Útunk, 1950 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1950-01-14 / 1. szám
4 UTUNNI ZAKATOL A MARMAROSI VONAT örös szaggatott vonal kúszott a térkép közepén. Egy fekete karikából indult el, mellette ez a szó állt: Teles. Innen húzódott fel, mind fennebb Észak felé, hogy találkozzék a Visóval. Hegyeken, völgyeken, tajtékzó hegyi patakokon, sziklavárakon keresztül futott céltudatosan a vonal, míg céljához nem ért. Sokan voltunk a teremben. A tavaszi nap élesen vágódott be a szobába, úgy világította meg a térképet, mint reflektor a színpadot. Az előadó egy nagy terv részleteit ismertette. Csend volt s meghatottság. Keményen s bizakodva csengtek az előadó szavai: — Innen, Szálvától—Telesig már megvan a vonal, de ezt is meg kell erősíteni. Ott kezdődik az építés s ahogy néhány kilométer elkészül, már viaduktnak kell átszelnie a Romáli völgyet... S most eldig kis kitérő következik. Megkerüljük a hegylábát, követjük a Sălăucel patak gyors folyását. Itt egy kis híd, lesz, amott egy nagyobb — mutatja hosszú pálcájával az előadó és egy-egypillanatra megpihen a vörös vonal mentén. — Aztán egy hosszú alagútnak kell következnie, majd Visó mellett mégegynek... Maga mellé ereszti a pálcát, ránk néz s még hozzáteszi: — Régi terv, amelyet a férfi emberek sohasem valósítottak meg... Reánk vár a feladat! Kis szünetet tart, keményen szembe néz az egész teremmel, a kipirult arcokkal s még csak ennyit mond: — És mi megcsináljuk... 1978 elején történt. Most ezen a télködös reggelen, amikor az Iza patakra jégpáncél borult s vastag fehér takaró borította be a máramarosi erdőrengeteget, itt ülünk a vonat meleg fülkéjében. Robogunk az új vonalon — Telestől Visóra. Milyen furcsa érzés! Mintha jártunk volna már egyszer itt. Persze, az ott a Sălăucel patak. Milyen mélyre ágyazta magát ebbe a kőrengetegbe. Az ott, az a hegyi Valaki mellettem megjegyzi, hogy a Radnai havasok csúcsa. Onnan, a hegy lábától, apró sötét falvak, apró sötét házaiból jöttek ide a vonal mellé dolgozni a kemény karú földművesek és a földhöz ragadt máramarosi parasztok. A petroszi esztenát hagyta ott Lunga Mirceca, hogy eljöjjön a vasúthoz. Szacsálról is jöttek, Mojszinról is, szelisteiek is dolgoztak a telepen — sorolja föl mellettem a munkatelep egyik mérnöke. Eljöttek, mert azt akarták, hogy minél előbb valóra váljék egy terv, amely 25 évig terv maradt, hogy életet hozó acélsínpár szelje keresztül ezt a rengeteget és nyomában új élet fakadjon. Mesélnek a hős építők. Szavukkal telik meg a fülke és mondataik nyomán ismét zöldelő május lesz. Majd bágyadt szeptember, amikor ott fönt, a nagy alagútnál a hét bányász fúrója szemtől- szembe találkozott s ők diadalmasan énekelték a forradalmi dalt. Roşu Aurel a fiatal mérnök, aki itt esett át a „tűzkeresztségen“, a viaduktról beszél. A völgyeket átölelő viaduktról, amelyen a szerelvényünk tompa dübörgéssel halad át. Ha lenézel innen, a Romulus-viadukt tetejéről, félsz fut át idegeiben. (Milyen aprók ott lent az emberek és az az autó is olyan, mint egy kicsi skatulya.) A viaduktról beszél, ahol éjt-nappalt töltött, nem volt számára tavasz, nem létezett szórakozás, vagy pihenés, mert a Păducseliviadukt betonteteje még üres volt. A versenyről beszél aztán. A hősi építők nemes küzdelméről. A körligátáiak versenyeztek a humerászáiakkal. Még most is micsoda izgalom járja át a munkásokat, amikor elmagyarázzák, pedig már eltelt jó néhány hónap azóta. De az a lendület, amely akkor hajtotta őket, az a szellem, amely e nagyszerű tettekre ösztönözte őket, most, amikor készen vannak a nagy munkával, változatlanul fűti őket. Elnézem az arcokat, Orgován Béla esztergályos, aki sok újítással könnyítette meg a nagy munkát, Bara Ince valahonnan Háromszékből került ide s az ő nevéhez fűződik, hogy amikor a visteai alagút a hegy nagy nyomására behorpadt és úgy morajlottak a csúszó földrétegek, mint vulkán a kitörés előtt, hat emberével bent maradt az alagút szívében s az újtípusú ember kemény akarásával, félelmet nem ismerő elhatározásával megerősítette a tartóoszlopokat — megmentette az alagutat, és most ünnepelnek. Gyalog és szekéren, lóháton és szamarakon, de a legtöbben vasúton — az ő vasutukon érkeztek. Hópihe rakódott arcukra, és vállukon úgy áll a fehér takaró, mint dísz az újévi fán. Eljöttek a Lápos-mellől, az Ünökő lábaitól, a Gittin falvaiból, a Mojszéni fűrészüzemekből, eljöttek az ország minden részéből üdvözölni azokat, akik 21 hónap alatt felépítették azt, amit a régi rendszer „tudósai“ öt évre terveztek és húsz év alatt sem készítettek el. Eljöttek kezet szorítani azokkal az újszellemű munkásokkal, akik tettekbe öntötték a Párt szavát és tanultak a Szovjetuniótól, akiknek a teljesítményeik között díszeleg a peducseli viadukt, amit 5 és fél hónap alatt készítettek el, tehát két és félszer hamarább mint ahogy tervbe vették,, akik a visteai alagutat i1 és fél hónap alatt fejezték be és a legnagyobb nehézségek közepette, igazi hazafiakhoz méltóan dolgoztak és harcoltak. Ezt a tisztást ők vágták. Ezelőtt két évvel ugyanolyan sűrű erdő volt, mint a vasút egész mentén. Pártunk vezetőinek képe, a nagy Sztálin óriási portréja díszíti most a havasi tisztást. Segítségükkel, irányításukkal, az ők szellemükben készült el ez a nagy mű. Tudja ezt minden dolgozó s úgy is ünnepel. Messzire száll Pártunk vezetőinek szava. — Egy ilyen nagy mű megvalósítása, csak szabad országban, csak egy népi demokratikus országban vált lehetségessé... Ez a megvalósulás egyetlen csillogó láncszeme annak a sornak, amely a Szovjetunió segítségével létrejöhetett... Ezt a napot soha nem ünnepelhettük volna, hogyha nagy és fáradságos munkával nem teremthettük volnat meg azokat a körülményeket, amelyek lehetővé tették a vasút elkészítését..." Hogy dübörög a taps! Az arcokon látszik, hogy megértették a szavakat teljes mélységükben. A tegnap rabjai, a máramarosi havasok elhagyott félvad helotái, tudják, hogy ez a vasút hozta el második felszabadulásukat. Hogy ezzel a sínpárral új korszak nyílik életükben. Falujukba behatol a fény, a betű, az orvos, a Népköztársaságunk civilizációjának minden vívmánya. Hogyne tudná ezt Tamás János, aki most Máramarosra kerül a bútorgyárba , a vasútépítés tapasztalatai alapján élmunkás akar lenni. Hogyne tudnák ezt a Borgokzhágó, a Naszód, a Radna, a Lápos, a Gutin dolgozó román földművesei. Ezért csattan most olyan melegen a taps, hogy szinte átforrósodik tőle a Bălăuca völgye, azért mondják ki hangos szóval, nyílt szívvel az őszinte szavakat: — Megfogadjuk, hogy jövő évi tervünket is becsülettel teljesítjük. Megfogadjuk, hogy méltóak leszünk ehhez a nagy műhöz, méltóak leszünk a kapott kitüntetésekhez... A Párt szavát követjük, a Párt szavát valóra váltjuk! S mintha ezt visszhangozná a völgy is, „a Párt szavát valóra váltjuk“. Messze, nagyon messze elszállnak ezek az egyszerű szavak. Messze a hótól fedett völgyek apró falvaiba, hogy bizakodást és örömöt vigyenek. DÁNOS MIKLÓS M E A századforduló első érveiben, de különösen az 1905—1907 évi orosz forradalom leverése után a munkásmozgalomban résztvevő értelmiségiek, az úgynevezett útitársak körében valósággal divattá vált a marxizmus kritikája. „Azok az útitársak — írja Sztálin elvtárs a Szovjetunió Kommunista Bolsevik Párt Történetében — akik a forradalom viharos fellendülésének napjaiban a burzsoázia köréből a forradalom soraihoz csatlakoztak, most a reakció idején cserben hagyták a pártot. Ezek közül az árulók közül a legveszedelmesebbek voltak azok, akik az ideológiai fronton a marxizmus elméleti alapjait igyekeztek aláásni azzal a képmutató magatartással, hogy magukat a marxizmus védőinek tüntették fel s aközben annak a tudománynak az alapjait akarták megingatni, mely tudományon a proletáriátus harca épül. Ezek az értelmiségi árulók elfogadták és hirdették Mach és Avenarius idealista filozófusok elméletét, — különleges új teóriákat dolgoztak ki a materializmus és idealizmus közötti ellentét áthidalására, — az elmé- I letek „egyesítésére“, de azok lehetetlen fúziója helyett —konfúziót idézitek elő, s magabiztos fölénnyel ,,egyszerű marxisták‘"-nak nevezték azokat a szocialistákat, akik nem voltak hajlandók „revízió" alá venni a marxi tanokat. A machisták a filozófia problémakörét tudatosan akarták megszűkíteni s azt igyekeztek bizonyítani, hogy a bölcseleti vizsgálódásnak nem az anyagot és a tudatot kell alapul venni, hanem a tapasztalatot, a tapasztalaton pedig — ahogy Osztrikov mondja — „anyagnélküli, agy nélküli tapasztalatot“ értettek. A machisták azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy ők az igazi materialisták és objektivisták, — a valóságban pedig romboló munkát végeztek, mert kételkedést keltettek a megismerés hitelességével szemben s ezáltal fegyvert adtak az uralkodó osztály érdekeit képviselő idealisztikus filozófusok kezébe.“ Tudjuk, hogy a marxizmusnak ezek az árulói és meghamisítói ellen írta Lenin 1908-ban „Materializmus és empiriokriticizmus“ című zseniális művét, mely ragyogó mintaképe a filozófiai pártszerű szellemnek, amelynek minden szava — ahogy Zsdanov mondta — „az ellenfelet megsemmisítő, éles kard“. Lenin kimutatta az empiriokriticizmus osztálygyökereit és osztályszerepét s megsemmisítő csapást mért az eltévelyedett bölcselőkre és követőikre. Lenin ebben a könyvében hivatkozik egy magyar marxista tudósra, Diner- Dénes Józsefnek a „Neue Zeit“ című folyóiratban megjelent „A marxizmus és a legújabb forradalom a természettudományokban “ című tanulmányára s megállapítja, hogy ez a tudós épúgy annak a bizonyos egyszerű marxistának az álláspontjára helyezkedik, mint ő maga, „annak az egyszerű marxistának az álláspontjára, kiről olyan gőgös lenézéssel beszélnek a mi machistáink.“ (Lenin: Materializmus és empiriokriticizmus. Szikra kiadás. Budapest, 1949. 233. old.) Ez a magyar marxista tudós már azért is megérdemli, hogy felújítsuk emlékezetét, mert a nagy Lenin ismerte írásait s érdemesnek tartotta arra, hogy elismerőleg nyilatkozzék róla s munkájában két oldalon át foglalkozzék tanulmányával. Diner-Dénes József egyike volt ama kevés számú marxista tudósoknak, akik Leninnel egyidőben szembeszálltak — a szocialisták között is divatossá vált machista teóriákkal. A machizmus a szocializmussal szimpatizáló értelmiségiek közt Magyarországon is tért hódított — ott is akadtak igen számosan, akik ezzel az ál-tudományos elmélettel igyekeztek a marxizmust „kimélyíteni“, „revízió“ alá venni. Ennek a jelenségnek is megvoltak a maga társadalmi-politikai gyökerei. Magyarországon az 1905. évi orosz forradalom hatása alatt lendületet vett a munkásmozgalom, mely főleg az általános, titkos, válaszójogért folytatott küzdelemben jutott kifejezésre. Ezek a küzdelmek nem jártak eredménnyel. A reakciós, földesúri-tőkés érdekek szolgálatába álló magyar kormányok pedig egy ideig biztatásokkal igyekeztek szédíteni a munkásságot, majd terrorisztikus eszközökkel fojtottak el minden megmozdulást. Talán ez a balsiker is oka volt annak, hogy a munkásmozgalom reformista vezetőinek egy része „új utakat“ keresett s a machizmus felé hajlott. A magyar munkásmozgalom ideológiai irányítóinak egy része különben is polgári intellektuellek közül került ki, akik a revízionizmus befolyása alatt voltak. Ezek az értelmiségiek is hasonlatosak voltak azokhoz az orosz intellektuellekhez, akiket Lenin oly találóan jellemez: „ ... fejükbe vették, hogy a machizmust „kibékítik“ a marxizmussal, éppen az a szerencsétlenségük, hogy először hitelt adtak a reakciós filozófia professzoroknak , miután hitelt adtak nekik, gurultak lefelé a lejtőn.“ (Lenin: Materializmus és empiria- kriticizmus, 350 old.) A magyar machisták mindent elkövettek Mach és Avenarius zavaros tanainak népszerűsítésére. Népszerű kiadásban megjelentették Mach: Az érzékletek elemzése c. művének kivonattát (Bpest, 1910.) , az előszóban kiemelték, hogy „Mach Ernő a századforduló legfontosabb gondolkodója, minden pozitív gondolkodás Európában ma az ő működéséhez fűződik." Sűrűn jelentek meg tanulmányok Machról a „Huszadik Század“-ban a a szociáldemokraták tudományos folyóiratában, a „Szocializmus“-ban is. Agitátorképző tanfolyamokon külön Machszemináriumokon oktatták az új ,,igazságokéra a leendő munkásvezettőket. Diner-Dénes József a marxizmus fegyvereivel küzdött ez ellen a bomlasztó hatású, p áltudományos irányzat ellen D Iner-Dénes 1857-ben született, — mérnöki tanulmányait külföldön végezte, — hazatérve újságíró lett Közben értékes művészettörténeti tanulmányokat irt (Leonardo da Vinciről, a XIX. század magyar festőművészetéről) — ő volt az első magyar író, aki a történelmi materializmus módszerével tárgyalt művészeti kérdéseket. Diner Dénes nemcsak nagytudású marxista volt, széleskörű, alapos természettudományi ismeretekkel is rendelkezett. Állandóan figyelemmel kísérte a fizika terén tett újabb felfedezéseket s azokról cikkeket irt s tudományos előadásokat tartott. Abban az időben (1906—1911.) a machisták abból a tényből, hogy a fizika új felfedezései a régi fizikai elméleteket megtörték s valósággal forradalmat idéztek elő a fizikában, idealisztikus következtetéseket vontak le. Azt az álláspontot hirdették, hogy a fizika legújabb felfedezései megdöntik a materializmusnak azt az alapvető megállapítását, hogy az anyag az elsődleges tényező, érzékleteink, felfogásaink forrása, egyszóval azt a tételt, amit Engels így fejez ki: „A mozgás az anyag létezési formája. Soha és sehol anyag mozgás nélkül nem volt és nem is lehet ... Anyag mozgás nélkül épp oly elgondolhatatlan, mint mozgás anyag nélkül. A mozgás tehát éppúgy megteremthetetlen és megsemmisíthetelen, mint maga az anyag.“ (Engels: Antidühring. Moszkvai magyar kiadás, 1947. 87—88. old.) Diner Dénes a „Neue Zeit“ 1907. évfolyamának 52. számában megjelent, Lenin által idézett tanulmányában tudományos módszerrel kifejti, hogy a fizika új felfedezései (a vegyi rokonságnak elektromos folyamatokra való visszavezetése, a rádium-elem átalakítása hőelemmé) egytől-egyig Engels álláspontját igazolják. „Fényesen beigazolódott Engels megállapítása. — írta Diner Dénes — minden természeti jelenség mozgás és a különbség köztük csak abban áll, hogy mi emberek ezt a mozgást különböző formákban észleljük. Úgy van, ahogy Engels mondta Valamint a történelemben, ugyanúgy a természetben is a mozgás dialektikus törvénye uralkodik“. (Diner Dénes: Der Marxizmus und die neueste Revolution in den Naturwissenschaften. Neue Zeit 1907. évf. 859. old.) Lenin, Materializmus és empiriokriticizmus című könyvének V. fejezetében („A legújabb forradalom a természettudomány terén és a filozófiai idealizmus“) két oldalon él (253—254.) foglalkozik Diner Dénesnek ezzel a tanulmányával. Ennél nagyobb kitüntetés aligha érhetett marxista tudóst. Az egyre jobbfelé tolódó magyar szociáldemokrata pártban mindenkor idegenül érezte magát s a párt reformista vezetősége is inkább „kültag"nak tekintette. Jellemző, hogy Marx születésének Századik évfordulója alkalmából. 1918. május 4-én nem a „Népszavában“, hanem a radikálisok „Világ“ című lapjában jelent meg Diner-Dénes Marxot méltató cikke. Ebben a cikkében többek között ezeket írta: ,,A marxizmus ma nagyobb élő valóság, mint valaha is ...“ ..Hiábavaló volt mindazoknak harca, akik félszázad óta igyekeznek a marxizmust megsemmisíteni, — hiába kísérelték meg barátok és ellenségek a marxizmus krízisét megállapítani, — hiába hirdették a rövidatók, nemcsak a szociáldemokrácián kívül, de azon belül is." „Bizonyos, hogy minden országban akadtak szociáldemokrata vezérek, akiknek szelleme nem volt képes ellenállni s hűtlen lett a marxizmushoz. De ez nem volt akadálya annak, hogy a marxizmus megerősödjék, sőt megvalósuláshoz jusson..." Diner-Dénes Józsefet az „őszi rózsás“ októberi magyar forradalom idején külügyi államtitkárrá nevezték ki. Pár heti működés után Diner Dénes lemondott államtitkári állásáról, s előbb Bécsbe költözött, hol a „Bécsi Magyar Újság" munkatársa lett, majd pár év múlva Párisba tette át székhelyét. 1925-ben, mikor kipattant a magyar ,,ébredők" és más genszterek frankhamisítási ügye, Diner Dénes „Pénzhamisítók!“ címmel fulmináns röpiratban adott kifejezést annak a felháborodásnak, melyet az egész demokratikus európai közvélemény érzett a magyar fasiszták gaztette felett. A harmincas évek elejéin Diner-Dénes József a „Populaire“ munkatársa lett s az is maradt 1937-ben bekövetkezett haláláig. Párisi működését nem ismerjük eléggé. Az a tény, hogy a „Populaire“-nek, Leon Blum lapjának volt munkatársa, elhajlást jelent marxista álláspontjától, törési pályafutásában. Életének, tevékenységének, nagy fogyatékossága későbbi elhajlásának oka, hogy, noha szemben állt a machizmussal és a re vizionizmussal, nem volt következetes marxista, nem jutott el a leninizmusig. TURNOWSZKY SÁNDOR LEM IN EGY MAGYAR MARXISTA TUDÓSRÓL . és költő do igj. Csak néhány óra és elér az új esztendő. Kint a szél cikázik a porzó hóban. Az óév már távozóban a küszöbön... Hogy is kezdjem...: lemaradtam a növekvő, hősi harcban, hol százszorosan, legbelül dolgozó népem forr, feszül szerb életért! Nem tudom felmutatni még, mint ok,i termelés szivét, melyből a szén, a vas, acél ömlik éltetőn, mint a vér szürelenül. Csak néhány perc és ideér az új esztendő. Nos, mit ér annak a töltőnek szava, ki fecseg , Kitől a haza jobbat remél? Légy költő, győzelmet hozót Ott vívja meg harcét a szó hajnaltól teső esteiig, hol az épiek mesteri tudása dönt ! S miként a munkás a géppel mindig jobb eredményt ér el —, érdd el és nem lesz selejtes soha versed — legyen a vers tökéletes! Csakis ez a költő dolga, dolgozóknak mondja tollba, hogy a világ jobbik fele: nyolcszázmillió él-hal vele rettenetlen. Járj elől, hogy minden társad érezze az alkotásnak jogos és tiszta örömét, mint forrón árad szerteszét a hazádban. Mert ezért élni érdemes. Új év kezdődik, ötvenes. Köszöntsük fel, barátunk ő, most pillantjuk meg feltörő nappalait. De le is maradt, ahogy jött, a gyors normadöntők mögött: versenyre pattantak vele s igy lendültek ők az élre a rohamban, ürítsd ki erre poharad ! Az új Tervért előre ! Hadd bizonyítsa ez a versem, hogy nem kullog a versenyben, elvtársaim ! Bádóá B. Axthuh