va az egyik öregember azt mesélte a szájtátva hallgató gyermekek­nek, hogy azon az emlékezetes na­pon a falu felett gyémántos, négy­lovas hintón vágtatott a próféta a magas ég felé. Illyés Gyula így kezdi Petőfiről szóló könyvét: „A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások. A népek életé­ben messze viszamenőleg meg le­het állapítani, mikor estek vajú­t­dásba, hogy megszüljék a rendkí­vüli fiút.“ Jócsik Lajos e felisme­rést nemcsak egy életmű, hanem egyetlen költői alkotás esetében is érvényre emeli s valahogyan ugyanez a helyzet a népballadával, a népdallal, sőt szinte egyetlen bal­ladával és dallal is. Nem véletlen, hogy valamely népköltési termék éppen olyan, amilyen, mert ennek időben messze visszamenőleg és térben távol szétágazólag megvan a sokoldalú s csakis az adott tar­­­talmat és formát eredményező oka. Röviden: minden néphagyomány szükségszerűen kora és környezete társadalmi és gazdasági helyzeté­nek okozata és kifejezője. Elkép­zelhető volna-e Mátyás Zsuzsi bal­ladája 1600-ban, vagy akár 1848- ban? Távolról sem, mint ahogy Száldoboson sem tévesztik már össze a repülőgépet a próféta sze­kerével, mert azóta számlálatlanul láthatták s megbarátkozhattak vele. A ballada sablonos formája szintén nem véletlen, hanem szük­ségszerű: az új tárgy nem jelen­hetett még meg új alakjában, mert a földművesből még csak ép­pen akkoriban gyári munkássá váló falusi magyarság jó ideig magán­­ban hordozza régi költészete egész kifejezőkészségét. Valóban, a hagyomány formái változhatnak, de lényegük állandó. S — Vajkai Aurél szavaival — „ép az a néprajz legfőbb értéke, hogy a változó, elillanó formákban is felleli a maradandót.“ Sőt: ez teszi tudománnyá. FARAGÓ JÓZSEF halála: fejérbe, ajtaját, elébe. Sötétség és világosság Nagyajtán A nem is nagyon zsúfolt sze­mélyvonat Apáca előtt lassítani kezd s mi is készülődünk, hogy­ a kellemesen fűtött kocsiból kiszáll­junk az első komolyabb havazás­tól vizes-sáros világba. Az állomá­son vár a megígért szekér s már indulunk is Nagyajta felé. Apáca főutcája csillogóan sima, mintha aszfalt volna. A szekér azonban belehajt az „aszfaltba” s a latyak fröccsenve csap szerte a lovak patája nyomán. Állítólag nem is lehet jobban helyrehozni, mert a közeli Botfalusi Cukor­gyárnak végzett répaszállítások s a mészégető-idény minden eszten­dőben tönkreteszi az úttestet. Sze­rencsére az alap jó s ezen zötyö­­günk tovább. A faliál és a síneken túl az Olt hídja. A bécsi döntés idején határ­­híd volt, tehát nagyrészt használ­hatatlanná vált. De a felszabadu­lás óta — vagyis három esztende­je — a két megye: Brassó és Há­romszék furton-furt építi, csak be­végezni nem tudja. „Jól nézd meg ezt a hidat“ — mondja vendéglá­tóm, amint a felehídi deszkáin át­dübörgünk — „mert ebben annyi fa van, hogy három Olt-hídat is lehetne belőle készíteni__“ Gya­nakodva nézek rá, hogy tréfál-e, de csak komolyan szívja a sárga­­papírosú „Plugar“-cigarettát. Itt látom meg először a tarlórépát, am­int egy ottfelede­tt példánya a szekér,derékben hengergőzik. Ven­déglátóm a Szovjetben ismerkedett meg vele s azóta lelkes híve és termesztője. Aratás után a tarlóra kell a magját vetni, sok gondozást nem kíván s késő őszire bőséges termést ad. Nyersen vetekszik a legjobb retekkel, főre százszor jobb, mint a karalábé, mert soha­sem fáj. Az állatok is nagyon sze­retik s a lapira kitűnő zölditakar­­mány akkor is, amikor már min­dent hó borít, mert a hideg nem árt neki. Egyszóval csodanövény. Később, a nap folyamán alkalmam is van meggyőződni valamennyi tulajdonságáról. Bevallom, a be­lőle főtt „kalarábé“-leves nyerte meg leginkább tetszésemet. Nagyajta szép, komoly község. Valamikor járási székhely volt, de a vetélkedésben Bárót győzött. Ezt a vereséget az idősebb ajtasiak még ma sem tudják feledni, holott valamikor harmincöt-negyven esz­tendővel ezelőtt történt a dolog. A fekete-fehér téli délutánban szabályosan rajzolódnak ki az úton hullott hó hátteréből a fel­épült falusi házak. Nagyajta tu­lajdonképpen gazdag község s a nincstelenek száma sem igen nagy. A hamarosan eszébe hajló dél­után beszélgetéssel telik. A vas­kályhában pattog a tűz s én a fa­lusi élet nehézségeit, kérdéseit, bi­zonytalanságait igyekszem kihal­lani a szavak mögül. Később a vé­letlen odahozza a Kommunista Párt és a Magyar Népi Szövetség egy-egy megyei emberét, akik kör­úton vannak a faluban s a beszél­getés szélesebb mederbe terelődik. Sorra kerül az elmúlt évben túl­teljesített termelési terv, a jövő évi előirányzat kapcsán elkövetett s az ajtasiak szerint fájdalmas té­vedés, a beszolgáltatás panaszai s a faluban szétosztásra kerülő ipar­cikkek értékesítésének nehézségei Bár nem ezért jöttem, most mégis élénken részt veszek a tár­salgásban s rajtam keresztül a vá­ros igyekszik a falunak tájékozó­dást és szélesebb kitekintést nyuj­­tani. Nem mindig sikerrel. Közben azonban a tanító maga is tanul és elméleteinek olykor meglepő igazo­lásait kapja. De van úgy, hogy a tények nem teljesen illenek eddigi tudásához s olyankor érzi a to­vábbfejlesztés szükségét. Annyi azonban bizonyos, hogy­ a fáin for«alialini «««/'•♦étele ma már mind világosabb képletek­ben jelentkezik. Erős sarkosodási folyamat indult meg. Az egyik oldalon állanak a tehetősebbek, a másikon a szegények, a kevés­bé tehetősek, a nincstelenek. Nem harc ez, de az erők mégis tár cso­portosulnak a fejlődés formái sze­rint s az egyéni sors sok esetben bizonyára könnyebb lenne, ha az ösztönös ellenkezést a józanul fel­ismert törvény tudata szelídítené. Egyelőre azonban még sok fel­­világosító munkára van szükség — véleményem szerint azok között is, akik éppen a fel nem ismerés foly­tán érzik magukat mostoháknak és mellőzötteknek. Ebben a véle­ményben lassan mindnyájan meg­egyezünk s megállapítjuk, hogy az oktatás és felvilágosítás terén még nagy munka vár a haladó szerve­zetekre. Pedig mekkora munkát végeztek már mostanig is!... A teljesen befeketült estében most megindulunk az Olvasókör helyisége felé. Itt-ott látjuk, amint egyesek lámpával igyekeznek ugyanabba az irányba, mi azonban minden világosság nélkül dagaszt­juk a komoly sarat. Nagyajtának és az Erdővidék legtöbb falujának nincs közvilágítása, mint például Brassó megye falvainak. Mondják, hogy valamikor régen kezdődött egy villamossági szövetkezet, a le­jegyzett részjegyek első részleteit be is szedte s aztán kimúlt a vi­lágból. Azóta sem lehetett az em­berekből villany ígéretével pénzt kicsiholni, így maradt Nagyajta is villany­­világítás nélkül. A petróleum pe­dig mostanában nehezen jut el hozzájuk és erősen kell­ vele taka­rékoskodni. Talán ezért is ég olyan kevés világosság az út két oldalán hallgató házakban a nagy nedves pelyhekben málladozó csön­des téli ég alatt. Az Olvasókör két egymásba nyíló helyiségében már jócskán össze­­,gyülekeznek az emberek. Gazdák, bérmunkások, a falusi értelmiség vegyesen. Amint később kiderült, a hallgatóság között ott volt egy­két érdeklődő román barátunk is, holott, a délelőtti dobolás szerint ezúttal magyar irodalmi estélyt hirdettek Nagyajtán a karácsonyi segélym­­ozga­lom javára. Később az is kiderült, hogy ezen az irodalmi estélyen jóformán a falu vala­­mennyi társadalmi rétegének kép­viselői megjelentek, csupán a szép­számú kézművesség nem. Ennek okát végül is a nagy sárban és a rossz időben jelölték meg. Meg kell azonban vallanom, hogy meglepett, sőt elragadott a jelenlevők odaadó figyelme. A vé­letlen úgy hozta magával, hogy ezt megelőzőleg és követől­eg két vá­rosi irodalmi estélyen is részt kel­lett vennem, de egyik helyen sem tapasztaltam azt a feszült érdek­lődést, ami itt a hallgatókból az előadó felé áradt. Pedig nem volt holmi könnyed műsorról szó. Vers, felolvasás, elő­adás váltogatta egymást — még véletlenül sem énekeltek úgyneve­zett „magyar nótákat", vagy vala­mi operett-dalfélét. Ehelyett pél­dául a mai romániai magyar iro­dalom jellegzetességeiről, céljairól és jelentősebb képviselőiről beszél­tem s az a komoly megtiszteltetés ért, hogy előadásom befejeztével a közönre?? még folytatást is szere­tett volna. A két teremben összegyűlt tö­m­e?? csakhamar izzóvá hevítette a vaskályhák munkája folytán a,mágyös meleg levegőt s a petró­leumlámpák sárgás lángja hevesen libegett az asztalokon. Le kellett vetnem a kabátomat s csak úgy ingujjban, illetve szürke pullover­­ben állottam a hallgatóság előtt. De ez senkit sem botránkoztatott meg. Megbotránkozást vagy két hallgatómnál csak az okozott, hogy Nyírő József emberi és politikai magatartásáról elítélően nyilatkoz­tam. De végül is nem ilyen elítélő nyilatkozatokkal fogjuk a Nyírő­­féle álromantikát közömbösíteni, hanem azzal, hogy eljuttatjuk hoz­zájuk a demokrácia igazi irodal­mát, az Asztalos Istvánokat, Hor­váth Istvánokat, Nagy Istvánokat. Ezért is emlegettem előadásomban szorgalmasan az Ütünk nevét, mint amelyben e három író s raj­tuk kívül még egy-kettőt megta­lálhat az érdeklődő olvasó. Persze hamarosan kiderült, hogy Nagyajtán, az egykori járási szék­helyen, a fővonaltól másfél kilo­méterre, a magyar többségű nagy­községben legfeljebb, ha ketten hallottak folyóiratunkról. Látni még kevesebben látták. De hát akkor ők-e a hibásak, vagy pedig mi, ha a legnagyobb magyar írónak egyesek még ma is Nyírő Józsefet tartják? SZEMLÉR FERENC 3 Népi kollégisták A Budai Nagy Antal népi kol­légium fiainak önéletrajzát lapoz­gatom. Rövid és nagyon őszinte vallomások. Nem ajánlhatnék sen­kinek érdekesebb olvasmányt. Min­­deniket regénnyé lehetne duzzasz­tani. Ha valamennyit együtt né­zem , egy bomlófélben lévő élet­­forma elevenedik meg előttem, minden nyomorúságával, belső el­lentmondásaival, értékeivel és fo­gyatékosságaival . Kicseng a sorokból, hogy ezek­nek a fiúknak a tanulása több mint betűre vágyakozás, menekü­lés egy életformától, amely nem annyira önnön, mint mások bűne miatt egyre tűrhetetlenebbé vált az idők folyamán. „Fiam, ha már ésszel áldott meg az Isten, minek maradj ebben a sárban és nyomo­rúságban? Eredj tanulni s aztán ne feledkezz meg rólunk...“ Ez volt a jelszó. S ma is ez. Aki te­heti, fiát városba, gyárba, isko­lába küldi. És száll mindenik után a figyelmeztetés, aztán ne feledkezz meg rólunk. Súlyos útra­­való. Egyesek már útközben elve­szítik, vagy eldobják. (Nézz körül, kedves olvasó, középiskoláink­­ban!) Mások egy életreszóló pa­rancsként őrzik, dédelgetik. Ebben a megőrzésben segíti őket a népi kollégium. De legbiztosabb támasz­tékuk mégis csak a múlt, a­ gyer­mekkoruk, amely önéletrajzaikból tárul elibénk. H. I. elsőosztályos gimnazista, így ír magáról: „Az én életem biza, nem volt olyan szép és me­sés élet, mert nagyon sokszor alig telt ki a mindennapi kenyér. Édes­apám faragómester volt s két ke­zével dolgozott. Mikor eljött az idő, hogy iskolába m­enjek, nem volt cipőm. A tavaszt vártam, hogy mezítláb járhassak s mehessek is­kolába. Aztán jött a háború s Is­ten úgy akarta, hogy abból édes­apám ne jöjjön haza. Mi meg ott maradtunk heten és árván... Én beálltam szolgának egy gazdához. De hiába volt meg a jó kenyerem, nem esett jól az ételem. Az Isten megsegített, hogy eljöttem a népi kollégiumba. Most csak arra ké­rem, hogy segéljen meg engem, hogy mikor megnövök, tudjam se­­gélni édesanyámat, hogy ne nélkü­lözzön annyit...“ L. M. így kezdi: „Nem voltam megelégedve a sorsommal. Dolgoz­ni szerettem s ezt a mesterem ki is használta, miért késő éjszakáig dolgoztatott. De én tanulni is sze­rettem volna. Talán az elfojtott tanulási vágy volt az, a­mi elége­detlenné tett és életsorsom meg­változtatására késztetett...“ Otthagyta faluját és másutt inaskodva, magántanulóként fo­gott neki a tanítóképző elvégzésé­hez. Versenyvizsgára állott, ösz­töndíjat nyert. Román és magyar falvakban tanítóskodott, iskolavé­­gezetlenül,­­ félemberként. Most, hogy bekerült a népi kollégiumba, tovább tanul s minden vágya, hogy valamelyik faluban teljesítse az otthonról kapott parancsot, ne feledkezz meg rólunk. J. S. is elsőosztályos gimnazista, önéletrajzának ezt a­ címet adta: A faluban egy pásztorfiú. „Kalota­szegi faluban születtem — írja — úgy nevelkedtem, mint egy kis vi­rág a tövisbokor mellett. Nyáron a más emberek lovait hoztam haza a csordából, hogy sok pénzem le­gyen s abból nekem karácsonyra szép inget vegyenek.“ B. S. hasonló sorsú parasztgyer­mek. „Nyáron a mások lovait hoz­tam haza a csordából s ezért pénzt kaptam. Ebből aztán ősszel ceru­zát és füzetet vettem. Remélem, hogy a népi kollégiumban megál­lom a helyemet s ember lesz belő­lem.“ « B. E. a Mezőség fia. „Akkora nálunk a szegénység, mint a sár — írja — ezért kérésemet, hogy ve­gyenek fel a kollégiumba — azzal indokolom, hogy szüleim vagyona mindössze két hold föld, mely szű­kösen termi meg a kenyeret. A többi kiadásokat és az én tanítta­tásomat napszámból tudják csak fedezni. ..“ B. E. talán a legszívósabb mind­nyájuk között. A múlt iskolai évet száraz koszton húzta ki, de nem hiányzott egyetlen óráról sem. B. M. a gépek szerelmese. Ár­­landaan fúr-faricskát és rajzokat készít. „Kicsi koromtól fogva min­dig gépeken törtem az eszemet s mindig traktort, autót és repülő­gépet szerettem volna látni.“ Egy elejtett mondat indította útnak a középiskola felé: — „Ha már apád útkaparó, te légy több valamivel. Legalább úrmester." — Ez ütött szeget a fejébe. — „Így fogtam neki magánúton tanulni. Nappal pénzt kerestem, éjjel tanultam, amíg a fejem az asztalra esett és reggel verték az ajtót, hogy olt­sam ki a lámpát. Most, a gépipari iskolában megtaláltam azt, amire egész életemben vágyódtam: a gé­peket, dinamókat, motorokat..." Csak úgy mellékesen, mint a vi­lág legtermészetesebb dolgát veti oda a befejező mondatot: „elsajá­tított szaktudásomat a falu villa­­nyosítására, iparosítására szán­­dékszom felhasználni“. Íme az el­hagyott közösség parancsa miként válik életcéllá, a népből nőtt és néphez visszahajló értelmiségi munkás hitvallásává. B. D. halkszavú, csendes gyer­mek. Kék szemében furcsa fények viillóznak, ha szóbaáll­­az ember vele. Titokban talán verset is ír. Néha sokáig ül az asztalnál és gondolkozik, önéletrajzában ezeket írja: „Mi annyian vagyunk, mint, ahány nap van egy héten. Az én életem pedig egy kis szárnyas állatéhoz hason­lít, a lepkéhez, kit rossz emberek csapdostak, de elfogni nem tud­tak, mert kibújt mindig a kalap­juk alól és tovább szállt.“ Az otthonmaradottakért való felelősség őt is épp úgy fűti, mint a társait. „Ha megnövök, so­kat fogok dolgozni s nemcsak ma­gamért, hanem népemért is.. .“ Az élet múlásával így nőnek a fel­adatok is. Először csak az apján akart segíteni, később — másodi­kos korában — szegény rokonain, az idén pedig az egész népen. M. B. ezt a címet adta önélet­rajzának: Az idő és én. „Úgy szü­lettem, mint minden egyszerű szé­kely: nesztelenül és reménytelenül. A második osztályban már tanít­ványom volt. Tanítottam, hogy ta­níthassam magam. Nehéz volt... Aztán nagy tettre szántam ma­gam: feljöttem Kolozsvárra. Bíz­tam a saját erőmben. Én tanulni szeretnék, hogy dolgozhassak. Ez a vágy erős akarássá nőtt ben­nem ..." Ez a fiú már szemben áll apái és nagyapái fatalizmusával. A ter­mészettudományok, vagy amint ő maga mondja, a „valós dolgok“ félreérthetetlenül tiszta világában keresi a jövőt. „Nem hiszem, hogy az ember predesztinálva van. Ha építeni akar, megváltoztathatja, paradicsommá teheti sorsát a föl­dön." — Parasztfiú, aki Bacont idézi: „Az ember nem földönjáró állat, hanem halhatatlan Isten.“ És ő hiszen ebben. Most betört az iskola könyvtárába s paraszti szí­vóssággal potyázik a valós tudo­mányok végtelen területén. Mögöt­te sorakoznak a többiek, az apró­ságok, akik ma még János Vitéz kalandjait csodálják. Érdemes őket figyelemmel kísérni. SÜTŐ ANDRÁS

Next