Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1951-01-13 / 1. szám

UTUNK. A NÉPI KÍNA HARCOS FESTÉSZETE JEGYZETEK A FŐVÁROSI „ÚJ KÍNA“ C. KIÁLLÍTÁS NÉHÁNY FESTMÉNYÉRŐL ÉS FAMETSZETÉRŐL A fővárosban megnyílt „Új Kína“ c. kiállításon harmincegynéhány festmény és fametszet is szerepel. E művek szervesen kapcsolódó lánc­szemekként illeszkednek a kiállítás töb­bi anyagában kiegészítik, művészi ere­jükkel kifejezőbbé teszik azt. A festmé­nyek és fametszetek a maguk helyén vannak: a szemlélő hamar észreveszi, hogy ezek a művek a kínai nép harcá­nak művészi és egyben történelmi do­kumentumaivá is váltak. A kiállításon nincsen olya sarok, amelyet ne díszítene egy festmény, egy­­egy fametszet; — nincs egyetlen olyan problémakör se, amelyhez a népi Kína művészei hozzá ne szólnának vásznaik­kal. Megfestik az évszázados nyomor és az imperialista kizsákmányolás pusz­títását, a feltartóztathatatlan erővel ro­bogó forradalmat, Mao Cze Tung és Csu Deh hadseregének hősiességét, a felszabadulás feledhetetlen ünnepnap­jait, a földreformot, az újjáépítés nagy­szerű lendületét és mindezekben­­ a szabad Kína új emberét. Egész sereg festőművész zárkózik fel szorosan mű­vészetével a Párt, a munkásosztály és a demokratikus erők harcához. A Kínai Népköztársaságban, az or­szág gazdasági talpraállításával párhu­­zamosan a Párt nagy gondot fordít az új kultúra és művészet megteremtésé­re is. Mao Cze Tung még 1942 májusában, a haladó írók és művészek jenani érte­kezletén rámutatott egyes ingadozók in­­dividu­alista, kispolgári művészetfelfo­gásának kiúttalanságára, s fel­jelölte a forradalom mellé álló művészek egyik fontos feladatát: „bátran hatoljanak be a nép közé, a tömegekbe.“ Ez a mondat­­ azóta a kínai művészek jelszavává vált. Az új kínai festészet is Mao Cze Tung útmutatása nyomán fordult arccal a forradalom, a munkások, a dolgozó parasztok és a katonák,­­ tehát a mil­liós tömegek élete és harca felé. Ismerkedjünk meg közelebbről né­hány festménnyel és fametszettel. Csang K­i Hsziang „A Kia Liang folyó mentén“ c. műve hajóvontató munkáso­kat ábrázol. Az elcsigázott, barázdás ar­cokon elszántság ül, a szemek tele gyű­lölettel. Az izmok megfeszülnek a kor­bács-marta bőr alatt A táj vigasztala­nul szürke — fakúak a kép színei is. Erő, az élet elfojthatatlan ereje árad az emberek lényéből. A festő érezte, hogy a lendülő öklök ütésre emelkednek s a görnyedt házak kiegyenesednek egy­szer. A festő tudatosan fukarkodik színeivel, inkább magabiztos rajzművé­­szetét érvényesíti. De így is kifejezően rajzolja meg egy embercsoportban mil­liók hasonló sorsát. Az elnyomatás, a kizsákmányolás és a Kuomintang-bandák­ terror éveit idé­ző témákat dolgoznak fel fametszeteik­ben Jang Hszi („Embervásár“) és Je Fu („Kenyeret!“). A festők nagy része azon­ban fogékonyabb az új témák iránt, amelyekhez sokoldalúan, mindig har­cos magatartással nyúlnak. Tudatában vannak annak, hogy történelmet feste­nek vásznaikra. S ez fokozza felelősség­­érzetüket, a kifejezés közvetlenségére és művészi igényre való törekvésüket. A katonák győzelembe vetett hitét, a csata előtti feszülő öröm pillanatait örökíti meg Pai Freng „Peking felsza­badítása előtt“ c. képen. Három har­cos ül a lövészárok szélén kiteregetett térkép körül. De nem azt nézik: egyi­kük távcsővel vizsgálja a másik ki­nyújtott kéz által megjelölt Peking ködből kibontakozó háztetőit. A kato­nák szeretettel megrajzolt, harcedzett arcán a főváros felszabadításának győ­zelmi visszfénye tükröződik. Nagyméretű vásznán dolgozza fel Jen Han, a Néphadsereg 1949-es nagy támadásának döntő mozzanatát: „A Sárga Folyam dicsőséges átkelésé“-t 1949 április 20-án, hajnalban egymillió katona kelt át a legyezhetetlennek vélt­ természeti akadályon. Az aláírás csak a festő nevét árulja el, arról nem be­szél, ott volt-e a csatában,­­ de a ké­pen ott ég az élmény jegye. Pirkad: a túlsó partot lángba borította a pergő ágyútűz, a felhőket pirosra festik a felcsapó lángok s a nyugtalan hullá­mokon tömött csónakokban eveznek a katonák, akik megesküdtek, hogy át­kelnek a folyón. Az erős színekkel kör­vonalazott alakok megfeszített küzdel­me hűen adja vissza a többszáz kilo­méteres arcvonal hatalmas lendületét. Hasonló hősi mozzanatot választ „Em­­berhíd“ c. fametszete tárgyául Lu Juan is. (Fehér-fekete-piros-zöld nyomás.) A metszet nyakig a folyó vizében álló ka­tonákat ábrázol, akik a hullámokkal küzdve, vállukon széles pallót tartanak, amelyen át bajtársaik rohamra indul­nak a túlsó part felé. A tenyérnyi fa­metszetet nagy műgonddal dolgozta ki Lu Juan. Értékes művészi emléket ál­lított az „emberhíd“ névtelen hősei­nek. A festők forró szeretettel vetik vá­szonra a felszabadító katonák alakját Vidámnak, erősnek, bátornak ábrázol­ják a nép egyszerű fiát, aki harcokban edződik a hatalmas ország öntudatos, szabad polgárává. A felszabadulás első óráiban fogant képek hitelét az az őszinte, közvetlen kifejezésmód adja, amellyel a festők témáikat megoldják. Ilyen melegséggel teli Kin Lang „A Sárga Folyam-parti emberek üdvözlik a felszabadítókat“ c. festménye. Öreg paraszt könnyezve öleli magához a megtermett, izmos katonát, mintha ha­zatérő fia volna. A vásznat csupa de­rűs, napfényes szín önti el. A festőnek sikerült érzéssel telítetten megragadnia egy ember felszabadulásának felemelő pillanatát. Ezt az örömet fejezi ki a fametszés eszközeivel Jang Hszi „Jön­nek a mieink“ c. fametszetén. A kö­zelben feltűnnek a Néphadsereg kato­nái s a faluszéli kis halmon ujjongó csoport fogadja őket. A felszabadulás nyomán börtönök nyíltak ki, szabadon csendülhet ezután a dal, szabadon lehet tán­colni, dolgozni. Mindez megannyi téma a festők számára is. Mai-Kan drámai erejű fametszetén a börtönből kisza­badult apát ábrázolja, amint arcához szorítja kisfia arcát. A szabadság­érzés emberátalakító hatását mesterien metszi fába Mai-Kan. Egy másik színe­zett rajz és egy festmény ,Csang Jen: „A felszabadult nép felvonulása" és Tzien Jen: „A nép felszabadulását ün­nepli“) az utcára kivonuló tömegek örömét örökítik meg. A színes rajz, a kínai rajzművészet műgondra és finom arányérzékre valló haladó hagyományai felhasználásával, új tartalmat fejez ki. Általában a legtöbb festő arra törek­szik, hogy az új tartalmat, új mondani­valót sajátos nemzeti formában fejezze ki. Különösen áll ez Tzian Jen szép festményére, amely jellegzetesen kínai környezet keretében, nemzeti táncot restő csoportot mutat be,­­ ünneplő tö­meg közepén. A festők legsikerültebb és mondani­valójukban legtartalmasabb képeik té­máit a felszabadulást követő új élet­ből merítik. Wu Csu Jen „Győzelmi hí­rek“ c. képén gazdag, telt színekkel festi meg az újjáépítési munka első lé­péseit. Tágas, pázsitos térségen, néhány dolgozó büszke, örömteli arccal hajol a győzelmi hírt hozó újság fölé. A derűs háttérben a kék égre petróleumkút váza rajzolódik s egy csoport zászlóval vonul munkára. Mo Pu: „A földbirtokos kisajátítása“ c. festménye az osztályharc jellegzetes esetét ragadja meg. A falu forradal­márjai szemben állnak az ellenséggel, a rémüldözve védekező, pocakos földbir­tokossal. Kastélya lépcsőjén lepték meg a szipolyozót, f­eljöttek, hogy számon­­kérjék a sokévi nyomorgatást, megaláz­tatást. Úgy tűnik, egy pillanat s a tömeg dühe széttépi az ellenséget. A mély emberismerettel megrajzolt arco­kon izzik a gyűlölet. S a két (központi) szegényparaszt-alak határozott beállí­tása fejezi ki, hogy a nép már tudja, most ő ítéli a sorsát a kezébe, a földet pedig birtokába veszi. A kínai festők általában munka köz­ben festik meg vásznaikon a dol­gozókat. A harc és a munka jó alkalom arra, hogy behatoljanak érzés­világukba, jellemüket és magatartásu­kat megismerjék. Az ábrázolás lénye­gére tapintanak azzal, hogy alakjaikat a munkához való viszonyuk különböző szakaszaiban alakítják ilyen vagy amolyan típussá. Mo Pu ezzel a mód­szerrel alkotta meg erőteljes paraszt­figuráit Ez a módszer méginkább jel­lemző a kiállítás két nagyobb méretű, munkástárgyú képére. Li Csang Csin „Javítják a kábelt" c. festményén a harcos kínai munkásifjúság jelenik meg, a két fiatal villanyszerelő friss, tavaszi színekkel megfestett alakja me­legséggel tölti el a képet. Ez a meleg­ség a festő szeret­etéből fakad, amelyet az ország színe-virága, a munkásifjúság iránt érez. Csung K‘i Hsziang „A Marco Polo-híd kijavítása.“ c. művének tengelyében az alkotó ember áll. Mun­kájukon keresztül közelíti meg alak­jait Csang K­i Hszian­g a hatalmas vasúti híd újjáépítésén dolgozó munká­sokból típusokat teremt. A szerkezeté­ben kitűnően megoldott kompozíció elő­terében a festő természetes könnyedség­gel rajzolja meg (a többi csoport mellé) a tervet tanulmányozó két munkásala­kot. Nincs semmi különös e­zeken az embereken, csak ahogyan dolgoznak, az mutatja, hogy messze látnak. Acél­­izmú karjuk tegnap még fegyvert tar­tott. Ma már hidat épít. * Új festészet van kialakulóban a népi Kínában. Ez az irány a forradalom egyenes vonalát követi: az ország s a dolgozó tömegek átalakuló életéből a jellegzeteset igyekszik megragadni és valósághűen ábrázolni. A festők hév­vel, az át­élt­ség szenvedélyességével dol­gozzák fel témáikat. Bátran feszítik szét az elavult, merev formákat és ké­peik céltudatos eszmei tartalmát új módon, a legjobb haladó hagyományok merész továbbfejlesztésével, valamint a szovjet festészet példáján tanulva fe­jezik Id. PANEK ZOLTÁN Cijao Jui: A vörös zásdó FERENC Berzsenyiről szóló bírálatában már (1817) a szerb népköltészet alkotásait egyenesen úgy értékeli, mint amelyek felérnek a görög klasszikusok alko­tásaival: „A­ csaknem köztünk élő serbusok a mi Dunánknak, a mi Szávánknak partjain oly poétái lebegéssel, oly makacs kedvvel s oly egyszerű fen­séggel költik dalaikat, mint Anakreon és a Homer indák.“ Ezekben a bírálatokban Kölcsey már megpen­dítette, de még nem oldotta meg műköltészet és nép­költészet, klasszicizmus és népiesség viszonyának kérdését. A következő években állandóan ez a kérdés foglalkoztatta csekei magányában. Csekében nem azért tartózkodott, mintha az em­berektől el akart volna húzódni. Éppen ellenkezőleg, Kölcsey mindig azt tervezte, hogy jószágai jövedel­méből a fejledező irodalmi élet központjában, Pest­­en fog élni, magát az irodalom művelésének szen­telve. A családi birtokot kezelő testvére azonban „iszonyú zavarba hozta jószágunkat, — írja Szeme­rének 1833-ban — s ennek rossz következései azt tevék, hogy nekem Csekéből kiszabadulni, vagy ott tudományiul (tanulmányaim) után látni nem lehe­tett.“ Lélekölő helyzet: a vidéki életre kényszerült költő, a provincializmus halálos ellensége, aki kép­telen a vidéki nemesek agarászó, italozó életébe be­kapcsolódni, teljesen magára marad. „Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki) s ha sötét képeim en­gedték, a paraszt dal tanját találgatom. Nehezebb studiomom egész életemben nem vala.“ A magányos évek termésével (versekkel és ta­nulmányokkal) részben Kisfaludy Károly ,,Aurórá­jában (1825), részben s főként a Szemerével közö­sen szerkesztett Élet és Literatura-ban lép újra a nyilvánosság elé. Legjelentősebb a Nemzeti hagyo­mányok című tanulmánya (1827), melyben teljes terjedelmükben veti fel általában a nemzeti költé­szet s különösen a magyar nemzeti költészet alap­vető kérdéseit. Ebben a tanulmányában világosan kimondja, hogy „a való nemzeti poesis eredeti csíráját a köz­népi dalokban kell nyomozni“. A nemzeti költészet a köznép költészetének to­vábbfejlődése, annak magasabb fokon való folyta­tása. „Mindenütt vagynak a köznépnek dalai, minde­nütt megdicsőittetnek a merész tettek, bármely egy­ügyű énekekben is. De vagynak népek, kik az egy­ügyű ének hangját időről-időre megnemesitik, az énekes magasabb röptet vesz s honának történeteit növekedő fényben terjeszti elő.“ Ezen a természetes úton fejlődött a régi görögök költészete. Más nem­zetek költészete nem ilyen szerencsés. A magyaré sem. „Úgy akarta a sors, hogy a magyar költés szel­leme idegen világból lengjen által hozzánk, s mi­nekutána ez a római néppel is megtörtént, szükség-e pirulnunk?“ A baj nem az, hogy római és görög költőktől tanultunk, hanem az, hogy „nem jó úton“ tanultunk tőlük. „Szolgai követésre hajlottunk; a­helyett, hogy az ő szellemüket magunkba szívtuk és saját világunkban sajátunkká tettük volna, az ő vi­lágukba költöztünk által.“ Kölcsey számára tehát továbbra is minta ma­rad a klasszikus görög irodalom, de elítéli a külső­ségeket szolgaian követő klasszicizálást, az átköltö­zést a magunk világából a görögök s rómaiak vilá­gába. „Melyik magyar ismerjen saját mezeire, ha rajtok­bán fújja a sipot s Tyth­us hajhássza bárá­nyait? ... A görög költő csak kitisztult érzést íz­léssel párosulva kíván hazája fiától, hogy lelkére hasson dalával; nekünk ellenben antiquariusi tudo­mányt kell szereznünk, hogy költőnket olvashassuk.“ Hogyan követjük helyesen a klasszikus mintát? Sa­ját nemzeti hagyományaink alapján tudatosan kell megteremtenünk azt a nemzeti költészetet, mely a görögöknél természetes úton alakult ki, Kölcsey a nemzeti klasszicizmusnak ezzel a mér­tékével méri kortársait s költő elődeit és egyetlen ezzel a mértékkel mérhető nagy költőt talál: Zrínyit. Kölcsey nagy érdeme annak felfedése, hogy a klasszikus görög költészet helyesen felfogva olyan minta, mely nem eltávolít a nemzeti hagyományok­tól, hanem ellenkezőleg: parancsolóan hozzájuk uta­sít. Ezzel jelentékenyen, túlhaladta Kazinczy világ­­polgárias és arisztokratikus klasszicizmusát. A klasszicizmus és a népiesség szoros kapcsolatának ki­mutatásával megvetette elméleti alapját annak az útnak, mely Vörösmarty próbáin keresztül Petőfi költészetéhez és esztétikájához vezet. Megüti-e Kölcsey költészete saját esztétikájának mértékét? Lényegében meg. Pesszimista költészetét optimista esztétikája tételei világosítják meg. Ezek a tételek elsősorban tartalmi követelményeket állíta­nak fel. Azt kívánják a költőtől, hogy saját korá­nak tetteit zengje, hogy az egész nemzetet lelkesít­hető tárgyakról énekeljen. És éppen, mert ezt kíván­ják, tör ki keserűen Kölcseyből (1814) : Ó sírni, simi, simi. Mint nem sirt senki még . .. A látszólagos ellentmondást helyzetének sajá­tossága magyarázza. Valóban saját korának milyen tetteit zengheti a győri insurgens nemesek kortár­sa? Mit tehet az a költő, ki csak maga lelkesedik a múltnak az egész nemzetet közönségesen lelkesít­hető történeteiért? Kölcseynek, amikor gyarmati sorban lelkesítő példaként Rákóczi emlékezetét idézi, arról kell beszélnie, hogy a nagy bujdosóról nemzete elfelejtkezett (1817) : De bujdosóknak sirja te, Pontus határain, Nem leng egy sóhajtás feléd Hű ének szárnyain. Mikor az egész nemzetet lelkesíthető tárgyról, a szabadságról énekel, nem a harcosokról, hanem a megfutamodókról kell szólnia (1825) : Járom a gyáván! ki remegve futja Fendicsőséged ragyogó, világát S megszokott rabság kezein tudatlan Csörgeti láncát. Átok a gyáván! ki nevedre borzad, Mert gyakor szélvész kavarog föletted, Mert halálhörgés diadalmi pályád Mennyei bére. Verseiben a keserű hang mellett ott van mindig a keserű hangot kiváltó mérték is, melyet az éppen megoldásra váró történelmileg esedékes feladatok alapján állít fel. Tettek híján saját korának fel­adatait zengi tehát: ezeknek a feladatoknak nagy­­szerűségéhez méri kortársait és törpéknek találja őket. Ennek a folyvást megismételt és mindig ered­ménytelen összemérésnek a kísérő érzelme, keserű­ség és felháborodás hatja át Kölcsey költészetét, egyre fokozódó mértékben. Élete vége felé egyetlen nyolc soros versbe sűrítette ítéletét a történelmi fel­adataihoz méltatlan magyar nemességről: Zrínyi vére mosta Bécset , senki bosszút nem állt, Rákóczi küzdött hazánkért 8 töröknél lelt halált, Párizs ígért szabadságot, ki nem fogadtátok: Járom Tát­ok, gyáva népek, a maradéktól átok. Pesszimista hangsúlyt ez az egész költészetet végigvonuló ítélkezés azért ölt, mert a történelmileg esedékes feladatok betöltését másra, mint a feladat Mao-Ce-T­ung: A NAGY MENETELÉS A kagy Menetelés egy vösöskatonát se Kemitett, lel­­em azttük­ a tízezer­­olyat­t ezernyi szineket az Őrhegység, akár a uiha­o­i tmyzta­tzkzatt, aztán a títul­ány úgy tűnt, al­áx nyiró len­ kavicsok. A szakadékok izzó homálya csak­ úgy égetett, i­dégim álltak a hidak a {ag­yos latus folyó {elett, s a véase gyazelem után boldogan {.'(nevetett a Min-hegység havai {ennúlyu­n a Három Vadse'ceg, Somlyó fgyörty {ordítása

Next