Útunk, 1953 (8. évfolyam, 3-53. szám)
1953-01-16 / 3. szám
.____________________ ELNYOMOTTAK - INDIAI FILM -India, Ázsia második legnagyobb országa, háromszázhetvenmillió lakossal. Kína után most rajta a sor, hogy széttörje a rabság láncait. Az Elnyomottak című film, — melyet most vetítnek hazánkban, — a legvéresebb, legembertelenebb kizsákmányolás áldozatainak, a hatalmas indiai népnek az elnyomók elleni harcát vetíti a néző elé. Jó és hasznos lenne, ha az ember, még mielőtt végignézné ezt a szívbemarkoló, megrendítő filmalkotást, megismerkednék India belpolitikai helyzetével. A film cselekménye 1947- ben játszódik le, tehát abban az esztendőben, amikor Anglia, hogy továbbra is kiaknázhassa az indiai föld mérhetetlen gazdagságát, kettéosztja az országot: Pakisztánra és Hindusztánra. Függetleneknek is nyilvánítja őket. Mi ismerjük azonban az angol imperialisták adományozta „függetlenséget". Ez a kettéosztás lehetővé teszi az angoloknak, hogy egymásra uszítsák a muzulmánokat és a hindusokat. Testvérháborúk pusztítanak a hindu földön s ezalatt az angol gyarmatosítók, a hindu kulákok, hercegek és egyéb kizsákmányolok szipolyozzák a vallásháborúba sodort népet. Ezek az események adják meg a film történelmi hátterét. Nem tudhatjuk, hogy az Elnyomottak első alkotása-e a fiatal hindu filmiparnak, de mindenképp szerzőjének és rendezőjének művészi és politikai érettségét bizonyítja. A film „meséje" a lehető legegyszerűbb, a hindu viszonyok közt a legköznapibb történetek egyike. Valamelyik indiai falu parasztjainak nyomorúságos életét s a dolgozók tudatlanságából és hiszékenységéből tökét kovácsoló kulákok aljas cselszövését mutatja be. A cselekmény elején megismerkedünk Sztrikándonak a szegény dolgozók vezetőjének — boldog családi életével, majd látjuk, miként áúlja fel ezt a békés családi életet, akárcsak az egész falu életét a kulákok mesterkedése. Sztrikándot — aki tiltott gyűlésekre is eljár — feljelentik és letartóztatják. Ekkor jut el a faluba India kettéosztásának vésztjósló híre. A két kulák működésbe lép: ráijesztenek a szegényekre, hogy a környék muzulmánjai lemészárolnak minden hindust, az ő falujukat is kiszemelték már és bármikor sor kerülhet a vérengzésre. A kulákok tanácsára a megrémült szegény parasztok potom áron eladják földjeiket és Kalkuttába indulnak. Csupán az áldott állapotban levő Sonca — Sztrikánda felesége — nem hajlandó eladni a földet és a kunyhót de a többiekkel együtt ő is elhagyja szülőfaluját. A film megrendítően ábrázolja azt a határtalan fájdalmat, amely ellepi a kunyhójától, telkétől, szülőföldjétől, eddigi megszokott életétől elszakadó, nincstelen hindu parasztot. S tulajdonképpen mindez csupán előkészíti a film legdrámaibb szakaszát: a kapitalista világváros, Kalkutta forgatagába cseppent nyomorultak sorsának érzékeltetésért. Kalkutta pályaudvarát már rég ellepték India különböző részeiből idemenekült páriák ezrei. Csonttátszott gyermekek, legyengült férfiak és nők hevernek szanaszét, éhhalál fenyegeti őket. A film nem mondja ki, mégis vádol: árulója vagy a népednek, a hazádnak, Pandit Nehru! Le az angol imperializmus igájával! Nem mondja ki, de a film minden kockája ezt harsogja. A falu menekültjei, egy éppen külföldön tartózkodó gazdag hindu üresen álló palotájában telepszenek meg. Közben Sztrikánda kiszabadul a börtönből s éjjel-nappal rájja Kalkutta utcáit, hogy megtalálhassa feleségét, Soncát. Akkor bukkan rá, — az események drámaivá forrnak — amikor Sonca éppen megszülte fiát. Az anya állapota életveszélyes. A helyzet súlyosságát még fokozza az a körülmény, hogy az idő fotónikig közben hazatért palotatulajdonos botokkal felfegyverzett huligánokkal akarja kilakoltatni az épület csarnokában meghúzódó falusiakat. Sztrikándo hirtelen a cselekmény középpontjába kerül. Miután néhány szót vált a szinte eledeti Soncával, aki egyre marasztalja őt, szembeszáll a furkósbotokkal hadonászó csőcselékkel. Habár tudja, hogy Sonca állapota válságosra fordulhat, társai segítségére siet: ő elsősorban közösségi ember. S amikor összecsap a felbérelt verekedőkkel, az egyik asszony sikolya, jajveszékelése hírül adja Sonca halálát. A film utolsó jelenetében Sztrikánda magához öleli a vívó újszülöttet, alakját az eljövendő kemény harcok tudata szinte szoborrá mintázza, — az elnyomott hindu nép fenyegető, újgyűlölő jelképévé nő. Az egész film folyamán szót sem vesztegetnek az angol gyarmatosítókra s mégis a néző állandóan ott érzi nyomasztó jelenlétüket Kalkutta palotáiban, hangtalanul suhanó luxusautóiban, rohanó riksáiban. Bár a filmben a kisemmizett hindu néptömegek nem lépnek még fel nyíltan az elnyomók ellen, Sztrikándoban felismerjük azt az erőtől duzzadó, céltudatos öklöt, amely egy nem is olyan távoli napon szétzúzza majd az elnyomott indiai nép bilincseit. (B. A.) Az aradi Vörös Lobogó riportjai A Rady Nemzetgyűlési választásokat előkészítő kampány — amely egész dolgozó népünk nagy politikai iskolája volt — próbára tette az aradi Vörös Lobogó riportereit is. S ahogy az ilyen forrpontokon, nagy feladatok megoldásakor történni szokott, még inkább felszínre kerültek a Vörös Lobogó riportereinek értékei, de fogyatékosságai is. A Vörös Lobogó sikeresen használta fel a riportokat arra, hogy a lap választási anyagát elevenné, változatossá, olvasmányossá tegye. Szinte minden második számban közölt egy-egy riportot. A szerkesztődicséri, hogy a riportok témájukban új életünk egy-egy lényeges mozzanatát ragadták meg. Torök István a jövő Aradjáról írt, Rudas Aladár az új esztergapadokat gyártó munkásokról, Serényi József egy munkáscsalád megváltozott életéről, Böszörményi Zoltán az iparunkat, mezőgazdaságunkat, kultúránkat előrelendítő szovjet segítségről, egy kollektív gazdaság elnökéről, a képviselőjelöltek találkozásáról választóikkal, stb. A riportok közül kiemelkedik Török István A jövő szocialista városa című írása. Ügyes ötlettel, fordulatosan, jó szerkesztéssel és íráskészséggel rajzolta ki az olvasó elé a húsz év múltáni Aradot. Ezerkilencszázhetvenkettőben az egyik munkáshoz látogatóba jön egy, Aradon a felszabaduláskor megsebesült, szovjet mérnök, akit örömmel tölt el annak a városnak a fejlődése, szépülése, amelyért annak idején vérét hullatta. Török István írása kiemelkedik a lap többi riportjai közül, azért is, mert egy-két nyelvtani botlástól eltekintve — nyelvezete tiszta, egyszerű. Erre azért kell külön felhívni a figyelmet, mert ezzel szemben a riportok nagy részét — jóllehet érdekes témákról szólnak — hanyagul, igénytelenül, gyakran bántó magyartalansággal írták meg. Sok még bennük az üresen kongó szólam, a felszínesség. Szerzőik a jó témákat s az írásokban itt-ott felcsillanó új, megragadó vonásokat hányaveti, hanyag írásmódjuk miatt elvetélték. Áll ez különösen Böszörményi Zoltán egyesriportjaira, amelyekben valósággal hemzsegnek a hibás, magyartalan mondatok, az erőltetett, zavaros képek, helytelen kifejezések. Böszörményi Zoltán sokat ír. Mozgékony riporter, akinek van szeme az új meglátására, csakhogy — amint látszik — még mindig a „fecsegő felszín“ csábítja és nem keresi a „hallgató mély“ igazabb, szebb beszédét, hogy azt közvetítse, hogy abból hámozza ki új életünk és az új ember vonásait. Így járt el például A kollektív gazdaság elnöke című riportjában, amelyben csupán egy-egy kurta félmondattal utal arra, hogy haza harcolni is kellett, amíg a kolektivisták csatát nyertek a kulákokkal szemben, s amíg a kollektíva elnöke olyan emberré fejlődött, akit méltán választottak be a Nagy Nemzetgyűlésbe. Minderről az említett s az ehhez hasonló riportjaiból édes-keveset tud meg az olvasó. Pedig ezt a harcot s az emberek átalakulását kellene ábrázolnia, mert ez ragadja meg az olvasót, ebből tanul. De a Vörös Lobogó riportereit ebben megakadályozza az az elharapózott felületes szemléretmód, amellyel valóságunkat figyelik és ábrázolják. Ez a felületesség megmutatkozik a riportok nyelvezetében is. A riport nyelvének kifejezőnek, frissnek, és egyszerűnek kell lennie. Szándékosan nem használjuk azt, hogy „színesnek", mert ez a gyakorlatban sajnos, még sok riporternél azt jelenti, hogy: adva vannak a valóság nagyszerű tenei, az új emberek, amihez föltétlenül „hozzá kell adni“ némi „színt“ — s ez legtöbbször erőltetett képekből, hasonlatokból, megszokott, sablonos tájrelraszolál. A vaionagra ráerőszakolt „színek“ a rportot, nem teszik „irodalmibbá", hanem sokszor az ábrázol embereket, tetteket, helyzeteket halványítják, szegényítik, sitán torzítják. Mert segít-e például az osztályharcot bemutatni a következő összefüggő képzavarból álló kép, amit Böszörményi Zoltán A nép jelöltjének találkozása a választókkal című riportjában leírt?! *.A napokban úgy hullámzón a faluban a régi és az új közötti harc, minit háborgó tengeren a vihar hullámai." A vinarnak nincsenek nullámai, az ,o.a,quarc pen.g nem nullarzik! Ugyanilyen zavaros es gondolattorzuo az is, amit Böszörményi z.o..an egyik képviseloje.citrol in: „meg változott, uj esetunkio. mondott mélységesen igaz szavakat, az ötéves terv celkiűzéseit vásottá', gyönyörű nazankrol, uj e.eiUnkro., annak sokat igero magjaroi" (!) O vájjon az olyan nasomat „szinesnie" a r.ponioi, mint pe.daui ez is: „.szavai olyan mélységesen igazak voltak, mint a nap.enyeri (is. Z. i találkozás) 3 ennez meg garmadával gyűlhetnénk Boszömenyi Zo.iartiportjairó. (és a Vörös Lobogo más riporcjainai is) a magyartalan, nyelvrontó, divas kifejezeseket, Kitekerni vaku szo.asmondásokat. Csak a legkinvobbakból írunk ide nenanyat: „Megnézte az üveg feneket“ (értsd: az üveg fenekere nezett). „Kárörömmel mosolyogtak az orruk ara" (az orruk fölé is mosolyognanak?). „Én már rég tapostam az ötvenet“ (értsd: már rég betöltődé az ötvenedik esztendejét). „Ma a jelölt a nép vére, a nép húsa.“ (értsd: vér a nép vérebél, hús a nép húsából, — ha már használni akarja ezt a szokás-mondást). „A keretes szemüveg mögül villogó szempár szórja a vidámságot szerte-szet.“ (mintha búzát vetne, úgy szórja a vidámságot, — különös szempár!). „Összezsugorodva reszelte az egyik biztosítógyűrűt" (Talán öszszekucorodva, de még így is nehéz elképzelni) stb. stb. Hogy nem veszi észre, az ilyen hibákat a szerkesztőség?! Böszörményi Zoltán fiatal riporter, — de már nem kezdő. Hibáiért elsősorban ő, de a szerkesztőség is felelős. A szerkesztőségnek sokkal nagyobb igényt kell támasztania riportereivel szemben. Elmélyültebb, gondosabb emberábrázolást, egyszerű, tiszta nyelvezetet kell követelnie tőlük. A dolgozók kezébe kerülő újságot úgy kell szerkeszteni, hogy abban nemcsak a szavak, hanem még a vesszők is a helyükön legyenek. PANEK ZOLTÁN J BÁRDOS B. ARTHUR Újult erővel A sorsuk nehogy könnyekre fakasszon. Nevük: Rosenberg Julius és Ethel. Julius mérnök, Ethel csak háziasszony. Nevük a békeíven szerepel... Talán csak néhány órát élnek még, most tétlen, nyugton ülni nem lehet. Hogy mások sorra ne kerüljenek, nem sírni, harcolni kell, emberek! Talán épp mikor írom ezt a verset és vért forral az Elnök koholt vádja, a villamosszék vak villámait Julius és Ethel hű szivébe vágja ... Tán nem késő még: dörömböljetek újult erővel baráti kezek a Sing-Sing kapuján, zúzzátok szét az összesereglő bakók kezét! Ti gyilkosok! A föld, ahol ti jártok repedjen meg, életet ne fakasszon! Ki bírátok lesz — saját népetek siet majd győztesen, hogy felakasszon! 1953. I. 12. PÁSKÁNDI GÉZA A pakisztáni sztrájkoló újságírókhoz (Pakisztánban január 9-én a haladó újságírók sztrájkba kezdtek, mert a hatóság letartóztatta az Evening Karachi Times c. lap főszerkesztőjét Újsághír.) Ne írjatok! Bénuljanak hát a hírek csak két napra bár — és az a toll, mely némán maradt olyan fényes, mint a sugár! Ne írjatok! Két napig csupán s mindent tud a közvélemény — ily cikket nem közöltetek még! megérti mind, aki szegény! Ne írj! Ne írj! — íratlan írj valami hősi nagy regényt — Íratlan adj hírt, így adj most jelt — így is lehet hinteni fényt! Ne szisszenj, némán vívj s csikard ki, mit ott nem ád a jelen------s tollad hegyén majd megjelen a diadal, a győzelem! Mult hteti lapszámunkban közöltük Földes László irodalmunk új kádereinek felfedezéséről és nevelésük kérdéseiről szóló cikkét. Szerkesztőségünk ezúton is felhívja az illetékesek figyelmét, szóljanak hozzá ezekhez az égetően fontos kérdésekhez. Irodalmi köreinkvezetőségei, a tanárok és tanítók, akik irodalmi köröket vezetnek, de akiknek egyébként is feladatuk az irodalom iránt tehetséget mutató fiatalok istápolása, írják meg tapasztalataikat és észrevételeiket. Úgyszintén szükséges, hogy végre már az Ifjúmunkás Szövetség városi és tartományi bizottságainak agitációs és propaganda osztályán dolgozó elvtársak, valamint a Szaktanácsok kultúraktivistái is hozzászóljanak ehhez az őket is érintő kérdéshez. Az Ütünk szerkesztősége igen fontosnak tartja, hogy új kádereink felfedezésének és nevelésének kérdéseit a lap hasábjain minél tüzetesebben megvitassuk . Az Ütünk előfizetési díja évi 20 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ összes fiókjainál. SZERKESZTŐSÉG CÍME: MÁRCIUS 11-II. I. UTUNK A Rosenberg házaspár megmentéséért írta: NAGY ISTVÁN Mintha visszafelé forgatnák az európai országok történetét, mintha a húsz évvel ezelőtt uralomra került hitlerizmus legszörnyűbb napjai elevenednének fel, mikor a „Rosenberg ügyről“ olvasunk. Emlékezetes marad mindörökre: Berlintől Szófiáig mindenütt azzal próbálták félrevezetni a szovjetellenes háborúval mindinkább szembeszegülő tömegeket, hogy voltaképpen minden baj oka a zsidóság, úgy állítván be őket, mint a „többségi nemzet“ céljainak esküdt ellenségét. Az antiszemitizmus és a sovinizmus végsőkig való felszításával vérengző állati ösztönöket ébresztettek fel. Csak így merték a háborút kirobbantani és teljes vadsággal bukásuk utolsó pillanatáig folytatni. .4. Mindez most pontosan megismétlődik Amerikában. A kommunisták és a négerek üldözésével kezdték, most már a zsidó származású békeharcosoknál tartanak. Howard Iast felhívása, amelyet a békeszerető emberek millióihoz intézett a Rosenberg házaspár megmentése érdekében, így jellemzi ezt az ügyet: ■ „A háború utáni időszakban egyetlen per sem járult úgy hozzá a terror fokozásához, az amerikai kisebbségek ellen, mint a Rosenberg per.“ Mi jöhet ezután? A kisebbségek gettóba hurcolása, majd tömeges kiirtása. Nem véletlen, hogy Amerika urai a kudarcba fulladt koreai háború harmadik évében nyúlnak ilyen fasiszta eszközökhöz. Hitler és cinkosai, amikor már rosszul állottak, amikor már sorozatos vereségeket szenvedtek el, fokozták a terrort és a tömegmészárlásokat. Csak így reméltek valamiképp elodázni, feltartóztatni a végső összeomlást. Amerika eszeveszett urainak Korea ellen folytatott háborúja kezdettől fogva az amerikai nép ellen folytatott háború is volt, mert érdekei ellen irányult. E háború ellen harcot szervező és azóta bebörtönzött kommunista vezetők idejében felhívták erre az amerikai nép figyelmét és ,az események igazolták őket. Most már nemcsak Koreában hullanak az amerikai katonák. A dollár urai tehetetlen dühükben legyilkolni készülnek azokat is, akik tiltakozni merészelnek honfitársaik halálbahurcolása ellen, íme, ez a békeharcos Rosenberg házaspár bűne, akiket most — fiktív és be nem bizonyított vádak alapján, az atomgyártás titkának „ellopásával“ vádolnak. Egyik züllött rokonuk, akit csakugyan lopáson értek, hajlandó volt hamisan rájuk vallani, csak hogy mentse saját bőrét. A Rosenberg házaspárt a vallatás folyamán arra akarták rákényszeríteni, hogy ne csak magukra vegyék a hamis vádakat, hanem terhelő vallomásokat tegyenek az Amerikai Kommunista Párt jelenleg bebörtönzött vezetői ellen, akiket ilyen módon ügynököknek és kémeknek beállítva, újra elítélhettek volna. E kísérletük azonban a Rosenberg pár bátor kitartásán meghiúsult. Aljas szándékukat még annyira sem tudták érvényesíteni, hogy rá tudták volna bizonyítani a kapcsolatokat Rosenbergék és a kommunista párt között. Valóban örök megbecsülés illeti őket, amiért saját életük megmentése árán sem voltak hajlandók kommunisták rágalmazói közé szegődni. A Rosenberg házaspár elleni vádak hamis vádak. „Bűnük" az, hogy békeharcosok voltak, hogy hittek a szocialista rendszer és a kapitalista rendszer békés egymás mellett élésében s nem voltak hajlandók sem a szovjet embereket, sem a népi demokráciák polgárait a béke ellenségeinek látni, ahogy azt bíráik és az imperialistabérenc sajtó és propaganda reánk szeretné bizonyítani. Rosenbergék azoknak az egyszerű amerikai polgároknak a képviselői, akikre hivatkozva mindig is szilárd meggyőződéssel vallhatjuk, hogy két Amerikát ismerünk. A monopoltőkések Amerikáját és az egyszerű emberek Amerikáját. Mi ennek az Amerikának fiait tiszteljük és vesszük védelmünkbe, amikor csatlakozunk Howard Fast felhívásához és követeljük a Rosenberg házaspár ellen hozott ítélet megsemmisítését. Visszaköveteljük életüket szívszorongó gyerekeiknek! Visszaköveteljük őket a békeharcba, amelyben minden gyermek és így a mi gyermekeink nyugalmát is védték. Amerika békét áhítozó dolgozó polgárait és kisebbségeit ne rettentse vissza a per nyomán fellángolt terror. Gondoljanak azokra, áld!? " húsz évvel ezelőtt Európában azt hitték, hogy meglapulással kikerülhetik hitlerék csapásait és csak a gettókban, meg a haláltáborokban ébredtek rá, hogy harcolniok kellett volna. Csak így háríthatták volna el a sarkukban járó veszedelmet. A mai Amerikában is csak így kerülhetik el, hogy a dollár urai saját népük ellen is folytatott hidegháborúja, forró háborúvá ne fajuljon. Ne hagyják Rosenbergék életét villamos- székbe hurcolni. A villamosszékből kicsapódó szikrákkal szeretnék Amerika urai rágyújtani a világ népeire is a házat, elhamvasztani a békét s egy új világháború poklába taszítani az amerikai népeket is. Ne tévesszen mer senkit sem az a körülmény, hogy a dollár urai zsidó bírákat béreltek fel és azokkal ítéltették el a Rosenberg házaspárt. E galád tettükkel akarták aljas vádjaikat valószínűbbekké tenni. Ez a körülmény csak azt bizonyítja, hogy Amerikában is éppúgy az elnyomók oldalára állanak a nemzeti kisebbségek soraiból származó urak, mint ahogy odaálltak az európai államokban, minálunk is, amíg módjukban volt. Gondoljunk a nemrég elhunyt nagy békeharcos költőre, Paul Éluárdra, aki utolsó perceiben is azt az óhaját fejezte ki, hogy juttassák el tiltakozását Amerikába. Követeljék nevében a Rosenberg házaspár felmentését. Bűnösnek bíráikat ítélte. Ily nagy lélekkel emeljük fel szavunkat mi is a halálraítélt békeharcosokért. "Egy pillanatig se szüneteltessük azt a küzdelmet, amely egyszer s mindenkorra véget fog vetni a háborús gyújtogatók rémuralmának. AMERIKAI PARANCSRA ... Az angol Daily Express 16.289. számában „Az angol hadsereg felállással kell köszöntse a német himnuszt“ címmel Bonnból hírt közöl, amelynek első két bekezdése így hangzik: „Amint ezt hírül adták, minden rangú brit katona, aki Németországban tartózkodik, ha egyenruhában van, köteles azonnal felállni, amikor a „Deutschland über alles“ német nemzeti himnusz felhangzik. A rendeletet szétküldték az összes katonai egységekhez.“ miTISH TROOPS MUST SALUTE GERMAN ANTHEM 0E1 IS MÁRTII |s* Hta'isi» ír: síi M.lilu r» ••( nil r* U- in l.rrmum * * %»h n in uniform will ni ••mc «tund up “ hfnrri*r thr I .rrmim iihIi•M.l anlhtm hlnnrl t her Allc»" »« l»ln>rd. it »>< •nnnun crt lonicM. T»r '1 r. n.. o an units for »" întreprinderea Poligrafică Cluj. — 21.6 Falusi tárgyú regényeinkben és elbeszéléseinkben különösen gyakran jelentkezik még a naturalizmus és az idillizmus veszélye, mint a burzsoázia által a faluról alkotott hazug kép maradványa. Gorkij 1930-ban beszélgetett Fjodor Gladkovval az orosz irodalomban jelentkező hasonló, veszélyes jelenségekről. Felrója, hogy az orosz muzsikot addig nagyrészt szelíd mártírnak, vagy dühös fenevadnak ábrázolták. A kérdés úgy került kettőjük között szóba, hogy Gladkov a gyermekkoráról, a századforduló orosz falujáról és muzsikjairól mesélt Gorkijnak. A nagy író, aki a szovjet írók nemzedékeinek nevelője volt, arra bíztatta fiatal társát, hogy írja meg emlékeit, írjon ifjúságának éveiről: „Hadd tudja meg ifjúságunk, milyen utat járt meg az idősebb nemzedék, milyen harcokat vívott, hogy gyermekei és unokái boldog életet élhessenek.“ Figyemeztette Gladkovot, hogy mutassa meg az orosz népet igazi nagyságában, mutassa meg a múltnak mindazokat a jelenségeit, melyek a jobbágyfelszabadítás utáni Oroszország népének szabadságszeretetét, életerejét és tetterejét bizonyítják. A beszélgetés idején Gladkov megírta már a Cementet, a felszabadult munka örömének, a felszabadult orosz munkás erejének eposzát. Neve a következő két évtizedben összeforrott a szovjet irodalomban az úttörő témák megragadásával. A Nagy Honvédő Háború után feleleveníti Gorkij tanácsát, nekikezd életrajzregényének írásához. Ez a témaváltás nem jelent visszakanyarodást. Gladkov, aki a felszabadult emberről az első klasszikus művet írta, most a nagy orosz klasszikusokhoz méltó művekben, a századfordulót megelőző évtizedek orosz muzsikjairól és a munkásmozgalom első csírájáról beszél. Olyan hűségesen, olyan erővel írja meg öregkorában életművének bevezető köteteit, hogy új regényei valóban példaadóak az idillizmus és a naturalizmus elleni harcban. Az életrajzregény első kötetének „Gyermekkorom regénye“ a címe; két éve jelent meg magyarul. Fegya, ez a kilencéves parasztgyerek elmondja benne néhány hónapjának történetét, eseményeit, melyek 1880 körül játszódnak le Penza és Szaratov között, Csernyávka községben. Családja nemrég felszabadult jobbágycsalád. Az egész faluval együtt egyre nehezebb harcot vívnak a megélhetésért. Földbirtokosok, spekuláló boltos kulákok, uzsorások, rendőrök nyomorítják meg őket, ellenállásukat a szektás óhitű egyház korlátai törik meg. Ebből a faluból menekülnek a kis Fegya szülei, éppen úgy, mint a muzsikák milliói abban az időben. Az életrajzregény második, magyarul most megjelentetett kötete („Szabad élet“, illy magyar könyvkiadó, 1952) ott kezdődik, amikor Fegya, az apja, Fomics és Násztya, az édesanyja, egy dombtetőről megpillantják a „szabad élet“ számukra ígéretes földjét, a gazdag Volga-parti kereskedővárost, Szaratovot. Formics és a családja elfogódottan és reménykedve közeledik az új világhoz. A férfi megélhetést, pénzt remél találni a városban, hogy független emberként térhessen majd vissza a falujába, s szembefordulhasson könyörtelen apjával és a falu uraival. Fogva azokat az álmokat keresi az új valóságban, melyeket szent olvasmányokból és romantikus regényekből szedett össze. De a legboldogabban Násztya tekint a városra. Ez a törékeny orosz parasztasszony a regény legmélyebben megrajzolt alakja. Ifjúkorában mostohagyermek, mostohaapja úgy adja el néhány rubelért az apósának, mint a többi parasztleányt; házassága elsősorban azt jelenti, hogy férje családja új munkaerőt vásárolt. Az új családban a fiatalasszony az utolsó, szava, akarata nem lehet. Násztya későbbi küzdelmének éppen az az alapja, hogy inkább vállalja a szabad harcot bármilyen keserű sorssal szemben, minthogy mégegyszer hazatérjen falujába, mindenki kutyájának. A család néhány órát tölt Szaratovban. Követjük őket volgai hajóútjukon, megismerkedünk néhány hónapos asztraháni életükkel. Azután elhagyjuk a családfőt, Fomicsot és az asszony meg a gyermek hajóútjáról olvasunk. A Volgán és a Káspi-tengeren át Zsilaja Koszára, egy halásztelepre utaznak. Itt válik Násztya muzsikasszonyból munkásasszonnyá. Itt nevelik Fegyát álmodozó templomi énekesből, harcos munkásgyermekké. Kettőjük sorsa a XIX. század vége sokmillió orosz dolgozójának sorsát, útját tükrözi. Ez az életrajzregény Tolsztoj és Gorkij műve mellett a legtöbbet mond, a leghitelesebbet mondja ezekről az évtizedekről. • * • Gladkov könyvének főerőssége, hogy egyetlen színárnyalattal sem szépíti meg gyermekkorának éveit; a távolság és az eltelt idő nem szépíti, azaz nem hamisítja meg a valóságot. A szerző maga kegyetlen írásnak nevezi művét. Miben áll Gladkov regényének a realizmusa? Elsősorban éppen abban, hogy a kis Fegya fejlődő öntudatának tükrében a kialakuló kapitalista Oroszország munkáséletét rajzolja meg. Nem bölcselkedik ez a gyermek, hanem a felnőttekkel együtt szenved s a felnőttekkel együtt lázad fel a kizsákmányolás új formái ellen. Szaratov, Asztrahán, a Volga és a Káspi-tenger igazi urai azokban az években az új gyárak és az új halásztelepek tulajdonosai. Gladkov két ilyen nagyvállalkozót is megrajzol Pusztobajev és Bljahin alakjában. Duhaj kényurak, frissen felkapaszkodott vérszípók. Egyetlen erkölcsi mértéket ismernek, a saját érdeküket. Hatalmuk a pénzük. A cári állam tisztviselőit megvásárolják és általában mindent megvásárolhatónak tartanak a nagy folyó és a tenger mentén. Ezek a táncos, verekedős duhajok, ezek a modern volgai kalózok hatalmas vagyonokat harácsolnak össze a faluról városba áramló muzsiktömegek verejtékéből. A regényben gyakran feltűnnek ezek az új rablók kétárbócos hajójukon, a durva munkát azonban ügynökeikkel végeztetik. Gladkov a legvisszataszítóbbnak Vaszilisszának, az egyik halásztelep „vállalkozóasszonyának“, aki munkaerőt szállít a halásztelep tulajdonosának — alakját rajzolja mem Vaszilisszának nyilvánosháza van Asztrahánban. Ott leányok és aszszonyok szerelmét árulja, itt a halásztelepen munkaerejükkel kufárkodik. Semmi törvény sem köti. A neki kiszolgáltatott asszonysereget valóban válogatott eszközökkel kínozza. Egyfelől jutalmat vár a gazdától a nagyobb teljesítményekért, másfelől büntetések címén azt is elvonja az asszonyoktól, amit a szerződésben megígért. A gazda, a duhaj Pusztobajev még félrevezethet egy ideig egyeseket megjátszott nagylelkűségével, de Vaszilisszát mindenki gyűlöli. A halászidény végén „ismeretlen tettesek“ megkötözve dobják ki a hóviharba, a fellázadt emberek leszámolnak a gyilkos hajcsárral. Van azután a gazdáknak olyan ügynöke is, aki egykori halásztársai közül kiemelkedve vállalja a munka vezetését. Ilyen Matvej Jegorics, a padmester, a kiváló halipari szakember. Hiába igyekezik középutat találni a gazda és a munkások érdekei között, ilyen út nincs. Gladkov megmutatja a padmester kínos vergődését, aki nem aljasodik a legrosszabb hajcsárok módszereihez és amikor az első munkabeszüntetések után végleg kiéleződik a helyzet, szembefordul a gazdával, aki előléptetéssel próbálja megvesztegetni. Matvej elmenekül a halásztelepről. Gladkov megmutatja azokat is, akik a munkások és muzsikák sorain belül akadályozzák a gazdák és Ügynökeik elleni harcot. Elsősorban a megbocsátást prédikáló, „birkafilozófiájú“ szektás vándorokkal és követőikkel kell leszámolniok a munkásoknak, hogy egységesen fordulhassanak szembe elnyomóikkal. A regény Anyiszim apósa az Éjjeli menedékhely Lukájának társa. Amikor a volgai hajóúton találkozunk vele, a munkakereső muzsikák egy része hallgat még reá, amikor azonban a harc leghevesebb napjaiban feltűnik a halásztelepen, már hiába papol, majdnem mindenki megérzi, hogy „igazsága“ a gazdáknak használ, azokat segíti. Az artel elűzi az öreget és szembefordul Ülj a nénivel is, ezzel az imádkozó vénasszonnyal, a vállalkozóasszony sztrájktörő besúgójával. A Volga- és tengerparti munka haszonlesői és szervezői mellett Gladkov olyan muzsikákat is bemutat, akik falujukból szabadulva a kizsákmányolok útján indulnak el. Ilyen Pavel Ivanics, az asztraháni kocsitulajdonos, ilyen Mikoláj, aki egyenesen rendőrspiclinek jön Szaratovba, mert könnyen és jól akar élni. A városokba menekülő muzsiktömegeket azonban a teljes kiszolgáltatottság várja. Fiaásztelepekre, barakklakások emeletes priccseire zsúfolódnak össze asszonyok, leányok és férfiak. Napi tizenkét-tizennégy órát dolgoznak fullasztó homokviharban, vagy jeges hófúvásban. Munkaeszközeik kezdetlegesek, munkavédelemről szó sincs. Pénzt alig kapnak. Bérük nagy részét a gazda boltjaiba szóló utalványokkal fizetik. A büntetések rendszere még a hitvány bér egy részét is elrabolja tőlük. Orvos, kórház nincs. Testüket felsebzi a szigony, a kés, a só, a páclé, a forró homok és a jég. A munkaképtelenné váló sebesültek semmiféle segítségben nem részesülnek, társaik tartják el őket. A zsúfolt barakkokban leromlott embereket tüdőbaj és kolera támadja meg. Ez a barakk valóságos pokol. Ebben a pokolban szülnek az asszonyok. Gladkov megrendítően írja le a munkáshalált ezeken a telepeken. Gorkijon kívül senki sem rajzolta meg ilyen mélyen és megrázóan a születő orosz kapitalizmus emberevő ábrázatát, mint Gladkov. • * • A szókimondó, szépítéstől mentes, az idillizálás veszélyét teljesen elkerülő könyv felemelő, szép írás. A regény éppen azáltal válik széppé és magával ragadóan tanulságossá, hogy megmutatja a kialakuló orosz munkásosztály szabadságszeretetét és harckészségét. Megmutatja, hogy a volgaparti városokba és a tenger melletti halásztelepekre menekülő muzsikák hogyan alakulnak át öntudatos munkásokká, akik kezdetben ösztönösen, aztán a szervezettség legalacsonyabb fokán, de már szervezetten kezdenek harcolni szabad élethez való jogukért. Gladkov regényében egész sorát találjuk a nagyszerűen megrajzolt harcos embereknek. A könyv ezáltal a nagy orosz nép végtelen életerejének és legyőzhetetlen szabadságvágyának énekévé válik. Fegya családja a volgai hajón egy, a munkahelyre vándorló másik muzsikcsaláddal találkozik. A fiú apja, Fomics, még hisz a jó földesurakban. A másik muzsik, Markel azonban dühösen ugrik vele szembe: „Azok a nyájas urak, jóérzésből hízelegnek s észre sem veszed, ahogy titokban rádrakják a hámot.“ Fegya szülei is megtanulják, hogy nincsen jó földesúr és nincsen jó gazda, sem falun, sem városon, sem a munkatelepeken. Ugyanezen a hajón utazik egy tanítónő, Varvara Petrovna. Egyszerű, kemény asszony. Az az orosz értelmiségi, aki nem narodnyik kedvtelésből érdeklődik a nép iránt, hanem akinek sorsa összefonódott a munkások és muzsikák sorsával, aki ott lesz mellettük a Nagy Forradalom napjaiban is. A szabadságért vívott küzdelem szépíti meg Gladkov hőseinek jellemét. Fegyáék asztraháni szállásának udvarán él egy öreg „boszorkány“, Sztyepányida néni. Romlott halszag terjeng viskója körül, a háztulajdonos és a szomszédos kispolgárok üldözik, megvetik és kicsúfolják az öregasszonyt. Fegya azonban felfedezi benne a bátor embert, aki nem hajolt meg a gazdagok előtt, aki harcol függetlenségéért, aki embereket mentett meg az elbukástól. Az igazi harcosok azonban közösségben nőnek. A halásztelep poklában éppen az emberi életért vívó harcban nagyszerű emberekkel ismerkedik meg a kicsi Fegya. Mindennapos életük és kirobbanó nagy harcaik elmesélésében igazi értelmet kap a barátság, a hűség, az emberszeretet s a tiszta szerelem is a küzdelem jutalmaként győzedelmeskedik. Már a volgai hajón megismerkedünk néhány halászszal, Karplijiccsel, a hajókalauzzal, Kornyejjel s az ezermester Babenkával. Ezek a halászok, éppen úgy, mint a telep bognárai, kovácsai vagy rakodómunkásai, mindenben szolidárisak a bontópadi asszonyaival és leányaival. Azonnal melléjük állanak, amikor kibírhatatlanná válik a büntetések rendszere s az első spontán munkabeszüntetéseket szervezett megmozdulásokká változtatják, amelyek először ragadják magukkal a tengerpart többi telepeit is. Senki sem írt még ilyen melegen az orosz parasztasszony átalakulásáról, az orosz proletárasszony születéséről. Praszkoveja alakjában valóságos „atamánasszonyt“ rajzol meg Gladkov, aki társainak élére áll s a gazdával, ügynökeivel, rendőrséggel, börtönnel dacolva vezeti küzdelmüket. Ott állnak mellette Gálja és Okszána, ezek az életerős ukrán lányok, a törékeny Marijka és az egyre keményebben ellenálló Násztja, Fegya édesanyja. Legtöbbjüknek rokonát, gyermekét gyilkolta meg a halásztelep; az önvédelem és a bosszú indítja őket harcba, hogyazután a szervezettségben ismerjék fel erejüket. A szigonyaikat, késeiket fenyegetően zörgető nőcsapat, halászokkal, bognárokkal, kovácsokkal és segédmunkásokkal szövetkezve, valóban óráról-órára, napról-napra harcol az életért. Gladkov az orosz munkásmozgalom első évtizedeiről írott művében, gyermekkorának emlékei között éppen úgy meglátta és megláttatta a dolgozók szabadságharcának szépségét és a harcos jellemek nagyságát, mint a szocializmus építésének hősi harcáról szóló klasszikus műveiben. És nemcsak a küzdelem spontán megnyilvánulásairól, nemcsak a spontán összefogásokról ír. A kis Fegya nem tudja, honnan érkeznek a telepre a röpcédulák, de nagy szeretettel fordul azok felé a munkások felé, akik szervezik és irányítják a tömegek harcát. Ezek az orosz munkásmozgalom első alakjai. Azok az emberek, kiknek nagysága elbűvöli a gyermeket, akiknek szavai megfogamzanak a gyermek lelkében, akiknek tettei alakítják magatartását. Trisa, az asztraháni nyomdász és Raisza asszony, az élettársa, Grisa, a jókedvű bognár és Haritosa, ez a merész munkás, Fegya példaképei lesznek, eleven új példák a romantikus gyermekolvasmányok hősei helyett. Nem tudjuk, Gladkov hova vezeti életrajzregénye folytatásában gyermekhősét, Fegyát. De a második kötet után már világosan látjuk, hogy ezeknek az első munkáshősöknek az útján járva, a párt útjára jutva válik azután társaival együtt a szocialista építés hősévé, a „Cement“-ből, vagy az „Energiádból megismert világ építőjévé. Gladkov regénye gazdag könyv. Az orosz munkás életigenlését, életszeretetét mesteri eszközökkel érzékelteti a szerző. Asszonybarátságok kialakulásának, Fegya és a padmester fia regényes barátságának leírása az orosz klasszikus irodalom legszebb, leghumánusabb hagyományainak útján jár. A könyv izgalmas olvasmány. Mellékcselekményei is, mind a főmondanivalót, a szabadságért vívott harc nagyságát bizonyítják. Haritosa visszaveszi a gazdag Bljahintól elrabolt szerelmét, Antiszát s a volgai üldözés és a halásztelepi nyomozások közepette, az egész artel szolidaritása révén meg is tartja az asszonyt. Amikor a Volga torkolatánál a kolera ellen védekező cári bürokraták egészségügyi zárlatot létesítenek, élelem és ivóvíz nélkül hagyják s így valósággal legyilkolják a megfigyelés alá vont tízezreket. Fegyáék uszályának munkásai fellázadnak s megszöknek a biztos pusztulás elől. A harc első éveiről szól Gladkov könyve. Harcos hősei gazdaglelkü emberek. A halászmesék, halászdalok, táncjelenetek leírásának kifogyhatatlan tárháza eza regény s a Volgáról és a Káspi-tengerről is kevesen írtak szebben, színesebben, mint Gladkov. Ez a gazdag könyv az író szándékának megfelelően elsősorban az ifjúságot emlékezteti arra, amit a mi gyermekeink már csak hírből ismerhetnek. Emlékeztet arra, hogy milyen volt a kapitalista kizsákmányolás a Káspi-tenger és a hatalmas Volga partján egykor, mert éppen ilyen volt abban az időben a mi Dunánk és Marosunk partjain is. Az ifjak egybevetik majd a maguk szabad világát, szabad ifjúságát Gladkov ifjúságának éveivel. És annál jobban fogják becsülni, szeretni mai szabadságunkat, és annál jobban fogják gyűlölni azokat, akik a dolgozók százmillióit ma is rabságban tartják s azt a világot szeretnék visszahozni a mi földünkre is. Gladkov új könyve segítség íróinknak. A nagy író művel bizonyítja, hogyan lehet a valóságot (a kegyetlen valóságot is) úgy megírni, hogy abból nagyszerű tanulság, harcos mondanivaló fakadjon. Gladkovot a valóság mély ismerete és biztos ideológiai tájékozódása mellett, elsősorban az újért harcoló emberek iránti forró szeretete, a szovjet irodalmat annyira jellemző harcos humanizmus segítette arra, hogy gyermekkorának éveiről a szocialista-realista irodalom új klasszikus művét írhassa meg. Gladkov olyan erővel mutatja meg az orosz munkásmozgalom első évtizedeinek „pozitív hőseit“, hogy tanú.Hatnak belőle a mi íróink, akik mai műveikben elsősorban új hőseink előtérbe állításáért küzdenek. K. A. SZABAD ÉLET F. GLADKOV önéletrajzregényének második kötete