Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1951-01-13 / 1. szám

4 A nyugati filozófia történetei kö­rül lezajlott széleskörű filozó­­­­­­fiai vita kapcsán Zsdanov elv­­társ joggal jegyezte m­e­g: „ügy és ugyanazon­ eszme reakciós vagy haladó lehet, különböző konkrét történelmi fejtétesek között“ Vonatkozik ez a tu­dományok megállapításaira is. Az em­beri megism­erés mind mélyebben és mélyebben hatol a valóságba. Ennek következtében a régi tudományos meg­állapításait, melyek a maguk idejében korszakalkotók lehettek, a fejlődés fo­lyamán, a mélyebb megismerés követ­keztében elavultakká válnak, sőt a csö­könyös ragaszkodás ezekhez a tételek­hez, a fejlődés kerékkötőjévé válik. A XIX. század közepén, amikor Marx és Engels kidolgozták tudomá­nyos világnézetüket, a dialektikus ma­terializmust, Engels három olyan tudo­mányos felfedezésre mutatott rá, me­lyek forradalmasították az emberek régi gondolkodásmódját. Ezek a felfe­dezések megdönthetetlen érvekkel tá­masztották alá a dialektikus materia­lizmus felismerését, hogy a természet­ben nincsenek merev határok, hogy a jelenségek és a dolgok között szoros összefüggés van, hogy minden mozog és változó és a fejlődés a természetben és a társadalomban egyaránt általános törvényszerűség. Ez a három felfedezés: az energia megmaradásának és át­alakulásának törvénye, a sejtek felfe­dezése és a darwinizmus volt. A sejtek felfedezése korszakalkotó volt Szemben a vallásos és metafizi­kus felfogásokkal, melyek mereven el­­választották a növényi és állati lénye­ket, bebizonyította, hogy az élőlények azonos elemekből, a sejtekből épülnek fel. Azonban a sejtelmélet kiindulási pontjává vált egy, az élettani tudomá­­nyokban dogmaként elfogadott felfo­gásnak, az u. n. virchowi sejtpatoló­­giának. Ez­ a felfogás azt állította, hogy az élet csak e sejtekben jöhet létre, hogy sejtenkívüli élet nem létezik. Ta­gadva a sejtenkívüli élet lehetőségét, ez a felfogás idealista és metafizikus következtetésekhez jutott el A vircho­ Wizmus nem tekintette az élet kelet­kezését dialektikusan, eleve elzárkózott az elől a tudományos feltételezés elől, hogy az élettelen anyagból a fejlődés folyamán élő anyag jöhet létre, hiszen az élettelen anyag és a sejtes forma között feltétlenül átmenetnek kellett léteznie. A szervezetben létező számta­lan sejtféleséget a virchowi felfogás a sejtosztódás eredményének tekintette. Az a tény, hogy a változott körülmé­nyek között élő sejtek módosult formát mutatnak, e felfogás szerint semmi kap­csolatiban sincs a környezeti befolyá­sokkal. Virchow követői dogmaként fo­gadták el a Men­del-Morgan-féle tételt, mely szerint az élet folyamán szerzett tulajdonságok nem öröklődhetnek át. A materialista tudománynak azonban a va­iuougoun ken ki­uuuuua. Az utolsó évszedek orvosi megfigyelései számos olyan tényt hoztak napvilágra, melyek élénk ellentétben voltak a virchowiz­­mus állításaival. A helyes biológiai számstolet hiányában azonban nem tud­ták ezeket a tényeket tudományosan általánosítani. Csak a dialektikus ma­terializmus fegyverével felszerelt szov­jet tudomány volt képes döntően meg­cáfolni a virchowi felfogást. Szem­ben a morganistákkal, a micsuriniz­­mus azt bizonyítja, hogy az élet folya­mán szerzett tulajdonságok, amennyi­ben ezek mélyreható változást idéznek elő e szervezet anyagcseréjében, átörökölhetők. Ez a felismerés képezte elméleti alapját O. B. Lepesinszkája kutatásainak. Tudományos kísérletek sorozatán keresztül Lepesinszkája bebi­zonyította, hogy fehérje-anyagokból, melyek nincsenek sejtes formába szer­veződve, sikerült sejteket ki­tenyészteni. Azt észlelte ugyanis, hogy a tyúktojás szerves, nem sejtes anyagaiból sejtek jönnek létre. . Lepesinszkája megállapítása hatalmas horderejű. Lisenko szerint ez a megál­lapítás bizonyítja, hogy „a fejlődés és a szervezet életének éppúgy, mint a különböző szervek fejlődésének bizo­nyos pillanataiban, a sejt nemcsak sejt­ből jöhet létre, de olyan anyagokból is, amelyeknek nincsen sejtes szerkezetük". E felfedezések döntő csapást mértek a virchowi sejtfelfogásra, újabb érvek­kel látták el a materialista filozófi­át. Szemben az idealizmussal, mely a világ és az élőlények teremtését hirdeti, a materializmus leszögezi, hogy az élő anyag hosszú fejlődés folyto­án élette­lenből keletkezik. A kísérleti tudomá­nyok számos ténnyel támasztották alá ezt a materialista tételt, tisztázták szá­mos láncszemét ez élet keletkezési fo­lyamatának. Számos kutatónak, kik kö­zött kimagasló helyet foglalnak el az orosz kutatók — sikerült mesterséges úton létrehozni fehérjéket, melyek tudvalevőleg az élő anyag alapkövei. Mindezideig azonban nem sikerült észlelni sejtes anyagok létrejöttét szer­ves nem sejtes anyagokból. Lepesin­szkája kutatásai, melyek sejtes anyagok ily módon való létrejöttét mutatták ki, újabb döntő láncszemét tiszázták az élet keletkezési folyamatának. De Lepesinszkája kutatásai ugyanak­kor azt is bizonyítják, hogy hibás és metafizikus az a felfogás, mely szerint az élet csak a sejtekben jelenhet meg. Ebből a szempontból korszakalkotó fon­tosságúak Boschian szovjet tudós ku­tatásai. A tudomány már rég ismeri a víru­sokat, azokat a rendkívül apró lénye­ket, amelyeknek jellegzetessége, hogy nemcsak sejtes formában, hanem kris­tályos formában is létezhetnek, mint az ásványok. A metafizikus szemléletű polgári tudományok hosszú időn ke­resztül haboztak az élőlények közé so­rozni a vírusok kristályos formáit, mert az életet mereven a sejtekhez kötötték. Boschian kutatásai nemcsak azt bizo­nyítják, hogy a vírusok bármely for­mája élőlény, de azt is, hogy a fejlődés folyamán és a környezeti hatások ml­att a baktériumok is átalakulhatnak vírusokká és fordítva. Az egyes bakté­riumok és vírusok közti határok, me­lyeket az eddigi idealista beállítottságú metafizikus kutatás mereven elhatárolt, távolról sem olyan szigorúan lezártak. Boschian kutatásai új érvekkel támaszt­ják alá azt a materialista felfogást, hogy az életben nincsenek merev hatá­rok, hogy minden állandó változásban és alakulásban van. L­epesinszkaja kutatásai azonban súlyos csapásokat mértek a vir­­chowizmus más dogmáira is. Már Micsurin és tanítványai bebizo­nyították, hogy az élet folyamán felvett tulajdonságok átörökíthetők, hogy nem­csak a nemi sejtek, hanem a szervezet bármelyik sejtje átviheti tulajdonságait a leszármazottakra. Ezzel egybehang­zóan Lepesinszkaja kutatásai igazolják, hogy a szervezetet érintő környezeti behatások hatására, a szervezetben lé­tező plasztikus anyagokból új sejtfor­mák jönnek létre. Ez a megállapítás a környezeti behatások döntő szerepét mutatja meg az új sejtformák megjele­nésében. A darwinizmus felismerte a fejlődést a természetben. Ezt azonban lassú, fo­kozatos változásnak tüntette fel és ta­gadta a minőségi változásokat. A dar­winizmusnak ezeket a hiányosságait a burzsoá tudomány arra használta fel, hogy egyes tételeibe kapaszkodva, el­ferdített biológiai szemléletet hozzon létre. Ez az ú. n. újdarwinizmus. Az új darwinizmus esetében is teljes egé­szében bebizonyosodott Lenin megálla­pítása, hogy a modern természettudo­mányos felfedezéseket a burzsoázia ar­ra használja fel, hogy azokat elferdítve megpróbálja alátámasztani az idealiz­must. Az újdarwinisták tagadva a környe­zeti behatások szerepét a fejlődésben, kétségbevonják magát a fejlődést is. Szerintük csak azok a tulajdonságok jelenhetnek meg a fejlődés folyamán, melyek eleve „teremtésük pillanatá­ban“ már benne voltak a sejtekben. Ez nem egyéb, mint a vallási dogmák ra­finált, finomított kiadása. A szovjet darwinisták, élükön Timir­­jazevel, Micsurinnal, Lismkoval, to­vábbfejlesztették a darwinizmus fejlő­dőképes részét. Kutatásaik igazolták a dialektikus materializmus tételeinek helyességét a valóságnak ezen a terü­leten is. Bebizonyították a szerzett tu­lajdonságok átörökölhetőségét a fejlő­dés folyamán, rámutattak a minőségi változások létezésére a növényi és ál­lati fejlődés során. Emberi biológiai vonatkozásban I. V. Pavlov tanai sokoldalúan kiegészítik a szovjet darwinisták munkáját. Különös aktualitást nyernek éppen most Pavlov tanai, amikor a szovjet tudomány kép­viselői döntő csapást mérnek a biológia összes ágaiban a virchowi reakciós fel­fogásokra. Ezért olyan nagy jelentőségűek azok a viták, melyek ez év nyarán zajlottak le a Szovjetunióban Pavlov tanainak továbbfejlesztésével kapcsolatosan. A pavlovi elmélet éles ellentétben áll a virchowizmussal. Pavlov minde­nekelőtt rámutat a szervezet belső egy­ségére. Az egyes szervek, szövetek, sej­tek nem működnek egymástól függet­lenül, hanem szoros kapcsolatban ál­lanak, kölcsönhatásban vannak egy­mással. Ebben a kölcsönhatásban a központi idegrendszernek, az agyvelő­nek döntő szerepe van. A központi idegrendszer irányítása és befolyása alatt tartja a szervezet összes szerveit. Ezért nincsenek csak helyi betegségek, az idegrendszeri szabályozáson keresz­tül minden betegség általános jellegű. A szétszaggatott, mozaikszerű szervezet szemléletét Pavlov felfogása egy élő, egységes és összefüggő szervezet szem­léletével helyettesíti. A központi idegrendszer biztosítja ugyanakkor a szervezet kapcsolatát a környezettel is. Érzékeny szeizmográf­ként jelzi a környező körülmények leg­apróbb változását és ez lehetőséget ad a szervezetnek, hogy az idegi jelzés ha­tására alkalmazkodjék az új viszonyok­hoz. A külső hatásokra az idegrendszer reflexek útján felel. Vannak olyan re­flexeink, amelyek velünk születettek és amelyek a környezet állandó jellegű behatásaira jelentenek állandó jellegű választ. Új körülmények azonban új választ igényelnek a szervezet, így tehát az idegrendszer részéről is. Az új körülmények hatására jönnek létre az u. n. feltételes reflexek. Ezek időleges idegkapcsolatok, az idegrend­szer sajátos válasza az új körülmények­re. Igen labilisa­k és abban az esetben, ha a külső kiváltó ok megszűnik, ma­guk is eltűnhetnek. A feltételes re­flexek óriási jelentőségűek. Pavlov volt az első, aki rámutatott a feltételes re­flexek létezésére és fontosságára. A fel­tételes reflexek biztosítják az állati és emberi szervezet számára az új kör­nyezeti feltételekhez való tökéletes al­kalmazkodását. A feltételes reflexek tana jelenti az új materialista lélektan alapját is, hiszen a pszichés folyamatok sosem jönnek létre ok nélkül A lelki életben is szigorú okozati meghatáro­zottság létezik és ezt végső fokon min­dig egy külső inger indítja el. Pavlov nagy érdeme abban áll, hogy szétvá­­ ­­ lasztha­tatl­anul összekötötte az emberi szervezetet a környezettel, megmutatta a környezet és szervezet szétválasztha­­tatlan egységét. Ugyanakkor véglegesen száműzte a lelki jelenségek területéről az idealista magyarázatokat. Pavlov zseniálisan azt is előrelátta, hogy az időleges kapcsolatok, melyek a szer­vezet életében az állandó jellegű környezeti behatásokra jelentenek vá­laszt, a fejlődés folyamán átörökíthető­­vé válhatnak. A pavlovizmus eme fel­fogását a tények halmaza támasztja alá. Az utóbbi évek szovjet kutatásai számtalan ténnyel igazolják a központi idegrendszer döntő szerepét az olyan helyi megbetegedéseknek tűnő állapo­tokban is, mint pl. a magas vérnyomás, vagy a gyomorfekély. A pavlovi elvek alapján bevezetett hosszú altatási eljá­rás ezen betegségek gyógyításában­­ a központi idegrendszer kikapcsolására és megnyugtatására törekszik. Ez az új eljárás eddig igen biztató eredményeket mutatott. A pavlovi felfogás halálos csapást mért a csak helyi betegségeket ismerő virchowi sej­tpatológiai felfo­gásra. A pavlovi szemlélet ugyanakkor új érvekkel vértezi fel a materialista filozó­fiát is. A materialista filozófia állan­dóan hangsúlyozta a szervezet és a tu­dat egységét. Hangsúlyozza az anyag elsődleges voltát és a szellemi folya­matok anyagi alapját a központi ideg­­rendszerhez köti. Az idealizmus teljesen tudománytala­nul kétségbevonja a gondolkodás anya­gi alapját. A burzsoá tudósok, mint pa Scherrington napjainkban is tagadják a központi idegrendszer szerepét a gon­dolkodásban. Az agynélküli idealista gondolkodók a miszticizmus és a fi­­deizmus szálláscsinálói.. Hasonlóan tudománytalanok a pszi­­chofizikai paralellizmust hirdető felfo­gások. Ezek a testi és lelki jelenségek teljes függetlenségét és egymásmellet­­tiségét hangoztatják és nem jelentenek egyebet, mint az idealizmus burkolt formáját A pavlovi materialista lélektani fel­fogás elsepri ezeket a tudománytalan „elméleteket“. Kísérleti bizonyítékokat ad a lelki élet anyagi alapjairól, meg­mutatja a testi és tudati folyamatok egységét és azok anyagi alapját a köz­ponti idegrendszerben jelöli meg. Ki­domborítja az értelem vezető és irá­nyító szerepét az ember társadalmi cse­lekvéseiben. Boschian és Lepesinszkaja kutatásai Pavlov tanainak továbbfejlesztése széles perspektívát nyit a biológiai tudományok számára. Az elkövetke­zendő évek feladata e lehetőségek ki­aknázása. A szovjet biológiai tudományok nagy­szerű eredményei serkentőleg kell has­sanak országunk élettani kutatóira is. Pavlov, Lepesinszkaja és Boschian esz­méinek alkalmazása a tudományos ku­tatás új irányba való terelését kell jelentse országunkban is. Az új felfe­dezések ugyanakkor éberségünk foko­zását kell eredményezzék azoknak az áltudományos-idealista és kozmopolita elméleteknek a leleplezésében, melyek országunkban is még hatnak a biológiai tudományok területén. SPIELMANN JÓZSEF A SZOVJET BIOLÓGIA kimagasló . Nézzétek csak a sudár grafikont! S­isak a tettek s lomha pillangók a cifra színben szárnyaló szavak. Nézzétek cs­ak a sudár grafikont, már az idő is mögötte szalad. Eleven ódák s hősi eposzok születnek ma a pörölyök nyomán: zeng a mezőkön, búg az esztergán, dörg a bányában, zúg a Bisztericán. Élő, nagy versek, hol a munkának ritmusán tágul örömünk ege. _ Villámröptű kell legyen az a szó, mely e testeket szárnyára vegye. Ahol a bányász dönti normáját, szegelő pisztoly zaja hol felcseng, ötéves tervünk öt szakaszában Petőfi fölött viszik a versenyt. Költő, te hol vagy Bartha Józseftől? Gerendi Gyulát hogy érem be én ? Verseink sokszor boltbetűs szavak s az ő munkájuk élő költemény. Kiknek a kezén a tűz kenyér lesz s szikrázó fénnyé ömlik át a víz, bej, költő, amíg utánuk kullogsz, hazug a versed s pátoszod hamist HORVÁTH ISTVÁN UTUNK Néphadseregünk képe hazai magyar irodalmim­ktan A szovjet írók, Lenin útmutatásai­hoz híven, mindjárt a Nagy Ok­tóberi Forradalomtól kezdve el­sőrendű fontosságú feladatuknak tekin­tették a szovjet dolgozók büszkeségé­nek, a fiatal Vörös Hadsereg katonáinak életével való foglalkozást, írásaik ott voltak, lelkesítettek, neveltek az inter­­vencionista hordák ellen harcoló vörös gárdák, majd a honvédő háború egy­szerű katonáinak és tisztjeinek háti­zsákjaiban. Könyveik mellett maguk az írók is megjelentek az első vonalak­ban. Ehrenburg, Tihonov, Solochov, Pervomajszki és a szovjet írás annyi más kiváló munkása végigkísérték a sztálini sereget a Berlinig vezető győ­zelmi országúton. Ott a harcmezőkön születtek meg az új nagy művek a szovjet emberek határtalan hősiességé­ről, a világ népeit a fasiszta pokoltól megmentő egyszerű szovjet harcosokról, akiket Lenin és Sztálin Pártja, a szo­cialista rendszer nevelt naggyá, hőssé, le­győzhetetlen­né. A szovjet írók a béke idején se ha­nyagolják el a szovjet katonákkal való foglalkozást. A szocialista rendszerben a hadsereg és a benne nevelődő új em­ber elválaszthatatlan a dolgozó néptől. Ezeknek a műveknek rendkívül jelen­tős a hatásuk Elég példának Alexandru Beck Volokatamszki országút című re­gényét említenünk. A regény, amely egyike a legjobb szovjet katonai tárgyú írásoknak, egy zászlóalj fronti életével foglalkozik és nemcsak az olvasóközön­ség számára mutatja be művészi eszkö­zökkel a szovjet nép fegyverbe hívott fiainak életét, de komoly segítséget jelent a hadseregben folyó nevelő mun­kának is. Az említett regény millió és millió ifjú szovjet katonában erősítette meg, fejlesztette a legmagasabb fokra a szocialista hazafiasságot, a gyávaság, árulás halálos gyűlöletét, az öntudatos katonafegyelmet. A szocialistai-realista művészi alko­tás nagyszerű távlatai felé óriás léptekkel elindult hazai irodal­munkban is megjelentek az első ka­tonai tárgyú művek. Irodalmi éle­tünknek komoly eseménye volt Laurenţiu Ful­ga Utolsó szózat (Ultimul Mesagiu) című színművének bemutatója a fővárosi Hadsereg Szín­házban. A színmű a második világhá­borúba vezet vissza, előbb a keleti frontra hurcolt, fasiszta katonai mun­dérba bujtatott dolgozók közé, bebi­zonyítva, hogy ehhez a rablóhadjárat­hoz semmi közük sem volt a dolgozó tömegeknek. A második rész már au­gusztus 23-a után, a hitlerellenes fron­ton történik, ahol kemény csaták tüzé­­ben acélosodik a szovjet-román fegy­verbarátság. Az Utolsó szózat legfőbb érdeme, hogy mozgósító erővel mutatja be a két nép dolgozó fiainak egyesülé­sét a közös ellenség elleni harcban s ezzel a béke megvédéséért folyó harcun­kat is erősíti. Megjelent Eusebiu Camllar Fergeteg című regényének második kötete, szin­tén a második világháború idejéről. A bukaresti folyóiratok egyre gyakrabban közölnek Néphadseregünkkel foglalkozó novellákat, karcolatokat, amelyekben már Néphadseregünk új típusú katonái jelentkeznek. Érdemes megemlíteni né­hány ilyen katonai tárgyú művet T. Aba Gyönyörű nap, Gh. Stere Ro­man Ellenségek, N. Tautu Két testvér — két hős, S. Pana A feladatot telje­síteni kell, L. Tarkó: Cserna szakasz­ == cAz QAhuik ELŐFIZETÉSI DIJA HU ÉVI 420 LEI -- ELŐFIZETNI LEHET —= A CENTRUL DE DIFU­­ZARE A PRESEI ÁL- ■ 'L­LAMI VÁLLALAT ÖS­­ -­­SZES FIÓKJAINÁL vezető a 4-es ütegtől, S. Sighartau Já­nos írni tanul című elbeszéléseik nagy­részt a hitlerellenes háború hőseit idé­zik, de megjelennek bennük már az új katonatípusok is, akiket a Párt nevel, formál forradalmi vívmányaink öntu­datos, bátor őreivé. E­lkerülhetetlen a kérdés: miképpen jelentkezik Néphadseregünk képe hazai magyar nyelvű irodalmunk­ban? Egy-két karcolat, vers az utóbbi két év gazdag terméséből. Ezek is in­kább futó benyomásokat rögzítenek. Páll Árpád Molnár Árpád románul tanul című elbeszélésében (Romániai Magyar Szó) azt a fogadtatást írja le, ahogy a román tisztek és katonák a ro­mánul egy kukkot se tud­ó székelyföldi Molnár Árpád újoncot fogadják. Szere­tettel kezelik, minden segítséget meg­adnak neki, hogy megtanulhassa a ro­mán nyelvet. Molnár Árpádban elosz­lattak a kulákok élesztette előítéletek és keményen tanulni kezd. Ennél to­vább azonban az elbeszélés nem mutat. Hornyák József A három Vörös című karcolatéban (Ütünk) inkább beszélnek az új hadseregről. Hornyák a Vörös család három nemzedéke, a nagyapa, apa és fiú katonaéletének összehason­lításán keresztül igyekszik bemutatni Néphadseregünk arculatát. Megtudjuk, hogy az új hadseregben szolgáló fiaikra ma már rendkívül büszkék a dolgozók, hogy a hadsereg a dolgozó nép nagy ne­velő iskolája, ahol elvtársi a bánásmód, jó a koszt, szép és új a ruha... Nem jelent még meg katonai tárgyú novelláinkban, verseinkben az új típusú katona alakja, aki a Párt tanításain, a szovjet katonák nagyszerű példáján nevelődik. Itt csak Bodor­csuk Sándor: Örsben című költeményét említhetjük, (Kolozsvári Irodalmi Almanach), bár itt is csak formai utalások jelzik, hogy Bodorcsuk az új katonát akarja bemu­tatni. Kányádi Sándor Béke Pista című köl­teménye (Ütünk, 1950 október 14) se az új katona alakját mutatja be. A néphad­sereg nevelő hatását, Béke Pista fejlő­dése kapcsán azonban figyelemre méltó művészi erővel eleveníti meg. Íróink nem tekintik még elsőrendű fontosságú feladatuknak Néphadsere­günk katonáinak bemutatását. Szinte közömbös érdektelenséggel mennek el az ilyen témák mellett. Van-e nagy­szerűbb téma író számára, mint az ez egyszerű közkatona, akit ig szó hazasze­retete arra sarkal, hogy szabad idejé­ben katonai szakismereteit fejlessze? Van-e jellemzőbb téma hadseregünk új szellemének bemutatására, mint az a fejlődés, amelyet egy tulcseai hálász fiú megtett, aki írástudatlanként jött a hadseregbe, tele babonás előítéletekkel s ma már ő tart előadást társainak a természeti jelenségekről, villámlásról, viharról, esőről a tudományos ismeret­­terjesztő körön? Nagyon sok alakula­tunknál a katonák kérésére könyvelői tanfolyamokat szerveztek, ahol a kol­lektív gazdaságok jövendő könyvelőit képezik ki a dolgozó parasztinak szá­zaiból. Mesterséget, traktor­vezetést ta­nulnak azok a szegényparaszt ifjak, akik két évvel ezelőtt még a kutak is­tállók vackain tengették szomorú éle­tüket. Katonákból álló kultúrcsoportok viszik a világosságot, kultúrát vasár­naponként a falusi kultúrotthonokba. Végtelenségig folytathatnék a példák felsorolását. I­rodalmunk nem tud teljes képet adni arról a hatalmas méretű for­radalmi harcról és építő munká­ról, amely a Párt vezetésével hazánk­ban ma folyik, ha Néphadseregünket elhanyagoljuk. A szovjet irodalom példája bizonyít­ja, milyen komoly nevelő hatást gyako­rolnak katonáink öntudatának kialakí­tására a katonai tárgyú művek. Néphad­seregünk katonái várják munkájuk és harcuk irodalmi tükröződését. Azt vár­ják, ábrázolják íróink, hogyan alakul az újtípusú katona, hogyan mélyül el benne az igazi hazafiasság, hősiesség, hogyan szélesedik tudása, látóköre. — Hasonlatosak akarunk lenni a szovjet katonákhoz, péniképeinkhez — így fogalmazzák meg katonáink tö­rekvéseiket. Irodalmunknak hazafias kötelessége segíteni dolgozó népünk ka­tonafiait ebben a törekvésükben. BEKE GYÖRGY

Next