Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1951-01-13 / 1. szám
UTUNK PABLO ,NERUDA: s* HARC ÉS DAL TI szavak idővel elvesztik fényüket, de mindig gondosan megtartják értelmüket. Es ime, egyszerűen kijelentem nektek: ma este, itt Varsóban boldognak érzem magam. Tavaszszal keresztül-kasul jártam egész Lengyelországot — keleti határától a Baltitenger partjáig. Üde földieper és kéklő virágok fogadtak a mezőkön és erdőkben, így szóltak hozzám: „Te idegen! Mi itt sok mindent éltünk át. A vér vastagon átitatott bennünket. És mégis, mi újra itt vagyunk. Mi h a tavasz vagyunk!“ Igen, ma este boldognak érzem magam. Most lanyha tél járja át a lengyel földet. De a ti földetek, a ti népetek egyszer s mindenkorra felébred álmából. Ti már virágoztok és gyümölcsöt teremtek. Ti mutogatjátok nekünk az örömtől sugárzó gyermekeket és a nemrégen megszületett gépeket. Ti iskolákat emeltetek és gyönyörű utcákat építtek ott ahol nemrégen még hegymagasságú romhalmazok voltak, olyan magasak, mint hazám hegyei. Ti a napsugarak fényében dolgoztok. Ti visszatartottátok magatoknak a tavaszt, hogy az emberek között feloszthassátok a fényt, a földet és a kenyeret. Ezért mi emberek, akik messzi tájakról jöttünk ide Varsóba, hogy a béke megvédésére egyesüljünk, saját földjeinkre visszatérve, ahol a mi kongresszusunk szavait terjeszteni fogjuk — elviszünk magunkkal maréknyi lengyel földet, amelyet tegnap még szenvedések rázkódtattak meg s ma az örömteljes remény hullámait sodorják felénk. Tegnap este hallottuk Paul Robeson hatalmas hangját. Mintha roppant folyam hömpölygött volna ide, üdvözölni bennünket. A Missisipi énekelte el partjainak dalait a béke dalait. Van-e valaki közülünk, akit nem indít meg, akit nem remegtet meg Robeson éneke? Az ő hangja oly magasra csap, hogy mi kicsinyeknek érezzük magunkat s mégis az ő dalai is erőt öntenek belénk... Ő az emberek közé vitte a világ dalát s ugyanakkor szédítő magasságba emelte, hogy az egész emberiség meghallhassa. Ennek a szerény embernek hízelegtek a béke ellenségei, hízelegtek hangjának vakító ereje miatt. Ők arra akarták kényszeríteni, hogy nekik, az ő bankettjeiken énekeljen De a hatalmas folyam csakis a szegényeknek , a partján élő szegény négereknek és az egész világ szegény fehéreinek dalol. És Time. Paul Robeson megmutatta művészi egyéniségének törhetetlenségét, harcos öntudatosságát és az Északamerikai Egyesült Államok leghíresebb embere lett. Éppen ezért tiltották meg, hogy eljöhessen ide, és akadályozták meg Sosztakovosot abban, hogy odautazzék. A kőnél is ellenállóbb anyag kél a hang és a zene védelmére, amely nem retten meg az atombombától sem. Ez az anyag: a népek szeretete. Mireánk, korunk íróira nagy felelősség hárul. És éppen erre akarok rámutatni. Mi olyan korban élünk, amelyet holnap az irodalom Fucsik korának, az egyszerű hősiesség korának nevez majd. A történelem nem ismer egyszerűbb és ugyanakkor magasabbröptű művet, mint az ő könyve, mint ahogy nincs is könyv amely borzalmasabb körülmények között íródott volna. Ennek az a magyarázata, hogy Fucsik új ember volt, annak a kornak az embere, amelynek magasztos épülete a Szovjetunió ez a gigantikus teremtő erő, az egész világ munkásságának szervezett öntudata. Fucsik — kommunista. Fucsik nem azért szenvedte el a fasiszták vadállatlan kínzásait — mint az én nagy fivérem, Garcta Lorca —, mert Franco észrevette, hogy benne a nagy tradicionális kultúra nagytehetsége mintaképe rejlik, Fucsikot a gyilkosok kiválasztották, mint annak a szervezetnek a tagját, aki része a hatalmas épületek, amely az emberiség boldogságát és békéjét megtestesíti. Őt halálra ítélték már abban a pillanatban, amikor felfedezték, hogy ő a legyőzhetetlen ügy, a legyőzhetetlen reménység egyszerű katonája. Amikor Garcta Lorcat meggyilkolták a spanyol fasiszták, azt remélték, hogy eloltják az ország egyik fényforrását és remélték, hogy sötétségbe borítják hazáját. Amikor Fucsikot meggyilkolták, a gyilkosok ezt a feladatot tűzték ki maguk elé: lerombolni azt a hatalmas épületet, amelyet az emberiség legelőrehaladottabb, legöntudatosabb emberei építettek, ők meg akarták ölni a jövőt. Sikerült-e nekik ezt véghezvinni, vagy sem? Erre a kérdésre nem én fogok válaszolni, hanem ti, mindnyájan, akik összegyűltünk itt, a felszabadított Lengyelországban , az építő Lengyelországban, a békeszerető és hatalmas Szovjetunió közelségében; mi mindnyájan, akik összegyűltünk Fucsik neve körül, hogy itt adózzunk emlékezetének. Hiszen az ő könyve az eljövendő századokban a halál küszöbén marad s az élet nagyszerűségének állít emlékművet. Tisztelettel adózom költő testvéremnek, Nazim Hikmetnek. Az ő költészete széles, mint egy gazdagvizű folyó amelynek acélos hullámai értünk harcolnak. A börtönben töltött évek csak azt eredményezték, hogy Hikmet költő szava soha nem látott méreteket ötlött. Az ő hangja betöltötte az egész világot. Büszke vagyok arra, hogy az én verseim ebben a békéért folytatott döntő küzdelemben az ő versei mellett állanak! Picasso galambja röpül a földgolyó felett. Birodalmak, mérgezett nyilakat lődöznek reája Görögország és Jugoszlávia fasisztái fogaik között tartják a véres kést és fenyegetőznek. Korea, hősi földjéről Mac Arthur, ez a vadállat vízesésszerű vizet zúdít reája. Kolumbia és Chile kormányai hasztalanul akadályozzák a szalamb országukba való berepülését. Picasso galambja a föld felett fehéren és szenletlenül repül , viszi a remény édes szavát az anyáknak. Ő figyelmezteti szárnyai érintésével a katonákat, hogy ők emberek, a nép fiai és mi nem akarjuk őket halálra ítélni, ö re,mit a városok és emlékművek felett, az ő képmása a világ összes városainak épületein fehérült, ő viszi a béke szózatát, amelyet általa a nagy mester Picasso küldött szerteszét. És a galamb örökké élő fényt sugároz a fasizmus ködös éjzakájába is Születése az ellenség gúnyos mosolyát váltotta ki. Ma azonban már rettegéssel tekintenek reá és minden erejüket mozgósították arra, hogy ne repülhessen Sheffieldbe. Ennek a galambnak ezer élte van, Varsóba repült. Szárnyait kiterjesztette az új angol Chamberlain — mister Attlee — és az angol nén felett. A mi galambunk az egész világ fölött repül. Ma, ebben a teremben nincs közöttünk a híres brazil festőművész Portinari, de ő mégis velünk van. Hasonlóképpen, ahogy a falfestészet híres iskolájának mesterei ráfestették Mexikó falaira nagy népünk történetét, ugyanúgy Portinari Brazília népi mozgalmában, amelyet Louis Carlos Prestes, a „Reménység lovagja” vezető megtalálta művészi alkotásához az igazi talajt. Én tudom, Lengyelország és a többi testvéri népi demokrácia országainak írói ma olyan új életkörülmények között dolgoznak, amelyek átalakították az ő művészetüket és hivatottak arra, hogy az életet átalakítsák és részt vegyenek saját országaik építésében. Most mi, távoli népek haladó írei szükségesnek tartjuk kijelenteni, hogy: mi a legnagyobb tisztelettel és szeretettel viseltetünk a ti új munkátok iránt, a ti példaadó egységetek Iránt, melyet új hazátokban megvalósítottatok. A mi ifjú éveinkben nem találtunk kiadókat. A kiadók nemcsak, hogy nem kerestek bennünket, hogy könyveinket kiadják, hanem becsukták előlünk ajtóikat, vagy kizsákmányoltak. És mikor a lelkiismeretünk megsúgta nekünk, hogy mi az egész emberiség haladásának nagy útjára kell lépjünk a többi írókkal és elsősorban azokkal az írókkal együtt, akiknek lángeszű alkotásai visszatüksörözték az új diadalt, a Szovjetuniót, — előttünk nemcsak, hogy becsukódtak a szerkesztőjének ajtói, hanem kinyíltak a börtönök ajtói. Ti megelőztetek bennünket. Milliók szeme függ rajtatok. Mindannyian várjuk a reakciós elnyomatástól szétmarcangolt, az imperialisták által darabokra tépett hazánk számára a szabadságot, amelyet ti már otthon kivívtatok magatoknak. A kongresszus lehetővé tette nekem a Délamerika különböző országainak kiküldötteivel való találkozást. Egy bolíviai elvtárs elmondta nekem, hogy bánt el egy amerikai pilóták által vezetett tizenkét repülőerődből álló különítmény az orudai ólombánya sztrájkolóival. Ott ugyanolyan 'bombákat dobtak le, mint amilyeneket vadállat módon Koreára dobta"! A sztrájk megszűnt, mert több, mint ezer bányászt megöltek. Ugyanezt tapasztaljuk Argentínában, Paraguayban, Portoricoban, Venezuelában. De minek folytassuk ezt a felsorolást? Én újból a terjedelmes latinamerikai kontinens íróihoz intézem szavaimat. Mi megnyerjük a békét, de nem a ti halgatástok révén, hanem a ti szavaitokkal, a ti támogatásotokkal, amelyre nekünk szükségünk van. Ehrenburg a nagy író, megrendítő felhívással fordult Délamerika és az USA íróihoz És én. Latinamerika róla, kérdem, mért nem válaszolnak? Miért hallgatnak? Én kérdezlek téged, Hemmingway! Te sok gengsztert mesterien rajzoltál meg. Mi elismerjük tudásodat. Valóban nem ihlet téged alkotómunkára a nekünk oly drága koreai köztársaság, amelyet szétrombolnak a banditák? És Mac Arthur? Valóban nem emlékeztet-e téged az ő alakja olyan gangeszter portréjára, amilyent már tollad előző könyeiben megrajzolt? És miért nem beszélsz a békéről? Vagy talán te háborút akarsz? Steinbeck, híres könyvek szerzője! Miért nem beszélsz Howard Fastról? Avagy te egyetértesz azzal, hogy a nagy író, aki a béke védelmére síkra szállt, regényeit kénytelen lesz a börtönben megírni ? Steinbeck, Steinbeck! Mit műveltél a testvéreddel? Engem gyakran kérdeznek költészetem felől. Erről csak igen keveset mondhatnék. Talán egyetlen egy dolgot: lehetséges az, hogy költeményeimet csak azért írom, mert azért jöttem a világra, hogy énekeljek. Mostanában nem ritkán mondják: sok ember részére az ön versei zászlót jerentenek. Gondolja-e Ön, hogy valóban így is kell lennie, hogy ezek a versek a nép előtt kell meneteljenek és utat mutatniok? Erre én ezt válaszolom: boldog vagyok hogy az én költészetem lángot lobbant a nép lelkében és képes megvilágítani előtte a béke útját. Ezt a békét mi kiharcoljuk, harccal és dallal. (A nemzetközi békedíj odaítélésének alkalmából tartott beszéd szövege.) „ i w m F. RESETNYIKOV: A BÉKÉÉRT ! Mint dinamók szénalkú dőröskeféi a mágnesszülte váltóáramot adván tovább a vezetéknek, éji lámpa karéja csóvaként ragyog, — adná tovább e dal, ha csak felényi erővel is, mit tőletek, kapott, munkásai e bánnak és lobogna benne a láng, a lángotok ragyogva!... S világosítná, olvasóm, az elméd ahogy sajátom is világosult, mig verseim jövőnket énekelték s formát kapott a kussz lassú mult. Értelmed égjen, látván létre keltét új életünknek s lángpirosra gyűlt sassióival e lelke ült időnek indulj te is velünk a hév jövőnek. Túl tengeren ma még vacogva bőmből az antennáig rothadt rádió. De mindhiába! Béke less erőnkből. Békét akarss te és a földgolyó. A béke kell, hogy szép horunkra mentől több fény boruljon, láss hát millió és millió más munkájával együtt hossá, hogy ezt a békét megszeressük! A generátor milliónyi gépnek egy lüktetéssel adja áramát s von tünde fénybe végtelen vidéket — A Pártot éresd!... Éresd, hogy hasád minden fiát egy cél fessiti, érted?... Egy Cél!... Teremjen még a pusztaság helyén is, hol a tőke rendje rombol új építés, új hév, új lét a romból. Lassan kigyul majd falvak sűrű csokra, öt év alatt hetente mindig egy. ívlámpa villan sajló városokra, gép gépre jár, vonat vonatra megy. Akár szikrásó babja ránk csorogna egy nagy folyónak, mintha rengeteg hullámveréssel lágyan hömpölyögve egész világgal kötne minket össze. A szovjet föld fölött ragyogva lángol szerint idési szüntelen a fény. Magasra csap a Kreml fehér falán, hol Sztálin vigyássa népeit. Sövény nem gát neki, átröppen sűrű láncból font rácson is, nem tatja vissza fém s lágy lángjait mig szerte szórja Moszkva, minden nővesszi, minden sokszorozza. E fénytől lángol Kína, és melenget románt, bolgárt, lengyelt, magyart, csehet s röpül tovább, hol még a régi rendet a munkásosztály nem döntötte meg. Iljics, ki lámpát gyújtott a jelennek, holnapnak is adott vele jelet — mind több a fény, mind issóbb, egyre fennebb mutatja útját a történelemnek. SZEMLER FERENC Szerző vagy terjide’em költői iminikájának befejező verse. A MIND TÖBB A FÉNY V. V r~* NINA CASSIAN: Az Ötéves Terv első napja A naptár nem mutat ma égő, Piros betűkkel ünnepel. És ez a nap, lám mégis ünnep. Zúg minden, dübörög, remeg. Két éven át törtünk feléje — Ezek voltak az inas évek — , ma edzett lábbal nekivágunk A jövő szép meredekének. Ahogy merész tarajú hullám Emelkedik a zajgó habból. Úgy szökken fel Ötéves Tervünk, E büszke ivó a mai napból. E naptól kezdve száll mind fennebb A grafikonok tömege, E napon indulunk a roppant Megvalósítások fele ... Volt egyszer... volt egy faeke... Nem lesz többé ! A szó megörli. A fénybe huszonötezer Új, fürge traktor dübörög ki. .. .Volt egyszer— éj volt, vaksötét... A bús mese feledve végkép! A dal s a fény hálózatával Virágzik ki a táj, a térkép. Leszámolunk — ütött az óra — A mocsarakkal és a sárral. Mindenütt bőséget teremtünk, Gabonabaringató határral. Mily türelmetlen ver a szívünk! Szeretnénk látni már, szép holnap ! Ernyőt formálunk tenyerünkből, üzemeid felénk ragyognak. Segít bennünket Szovjetország, Testvéri kezét nyújtja nekünk. A sztálini nagy tervek útján kétmérföldes csizmákkal lépünk. Nagy nap e mai, a szemünk ma A jövő fényével fele — Igen, ma indulunk a roppant Megvalósítások fele ! Fordította : KISS JENŐ ____________|