Útunk, 1950 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1950-01-14 / 1. szám

4 UTUNNI ZAKATOL A MARMAROSI VONAT örös szaggatott vonal kúszott a térkép közepén. Egy fekete karikából indult el, mellette ez a szó állt: Teles. Innen húzódott fel, mind fennebb Észak felé, hogy találkozzék a Visóval. Hegyeken, völgyeken, tajtékzó hegyi­ patakokon, szikla­várakon keresztül futott céltudatosan a vonal, míg céljához nem ért. Sokan voltunk a teremben. A tavaszi nap élesen vágódott be a szobába, úgy világította meg a térképet, mint reflektor a szín­padot. Az előadó egy nagy terv részleteit ismertette. Csend volt s meghatottság. Keményen s bizakodva csengtek az előadó szavai: — Innen, Szálvától—Telesig már megvan a vonal, de ezt is meg kell erősíteni. Ott kezdődik az építés s ahogy néhány kilo­méter elkészül, már viaduktnak kell átszelnie a Romáli völgyet... S most eldig kis kitérő következik. Megkerüljük a hegylábát, követ­jük a Sălăucel patak gyors folyását. Itt egy kis híd, lesz, amott egy nagyobb — mutatja hosszú pálcájával az előadó és egy-egy­­pillanatra megpihen a vörös vonal mentén. — Aztán egy hosszú alagútnak kell következnie, majd Visó mellett mégegynek... Maga mellé ereszti a pálcát, ránk néz s még hozzáteszi: — Régi terv, amelyet a férfi emberek sohasem valósítottak meg... Reánk vár a feladat! Kis szünetet tart, keményen szembe néz az egész teremmel, a kipirult arcokkal s még csak ennyit mond: — És mi megcsinál­­juk... 1978 elején történt. M­ost ezen a télködös reggelen, amikor az Iza patakra jég­páncél borult s vastag fehér takaró borította be a mára­­marosi erdőrengeteget, itt ülünk a vonat meleg fülkéjében. Robogunk az új vonalon — Telestől Visóra. Milyen furcsa érzés! Mintha jártunk volna már egyszer itt. Persze, az ott a Sălăucel patak. Milyen mélyre ágyazta magát ebbe a kőrengetegbe. Az ott, az a hegyi Valaki mellettem megjegyzi, hogy a Radnai havasok csúcsa. Onnan, a hegy lábától, apró sötét falvak, apró sötét házai­­ból jöttek ide a vonal mellé dolgozni a kemény karú földművesek és a földhöz ragadt máramarosi parasztok. A petroszi esztenát hagyta ott Lunga Mirceca, hogy eljöjjön a vasúthoz. Szacsálról is jöttek, Mojszinról is, szelisteiek is dol­­goztak a telepen — sorolja föl mellettem a munkatelep egyik mér­nöke. Eljöttek, mert azt akarták, hogy minél előbb valóra váljék egy terv, amely 25 évig terv maradt, hogy életet hozó acélsínpár szelje keresztül ezt a rengeteget és nyomában új élet fakadjon. Mesélnek a hős építők. Szavukkal telik meg a fülke és mon­dataik nyomán ismét zöldelő május lesz. Majd bágyadt szeptember, amikor ott fönt, a nagy alagútnál a hét bányász fúrója szemtől- szembe találkozott s ők diadalmasan énekelték a forradalmi dalt. Roşu Aurel a fiatal mérnök, aki itt esett át a „tűzkereszt­ségen“, a viaduktról beszél. A völgyeket átölelő viaduktról, amelyen a szerelvényünk tompa dübörgéssel halad át. Ha lenézel innen, a Romulus-viadukt tetejéről, félsz fut át idegeiben. (Milyen aprók ott lent az emberek és az az autó is olyan, mint egy kicsi skatulya.) A viaduktról beszél, ahol éjt-nappalt töltött, nem volt számára tavasz, nem létezett szórakozás, vagy pihenés, mert a Păducseli­­viadukt betonteteje még üres volt. A versenyről beszél aztán. A hősi építők nemes küzdelméről. A körligátáiak versenyeztek a humerászáiakkal. Még most is micsoda izgalom járja át a munkásokat, amikor elmagyarázzák, pedig már eltelt jó néhány hónap azóta. De az a lendület, amely akkor hajtotta őket, az a szellem, amely e nagy­szerű tettekre ösztönözte őket, most, amikor készen vannak a nagy munkával, változatlanul fűti őket. Elnézem az arcokat, Orgován Béla esztergályos, aki sok újítás­sal könnyítette meg a nagy munkát, Bara Ince valahonnan Három­székből került ide s az ő nevéhez fűződik, hogy amikor a visteai alagút a hegy nagy nyomására behorpadt és úgy morajlottak a csúszó földrétegek, mint vulkán a kitörés előtt, hat emberével bent maradt az alagút szívében s az újtípusú ember kemény akará­sával, félelmet nem ismerő elhatározásával megerősítette a tartó­oszlopokat — megmentette az alagutat, é­s most ünnepelnek. Gyalog és szekéren, lóháton és sza­marakon, de a legtöbben vasúton — az ő vasutukon érkez­tek. Hópihe rakódott arcukra, és vállukon úgy áll a fehér takaró, mint dísz az újévi­ fán. Eljöttek a Lápos-mellől, az Ünökő lábaitól, a Gitt­in falvaiból, a Mojszéni fűrészüzemekből, eljöttek az ország minden részéből üdvözölni azokat, akik 21 hónap alatt felépítették azt, amit a régi rendszer „tudósai“ öt évre terveztek és húsz év alatt sem készítettek el. Eljöttek kezet szorítani azok­kal az újszellemű­ munkásokkal, akik tettekbe öntötték a Párt szavát és tanultak a Szovjetuniótól, akiknek a teljesítményeik között díszeleg a peducseli viadukt, amit 5 és fél hónap alatt készítettek el, tehát két és félszer hamarább mint ahogy tervbe vették,, akik a visteai alagutat i1 és fél hónap alatt fejezték be és a legnagyobb nehézségek közepette, igazi hazafiakhoz méltóan dolgoztak és harcoltak. Ezt a tisztást­­ ők vágták. Ezelőtt két évvel ugyanolyan sűrű erdő volt, mint a vasút egész mentén. Pártunk vezetőinek képe, a nagy Sztálin óriási portréja díszíti most a havasi tisztást. Segítségükkel, irányításukkal, az ők szellemükben készült el ez a nagy mű. Tudja ezt minden dolgozó s úgy is ünnepel. Messzire száll Pártunk vezetőinek szava. — Egy ilyen nagy mű megvalósítása, csak szabad országban, csak egy népi demokratikus országban vált lehetségessé... Ez a megvalósulás egyetlen csillogó láncszeme annak a sornak, amely a Szovjetunió segítségével létre­jöhetett... Ezt a napot soha nem ünnepelhettük volna, hogyha nagy és fáradságos munkával nem teremthettük volnat meg azokat a körülményeket, amelyek lehetővé tették a vasút elkészítését..." Hogy dübörög a taps! Az arcokon látszik, hogy megértették a szavakat teljes mélységükben. A tegnap rabjai, a máramarosi havasok elhagyott félvad helotái, tudják, hogy ez a vasút hozta el második felszabadulásukat. Hogy ezzel a sínpárral új korszak nyílik életükben. Falujukba behatol a fény, a betű, az orvos, a Népköztársaságunk civilizációjának minden vívmánya. Hogyne tudná ezt Tamás János, aki most Máramarosra kerül a bútorgyárba , a vasútépítés tapasztalatai alapján élmunkás akar lenni. Hogyne tudnák ezt a Borgokzhágó, a Naszód, a Radna, a Lápos, a Gutin dolgozó román földművesei. Ezért csattan most olyan melegen a taps, hogy szinte átforró­sodik tőle a Bălăuca völgye, azért mondják ki hangos szóval, nyílt szívvel az őszinte szavakat: — Megfogadjuk, hogy jövő évi tervünket is becsülettel telje­sítjük. Megfogadjuk, hogy méltóak leszünk ehhez a nagy műhöz, méltóak leszünk a kapott kitüntetésekhez... A Párt szavát követ­­jük, a Párt szavát valóra váltjuk! S mintha ezt visszhangozná a völgy is, „a Párt szavát valóra váltjuk“. Messze, nagyon messze elszállnak ezek az egyszerű sza­vak. Messze a hótól fedett völgyek apró falvaiba, hogy bizakodást és örömöt vigyenek. DÁNOS MIKLÓS M E A századforduló első érveiben, de különösen az 1905—1907 évi orosz forradalom leverése után a munkásmozgalomban résztvevő ér­telmiségiek, az úgynevezett útitársak körében valósággal divattá vált a marxizmus kritikája. „Azok az útitársak — írja Sztálin elvtárs a Szovjetunió Kommunista Bol­sevik Párt Történetében — akik a forradalom viharos fellendülésének napjaiban a burzsoázia köréből a for­radalom soraihoz csatlakoztak, most a reakció idején cserben hagyták a pár­tot. Ezek közül az árulók közül a leg­veszedelmesebbek voltak azok, akik az ideológiai fronton a marxizmus el­méleti alapjait igyekeztek aláásni az­zal a képmutató magatartással, hogy magukat a marxizmus védőinek tüntet­ték fel s aközben annak a tudomány­nak az alapjait akarták megingatni, mely tudományon a proletáriátu­s har­ca épül. Ezek az értelmiségi árulók elfogadták és hirdették Mach és Ave­­narius idealista filozófusok elméletét, — különleges új teóriákat dolgoztak ki a materializmus és idealizmus kö­zötti ellentét áthidalására, — az elmé- I letek „egyesítésére“, de azok lehetet­len fúziója helyett —konfúziót idézitek elő, s magabiztos fölénnyel ,,egyszerű marxisták‘"-nak nevezték azokat a szocialistákat, akik nem voltak hajlan­dók „revízió" alá venni a marxi ta­nokat. A machisták a filozófia probléma­körét tudatosan akarták megszűkíteni s azt igyekeztek bizonyítani, hogy a bölcseleti vizsgálódásnak nem az anyagot és a tudatot kell alapul ven­ni, hanem a tapasztalatot, a tapaszta­laton pedig — ahogy Osztrikov mondja — „anyagnélküli, agy­ nélküli tapasz­talatot“ értettek. A machisták azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy ők az igazi materialisták és objektivisták, — a valóságban pedig romboló munkát végeztek, mert kételkedést keltettek a megismerés hitelességével szemben s ezáltal fegyvert adtak az uralkodó osztály érdekeit képviselő idealisztikus filozófusok kezébe.“ Tudjuk, hogy a marxizmusnak ezek az árulói és meghamisítói ellen írta Lenin 1908-ban „Materializmus és em­­piriokriticizmus“ című zseniális művét, mely ragyogó mintaképe a filozófiai pártszerű szellemnek, amelynek minden szava — ahogy Zsdanov mondta — „az ellenfelet megsemmisítő, éles kard“. Lenin kimutatta az empirio­­kriticizmus osztálygyökereit és osztály­szerepét s megsemmisítő csapást mért az eltévelyedett bölcselőkre és köve­tőikre. Lenin ebben a könyvében hivatkozik egy magyar marxista tudósra, Diner- Dénes Józsefnek a „Neue Zeit“ című folyóiratban megjelent „A marxizmus és a legújabb forradalom a természet­tudományokban “ című tanulmányára s megállapítja, hogy ez a tudós épúgy­­ annak a bizonyos egyszerű marxistá­nak az álláspontjára helyezkedik, mint ő maga, „annak az egyszerű marxistának az álláspontjára, kiről olyan gőgös lenézéssel beszélnek a mi machistáink.“ (Lenin: Materializ­mus és empiriokriticizmus. Szikra kia­dás. Budapest, 1949. 233. old.) Ez a magyar marxista tudós már azért is megérdemli, hogy felújítsuk emlékezetét, mert a nagy Lenin is­merte írásait s érdemesnek tartotta arra, hogy elismerőleg nyilatkozzék róla s munkájában két oldalon át fog­lalkozzék tanulmányával. Diner-Dénes József egyike­ volt ama kevés számú marxista tudósoknak, akik Leninnel egyidőben szembeszáll­tak — a szocialisták között is diva­­tossá vált machista teóriákkal. A machizmus a szocializmussal szimpati­záló értelmiségiek közt Magyarországon is tért hódított — ott is akadtak igen számosan, akik ezzel az ál-tudományos elmélettel igyekeztek a marxizmust „kimélyíteni“, „revízió“ alá venni. En­nek a jelenségnek is megvoltak a maga társadalmi-politikai gyökerei. Magyarországon az 1905. évi orosz forradalom hatása alatt lendületet vett a munkásmozgalom, mely főleg az ál­talános, titkos, válaszójogért folyta­tott küzdelemben jutott kifejezésre. Ezek a küzdelmek nem jártak ered­ménnyel. A reakciós, földesúri-tőkés érdekek szolgálatába álló magyar kormányok pedig egy ideig biztatá­sokkal igyekeztek szédíteni a munkás­ságot, majd terrorisztikus eszközökkel fojtottak el minden megmozdulást. Ta­lán ez a balsiker is oka volt annak, hogy a munkásmozgalom reformista vezetőinek egy része „új utakat“ kere­sett s a machizmus felé hajlott. A ma­gyar munkásmozgalom ideológiai irá­nyítóinak egy része különben is polgári intellektuellek közül került ki, akik a revízionizmus befolyása alatt voltak. Ezek az értelmiségiek is hasonlatosak voltak azokhoz az orosz intellektuellek­­hez, akiket Lenin oly találóan jelle­mez: „ ... fejükbe vették, hogy a machizmust „kibékítik“ a marxizmus­sal, éppen az a szerencsétlenségük, hogy először hitelt adtak a reakciós fi­lozófia professzoroknak , miután hi­telt adtak nekik, gurultak lefelé a lej­tőn.“ (Lenin: Materializmus és empiria- kriticizmus, 350 old.) A magyar machisták mindent elkö­vettek Mach és Avenarius zavaros ta­nainak népszerűsítésére. Népszerű kia­dásban megjelentették Mach: Az ér­zékletek elemzése c. művének kivonat­tát (Bpest, 1910.) , az előszóban ki­emelték, hogy „Mach Ernő a század­­forduló legfontosabb gondolkodója, minden pozitív gondolkodás Európá­ban ma az ő működéséhez fűződik." Sűrűn jelentek meg tanulmányok Machról a „Huszadik Század“-ban a a szociáldemokraták tudományos folyó­iratában, a „Szocializmus“-ban is. Agi­tátorképző tanfolyamokon külön Mach­­szemináriumokon oktatták az új ,,igazságokéra a leendő munkásvezet­tőket. Diner-Dénes József a marxizmus fegyvereivel küzdött ez ellen a bom­lasztó hatású, p ál­tudományos irányzat ellen D Iner-Dénes 1857-ben született, — mérnöki tanulmányait kül­földön végezte, — hazatérve új­ságíró lett Közben értékes művészet­­történeti tanulmányokat irt (Leonardo da Vinciről, a XIX. század magyar f­es­tőművészetéről) — ő volt az első magyar író, aki­ a történelmi materia­lizmus módszerével tárgyalt művészeti kérdéseket. Diner­ Dénes nemcsak nagytudású marxista volt, széleskörű, alapos ter­mészettudományi ismeretekkel is ren­delkezett. Állandóan figyelemmel kí­sérte a fizika terén tett újabb felfede­zéseket s azokról cikkeket irt s tudo­mányos előadásokat tartott. Abban az időben (1906—1911.) a machisták abból a tényből, hogy a fizika új felfedezései a régi fizikai el­méleteket megtörték s valósággal for­radalmat idéztek elő a fizikában, idea­lisztikus következtetéseket vontak le. Azt az álláspontot hirdették, hogy a fizika legújabb felfedezései megdöntik a materializmusnak azt az alapvető megállapítását, hogy az anyag az el­sődleges tényező, érzékleteink, felfo­gásaink forrása, egyszóval azt a tételt, amit Engels így fejez ki: „A mozgás az anyag létezési formája. Soha és se­hol anyag mozgás nélkül nem volt és nem is lehet ... Anyag mozgás nélkül épp oly elgondolhatatlan, mint moz­gás anyag nélkül. A mozgás tehát éppúgy m­egteremthetetlen és megsem­­misíthetelen, mint maga az anyag.“ (Engels: Antidühring. Moszkvai ma­gyar kiadás, 1947. 87—88. old.) Diner­ Dénes a „Neue Zeit“ 1907. év­folyamának 52. számában megjelent, Lenin által idézett tanulmányában tu­dományos módszerrel kifejti, hogy a fizika új felfedezései (a vegyi rokonság­nak elektromos folyamatokra való visszavezetése, a rádium-elem átalakí­tása hőelemmé) egytől-egyig Engels álláspontját igazolják. „Fényesen beiga­­zolódott Engels megállapítása. — írta Diner­ Dénes — minden természeti je­lenség mozgás és a különbség köztük csak abban áll, hogy mi emberek ezt a mozgást különböző formákban ész­leljük. Úgy van, ahogy Engels mondta Valamint a történelemben, ugyanúgy a természetben is a mozgás dialektikus törvénye uralkodik“. (Diner­ Dénes: Der Marxizmus und die neueste Revolution in den Naturwissenschaften. Neue Zeit 1907. évf. 859. old.) Lenin, Materializmus és empiriokri­ticizmus című könyvének V. fejezeté­ben („A legújabb forradalom a termé­szettudomány terén és a filozófiai idea­­lizmus“) két oldalon él (253—254.) fog­lalkozik Diner­ Dénesnek ezzel a tanul­mányával. Ennél nagyobb kitüntetés aligha érhetett marxista tudóst. Az egyre jobbfelé tolódó magyar szociáldemokrata pártban mindenkor idegenül érezte magát s a párt refor­mista vezetősége is inkább „kültag"­­nak tekintette. J­ellemző, hogy Marx születésé­nek Századik évfordulója al­kalmából. 1918. május 4-én nem a „Népszavában“, hanem a radikáli­sok „Világ“ című lapjában jelent meg Diner-Dénes Marxot méltató cikke. Eb­ben a cikkében többek között ezeket írta: ,,A marxizmus ma nagyobb élő va­lóság, mint valaha is ...“ ..Hiábavaló volt mindazoknak harca, akik félszá­zad óta igyekeznek a marxizmust meg­semmisíteni, — hiába kísérelték meg barátok és ellenségek a marxizmus krízisét megállapítani, — hiába hirdet­ték a rövid­atók, nemcsak a szociálde­mokrácián kívül, de azon belül is." „Bizonyos, hogy minden országban akadtak szociáldemokrata vezérek, akiknek szelleme nem volt képes el­len­­ál­lni s hűtlen lett a marxizmushoz. De ez nem volt akadálya annak, hogy a marxizmus megerősödjék, sőt meg­valósuláshoz jusson..." Diner-Dénes Józsefet az „őszi rózsás“ októberi magyar forradalom idején külügyi államtitkárrá nevezték ki. Pár heti működés után Diner­ Dénes lemondott államtitkári állásáról, s előbb Bécsbe költözött, hol a „Bécsi Magyar Újság" munkatársa lett, majd pár év múlva Párisba tette át szék­helyét. 1925-ben, mikor kipattant a magyar ,,ébredők" és más genszterek frank­­hamisítási ügye, Diner­ Dénes „Pénz­­hamisítók!“ címmel fulmináns röpirat­­ban adott kifejezést annak a felhábo­rodásnak, melyet az egész demokra­tikus európai közvélemény érzett a magyar fasiszták gaztette felett. A harmincas évek elejéin Diner-Dé­nes József a „Populaire“ munkatársa lett s az is maradt 1937-ben bekövet­kezett haláláig. Párisi működését nem ismerjük elég­gé. Az a tény, hogy a „Populaire“-nek, Leon Blum lapjának volt munkatársa, elhajlást jelent marxista álláspontjá­tól, törési pályafutásában. Életének, tevékenységének, nagy fogyatékossága későbbi elhajlásának oka, hogy, noha szemben állt a machizmussal és a re­­­ vizi­on­izmussa­l, nem volt következetes marxista, nem jutott el a leniniz­­musig. TURNOWSZKY SÁNDOR LEM IN EGY MAGYAR MARXISTA TUDÓSRÓL . és kö­ltő do igj. Csak néhány óra és elér az új esztendő. Kint a szél cikázik a porzó hóban. Az óév már távozóban a küszöbön... Hogy is kezdjem...: lemaradtam a növekvő, hősi harcban, hol százszorosan, leg­belül dolgozó népem forr, feszül szerb életért! Nem tudom felmutatni még, mint ok,­i termelés szivét, melyből a szén, a vas, acél ömlik éltetőn, mint a vér szürelenül. Csak néhány perc és ideér az új esztendő. Nos, mit ér annak a töltőnek szava, ki fecseg , Kitől a haza jobbat remél? Légy költő, győzelmet hozót Ott vívja meg harcét a szó hajnaltól teső esteiig, hol az épiek mesteri tudása dönt ! S miként a munkás a géppel mindig jobb eredményt ér el —, érdd el é­­s nem lesz selejtes soha versed — legyen a vers tökéletes! Csakis ez a költő dolga, dolgozóknak mondja tollba, hogy a világ jobbik fele: nyolcszázmillió él-hal vele rettenetlen. Járj elől, hogy minden társad érezze az alkotásnak jogos és tiszta örömét, mint forrón árad szerteszét­­ a hazádban. Mert ezért élni érdemes. Új év kezdődik, ötvenes. Köszöntsük fel, barátunk ő, most pillantjuk meg feltörő nappalait. De le is maradt, ahogy jött, a gyors normadöntők mögött: versenyre pattantak vele s igy lendültek ők az élre a rohamban, ürítsd ki erre poharad ! Az új Tervért előre ! Hadd bizonyítsa ez a versem, hogy nem kullog a versenyben­­, elvtársaim ! Bá­dóá B. Axthuh

Next