Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1952-05-16 / 20. szám
UTUNK Alábbiakban részletet közlünk Szemjon Babajevszkij: Az élet zász■aja című új regényéből, amely a Szergej Tutarinov és kozák társairól szóló trilógia befejező része. A regény többek között egy szovjet küldöttségnek a Román Népköztársaságban tett látogatását írja le. A küldöttségben részt vesz az isztynyevinszkajai kolhoz elnöke, Sztyepán Petrovics Ragulin, akit az olvasó már az Arany csillagovagja és a Fény a föld felett c. regényekből ismer. Itt közölt részletról szól, hogy Ragulin meglátogatja a Victoria kollektív gazdaságot, pé meg virradt. A rövid, két mozdonyos kis vonat mégiscsak erőre kapott és nehezen illegve, fekete füstfelhőbe burkoózva, nagy lendülettel kapaszkodott felfelé, majd kerekeit csikortatva újra leereszkedett. — Mindenütt emberek és lakóházak... — mondotta elábrándozva lagulin, amikor a tolmácsnőhöz ordult. — Kérdezze csak meg azgronomust: véletlenül mégis nem kozákok laknak errefelé? Eminescu agronomus elmosolyogott és végigsimította rövidre nyírt aját. — Eminescu azt mondja — szólt ‘ara —■, hogy a hegyilakók nem koákok, de vidám kedélyükkel nayon is emlékeztetnek a mi kozákúnkra. Nemsokára megismerkedik elük... A nap már magasan a hegyek fölemelkedett. A vonat széles völgybe ékezett és lefékezett egy kis megllónál, alacsony házikó mellett, melynek ajtajában ágas-bogas egyvidéki kőrisfa állott. Az öreg ablakból már messziről meglátta ragyogó, tarka, vásári tömeget,gész sor szekér és kocsi állott ott, ídeges és közönséges kocsik, a lónkat párosával, vagy hármasával ugták eléjük. Az emberek sűrű éséles körben vették körül a háziót, a fiúcskák felmásztak a háztetőre, fölkucorodtak a kőrisfa ágaira, mikor pedig a vonat megérkezett s csendesen megálloit, a tömeg kinált valamit s föl-alá hullámozva örülvette a vasúti kocsikat s a két mozdonyt. Amíg a mozdonyok vizet vettek, igtönzött gyűlést tartottak. A szóokok fölmásztak a lépcső fokára, mvd, meleghangú beszédben jutatták kifejezésre azt, amit a Szovitunióból jött vendég érkezéskor éreztek. A csendes, nyugodt ionomus is beszélt, Sztyepán Petrovics pedig kezével a sapkáját tűrte s végignézett az embereken különösen a férfiak viselete vonta agára a figyelmét. Fehér vászonul készült, durva nadrágot viselt, nadrágszáruk olyan szűk volt,int valami kürtő. A fejükön mindenek betetőzéseképpen méltóság- íjes fekete vagy szürke bárányicsma meredezett. Az asszonyokik széles, ráncokból összerakott oknyájuk és színes, hímzett katikájuk volt, a vállukon bő inggel, indeniknek a fején élénkszínű skendő, vagy a vállaikra leenge■tt keszkenő ragyogott. A vasúti kocsi bejáratánál magas,ssé hátranyomott fekete kocsijú román ember állott. A töbekhez hasonló, szűk vászonnayban, lelógó inggel a mellénye att, amelyet köröskörül rozsdaínű nyúlprém szegélyezett. Magasvésű, csontos férfi volt, nagykezű, iggörnyedt válla. Sötétbarna arca kiálló pofacsontokkal, nagy orral és lecsüngő rőt bajuszával Mais, Gorkijra emlékeztetett, akit gulin az otthon évek óta tükre ott lógó arcképről jól ismert. De m a gorkiji arc és nem a vérhees bajusz késztette Ragulint arra, ne figyeljen erre az ismeretlen tberre, hanem a szeme, ezek a virásszürke, barátságos és elmérlő szemek, amelyek állandóan és áraszthatatlanul Ragulinon csügg, és egyedül csak őt látták, így idszerint csak azok az emberek rének, akiknek a szívük tele van örömmel és izgalommal. Ezek a szemek, mintha valamit kérdeztek volna, mintha valamit kértek volna, de a kérdéseket és kéréseket Ragulin nem értette. S bárhova is nézett, bármire is gondolt Sztyepan Petrovics, a fekete kucsmás, lelógó bajuszú román világosszürke, kérdező és kérő tekintete mindig előtte állott... /Amikor Sztyepán Petrovics kilépett a vasúti kocsiból, Nicola Deleanu segített leszállani. A Victoria kollektív gazdaság elnöke karonfogta és meghívta Sztyepán Petrovics Ragulint vendégségbe. Nicola Deleanu majdnem az egész háborút hadifogolyként a Szovjetunióban töltötte, egy Volgamenti gabonatermelő kolhozban dolgozott, ott tanult meg oroszul. — Maguknak oroszoknak van egy közmondásuk, — szólt Deleanu, óvatosan vezetve Ragulint a karjánál fogva. — „Minden rosszban van valami jó.“ Velem is ez történt: — a háború, a fogság rossz volt, a jó az, hogy megtanultam oroszul. — Az orosz nyelv, — jó dolog — helyeselt Ragulin. Elhallgatott, mert újra megpillantotta azt a vöröses bajuszú, epedő tekintetű román embert, amint előreszaladt és egy pillanatra megállva visszanézett Ragulinra ugyanazzal a különös, kérdő tekintettel. — Ki ez az ember? — kérdezte Deleanutól. — Á! Rechitanu — mondta vidáman Deleanu. — A vörös sátán! Ez a mi szerencsétlenségünk ... — Miért? — Tudni sem akar a Victoriáról. Keményfejű paraszt, a faluban tekintély ... Jó gazda! — Deleanu mélyen felsóhajtott. — Meg kellene nyerni a Victoria számára, de hogyan? Ezalatt a hármas fogat alacsony, kövérre hízott lovai nagy port vertek fel, hirtelen megtorpantak és Ragulin előtt ott állott az elnök könnyű, magaskerekű, himbálódzó derekú kocsija. Deleanu leengedte a lépcsőket és így szólt: — Tessék, Sztyepán Petrovics. _ Úgy, ahogy itt a hegyek között Sztyepán Petrovicsot fogadták s ahogy a falujukba vezették, csak híres embert lehet fogadni, mondjuk feltalálót, aki azonban nem valami új gépet, új szerkezetet talált fel, hanem az új életet nyitotta meg a parasztok számára s ez az élet megkönnyíti az ember munkáját és a szegényeket gazdaggá, a bátortalanokat bátorrá, a szomorúakat vidámmá, a gondterhelteket pedig boldoggá teszi. Ezt az újdonságot a híres ember otthon már régóta bevezette, kipróbálta és a gyakorlatban ellenőrizte s akkor a világ parasztjai felismerték, hogy az új élet valóban hasznot jelent a számukra. Félénken és bátortalanul kezdték az új élet tapasztalatát a maguk körében alkalmazni s nem tudták, hogy úgy alkalmazzák-e, ahogy kell. íme: nevezetes esemény történt — vendégségbe érkezett hozzájuk ennek az új életnek egyik mestere s az emberek szerettek volna minél előbb beszélni ezzel a hozzáértő emberrel, és megtudni tőle, hogy náluk is így alkalmazzák-e ezt a módszert. Noha mindazok, akik a vasúti megállónál összegyűltek, tudták, hogy a IRTA: SZEMJON BABAJEVSZKIJ Szovjetunióból érkezett ösztövér öregember nem maga a feltaláló, s nem is a főalakja a falu új élete megteremtésének, hanem csak Sztálinnak egyik tanítványa a sokezer közül, aki az élet olyan hatalmas és merész átalakítója s akinek az arcképeit olyan gondosan vitték a kezükben — a Sztyepán Petrovicsnak megadott tisztelet mégis nagyszabású volt. Úgy látszott, hogyha mód lett volna, rá, a nép nem a rugós kocsi ülésére ültette volna Sztyepán Petrovicsot, hanem a maga kérges tenyerére, így hordozta volna végig a völgyön, azután pedig a falun keresztül. Az út végére érve, Sztyepán Petrovicsnak pihenésre volt szüksége. Ezt Nicola Deleanu és az agronomus is megértette és mégis, mihelyst a lármás menet a faluba érkezett, a vendégnek mutogatni kezdték a falu közepén nemrég felépült klubot: a falakat szürke kőből emelték, a tetőre fehér zsindelyt húztak. — Ebben a klubban, — mesélte Deleanu, — este összegyűl az egész Victoria és akkor mindent megbeszélünk . .. Most pedig kérem, hogy legalább pár percre nézzen feléjük ... — Felfelé visz az út — dicsekedett Deleanu, amikor fürge, vidám szemeit végigjáratta az építkezésen. — Még az idén az egész falu belép a mi Victoriánkba. Rechifanu is csatlakozik hozzánk. — Sietnek? — kérdezte ravaszul hunyorítva Ragulin. — Már hogyne sietnénk! Maguk talán nem siettek? — Deleanu vidám pillantást vetett az agronomusra és megismételte a kérdést románul. — Mi egyedül voltunk és nem járhattunk lassan, — mondta Ragulin s tenyerével végigsimogatta izzadt, kopasz fejét. — De maguk már nincsenek egyedül... S a legfontosabb most az, hogy megmutassák a parasztoknak a kollektív munka előnyeit ... Az a rőtbajusza állandóan a maguk Victoriája körül sürögforog. Nézi, hogy mit csinálnak. Várjon miért? Középparaszt és fél, hogy csalódni fog. Ragulin megtörölte zsebkendőjével fáradt, nedves szemét és végignézett az embereken s mintha a rőtbajuszát kereste volna köztük. — S miért fél? Mert a Victoriával nem babra megy a játék, hanem örökre össze kell kötnie vele a sorsát ... Éppen ezért nem kell itt sietni. Mutassák meg a gyakorlatban, hogy a Victoriában a paraszt jobban él és akkor Rechifanu is a maguk soraiba lép. És nemcsak ő. A jó példa vonz! Sztyepán Petrovics megdicsérte a készülő tehénistállókat, azt tanácsolta, hogy szélesebb ablakokat tegyenek. Útközben az emberek valami okból kifolyólag megálltak egy kőkerítéssel körülvett udvar nyitott kapuja előtt. Azért álltak meg, mert a kapun kijött Rechifanu és a felesége és a gömbölyű, szélesarcú aszszony kisgyermeket tartott a karjaiban, két lenszőke, copfos kislánya az anyja szoknyájához simult. Ifanu levette a kucsmáját és meghajolt az emberek előtt és utána ugyanígy tett a gyermekét keblére szorító felesége is. Lara, aki állandóan Ragulin mellett tartózkodott, a fülébe súgta: — Ez a Rechifanu portája. S amint Rechifanu hol Deleanuhoz, hol az agronomushoz fordulva valamit izgatottan magyarázott, Ragulin érdeklődéssel nézett végig Rechifanu udvarán. Tágas udvar volt, a végén magas alapon állott a ház, a falak piszkosszürke színűek voltak, a fazsindelyes tető öregen sötétlett, színe a tölgyfa kérgéhez hasonlított. Sztyepán Petrovics az egész nagy házon csak négy kis ablakot számolt meg s azokat is szürke függönyöcskék takarták el. „Kevés a fény — gondolta magában, amikor az épületen végignézett. — Ezekből a kicsi ablakokból csakugyan nem látsz messzire ...“ Ugyan ilyen régi, helyenként már elkorhadt fedél takarta a lóistállót is, ezt a hosszú és széles, de nagyon alacsony épületet. Az ajtó nyitva maradt és Sztyepán Petrovics megpillantotta a lovakat, nyurga, fiatal legény (bizonyára Rechifanu fia) épp egy ölre való szénát dobott eléjük. Oldalt, az eresz alatt őrizték a gazdasághoz tartozó felszerelést: az ekéket, a szekereket, a vetőgépeket, a hordókat, az oldalsó gerendán lógó vedreket, a faboronákat, a karókat, a deszkákat, a kötéldarabokat. „Takarékos gazda" — gondolta helyeslően Sztyepán Petrovics és érdeklődéssel nézegette az egyénileg gazdálkodó paraszt udvarát, mintha valami múzeumba kukkantott volna ... A szín mellett kisebb építmények sorakoztak, de valamennyinek ugyanolyan nyomasztóan unalmas színe volt, mint a tetőnek: tyúkketrec, előtte nagy, szürke és sárga tyúkok melegedtek a napsütésben; fából készült régi, piszkos disznóól, a szalmaalmon egy már kihízott kan feküdt, alig hallhatóan röfögött és szuszogott. A domború földtetőből oszlopszerűen kiemelkedő, kéménnyel ellátott pince látszott, légmentesen záró, vízszintes fekvésű ajtókkal, amelyeken két vöröses, széles pofájú kutya ült és gonosz, kutyákra jellemző kíváncsisággal nézte a váratlan vendégeket. Rechifanu gazdasága Sztyepán Petrovicsot valami nagyon ismerős, de már távoli és rég elfelejtett dologra emlékeztette. Benézett a lóistállóba és látta a lovakat, erős fogaikkal szénát ropogtattak, megnézte az eresz alatt gondosan elhelyezett szerszámokat és a többi, gazdaság számára hasznos holmit. Megtekintette a tyúkudvart, majd a pincére és a vöröses kutyákra is vetett egy pillantást és mindjárt megértette, hogy ezen a helyen önmagát látta meg, a maga udvarát és mindazt, ami valamikor, réges-régen életének egyetlen célja, öröme és bánata volt. Nézte az idegen vagyont, amely mély gyökereket eresztett és izgalommal várta: vájjon megmozdul-e mellében a halott féreg és emészti-e majd az ismerős fájdalom. De nem, a lelke nyugodt maradt és Sztyepán Petrovics örült ennek. — Úgy, úgy. Tehát mindez most már nem nyugtalanít, — gondolta magában. — Olyan vagyok, mint az az ember, akit beoltottak egy fertőző betegséggel s most már nyugodtan mehetek a betegek közé, mert a betegséget úgysem kapom meg. Sztyepán Petrovics hallotta, hogy Deleanu és Rechifanu valami felett hangosan vitatkoztak, közben pedig arra gondolt, hogy milyen különös, érthetetlen, vagy jelentéktelen és teljesen idegen számára az élet e kőkerítés mögött. — Miről vitatkoznak? — kérdezte Larától. — Rechifan meghívta önt ebédre — mondotta csendesen Lara. — Engem? — csodálkozott Ragulin. — Akkor miért kiabál annyira? — Megharagudott Deleanura, — suttogta még halkabban Lara. — Deleanu nem akarja, hogy ön az egyénileg gazdálkodó parasztnál ebédeljen. — Idehallgass, Nicola Deleanu — szólt Ragulin, és rátette kezét a Victoria elnökének vállára. — Mondd meg Rechifanunak, hogy hálásan köszönöm a meghívását, de mint kolhozelnök, szívesebben ebédelek a Victoriával, mert az mintha rokonom volna. Ragulin jóindulatúan nézett a fölindult Rechifanura, aki elvörösödött a haragtól és tekintetük egy pillanatra találkozott. — Az igazat megvallva, elég régen nem ebédeltem egyénileg gazdálkodó parasztnál. De nem tesz semmit, még szerét ejtjük, hogy egyszer nála is ebédeljünk. — Deleanu, — mondotta Ragulin — hívd meg Rechitanut ebédre a Victoriába. — Nem jön el — felelte Deleanu. — De legalább udvariasságból hívd meg. — Előre tudtam, — mondotta Deleanu oroszul. — Azt mondja, hogy nincs miért idegen asztalhoz üljön, amikor az övé már régen meg van terítve. /I nagy szoba közepén D alakban felállított, terített asztalok voltak. Nicola Deleanu és Sztyepán Petrovics a középen helyezkedtek el, az asztalok mellé pedig letelepedett a Victoriának majdnem minden tagja. — Hallod, Nicola, kár, hogy nem jött el Rechifanu, — mondta Ragulin. — Miért volna kár? — Deleanu megtöltött meggylikerrel egy pohárkát. — Nem jött el, menjen az ördögbe. Igyunk a Victoria sikereire. — A sikerekre ihatunk, — mondotta elgondolkozva Ragulin. — De neked, Nicola, tudnod kell, mire tanít Sztálin, hogyan kell bánjunk az olyan emberekkel, mint Rechifanu... Sztálin pedig a mi életünket nagyon tisztán látja. — Mire tanít hát? — Nem kell elidegeníteni magunktól a középparasztot. Rechifanu keresztúton áll, még nem mer hozzánk csatlakozni, de attól is fél, hogy egyedül marad. — S miért kell nekünk a tenyerünkön hordozni őt? — kérdezte nevetve Deleanu. Sztyepán Petrovics éppen azt akarta mondani, hogy senkit sem kell a tenyerünkön hordani, amikor az ajtóban, komor, bizalmatlan tekintetét körülhordozva az embereken, egyszerre csak megjelent Rechifanu. Mindenki feléje fordult, egy pillanatra csend lett a teremben, Sztyepán Petrovics könyökével gyengén oldalba lökte Deleanut, az pedig felkelt, odament Rechifanuhoz, karonfogta és valamit mondott neki, majd leültette maga mellé az asztalhoz. Rechifanu hallgatott. Alig evett, inni nem akart, csak megérintette ajkával a poharat és állandóan Sztyepán Petrovicsot nézte gyöngéd, világosszürke szemeivel. Amikor az ebéd végetért, Rechifanu fölkelt és izgatottan, pirulva szót kért. — Földük! — mondotta még izgatottabban és kezével a bajuszán babrált. — Engedjétek meg, hogy valamit megkérdezzek az oroszországi vendégtől.— Mit akarsz? — kérdezte szigorúan Deleanu és azonnal odaszólt Ragulinhoz oroszul és megkérdezte, hogy hajlandó-e beszélni Rechifanuval. Rajta, csak kérdezzen — egyezett bele Ragulin, hiszen azért jött ide. — Sztyepán Petrovics, — kezdte Rechifanu — igaz-e, hogy magának valamikor szép gazdasága volt? — Úgy van, igaz. — Milyen volt a gazdasága, ami- Ikor egyénileg gazdálkodott? — Csak két pár ökröm volt. — Sztyepán Petrovics visszagondolt szürke fajtájú, magas ökreire és büszkén mondta: — Olyan ökrök voltak, hogy amikor eke elé fogtam őket, csak meg kellett mutassam az ostort... Igen bizony. És lovaim is voltak. Jó lovak. — És mindent beadott? — Mindent bizony. Közbeszólásokat, nevetést lehetett hallani. — Látod, Rechifanu, így kell neked is élni. — Mit ért ő ehhez! — Hiszen mindig csak méricskél, fontolgat! — Hogyis ne! Csak a haszonnal törődik! — Azt találgatja, hol a jobb! — Ohé, csak el ne számítsa magát! Rechifani a bajuszát pödörte, vörhenyes végét harapdálta és nem is válaszolt a közbeszólásokra. — És most semmije sincs? — kérdezte ismét. — Azt szeretné tudni, hogy van-e vagyonom? — Azt, azt... — Van bizony, — felelte mosolyogva Ragulin. — Vagyon nélkül nehéz a parasztnak. Van házam, tehenem, disznóim, szárnyasaim .. . Csakhogy az életben számomra nem ez a legfontosabb. — De mi történt az ökrökkel és a lovakkal? — kérdezte ismét Rechitanu. — Hogy mi történt az ökrökkel? — felelte udvariasan Ragulin. — Megszántották a földet, bevetették a búzát... Sztyepán Petrovics Rechifanura nézett és szigorú arcából, gyöngéd szemeinek gondterhes tekintetéből megértette, hogy még sok mindenről szeretne vele beszélni, de zavarták a közbeszólások, zavarta a nevetés. Az ebéd éppen véget ért és Deleanu így szólt: — Miért kérdezel annyit? Hagyd, hogy pihenje ki az út fáradalmait. I T—s Deleanu azt javasolta —• Sztyepán Petrovicsnak, hogy menjen át a szomszéd szobába. Ott várta a vetett ágy, két magas párnával. Sztyepán Petrovics alig érintette arcát a hideg, csodálatosan lágy párnához, azonnal el is aludt. Úgy érezte, hogy csak pár percet aludt. Kinyitotta elnehezedett, álomtól duzzadt szemhéjait. A nap olyan alacsonyra szállt le, hogy már benézett az ablakon és az egész szobát vörös fénnyel árasztotta el. Sztyepán Petrovics csodálkozva vette észre, hogy az ágya fejénél, alacsony széken Rechifanu ült. Lara csendesen odajött és azt mondta: — Sztyepán Petrovics, Rechifanu még akar valamit mondani magának. Sztyepán Petrovics felkelt és ahogy Rechifanu barázdált, komor arcát látta, gondolatban újra maga elé képzelte a kőkerítést, a lóistállót, a házat a kis ablakokkal s a pincét, amelynek tetején a kutyák ültek. Most már Sztyepán Petrovics örült neki, hogy ebben a román faluban nem Ilechifanuval, hanem önmagával találkozott, azzal az egyénileg gazdálkodó Sztyepán Raguimnál, akit a mai Raguimnak sikerült elfelejtenie. És Sztyepán Petrovics most nem azon csodálkozott, hogy ez a találkozás a múlttal külföldön következett be s hogy ennek egyáltalán nem örült, hanem azon, hogy csak most fogta fel egészen világosan, milyen messzire távolodott el attól az élettől, amelyet Rechifanu él. Eszébe jutott, hogyan állította gyermekkorában az anyja háttal az ajtófélfához és hogyan karcolt késsel egy vonást a fába. Egy év múlva a jel fölé újabb jelzés került és mindenki láthatta, hogy a fiúcska egyre csak nő. „Íme, itt megláttam a magam réges-régi mértékét, — gondolta Ragulin, ahogy Rechifanura nézett. — És mennyire túlhaladtam azt a mértéket, hogy megnőttem!“ — Sztyepán Petrovics! Itt fáj nekem, — és Rechifeanu széles, kérges tenyerével a szívére mutatott... — Adjon tanácsot, mitévő legyek? ■— Mire kell az én tanácsom? — kérdezte Ragulin. — Úgy akarok élni, ahogy eddig éltem ... Mindenki nélkül, egyedül. — Egyedül, emberek nélkül nehéz élni. — Hát akkor mit tanácsol? — Több, mint húsz évvel ezelőtt.— mondotta Ragulin, — nekem is éppen ilyen tanácsra volt szükségem. Meg is kaptam a tanácsot valakitől— — Ki volt az az ember? — és Rechitanu szemei fölragyogtak. Ragulin mosolyogva nézett a bajuszos románra. — Sztálin ... Maga is fogadja meg a tanácsát: ne sokat törje a fejét, lépjen be a Victoriába. — Sztálin... — mondta ki elgondolkozva ezt a szót Rechitanu. Az ablakon keresztül betűző alkonyati fénybe tekintett. — Vagyis ő tanácsolja nekem. — Aki ilyen jó gazda, annak nem szabad magános emberként élni, hanem a néppel együtt kell haladnia... A nép pedig megbecsüli magát... — Belépnék ... — Hát akkor mi akadályozza? — Sok a baj a Victoriában. — Rechifanu lehajtotta gyapjas fejét. — Látta, hova építették az új istállót? Ilyet jó gazda nem tesz! Szabad ilyen mélyedésben építeni? Hiszen ott nedves minden és beteg lesz a jószág ... — Hiszen éppen magának kellene figyelmeztetnie őket. A Victoria még kezdő gazdaság. És a gazda éles szemére állandóan szüksége van. — Mondja csak, Sztyepán Petrovics, sajnálta odaadni az ökröket? — kérdezte hirtelen Rechifanu és kérdőszemei elhomályosultak. — Sajnáltam bizony, — ismerte be Ragulin és együttérzően, megértően nézett Rechifanura. — Akkor sajnáltam ... A beszélgetés egyszerre csak váratlanul félbeszakadt. Férfiak, aszszonyok, sugárzó arcú fiatalok lármás csapata tört be a szobába. A Victoria küldöttsége jött, hogy megkérje Sztyepán Petrovicsot, jöjjön el a klubba, a gyűlésre. — Én is elmennék — mondotta csendesen Rechitanu és gondterhelt arccal fordult hol a falubeliekhez, hol Ragulinhoz. — Okvetlenül el kell jönnie, — mondotta Ragulin. Karonfogta Rechitanut, kinyitotta az ajtót, — majd tovább diskuráltak. És kiléptek az utcára... VENDÉGSÉGBEN V. VISZOCSKIJ RAJZAI rOemuiuLPbp JKihálish VÁLOGATOTT VERSEK — Állami irodalmi és művészeti kiadó, Bukarest V örösmarty Mihály költészetét kora politikai-társadalmi kérdésén tanúsított harcos és előremutató lefoglalása s e magatartásának reményeiben jelentkező magasfokú mei és művészi tükröződése teszi is időszerűvé és tanulságossá. Ők a megemlékezések és értékelések melyek tavalyelőtt és tavaly is nagy visszhangot keltettek Marországon, számos vonatkozásban nézték művészetét és tisztázták felségét, megcáfolva a polgári, reós irodalomtörténet hamis megállásait. Hogy e téren még nem tetmeg mindent, azt a Haladó hagyotlamé-sorozat Vörösmarty kötete nyitja. A gazdag szemelvényanyakötet magas színvonalú bevezető tanánya nem egy vonatkozásban tőle mélyíti Vörösmarty marxistanista értékelését s az alkotó művére utaló észrevételeivel közelebb e nagy költő megismeréséhez, Gál Gábor bevezetője széles és át társadalmi-történeti képet ad a század első évtizedéről. Mélyismerettel mutatja be, hogy azék sajátos magyarországi helyzet: első osztályfeszültség, az ország rtmától való függése s a hűbéri lelőmód válsága által létrehozott edményes viszonya, a reformkor lemi, irodalmi életére is rányomta egét. A bevezető e társadalmi-törlmi kép megrajzolásában is elsőan azokat a tényezőket emeli ki, sék közelebbről meghatározzák a felépítményi jelenségeit s különcművelődési képét. A társadalmi vizsgálatakor rámutat arra, hogy a népbirtokos nemesi réteg függőtégi mozgalma, amelyet Vörösmarty magáénak vallott, csak széles népi okon győzhetett volna, ez viszont abbágykérdés mielőbbi megoldását tette, amelytől érthetőleg viszolyogó földesurak. Gaál Gábor éles rámutatja ki, hogy itt gyökere eformkori törekvések egész komnisszumos politikájának, melyeó időn keresztül gátolta az adelleni döntő felsorakozást. A talány rávilágít a Bécs-ellenes köztek osztálygyökereire s a nemestudatában jelentkező nacionalista lógiára s így érthetővé teszi malra a haladó nemesi értelmiségnek a nemzeti múlthoz való viszonyulását, e hátranéző s mégis haladó hazafiságot. Azért fontos ezt tudnunk, mert Vörösmarty „régi dicsőséget“ megéneklő eposzait s a reformkor nemzeti ellenállásának légkörében megszületett hazafias verseit e tényezők befolyásolták. Gaál Gábor tanulmányában biztos kézzel válogatja ki azokat a mozzanatokat, amelyek később hozzájárulnak Vörösmarty költészetének megértéséhez. Nem az egész irodalom folyamatába behelyezve vizsgálja a költőt, bár egy-két utalása e vonatkozásban is van, hanem monografisztikusan és működésének egészére kiterjedőn. A bevezető az egyes művekkel kapcsolatban határozott s tömör megállapításokat tartalmaz. Ezeket a megállapításokat nem minden esetben magyarázza meg. Látszik, hogy előzőleg alapos kutatómunkát végzett s ennek eredményeit kristályosította ki tanulmányában. Éppen ezért a bevezető nem polemizál a polgári irodalomtörténészek hamisításaival, csak utal ezekre a megfelelő helyeken. De éppen azzal dönti meg a múlt rendszerek Vörösmartyra vonatkozó reakciós megállapításait, hogy a marxista-leninista esztétika módszerével tudományosan vizsgálja, értékeli Vörösmarty művészetét. A bevezető a költő életének bemutatásával párhuzamosan foglalkozik fontosabb műveivel, így, nemcsak az alkotások keletkezéstörténete válik világossá előttünk, hanem megláthatjuk a költő élete és műve közti viszonyt is, a kronologikusság segítségével pedig Vörösmarty fejlődése, írói pályájának egyes szakaszai bontakoznak ki. Látjuk, mennyire az élet, a valóság alakította művészetét, milyen szoros kapcsolata volt kora minden kérdésével. Vörösmarty akkor írt a haladás érdekeit kevésbbé kifejező műveket, amikor elfordult a külvilágtól, a közösségtől, s a magánéletbe, perspektívátlan egyéni problémáiba temetkezett. A burzsoá irodalmárok által olyanynyira feldícsért Csongor és Tünde-ről a bevezetőnek határozott az állásfoglalása: „Vörösmarty az osztálya számára kilátástalannak érzett történetitársadalmi helyzetben a Csongor és Tünde-ben csak a magánélet boldogságában véli az élet célját“, egy másik helyen pedig „a korabeli rossz valóságtól kitérő“ műnek nevezi mesejátékát. E fenti megállapítások értékét akkor tudjuk igazán lemérni, ha egybevetjük Mészáros István Vörösmarty és a Csongor és Tünde című hosszabb, a Csillag 1950-es számaiban megjelent tanulmányának végkövetkeztetéseivel. Számos részletkérdés helyes megragadása mellett, nem érthetünk egyet vele a dráma eszmei tartalmának kibontásában. „A Csongor és Tünde filozófiai költemény, költői hitvallás abban az értelemben, hogy összegezi a harminc éves Vörösmarty gondolatait, a társadalomról alkotott elképzeléseit.“ Gaál Gábor természetesen nem tagadja a mesejáték értékeit, viszont a mű koncepciójának bírálatában föltétlenül igaza van Mészárossal szemben. A bevezető igen helyesen kiemeli azokat a verseket, amelyekben a legvilágosabban fejeződik ki Vörösmarty állásfoglalása kora eseményeivel szemben. A Mit forralt... s A patvarista című első versektől kezdve Az unalomhoz, Az újítás ellenségeihez. Mit csinálunk, A magyartalan hölgyhöz stb. társadalombírálatán át egészen az Országházáig, Előszóig, A vén cigányig, lényeges utalásokat kapunk az egyes költemények keletkezésére, eszmei és művészi tartalmára vonatkozólag. A bevezető egyes versek bemutatásával bizonyítja, hogy Vörösmarty fejlődése 1846-ban oda magasodik, hogy saját osztályával kerül szembe s hazafiságában már nemcsak a haladó nemességre támaszkodik, hanem elsősorban a dolgozó népre. Ezt a forradalom melletti harcos kiállását hamisította meg a múlt rendszerek irodalomtörténete. „A tőkés-földesúri rendszer irodalomtörténet írása Vörösmartynak a forradalom mellé való fejlődését minden igyekezetével leplezte, Görgeyt elátkozó versét eltagadta, versei politikai magvát, célzásait betemette“ — olvassuk a bevezetőben. A fentiek igazolására elég, ha Babits Mihály századeleji, nagy port felverő Vörösmarty-tanulmányaira hívjuk fel a figyelmet, amelyekben Babits teljesen a burzsoá dekadens szemléletnek sajátította ki a költőt. Nagy értéke a bevezető tanulmánynak, hogy a költő alkotási módszerét is elemzi s figyelemreméltó észrevételeket tesz ezzel kapcsolatban. A költő valóságismerete s képzeletvilága, olykori hiányos tapasztalata s a fantázia invenciója közti viszony megmutatása olyan terület, amellyel a felszabadulás után még nem foglalkoztak. A magyar költő című vers alapján mutatja ki Vörösmarty „öltöztetési“ eljárását, mely nemcsak a túlfűtött fantázia eredménye, hanem a korabeli nyomorúságos helyzet elleni tiltakozás következménye, sajátos alkotói módszer, amelyet a valóság kényszerített rá „Ez azöltöztetést a realizmus felé lassan haladó Vörösmarty költészetének jellemvonása“ — mondja Gaál Gábor, majd rámutat arra is, hogy Vörösmarty nem állt meg ennél a foknál, hanem tovább jutott. Költői tevékenységének későbbi szakaszaiban kritikailag szembenézett ezzel az alkotási eljárással s a realizmus követelményeit tűzte ki maga elé. Igen értékesek, — bár nem annyira elmélyítettek — a Vörösmarty népiességével és nyelvével foglalkozó részek. A bevezető verscímekkel dokumentálja azt a megállapítását, hogy a népköltészet hatása nemcsak költői módszerének egyszerűsödését eredményezte, hanem fejlesztette világszemléletét is. Nem érinti azonban ez a rész a Vörösmarty hazafisága és népiessége közti viszonyt. A Vörösmarty költői nyelvével foglalkozó fejezeten Sztálin nyelvtudományi cikkeinek termékenyítő hatása érződik. Gaál Gábor helyesen mutat rá Vörösmarty nyelvi képletének alkotó elemeire s azokra a gyökerekre, melyekből ez a nyelvezet kisarjadt. A legjellegzetesebb nyelvi vonások megkeresésekor viszont nem tud általánosságoknál többet mondani, (41. oldal), mert nem foglalkozik eléggé mélyrehatóan Vörösmarty stílusával és a romantika sajátos, konkrét jelentkezésével költői nyelvében. De a fejezet több kérdés felvetésével így is további kutatások kiindulópontjául szolgálhat. A bevezető alapos átnézése után az olvasónak az az érzése, hogy nem egyszerű tájékoztatót, a versek megértéséhez közelebb vivő tanulmányt olvasott, hanem egy megjelenő új irodalomtörténet készülő fejezetét. A bevezető felépítése, az egyes kérdések alapos tanulmányozása, az a tudományos igényesség, mellyel a problémákat tárgyalja, mind e feltevésre utalnak. A bevezető tanulmány jóval túllépi a közölt versanyag által meghatározott kérdésköröket s felöleli a költő egész működését. Épp ez okozza azt, hogy az igényes olvasónak egy-két ponton mégis hiányérzete támad. A bevezető Zalán futásának történeti forrásaira utalva, alig érinti Aranyos-Rákosi kis eposzát. Tudjuk, hogy maga Vörösmarty mondta ismerőseinek, mennyire föllelkesítette őt „A székelyek Erdélyben“, azt is kimutatták már, hogy hőskölteményének mitológiája sok rokonvonást mutat az Aranyos-Rákosi eposzával. Számunkra azért érdekes ez az „ezer egynéhány soros hősköltemény“, mert az itteni népek történetét érinti minden nemzeti elfogultság nélkül. Idén kevés és általános az, amit*• Gaál Gábor Vörösmarty szerelmi lírájáról mond. „Szerelmi líráját hosszú ideig a dúsgazdag Perczel Etelkához fűződő szerelme ihlette. Erről a szerelemről azonban le kellett mondania. Későbbi feleségéhez intézett szerelmes verseit erkölcsi nemesség és férfias komolyság hatja át.“ S még hozzá fűzi, hogy Vörösmarty több szerelmi verse „a magyar szerelmi líra legszebb darabjai közé tartozik“. Ez utóbbi állítását viszont semmivel sem igazolja, pedig maga a versanyag is (például a Hívatlan dalosok) a fentiekkel kapcsolatban olyan vonásait villantja föl Vörösmartynak, melyekkel érdemes volna foglalkozni. Természetesen minket nem az érdekel most, amit a felszabadulás után egyes irodalomtörténészek bogozgattak, hogy Etelkán és Laurán kívül még kikhez írt szerelmes verset, hanem e mély emberi érzés sajátos jelentkezésének bemutatása Vörösmarty esetében. Hogyan konkretizálódik és mennyire tudatos Vörösmartynál az, amit József Attila így fogalmaz meg: „Egy jómódú leányt szerettem, osztálya elragadta tőlem“. Perczel Etelka iránti szerelme Vörösmarty egész életére kihatott. Emléke később is, számos művében feldereng. Ha megvizsgáljuk, látjuk, hogy a szerelmi érzés széles skálája jelentkezik Vörösmartynál. A szinte adys Ábrándtól egészen a kispolgári szemlélettel tarkított Merengőhöz című verséig olyan fokozatokat kapunk, melyek megismerése nélkül hiányos volna költészetéről alkotott képünk. A tanulmány módszeréből következőleg érinteni kellett volna a költő novelláit is, mint olyanokat, melyekben már jelentkeznek a kritikai realizmus csírái s hacsak utalásszerűen is, foglalkozni kellett volna a romantika sajátos magyar jelentkezésével. De a fenti hiányok eltörpülnek a tanulmány egészének értékei mellett Az összeállító alapos tárgyismeretét bizonyítja a szemelvények kiválogatása. Nem az objektivista teljességre való törekvés jellemzi a kötet szerkesztését, hanem az a szándék, hogy az eszmei szempontból legmélyebb s ma is legelevenebben ható, harcunkban segítő verseket adja az olvasók kezébe. A közölt anyag elsősorban Vörösmarty politikai vonatkozású költeményeit öleli fel. Kétségtelen, így Vörösmarty politikai arcéle élesen áll előttünk, viszont a róla alkotott képünk a közölt költemények alapján nem olyan sokszínű, mint amilyen lehetett volna. A válogatásban nem érvényesültek mindazok a szempontok, amelyek a tanulmányíró tollát vezették. Míg a bevezető úgyszólván költészetének egész tematikáját érinti, addig a közölt anyagban az egyes témaköröket alig egy-két vers képviseli. A bevezető tanulmány több olyan verset említ (Petiké, Harci dal, stb.), amelyet a szemelvényanyag nem foglal magában. Több költeményt kellett volna kiválasztani szerelmi versei és népdalai közül is. Egy-két fiatalkori versét viszont (A paksi és a szúnyog, A patvarista) ki lehetett volna hagyni, mert csak dokumentációs értékűek. A kötet végén közölt jegyzetek mintegy kiegészítik a bevezetőt s teljessé teszik az egyes versek megértéséhez szükséges ismereteket. E jegyzetek alaposságával szemben viszont a költemények alá írt szó- és kifejezésmagyarázatok már kevésbbé pontosak, sőt olykor tévesek és feleslegesen bonyolultak. (Például morotva holtág, „megrekedt folyóág, s nem mocsár, kivíttuk-kivívtuk s nem harcolva kivittük, stb.) Befejezésképpen elmondhatjuk, hogy a Haladó hagyományaink ezen újabb kötete nagy szolgálatot tesz olvasóközönségünknek s különösen tanulóifjúságunknak, akik először vehetik kézbe gondos válogatásban s tudományos igénnyel megírt bevezetővel e nagy klasszikusunk időtálló költeményeit. PATAKI BÁLINT Minden nép büszkesége Hatalmas volt, bár gyöngéd, mint a gyermek s őszen se félt az örök újítástól: magasztalon szólt a mechanikáról, s tudta: munkánk pillérei a tervek. Gáncsot vetett útjába ezer ármány, de műve, — mely minden nép büszkesége — fényt hasított a középkori éjbe, s neve túlnőtt a Sforzák palotáján. Szabadság! ő is szépséged kívánta. ... Bokrosodik az ültetett palánta, Leonardo műve tisztán ragyoghat. S a művészt, kinél nem küzdött merészebb, ünnepük most a felszabadult népek, és képe előtt fiaink magasodnak. HORVÁTH IMRE