Útunk, 1948 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1948-01-10 / 1. szám
UTUNK változásainak nyomában -----------------— — —►r mány egyik fontos megfigyelését. Nos, ezeknek a közösségi intézmé- * nyeknek régi formájukban mindörökre végük, nemcsak a fonónak és kalákának, hanem bizonyos fokig a tágabb közösségnek, magának a falunak is. A vasút a ter-iményét értékesítő, a fiát iskolába küldő vagy a kaszát vásárló paraszt és a borvízes székely számára egyaránt közel hozza a közvetlen környezeten túli vidéket, a várost, sőt az egész országot. A népdal és társai pedig a megváltozott világban tanácstalanul imbolyognak, majd új gyökereket eresztve, új életformákat teremtve igyekeznek továbbra is szerves részei, kifejezői maradni a falusi ember életének. Hogyan? 1913-ban Szabolcs megyében jegyezte le egy diák az alábbi népballadát, amelyben állítólag először jelenik meg a gyár és a gyári munkás, mint népköltési motívum: Kendergyárba lefújták a hat órát, minden anya várja haza a lányát. Matyi Zsuzsit nem várja már az anyja, kendergyárba történt gyászos Gyertek lányok, öltözzünk fel menjünk el a nagy kendergyár nyissuk ki a nagy kendergyár nézzük meg a Mátyás Zsuzsi két karját. De mikor a késtölő is megállott, Mátyás Zsuzsi piros vére kiomlott. Gyertek lányok, tegyük fel a szekérre, vigyük el az édesanyja elébe. Aki valamenyire isjáratos a balladák világában, nyomban észreveszi, hogy a gyáron és a gyárimunkáson kívül semmi újszerű nincs e balladában, sőt akár melléje is állíthatnék szószerinti párját, amelyben azonban — a falusi élet megszokottabb arcához igazzodva — nem a gyárban, hanem cséplés közben történik a leánnyal a szerencsétlenség. Mindössze egykét szónyi tehát a különbség,de ez a néhány szó annyira döntő, hogy a balladát formai megszokottsága ellenére is a falusiból városivá, földművesből gyárimunkás-sá váló magyarság felemás, egyedül adott helyzetében érvényes jelképeként kell számontartanunk. Arra is van példa, hogy az új képzetek csak kalandos vargabetű után nyernek polgárjogot. Az udvarhelyszéki Száldobos felett 1916- ban húzott el legelőször a XX. század nagyszerű technikai vívmánya, a repülőgép. Néhány év múlva az egyik öregember azt mesélte a szájtátva hallgató gyermekeknek, hogy azon az emlékezetes napon a falu felett gyémántos, négylovas hintón vágtatott a próféta a magas ég felé. Illyés Gyula így kezdi Petőfiről szóló könyvét: „A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások. A népek életében messze viszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajútdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút.“ Jócsik Lajos e felismerést nemcsak egy életmű, hanem egyetlen költői alkotás esetében is érvényre emeli s valahogyan ugyanez a helyzet a népballadával, a népdallal, sőt szinte egyetlen balladával és dallal is. Nem véletlen, hogy valamely népköltési termék éppen olyan, amilyen, mert ennek időben messze visszamenőleg és térben távol szétágazólag megvan a sokoldalú s csakis az adott tartalmat és formát eredményező oka. Röviden: minden néphagyomány szükségszerűen kora és környezete társadalmi és gazdasági helyzetének okozata és kifejezője. Elképzelhető volna-e Mátyás Zsuzsi balladája 1600-ban, vagy akár 1848- ban? Távolról sem, mint ahogy Száldoboson sem tévesztik már össze a repülőgépet a próféta szekerével, mert azóta számlálatlanul láthatták s megbarátkozhattak vele. A ballada sablonos formája szintén nem véletlen, hanem szükségszerű: az új tárgy nem jelenhetett még meg új alakjában, mert a földművesből még csak éppen akkoriban gyári munkássá váló falusi magyarság jó ideig magánban hordozza régi költészete egész kifejezőkészségét. Valóban, a hagyomány formái változhatnak, de lényegük állandó. S — Vajkai Aurél szavaival — „ép az a néprajz legfőbb értéke, hogy a változó, elillanó formákban is felleli a maradandót.“ Sőt: ez teszi tudománnyá. FARAGÓ JÓZSEF halála: fejérbe, ajtaját, elébe. Sötétség és világosság Nagyajtán A nem is nagyon zsúfolt személyvonat Apáca előtt lassítani kezd s mi is készülődünk, hogy a kellemesen fűtött kocsiból kiszálljunk az első komolyabb havazástól vizes-sáros világba. Az állomáson vár a megígért szekér s már indulunk is Nagyajta felé. Apáca főutcája csillogóan sima, mintha aszfalt volna. A szekér azonban belehajt az „aszfaltba” s a latyak fröccsenve csap szerte a lovak patája nyomán. Állítólag nem is lehet jobban helyrehozni, mert a közeli Botfalusi Cukorgyárnak végzett répaszállítások s a mészégető-idény minden esztendőben tönkreteszi az úttestet. Szerencsére az alap jó s ezen zötyögünk tovább. A faliál és a síneken túl az Olt hídja. A bécsi döntés idején határhíd volt, tehát nagyrészt használhatatlanná vált. De a felszabadulás óta — vagyis három esztendeje — a két megye: Brassó és Háromszék furton-furt építi, csak bevégezni nem tudja. „Jól nézd meg ezt a hidat“ — mondja vendéglátóm, amint a felehídi deszkáin átdübörgünk — „mert ebben annyi fa van, hogy három Olt-hídat is lehetne belőle készíteni__“ Gyanakodva nézek rá, hogy tréfál-e, de csak komolyan szívja a sárgapapírosú „Plugar“-cigarettát. Itt látom meg először a tarlórépát, amint egy ottfeledett példánya a szekér,derékben hengergőzik. Vendéglátóm a Szovjetben ismerkedett meg vele s azóta lelkes híve és termesztője. Aratás után a tarlóra kell a magját vetni, sok gondozást nem kíván s késő őszire bőséges termést ad. Nyersen vetekszik a legjobb retekkel, főre százszor jobb, mint a karalábé, mert sohasem fáj. Az állatok is nagyon szeretik s a lapira kitűnő zölditakarmány akkor is, amikor már mindent hó borít, mert a hideg nem árt neki. Egyszóval csodanövény. Később, a nap folyamán alkalmam is van meggyőződni valamennyi tulajdonságáról. Bevallom, a belőle főtt „kalarábé“-leves nyerte meg leginkább tetszésemet. Nagyajta szép, komoly község. Valamikor járási székhely volt, de a vetélkedésben Bárót győzött. Ezt a vereséget az idősebb ajtasiak még ma sem tudják feledni, holott valamikor harmincöt-negyven esztendővel ezelőtt történt a dolog. A fekete-fehér téli délutánban szabályosan rajzolódnak ki az úton hullott hó hátteréből a felépült falusi házak. Nagyajta tulajdonképpen gazdag község s a nincstelenek száma sem igen nagy. A hamarosan eszébe hajló délután beszélgetéssel telik. A vaskályhában pattog a tűz s én a falusi élet nehézségeit, kérdéseit, bizonytalanságait igyekszem kihallani a szavak mögül. Később a véletlen odahozza a Kommunista Párt és a Magyar Népi Szövetség egy-egy megyei emberét, akik körúton vannak a faluban s a beszélgetés szélesebb mederbe terelődik. Sorra kerül az elmúlt évben túlteljesített termelési terv, a jövő évi előirányzat kapcsán elkövetett s az ajtasiak szerint fájdalmas tévedés, a beszolgáltatás panaszai s a faluban szétosztásra kerülő iparcikkek értékesítésének nehézségei Bár nem ezért jöttem, most mégis élénken részt veszek a társalgásban s rajtam keresztül a város igyekszik a falunak tájékozódást és szélesebb kitekintést nyujtani. Nem mindig sikerrel. Közben azonban a tanító maga is tanul és elméleteinek olykor meglepő igazolásait kapja. De van úgy, hogy a tények nem teljesen illenek eddigi tudásához s olyankor érzi a továbbfejlesztés szükségét. Annyi azonban bizonyos, hogy a fáin for«alialini «««/'•♦étele ma már mind világosabb képletekben jelentkezik. Erős sarkosodási folyamat indult meg. Az egyik oldalon állanak a tehetősebbek, a másikon a szegények, a kevésbé tehetősek, a nincstelenek. Nem harc ez, de az erők mégis tár csoportosulnak a fejlődés formái szerint s az egyéni sors sok esetben bizonyára könnyebb lenne, ha az ösztönös ellenkezést a józanul felismert törvény tudata szelídítené. Egyelőre azonban még sok felvilágosító munkára van szükség — véleményem szerint azok között is, akik éppen a fel nem ismerés folytán érzik magukat mostoháknak és mellőzötteknek. Ebben a véleményben lassan mindnyájan megegyezünk s megállapítjuk, hogy az oktatás és felvilágosítás terén még nagy munka vár a haladó szervezetekre. Pedig mekkora munkát végeztek már mostanig is!... A teljesen befeketült estében most megindulunk az Olvasókör helyisége felé. Itt-ott látjuk, amint egyesek lámpával igyekeznek ugyanabba az irányba, mi azonban minden világosság nélkül dagasztjuk a komoly sarat. Nagyajtának és az Erdővidék legtöbb falujának nincs közvilágítása, mint például Brassó megye falvainak. Mondják, hogy valamikor régen kezdődött egy villamossági szövetkezet, a lejegyzett részjegyek első részleteit be is szedte s aztán kimúlt a világból. Azóta sem lehetett az emberekből villany ígéretével pénzt kicsiholni, így maradt Nagyajta is villanyvilágítás nélkül. A petróleum pedig mostanában nehezen jut el hozzájuk és erősen kell vele takarékoskodni. Talán ezért is ég olyan kevés világosság az út két oldalán hallgató házakban a nagy nedves pelyhekben málladozó csöndes téli ég alatt. Az Olvasókör két egymásba nyíló helyiségében már jócskán össze,gyülekeznek az emberek. Gazdák, bérmunkások, a falusi értelmiség vegyesen. Amint később kiderült, a hallgatóság között ott volt egykét érdeklődő román barátunk is, holott, a délelőtti dobolás szerint ezúttal magyar irodalmi estélyt hirdettek Nagyajtán a karácsonyi segélymozgalom javára. Később az is kiderült, hogy ezen az irodalmi estélyen jóformán a falu valamennyi társadalmi rétegének képviselői megjelentek, csupán a szépszámú kézművesség nem. Ennek okát végül is a nagy sárban és a rossz időben jelölték meg. Meg kell azonban vallanom, hogy meglepett, sőt elragadott a jelenlevők odaadó figyelme. A véletlen úgy hozta magával, hogy ezt megelőzőleg és követőleg két városi irodalmi estélyen is részt kellett vennem, de egyik helyen sem tapasztaltam azt a feszült érdeklődést, ami itt a hallgatókból az előadó felé áradt. Pedig nem volt holmi könnyed műsorról szó. Vers, felolvasás, előadás váltogatta egymást — még véletlenül sem énekeltek úgynevezett „magyar nótákat", vagy valami operett-dalfélét. Ehelyett például a mai romániai magyar irodalom jellegzetességeiről, céljairól és jelentősebb képviselőiről beszéltem s az a komoly megtiszteltetés ért, hogy előadásom befejeztével a közönre?? még folytatást is szeretett volna. A két teremben összegyűlt töme?? csakhamar izzóvá hevítette a vaskályhák munkája folytán a,mágyös meleg levegőt s a petróleumlámpák sárgás lángja hevesen libegett az asztalokon. Le kellett vetnem a kabátomat s csak úgy ingujjban, illetve szürke pulloverben állottam a hallgatóság előtt. De ez senkit sem botránkoztatott meg. Megbotránkozást vagy két hallgatómnál csak az okozott, hogy Nyírő József emberi és politikai magatartásáról elítélően nyilatkoztam. De végül is nem ilyen elítélő nyilatkozatokkal fogjuk a Nyírőféle álromantikát közömbösíteni, hanem azzal, hogy eljuttatjuk hozzájuk a demokrácia igazi irodalmát, az Asztalos Istvánokat, Horváth Istvánokat, Nagy Istvánokat. Ezért is emlegettem előadásomban szorgalmasan az Ütünk nevét, mint amelyben e három író s rajtuk kívül még egy-kettőt megtalálhat az érdeklődő olvasó. Persze hamarosan kiderült, hogy Nagyajtán, az egykori járási székhelyen, a fővonaltól másfél kilométerre, a magyar többségű nagyközségben legfeljebb, ha ketten hallottak folyóiratunkról. Látni még kevesebben látták. De hát akkor ők-e a hibásak, vagy pedig mi, ha a legnagyobb magyar írónak egyesek még ma is Nyírő Józsefet tartják? SZEMLÉR FERENC 3 Népi kollégisták A Budai Nagy Antal népi kollégium fiainak önéletrajzát lapozgatom. Rövid és nagyon őszinte vallomások. Nem ajánlhatnék senkinek érdekesebb olvasmányt. Mindeniket regénnyé lehetne duzzasztani. Ha valamennyit együtt nézem , egy bomlófélben lévő életforma elevenedik meg előttem, minden nyomorúságával, belső ellentmondásaival, értékeivel és fogyatékosságaival . Kicseng a sorokból, hogy ezeknek a fiúknak a tanulása több mint betűre vágyakozás, menekülés egy életformától, amely nem annyira önnön, mint mások bűne miatt egyre tűrhetetlenebbé vált az idők folyamán. „Fiam, ha már ésszel áldott meg az Isten, minek maradj ebben a sárban és nyomorúságban? Eredj tanulni s aztán ne feledkezz meg rólunk...“ Ez volt a jelszó. S ma is ez. Aki teheti, fiát városba, gyárba, iskolába küldi. És száll mindenik után a figyelmeztetés, aztán ne feledkezz meg rólunk. Súlyos útravaló. Egyesek már útközben elveszítik, vagy eldobják. (Nézz körül, kedves olvasó, középiskoláinkban!) Mások egy életreszóló parancsként őrzik, dédelgetik. Ebben a megőrzésben segíti őket a népi kollégium. De legbiztosabb támasztékuk mégis csak a múlt, a gyermekkoruk, amely önéletrajzaikból tárul elibénk. H. I. elsőosztályos gimnazista, így ír magáról: „Az én életem biza, nem volt olyan szép és mesés élet, mert nagyon sokszor alig telt ki a mindennapi kenyér. Édesapám faragómester volt s két kezével dolgozott. Mikor eljött az idő, hogy iskolába menjek, nem volt cipőm. A tavaszt vártam, hogy mezítláb járhassak s mehessek iskolába. Aztán jött a háború s Isten úgy akarta, hogy abból édesapám ne jöjjön haza. Mi meg ott maradtunk heten és árván... Én beálltam szolgának egy gazdához. De hiába volt meg a jó kenyerem, nem esett jól az ételem. Az Isten megsegített, hogy eljöttem a népi kollégiumba. Most csak arra kérem, hogy segéljen meg engem, hogy mikor megnövök, tudjam segélni édesanyámat, hogy ne nélkülözzön annyit...“ L. M. így kezdi: „Nem voltam megelégedve a sorsommal. Dolgozni szerettem s ezt a mesterem ki is használta, miért késő éjszakáig dolgoztatott. De én tanulni is szerettem volna. Talán az elfojtott tanulási vágy volt az, ami elégedetlenné tett és életsorsom megváltoztatására késztetett...“ Otthagyta faluját és másutt inaskodva, magántanulóként fogott neki a tanítóképző elvégzéséhez. Versenyvizsgára állott, ösztöndíjat nyert. Román és magyar falvakban tanítóskodott, iskolavégezetlenül, félemberként. Most, hogy bekerült a népi kollégiumba, tovább tanul s minden vágya, hogy valamelyik faluban teljesítse az otthonról kapott parancsot, ne feledkezz meg rólunk. J. S. is elsőosztályos gimnazista, önéletrajzának ezt a címet adta: A faluban egy pásztorfiú. „Kalotaszegi faluban születtem — írja — úgy nevelkedtem, mint egy kis virág a tövisbokor mellett. Nyáron a más emberek lovait hoztam haza a csordából, hogy sok pénzem legyen s abból nekem karácsonyra szép inget vegyenek.“ B. S. hasonló sorsú parasztgyermek. „Nyáron a mások lovait hoztam haza a csordából s ezért pénzt kaptam. Ebből aztán ősszel ceruzát és füzetet vettem. Remélem, hogy a népi kollégiumban megállom a helyemet s ember lesz belőlem.“ « B. E. a Mezőség fia. „Akkora nálunk a szegénység, mint a sár — írja — ezért kérésemet, hogy vegyenek fel a kollégiumba — azzal indokolom, hogy szüleim vagyona mindössze két hold föld, mely szűkösen termi meg a kenyeret. A többi kiadásokat és az én taníttatásomat napszámból tudják csak fedezni. ..“ B. E. talán a legszívósabb mindnyájuk között. A múlt iskolai évet száraz koszton húzta ki, de nem hiányzott egyetlen óráról sem. B. M. a gépek szerelmese. Árlandaan fúr-faricskát és rajzokat készít. „Kicsi koromtól fogva mindig gépeken törtem az eszemet s mindig traktort, autót és repülőgépet szerettem volna látni.“ Egy elejtett mondat indította útnak a középiskola felé: — „Ha már apád útkaparó, te légy több valamivel. Legalább úrmester." — Ez ütött szeget a fejébe. — „Így fogtam neki magánúton tanulni. Nappal pénzt kerestem, éjjel tanultam, amíg a fejem az asztalra esett és reggel verték az ajtót, hogy oltsam ki a lámpát. Most, a gépipari iskolában megtaláltam azt, amire egész életemben vágyódtam: a gépeket, dinamókat, motorokat..." Csak úgy mellékesen, mint a világ legtermészetesebb dolgát veti oda a befejező mondatot: „elsajátított szaktudásomat a falu villanyosítására, iparosítására szándékszom felhasználni“. Íme az elhagyott közösség parancsa miként válik életcéllá, a népből nőtt és néphez visszahajló értelmiségi munkás hitvallásává. B. D. halkszavú, csendes gyermek. Kék szemében furcsa fények viillóznak, ha szóbaállaz ember vele. Titokban talán verset is ír. Néha sokáig ül az asztalnál és gondolkozik, önéletrajzában ezeket írja: „Mi annyian vagyunk, mint, ahány nap van egy héten. Az én életem pedig egy kis szárnyas állatéhoz hasonlít, a lepkéhez, kit rossz emberek csapdostak, de elfogni nem tudtak, mert kibújt mindig a kalapjuk alól és tovább szállt.“ Az otthonmaradottakért való felelősség őt is épp úgy fűti, mint a társait. „Ha megnövök, sokat fogok dolgozni s nemcsak magamért, hanem népemért is.. .“ Az élet múlásával így nőnek a feladatok is. Először csak az apján akart segíteni, később — másodikos korában — szegény rokonain, az idén pedig az egész népen. M. B. ezt a címet adta önéletrajzának: Az idő és én. „Úgy születtem, mint minden egyszerű székely: nesztelenül és reménytelenül. A második osztályban már tanítványom volt. Tanítottam, hogy taníthassam magam. Nehéz volt... Aztán nagy tettre szántam magam: feljöttem Kolozsvárra. Bíztam a saját erőmben. Én tanulni szeretnék, hogy dolgozhassak. Ez a vágy erős akarássá nőtt bennem ..." Ez a fiú már szemben áll apái és nagyapái fatalizmusával. A természettudományok, vagy amint ő maga mondja, a „valós dolgok“ félreérthetetlenül tiszta világában keresi a jövőt. „Nem hiszem, hogy az ember predesztinálva van. Ha építeni akar, megváltoztathatja, paradicsommá teheti sorsát a földön." — Parasztfiú, aki Bacont idézi: „Az ember nem földönjáró állat, hanem halhatatlan Isten.“ És ő hiszen ebben. Most betört az iskola könyvtárába s paraszti szívóssággal potyázik a valós tudományok végtelen területén. Mögötte sorakoznak a többiek, az apróságok, akik ma még János Vitéz kalandjait csodálják. Érdemes őket figyelemmel kísérni. SÜTŐ ANDRÁS