Útunk, 1953 (8. évfolyam, 3-53. szám)

1953-01-16 / 3. szám

.____________________ ELNYOMOTTAK - INDIAI FILM -India, Ázsia második legnagyobb országa, háromszázhetvenmillió lakossal. Kína után most rajta a sor, hogy széttörje a rabság láncait. Az Elnyomottak című film, — melyet most vetítnek hazánkban, — a leg­véresebb, legembertelenebb kizsákmányolás áldozatainak, a hatalmas indiai népnek az elnyomók elleni harcát vetíti a néző elé. Jó és hasznos lenne, ha az ember, még mielőtt végignézné ezt a szívbemarkoló, megrendítő filmalkotást, megismerkednék India belpoli­tikai helyzetével. A film cselekménye 1947- ben játszódik le, tehát abban az esztendő­ben, amikor Anglia, hogy továbbra is kiak­názhassa az indiai föld mérhetetlen gazdag­ságát, kettéosztja az országot: Pakisztánra és Hindusztánra. Függetleneknek is nyilvá­nítja őket. Mi ismerjük azonban az angol imperialisták adományozta „függetlensé­get". Ez a kettéosztás lehetővé teszi az an­goloknak, hogy egymásra uszítsák a muzul­mánokat és a hindusokat. Testvérháborúk pusztítanak a hindu földön s ezalatt az an­gol gyarmatosítók, a hindu kulákok, herce­gek és egyéb kizsákmányolok szipolyozzák a vallásháborúba sodort népet. Ezek az ese­­mények adják meg a film történelmi hát­­terét. Nem tudhatjuk, hogy az Elnyomot­tak első alkotása-e a fiatal hindu film­iparnak, de mindenképp szerzőjének és ren­dezőjének művészi és politikai érettségét bizonyítja. A film „meséje" a lehető leg­egyszerűbb, a hindu viszonyok közt a leg­­köznapibb történetek egyike. Valamelyik indiai falu parasztjainak nyomorúságos éle­tét s a dolgozók tudatlanságából és hiszé­kenységéből tökét kovácsoló kulákok aljas cselszövését mutatja be. A cselekmény ele­jén megismerkedünk Sztrikándonak a szegény dolgozók vezetőjének — boldog családi életével, majd látjuk, miként áúlja fel ezt a békés családi életet, akárcsak az egész falu életét a kulákok mesterkedése. Sztrikándot — aki tiltott gyűlésekre is el­jár — feljelentik és letartóztatják. Ekkor jut el a faluba India kettéosztásának vésztjósló híre. A két kulák működésbe lép: ráijesztenek a szegényekre, hogy a környék muzulmánjai lemészárolnak minden hin­­dust, az ő falujukat is kiszemelték már és bármikor sor kerülhet a vérengzésre. A ku­lákok tanácsára a megrémült szegény parasz­tok potom áron eladják földjeiket és Kal­kuttába indulnak. Csupán az áldott álla­potban levő Sonca — Sztrikánda felesége — nem hajlandó eladni a földet és a kuny­hót de a többiekkel együtt ő is elhagyja szülőfaluját. A film megrendítően ábrázolja azt a határtalan fájdalmat, amely ellepi a kunyhójától, telkétől, szülőföldjétől, eddigi megszokott életétől elszakadó, nincstelen hindu parasztot. S tulajdonképpen mindez csupán előkészíti a film legdrámaibb sza­kaszát: a kapitalista világváros, Kalkutta forgatagába cseppent nyomorultak sorsá­nak érzékeltetésért. Kalkutta pályaudvarát már rég ellepték India különböző részeiből idemenekült páriák ezrei. Csonttátszott gyermekek, legyengült férfiak és nők­ hever­nek szanaszét, éhhalál fenyegeti őket. A film nem mondja ki, mégis vádol: árulója vagy a népednek, a hazádnak, Pandit Nehru! Le az angol imperializmus igájával! Nem mondja ki, de a film minden kockája ezt harsogja. A falu menekültjei, egy éppen külföldön tartózkodó gazdag hindu üresen álló palo­tájában telepszenek meg. Közben Sztri­kánda kiszabadul a börtönből s éjjel-nappal rájja Kalkutta utcáit, hogy megtalálhassa feleségét, Soncát. Akkor bukkan rá, — az események drámaivá forrnak — amikor Sonca éppen megszülte fiát. Az anya álla­pota életveszélyes. A helyzet súlyosságát még fokozza az a körülmény, hogy az idő­ fotónikig közben hazatért palotatulajdonos botokkal felfegyverzett huligánokkal akarja kilakol­tatni az épület csarnokában meghúzódó falu­siakat. Sztrikándo hirtelen a cselekmény kö­zéppontjába kerül. Miután néhány szót vált a szinte eledeti Soncával, aki egyre marasz­talja őt, szembeszáll a furkósbotokkal hado­nászó csőcselékkel. Habár tudja, hogy Sonca állapota válságosra fordulhat, társai segít­ségére siet: ő elsősorban közösségi ember. S amikor összecsap a felbérelt verekedőkkel, az egyik asszony sikolya, jajveszékelése hírül adja Sonca halálát. A film utolsó jele­netében Sztrikánda magához öleli a vívó újszülöttet, alakját az eljövendő kemény harcok tudata szinte szoborrá mintázza, — az elnyomott hindu nép fenyegető, újgyűlölő jelképévé nő. Az egész film folyamán szót sem vesztegetnek az angol gyarmatosítókra s mégis a néző állandóan ott érzi nyomasz­tó jelenlétüket Kalkutta palotáiban, hang­talanul suhanó luxusautóiban, rohanó rik­sáiban. Bár a filmben a kisemmizett hindu néptömegek nem lépnek még fel nyíltan az elnyomók ellen, Sztrikándoban felismerjük azt az erőtől duzzadó, céltudatos öklöt, amely egy nem is olyan távoli napon szét­zúzza majd az elnyomott indiai nép bilin­cseit. (B. A.) Az aradi Vörös Lobogó riportjai A R­ady Nemzetgyűlési választásokat elő­készítő kampány — amely egész dolgozó népünk nagy politikai iskolája volt — pró­bára tette az aradi Vörös Lobogó riporte­reit is. S ahogy az ilyen forrpontokon, nagy feladatok megoldásakor történni szokott, még inkább felszínre kerültek a Vörös Lo­bogó riportereinek értékei, de fogyatékos­ságai is. A Vörös Lobogó sikeresen használta fel a riportokat arra, hogy a­ lap választási anyagát elevenné, változatossá, olvasmá­nyossá tegye. Szinte minden második szám­ban közölt egy-egy riportot. A szerkesztő­­dicséri, hogy a riportok témájukban új életünk egy-egy lényeges mozzanatát ragadták meg. Torök István a jövő Arad­­járól írt, Rudas Aladár az új esztergapado­kat gyártó munkásokról, Serényi József egy munkáscsalád megváltozott életéről, Bö­szörményi Zoltán az iparunkat, mezőgazda­ságunkat, kultúránkat­ előrelendítő szovjet segítségről, egy kollektív gazdaság elnöké­ről, a képviselőjelöltek találkozásáról vá­lasztóikkal, stb. A riportok közül kiemelkedik Török István A jövő szocialista városa című írása. Ügyes ötlettel, fordulatosan, jó szerkesztéssel és íráskészséggel rajzolta ki a­z olvasó elé a húsz év múltáni Aradot. Ezerkilencszáz­­hetvenkettőben az egyik munkáshoz láto­gatóba jön egy, Aradon a felszabaduláskor megsebesült, szovjet mérnök, akit örömmel tölt el annak a városnak a fejlődése, szé­pülése, amelyért annak idején vérét hullatta. Török István írása kiemelkedik a lap többi riportjai közül, azért is, mert­­ egy-két nyelvtani botlástól eltekintve — nyelvezete tiszta, egyszerű. Erre azért kell külön fel­hívni a figyelmet, mert ezzel szemben a riportok nagy részét — jóllehet érdekes té­mákról szólnak — hanyagul, igénytelenül, gyakran bántó magyartalanságga­l írták meg. Sok még bennük az üresen kongó szó­lam, a felszínesség. Szerzőik a jó témákat s az írásokban itt-ott felcsillanó új, meg­ragadó vonásokat hányaveti, hanyag írás­módjuk miatt elvetélték. Áll ez különösen Böszörményi Zoltán egyes­­riportjaira, amelyekben valósággal­ hemzsegnek a hibás, magyartalan mondatok, az erőltetett, zavaros képek, helytelen kifeje­zések. Böszörményi Zoltán sokat ír. Moz­gékony riporter, akinek van szeme az új meglátására, csakhogy — amint látszik — még mindig a „fecsegő felszín“ csábítja és nem keresi a „hallgató mély“ igazabb, szebb beszédét, hogy azt közvetítse, hogy abból hámozza ki új életünk és az új ember vonásait. Így járt el például A kollektív gazdaság elnöke című riportjában, amely­ben csupán egy-egy kurta félmondattal utal arra, hogy haza harcolni is kellett, amíg a kolektivisták csatát nyertek a kulákokkal szemben, s amíg a kollektíva elnöke olyan emberré fejlődött, akit méltán választottak be a Nagy Nemzetgyűlésbe. Minderről az említett s az ehhez hasonló riportjaiból édes-keveset tud meg az olvasó. Pedig ezt a harcot s az emberek átalakulását kellene ábrázolnia, mert ez ragadja meg az olvasót, ebből tanul. De a Vörös Lobogó riportereit ebben megakadályozza az az elharapózott felületes szemléretmód, amellyel valóságun­kat figyelik és ábrázolják. Ez a felületesség megmutatkozik a ri­portok nyelvezetében is. A riport nyelvé­nek kifejezőnek, frissnek, és egyszerűnek kell lennie. Szándékosan nem használjuk azt, hogy „színesnek", mert ez a gyakor­latban sajnos, még sok riporternél azt je­lenti, hogy: adva vannak a valóság nagy­szerű tenei, az új emberek, amihez föltét­lenül „hozzá kell adni“ némi „színt“ — s ez legtöbbször erőltetett képekből, hasonla­tokból, megszokott, sablonos tájrelraszol­ál. A vaionagra ráerőszakolt „színek“ a r­portot, nem teszik „irodalmibbá", hanem sokszor az ábrázol embereket, tetteket, helyzeteket halványítják, szegényítik, sit­án torzítják. Mert segít-e például az osztályharcot be­­mut­atni a következő összefüggő képzavarból álló kép, amit Böszörményi Zoltán A nép jelöltjének találkozása a választókkal című riportjában­ leírt?! *.A napokban úgy hul­lámzón a faluban a régi és az új közötti harc, minit háborgó tengeren a vihar hul­lámai." A vinarnak nincsenek nullámai, az ,o­.a,quarc pen.g nem nullar­zik! Ugyan­ilyen zavaros es gondolattorzuo az is, amit Böszörményi z.o..an egyik képviseloje.citrol in: „meg változott, uj esetunkio. mondott mélységesen igaz szavakat, az ötéves terv celkiűzéseit vásottá', gyönyörű nazankrol, uj e.eiUnkro., annak sokat igero magjaroi" (!) O vájjon az olyan nasomat „szinesni­e" a r.ponioi, mint pe.daui ez is: „.szavai olyan mélységesen igazak voltak, mint a nap.eny­eri­ (is. Z. i­ találkozás) 3 ennez meg garmadával gyűlhetnénk Boszö­­menyi Zo.iart­iportjairó. (és a Vörös Lobogo más riporcjainai is) a magyartalan, nyelvrontó, divas kifejezeseket, Kitekerni vaku szo.as­­mondásokat. Csak a legkinvobbakból írunk ide nenanyat: „Megnézte az üveg feneket“ (értsd: az üveg fenekere nezett). „Káröröm­mel mosolyogtak az orruk ara" (az orruk fölé is mosolyogna­n­ak?). „Én már rég ta­postam az ötvenet“ (értsd: már rég betöl­tődé az ötvenedik esztendejét). „Ma a je­lölt a nép vére, a nép húsa.“ (értsd: vér a nép vérebél, hús a nép húsából, — ha már használni akarja ezt a szokás-mondást). „A keretes szemüveg mögül villogó szempár szórja a vidámságot szerte-szet.“ (mintha búzát vetne, úgy szórja a vidámságot, — különös szempár!). „Összezsugorodva re­szelte az egyik biztosítógyűrűt" (Talán ösz­­szekucorodva, de még így is nehéz elkép­zelni) stb. stb. Hogy nem veszi észre, az ilyen hibákat a szerkesztőség?! Böszörményi Zoltán fiatal riporter, — de már nem kezdő. Hibáiért elsősorban ő, de a szerkesztőség is felelős. A szerkesztőségnek sokkal nagyobb igényt kell támasztania riportereivel szemben. El­mélyültebb, gondosabb emberábrázolást, egyszerű, tiszta nyelvezetet kell követel­nie tőlük. A dolgozók kezébe kerülő újságot úgy kell szerkeszteni, hogy abban nemcsak a szavak, hanem még a vesszők is a helyü­kön legyenek. PANEK ZOLTÁN J BÁRDOS B. ARTHUR Újult erővel A sorsuk nehogy könnyekre fakasszon. Nevük: Rosenberg Julius és Ethel. Julius mérnök, Ethel csak háziasszony. Nevük a békeíven szerepel... Talán csak néhány órát élnek még, most tétlen, nyugton ülni nem lehet. Hogy mások sorra ne kerüljenek, nem sírni, harcolni kell, emberek! Talán épp mikor írom ezt a verset és vért forral az Elnök koholt vádja, a villamosszék vak villámait Julius és Ethel hű szivébe vágja ... Tán nem késő még: dörömböljetek újult erővel baráti kezek a Sing-Sing kapuján,­­ zúzzátok szét az összesereglő bakók kezét! Ti gyilkosok! A föld, ahol ti jártok repedjen meg, életet ne fakasszon! Ki bírátok lesz — saját népetek siet majd győztesen, hogy felakasszon! 1953. I. 12. PÁSKÁNDI GÉZA A pakisztáni sztrájkoló újságírókhoz (Pakisztánban január 9-én a haladó újságírók sztrájkba kezdtek, mert a hatóság letartóztatta az Evening Karachi Times c. lap főszerkesztőjét Újsághír.) Ne írjatok! Bénuljanak hát a hírek csak két napra bár — és az a toll, mely némán maradt olyan fényes, mint a sugár! Ne írjatok! Két napig csupán s mindent tud a közvélemény — ily cikket nem közöltetek még! megérti mind, aki szegény! Ne írj! Ne írj! — íratlan írj valami hősi nagy regényt — Íratlan adj hírt, így adj most jelt — így is lehet hinteni fényt! Ne szisszenj, némán vívj s csikard ki, mit ott nem ád a jelen------­s tollad hegyén majd megjelen a diadal, a győzelem! Mult hteti lapszámunkban közöltük Földes László irodalmunk új ká­dereinek felfedezéséről és nevelésük kérdé­seiről szóló cikkét. Szerkesztőségünk ez­úton is felhívja az illetékesek figyelmét, szóljanak hozzá ezekhez az égetően fontos kérdésekhez. Irodalmi köreink­­vezetőségei, a tanárok és tanítók, akik irodalmi körö­ket vezetnek, de akiknek egyébként is fel­adatuk az irodalom iránt tehetséget mutató fiatalok istápolása, írják meg tapasztalatai­kat és észrevételeiket. Úgyszintén szüksé­ges, hogy végre már az Ifjúmunkás Szö­vetség városi és tartományi bizottságainak agitációs és propaganda osztályán dolgozó elvtársak, valamint a Szaktanácsok kultúr­­aktivistái is hozzászóljanak ehhez az őket is érintő kérdéshez. Az Ütünk szerkesztősége igen fontosnak tartja, hogy új kádereink felfedezésének és nevelésének kérdéseit a lap hasábjain mi­nél tüzetesebben megvitassuk . Az Ütünk előfizetési díja évi 20 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ összes fiókjainál. SZERKESZTŐSÉG CÍME: MÁRCIUS 11-II. I. UTUNK A Rosenberg házaspár megmentéséért írta: NAGY ISTVÁN Mintha visszafelé forgatnák az európai országok történetét, mintha a húsz évvel ezelőtt uralomra került hitlerizmus legször­­nyű­bb napjai elevenednének fel, mikor a „Rosenberg ügyről“ olvasunk. Emlékezetes marad mindörökre: Berlintől­ Szófiáig min­denütt azzal próbálták félrevezetni a szov­jetellenes háborúval mindinkább szembesze­gülő tömegeket, hogy voltaképpen minden baj oka a zsidóság, úgy állítván be őket, mint a „többségi nemzet“ céljainak esküdt ellenségét. Az antiszemitizmus és a soviniz­mus végsőkig való felszításával vérengző állati ösztönöket ébresztettek fel. Csak így merték a háborút kirobbantani és teljes vadsággal bukásuk utolsó pillanatáig foly­tatni. .4. Mindez most pontosan megismétlődik Amerikában. A kommunisták és a négerek üldözésével kezdték, most már a zsidó szár­mazású békeharcosoknál tartanak. Howard I­ast felhívása, amelyet a békeszerető embe­rek millióihoz intézett a Rosenberg házas­pár megmentése érdekében, így jellemzi ezt az ügyet: ■ „A háború utáni időszakban egyetlen per sem járult úgy hozzá a terror fokozásához, az amerikai kisebbségek ellen, mint a Rosenberg per.“ Mi jöhet ezután? A kisebbségek gettóba hurcolása, majd töme­ges kiirtása. Nem véletlen, hogy Amerika urai a kudarcba fulladt koreai háború har­madik évében nyúlnak ilyen fasiszta eszkö­zökhöz. Hitler és cinkosai, amikor már rosszul állottak, amikor már sorozatos ve­reségeket szenvedtek el, fokozták a terrort és a tömegmészárlásokat. Csak így remél­tek valamiképp elodázni, feltartóztatni a végső összeomlást. Amerika eszeveszett urainak Korea ellen folytatott háborúja kezdettől fogva az ame­rikai nép ellen folytatott háború is volt, m­ert érdekei ellen irányult. E háború ellen harcot szervező és azóta bebörtönzött kom­munista vezetők idejében felhívták erre az amerikai nép figyelmét és ,az események igazolták őket. Most már nemcsak Koreá­ban hullanak az amerikai katonák. A dol­lár urai tehetetlen dühükben legyilkolni ké­szülnek azokat is, akik tiltakozni merészel­nek honfitársaik halálbahurcolása ellen, íme, ez a békeharcos Rosenberg házaspár bűne, akiket most —­ fiktív és be nem bizo­nyított vádak alapján, az atomgyártás tit­kának „ellopásával“ vádolnak. Egyik züllött rokonuk, akit csakugyan lopáson értek, haj­landó volt hamisan rájuk vallani, csak hogy mentse saját bőrét. A Rosenberg házaspárt a vallatás folya­mán arra akarták rákényszeríteni, hogy ne csak magukra vegyék a hamis vádakat, hanem terhelő vallomásokat tegyenek az Amerikai Kommunista Párt jelenleg bebör­tönzött vezetői­­ ellen, akiket ilyen módon ügynököknek és kémeknek beállítva, újra el­ítélhettek volna. E kísérletük azonban a Rosenberg pár bátor kitartásán meghiúsult. Aljas szándékukat még­ annyira sem tudták érvényesíteni, hogy rá tudták volna bizonyí­tani a kapcsolatokat Rosenbergék és a kommunista párt között. Valóban örök meg­becsülés illeti őket, amiért saját életük megmentése árán sem voltak hajlandók­­ kommunisták rágalmazói közé szegődni. A Rosenberg házaspár elleni vádak ha­mis vádak. „Bűnük" az, hogy békeharcosok voltak, hogy hittek a szocialista rendszer és a kapitalista rendszer békés egymás mellett élésében s nem voltak hajlandók sem a szovjet embereket, sem a népi demokráciák polgárait a béke ellenségeinek látni, ahogy azt bíráik és az imperialistabérenc sajtó és propaganda reánk szeretné bizonyítani. Rosenbergék azoknak az egyszerű ameri­kai polgároknak a képviselői, akikre hivat­kozva mindig is szilárd meggyőződéssel vallhatjuk, hogy két Amerikát ismerünk. A monopoltőkések Amerikáját és az egyszerű emberek Amerikáját. Mi ennek az Amerikának fiait tiszteljük és vesszük védelmünkbe, amikor csatlako­zunk Howard Fast felhívásához és követel­jük a Rosenberg házaspár ellen hozott ítélet megsemmisítését. Visszaköveteljük életüket szívszorongó gyerekeiknek! Visszaköveteljük őket a békeharcba, amelyben minden gyer­mek és így a mi gyermekeink nyugalmát is védték. Amerika békét áhítozó dolgozó polgárait és kisebbségeit ne rettentse vissza a per nyomán fellángolt terror. Gondoljanak azokra, áld!? " húsz évvel ezelőtt Európában azt hitték, hogy meglapulással kikerülhetik hitlerék csapásait és csak a gettókban, meg a halál­táborokban ébredtek rá, hogy harcolniok kel­lett volna. Csak így háríthatták volna el a sar­kukban járó veszedelmet. A mai Amerikában is csak így kerülhetik el, hogy a dollár urai saját népük ellen is folytatott hideg­háborúja, forró háborúvá ne fajuljon. Ne hagyják Rosenbergék életét villamos-­­ székbe hurcolni. A villamosszékből kicsapó­dó szikrákkal szeretnék Amerika urai rá­gyújtani a világ népeire is a házat, elham­vasztani a békét s egy új világháború pok­lába taszítani az amerikai népeket is. Ne tévesszen me­r senkit sem az a körül­mény, hogy a dollár urai zsidó bírákat bé­reltek fel és azokkal ítéltették el a Rosen­berg házaspárt. E galád tettükkel akarták aljas vádjaikat valószínűbbekké tenni. Ez a körülmény csak azt bizonyítja, hogy Ame­rikában is éppúgy az elnyomók oldalára állanak a nemzeti kisebbségek soraiból szár­mazó urak, mint ahogy odaálltak az európai államokban, minálunk is, amíg módjukban volt. Gondoljunk a nemrég elhunyt nagy béke­harcos költőre, Paul Éluárdra, aki utolsó perceiben is azt az óhaját fejezte ki, hogy juttassák el tiltakozását Amerikába. Köve­teljék nevében a Rosenberg házaspár fel­mentését. Bűnösnek bíráikat ítélte. Ily nagy lélekkel emeljük fel szavunkat mi is a ha­lálraítélt békeharcosokért. "Egy pillanatig se szüneteltessük azt a küzdelmet, amely egy­szer s mindenkorra véget fog vetni a hábo­rús gyújtogatók rémuralmának. AMERIKAI PARANCSRA ... Az angol Daily Express 16.289. számában „Az angol hadsereg felállással kell köszönt­se a német himnuszt“ címmel Bonnból hírt közöl, amelynek első két bekezdése így hangzik: „Amint ezt hírül adták, minden rangú brit katona, aki Németországban tartózko­dik, ha egyenruhában van, köteles azonnal felállni, amikor a „Deutschland über alles“ német nemzeti himnusz felhangzik. A rendeletet szétküldték az összes katonai egységekhez.“ miTISH TROOPS MUST SALUTE GERMAN ANTHEM 0E1 IS MÁRTII |s* Hta'isi» ír: síi M.lilu r» ••( nil r* U- in l.rrmum * * %»h n in uniform will ni ••mc «tund up “ hfnrri*r thr I .rrmim iihIi•M.l anlhtm hlnnrl t her Allc»" »« l»ln>rd. it »>< •nnnun crt lonicM. T»r '1 r. n.. o an units for »" întreprinderea Poligrafică Cluj. — 21.6 ­ Falusi tárgyú regényeinkben és elbeszéléseinkben különösen gyakran jelentkezik még a naturalizmus és az idillizmus veszélye, mint a burzsoázia által a faluról alkotott hazug kép maradványa. Gorkij 1930-ban be­szélgetett Fjodor Gladkovval az orosz irodalomban jelentkező hasonló, veszélyes jelenségekről. Felrója, hogy az orosz muzsikot addig nagyrészt szelíd már­tírnak, vagy dühös fenevadnak ábrázolták. A kérdés úgy került kettőjük között szóba, hogy Gladkov a gyermekkoráról, a századforduló orosz falujáról és muzsikjairól mesélt Gorkijnak. A nagy író, aki a szov­­jet írók nemzedékeinek nevelője volt, arra bíztatta fia­tal társát, hogy írja meg emlékeit, írjon ifjúságának éveiről: „Hadd tudja meg ifjúságunk, milyen utat járt meg az idősebb nemzedék, milyen harcokat vívott, hogy gyermekei és unokái boldog életet élhessenek.“ Figyem­eztette Gladkovot, hogy mutassa meg az orosz népet igazi nagyságában, mutassa meg a múltnak mindazokat a jelenségeit, melyek a jobbágyfelszaba­dítás utáni Oroszország népének szabadságszeretetét, életerejét és tetterejét bizonyítják. A beszélgetés idején Gladkov megírta már a Cement­et, a felszabadult munka örömének, a fel­szabadult orosz munkás erejének eposzát. Neve a következő két évtizedben összeforrott a szovjet iro­dalomban az úttörő témák megragadásával. A Nagy Honvédő Háború után feleleveníti Gorkij tanácsát, nekikezd életrajzregényének írásához. Ez a témaváltás nem jelent visszakanyarodást. Gladkov, aki a felszabadult emberről az első klasszikus művet írta, most a nagy orosz klasszikusokhoz méltó művekben, a századfordulót megelőző évtizedek orosz muzsikjairól és a munkásmozgalom első csírájáról beszél. Olyan hűségesen, olyan erővel írja meg öreg­korában életművének bevezető köteteit, hogy új regé­nyei valóban példaadóak az idillizmus és a naturaliz­mus elleni harcban. Az életrajzregény első kötetének „Gyermekkorom regénye“ a címe; két éve jelent meg magyarul. Fegya, ez a kilencéves parasztgyerek elmondja benne néhány hónapjának történetét, eseményeit, melyek 1880 körül játszódnak le Penza és Szaratov között, Csernyávka községben. Családja nemrég felszabadult jobbágy­család. Az egész faluval együtt egyre nehezebb harcot vívnak a megélhetésért. Földbirtokosok, spekuláló boltos­ kulákok, uzsorások, rendőrök nyomorítják meg őket, ellenállásukat a szektás óhitű egyház korlátai törik meg. Ebből a faluból menekülnek a kis Fegya szülei, éppen úgy, mint a muzsikák milliói abban az időben. Az életrajzregény második, magyarul most megje­lentetett kötete („Szabad élet“, illy magyar könyv­kiadó, 1952) ott kezdődik, amikor Fegya, az apja, Fomics és Násztya, az édesanyja, egy dombtetőről megpillantják a „szabad élet“ számukra ígéretes föld­jét, a gazdag Volga-parti kereskedővárost, Szaratovot. Formics és a családja elfogódottan és reménykedve közeledik az új világhoz. A férfi megélhetést, pénzt remél találni a városban, hogy független emberként térhessen majd vissza a falujába, s szembefordulhas­son könyörtelen apjával és a falu uraival. Fogva azo­kat az álmokat keresi az új valóságban, melyeket szent olvasmányokból és romantikus regényekből szedett össze. De a legboldogabban Násztya tekint a városra. Ez a törékeny orosz parasztasszony a regény legmé­lyebben megrajzolt alakja. Ifjúkorában mostohagyer­mek, mostohaapja úgy adja el néhány rubelért az apósának, mint a többi parasztleányt; házassága első­sorban azt jelenti, hogy férje családja új munkaerőt vásárolt. Az új családban a fiatalasszony az utolsó, szava, akarata nem lehet. Násztya későbbi küzdelmé­nek éppen az az alapja, hogy inkább vállalja a szabad harcot bármilyen keserű sorssal szemben, minthogy mégegyszer hazatérjen falujába, mindenki kutyájának. A család néhány órát tölt Szaratovban. Követjük őket volgai hajóútjukon, megismerkedünk néhány hó­napos asztraháni életükkel. Azután elhagyjuk a család­főt, Fomicsot és az asszony meg a gyermek hajóútjá­­ról olvasunk. A Volgán és a Káspi-tengeren át Zsilaja Koszára, egy halásztelepre utaznak. Itt válik Násztya muzsikasszonyból munkásasszonnyá. Itt nevelik Fegyát álmodozó templomi­ énekesből, harcos munkásgyer­mekké. Kettőjük sorsa a XIX. század vége sokmillió orosz dolgozójának sorsát, útját tükrözi. Ez az élet­rajzregény Tolsztoj és Gorkij műve mellett a legtöb­bet mond, a leghitelesebbet mondja ezekről az évtize­dekről. • * • Gladkov könyvének főerőssége, hogy egyetlen szín­­árnyalattal sem szépíti meg gyermekkorának éveit; a távolság és az eltelt idő nem szépíti, azaz nem hami­sítja meg a valóságot. A szerző maga kegyetlen írás­nak nevezi művét. Miben áll Gladkov regényének a realizmusa? Elsősorban éppen abban, hogy a kis Fegya fejlődő öntudatának tükrében a kialakuló kapitalista Orosz­ország munkáséletét rajzolja meg. Nem bölcselkedik ez a gyermek, hanem a felnőttekkel együtt szenved s a felnőttekkel együtt lázad fel a kizsákmányolás új for­mái ellen. Szaratov, Asztrahán, a Volga és a Káspi-tenger igazi urai azokban az években az új gyárak és az új halásztelepek tulajdonosai. Gladkov két ilyen nagy­­vállalkozót is megrajzol Pusztobajev és Bljahin alak­jában. Duhaj kényurak, frissen felkapaszkodott vér­­szípók. Egyetlen erkölcsi mértéket ismernek, a saját érdeküket. Hatalmuk a pénzük. A cári állam tisztvise­lőit megvásárolják és általában mindent megvásárol­­hatónak tartanak a nagy folyó és a tenger mentén. Ezek a táncos, verekedős duhajok, ezek a modern vol­gai kalózok hatalmas vagyonokat harácsolnak össze a faluról városba áramló muzsiktömegek verejtékéből. A regényben gyakran feltűnnek ezek az új rablók kétárbócos hajójukon, a durva munkát azonban ügy­nökeikkel végeztetik. Gladkov a legvisszataszítóbbnak Vaszilisszának, az egyik halásztelep „vállalkozóasszo­­nyána­k“,­­ aki munkaerőt szállít a halásztelep tulaj­donosának — alakját rajzolja mem Vaszilisszának nyilvánosháza van Asztrahánban. Ott leányok és asz­­szonyok szerelmét árulja, itt a halásztelepen munka­erejükkel kufárkodik. Semmi törvény sem köti. A neki kiszolgáltatott asszonysereget valóban válogatott esz­közökkel kínozza. Egyfelől jutalmat vár a gazdától a nagyobb teljesítményekért, másfelől büntetések címén azt is elvonja az asszonyoktól, amit a szerződésben megígért. A gazda, a duhaj Pusztobajev még félre­vezethet egy ideig egyeseket megjátszott nagylelkűsé­gével, de Vaszilisszát mindenki gyűlöli. A hal­ászidény végén „ismeretlen tettesek“ megkötözve dobják ki a hóviharba, a fellázadt emberek leszámolnak a gyilkos hajcsárral. Van azután a gazdáknak olyan ügynöke is, aki egykori halásztársai közül kiemelkedve vállalja a munka vezetését. Ilyen Matvej Jegorics, a padmester, a kiváló halipari szakember. Hiába igyekezik közép­utat találni a gazda és a munkások érdekei között, ilyen út nincs. Gladkov megmutatja a padmester kínos vergődését, aki nem aljasodik a legrosszabb hajcsárok módszereihez és amikor az első munkabeszüntetések után végleg kiéleződik a helyzet, szembefordul a gaz­dával, aki előléptetéssel próbálja megvesztegetni. Mat­vej elmenekül a halásztelepről. Gladkov megmutatja azokat is, akik a munkások és muzsikák sorain belül akadályozzák a gazdák és Ügy­nökeik elleni harcot. Elsősorban a megbocsátást pré­dikáló, „birkafilozófiájú“ szektás vándorokkal és köve­tőikkel kell leszámolniok a munkásoknak, hogy egysé­gesen fordulhassanak szembe elnyomóikkal. A regény Anyiszim apósa az Éjjeli menedékhely Lukájának társa. Amikor a volgai hajóúton találkozunk vele, a munka­kereső muzsikák egy része hallgat még reá, amikor azonban a harc leghevesebb napjaiban feltűnik a halásztelepen, már hiába papol, majdnem mindenki megérzi, hogy „igazsága“ a gazdáknak használ, azo­kat segíti. Az artel elűzi az öreget és szembefordul Ülj a nénivel is, ezzel az imádkozó vénasszonnyal, a vállalkozóasszony sztrájktörő besúgójával. A Volga- és tengerparti munka haszonlesői és szer­vezői mellett Gladkov olyan muzsikákat is bemutat, akik falujukból szabadulva a kizsákmányolok útján indulnak el. Ilyen Pavel Ivanics, az asztraháni kocsi­­tulajdonos, ilyen Mikoláj, aki egyenesen rendőrspicli­nek jön Szaratovba, mert könnyen és jól akar élni. A városokba menekülő muzsiktömegeket azonban a teljes kiszolgáltatottság várja. Fia­ásztelepekre, barakk­lakások emeletes priccseire zsúfolódnak össze asszo­nyok, leányok és férfiak. Napi tizenkét-tizennégy órát dolgoznak fullasztó homokviharban, vagy jeges hó­fúvásban. Munkaeszközeik kezdetlegesek, munkavéde­lemről szó sincs. Pénzt alig kapnak. Bérük nagy részét a gazda boltjaiba szóló utalványokkal fizetik. A bün­tetések rendszere még a hitvány bér egy részét is elrabolja tőlük. Orvos, kórház nincs. Testüket felsebzi a szigony, a kés, a só, a páclé, a forró homok és a jég. A munkaképtelenné váló sebesültek semmiféle segít­ségben nem részesülnek, társaik tartják el őket. A zsúfolt barakkokban leromlott embereket tüdőbaj és kolera támadja meg. Ez a barakk valóságos pokol. Ebben a pokolban szülnek az asszonyok. Gladkov megrendítően írja le a munkáshalált ezeken a telepe­ken. Gorkijon kívül senki sem rajzolta meg ilyen mé­lyen és megrázóan a születő orosz kapitalizmus emberevő ábrázatát, mint Gladkov. • * • A szókimondó, szépítéstől mentes, az idillizálás ve­szélyét teljesen elkerülő könyv felemelő, szép írás. A regény éppen azáltal válik széppé és magával raga­­dóan tanulságossá, hogy megmutatja a kialakuló orosz munkásosztály szabadságszeretetét és harckészségét. Megmutatja, hogy a volgaparti városokba és a tenger melletti halásztelepekre menekülő muzsikák hogyan alakulnak át öntudatos munkásokká, akik kezdetben ösztönösen, aztán a szervezettség legalacsonyabb fo­kán, de már szervezetten kezdenek harcolni szabad élethez való jogukért. Gladkov regényében egész sorát találjuk a nagy­szerűen megrajzolt harcos embereknek. A könyv­ ezáltal a nagy orosz nép végtelen életerejének és legyőzhetet­len szabadságvágyának énekévé válik. Fegya családja a volgai hajón egy, a munkahelyre vándorló másik muzsikcsaláddal találkozik. A fiú apja, Fomics, még hisz a jó földesurakban. A másik muzsik, Markel azonban dühösen ugrik vele szembe: „Azok a nyájas urak, jóérzésből hízelegnek s észre sem ve­szed, ahogy titokban rádrakják a hámot.“ Fegya szülei is megtanulják, hogy nincsen jó földesúr és nincsen jó gazda, sem falun, sem városon, sem a munka­telepeken. Ugyanezen a hajón utazik egy tanítónő, Varvara Petrovna. Egyszerű, kemény asszony. Az az orosz értel­miségi, aki nem narodnyik kedvtelésből­ érdeklődik a nép iránt, hanem­ akinek sorsa összefonódott a mun­kások és muzsikák sorsával, aki ott lesz mellettük a Nagy Forradalom napjaiban is. A szabadságért vívott küzdelem szépíti meg Glad­kov hőseinek jellemét. Fegyáék asztraháni szállásá­nak udvarán él egy öreg „boszorkány“, Sztyepányida néni. Romlott halszag terjeng viskója körül, a ház­­tulajdonos és a szomszédos kispolgárok üldözik, meg­vetik és kicsúfolják az öregasszonyt. Fegya azonban felfedezi benne a bátor embert, aki nem­ hajolt meg a gazdagok előtt, aki harcol függetlenségéért, aki embe­­reket mentett meg az elbukástól. Az igazi harcosok azonban közösségben nőnek. A halásztelep poklában éppen az emberi életért vívó­ harcban nagyszerű emberekkel ismerkedik meg a kicsi Fegya. Mindennapos életük és kirobbanó nagy har­caik elmesélésében igazi értelmet kap a barátság, a hűség, az emberszeretet s a tiszta szerelem is a küz­delem jutalmaként győzedelmeskedik. Már a volgai hajón megismerkedünk néhány h­alász­­szal, Karp­lijiccsel, a hajókalauzzal, Kornyejjel s az ezermester Babenkával. Ezek a halászok, éppen úgy, mint a telep bognárai, kovácsai vagy rakodómunkásai, mindenben szolidárisak a bontópadi asszonyaival és leányaival. Azonnal melléjük állanak, amikor kibírha­­tatlanná válik a büntetések rendszere s az első spon­tán munkabeszüntetéseket szervezett megmozdulásokká változtatják, amelyek először ragadják magukkal a tengerpart többi telepeit is. Senki sem írt még ilyen melegen az orosz paraszt­asszony átalakulásáról, az orosz proletárasszony szü­letéséről. Praszkoveja alakjában valóságos „atamán­­asszonyt“ rajzol meg Gladkov, aki társainak élére áll s a gazdával, ügynökeivel, rendőrséggel, börtön­nel dacolva vezeti küzdelmüket. Ott állnak mellette Gálja és Okszána, ezek az életerős ukrán lányok, a törékeny Marijka és az egyre keményebben ellenálló Násztja, Fegya édesanyja. Legtöbbjüknek rokonát, gyermekét gyilkolta meg a halásztelep; az önvédelem és a bosszú indítja őket harcba, hogy­­azután a szer­vezettségben ismerjék fel erejüket. A szigonyaikat, késeiket fenyegetően zörgető nőcsapat, halászokkal, bognárokkal, kovácsokkal és segédmunkásokkal szö­vetkezve, valóban óráról-órára, napról-napra harcol az életért. Gladkov az orosz munkásmozgalom első év­tizedeiről írott művében, gyermekkorának emlékei kö­zött éppen úgy meglátta és megláttatta a dolgozók szabadságharcának szépségét és a harcos jellemek nagyságát, mint a szocializmus építésének hősi har­cáról szóló klasszikus műveiben. És nemcsak a küzdelem spontán megnyilvánulásai­ról, nemcsak a spontán összefogásokról ír. A kis Fegya nem tudja, honnan érkeznek a telepre a röpcédulák, de nagy szeretettel fordul azok felé a munkások felé, akik szervezik és irányítják a tömegek harcát. Ezek az orosz munkásmozgalom­ első alakjai. Azok az emberek, kiknek nagysága elbűvöli a gyermeket, akik­nek szavai megfogamzanak a gyermek lelkében, akik­nek tettei alakítják magatartását. Trisa, az asztraháni nyomdász és Raisza asszony, az élettársa, Grisa, a jókedvű bognár és Haritosa, ez a merész munkás, Fegya példaképei lesznek, eleven új példák a roman­tikus gyermekolvasmányok hősei helyett. Nem tudjuk, Gladkov hova vezeti életrajzregénye folytatásában gyermekhősét, Fegyát. De a második kötet után már világosan látjuk, hogy ezeknek az első munkáshősöknek az útján járva, a párt útjára jutva válik azután társaival együtt a­ szocialista épí­tés hősévé, a „Cement“-ből, vagy az „Energiádból megismert világ építőjévé. Gladkov regénye gazdag könyv. Az orosz munkás életigenlését, életszeretetét mesteri eszközökkel érzé­kelteti a szerző. Asszonybarátságok kialakulásának, Fegya és a padmester fia regényes barátságának le­írása az orosz klasszikus irodalom legszebb, leghu­mánusabb hagyományainak útján jár. A könyv izgal­mas olvasmány. Mellékcselekményei is, mind a főmon­danivalót, a szabadságért vívott harc nagyságát bizo­nyítják. Haritosa visszaveszi a gazdag Bljahintól elra­bolt szerelmét, Antiszát s a volgai üldözés és a h­a­­lásztelepi nyomozások közepette, az egész artel szolidaritása révén meg is tartja az asszonyt. Amikor a Volga torkolatánál a kolera ellen védekező cári bü­rokraták egészségügyi zárlatot létesítenek, élelem és ivóvíz nélkül hagyják s így valósággal legyilkolják a megfigyelés alá vont tízezreket. Fegyáék uszályának munkásai fellázadnak s megszöknek a biztos pusztulás elől.­­ A harc első éveiről szól Gladkov könyve. Harcos hősei gazdaglelkü emberek. A halászmesék, halász­dalok, táncjelenetek leírásának kifogyhatatlan tárháza ez­­a regény s a Volgáról és a Káspi-tengerről is ke­vesen írtak szebben, színesebben, mint Gladkov. Ez a gazdag könyv az író szándékának megfelelően elsősorban az ifjúságot emlékezteti arra, amit a mi gyermekeink már csak hírből ismerhetnek. Emlékeztet arra, hogy milyen volt a kapitalista kizsákmányolás a Káspi-tenger és a hatalmas Volga partján egykor, mert éppen ilyen volt abban az időben a mi Dunánk és Marosunk partjain is. Az ifjak egybevetik majd a maguk szabad világát, szabad ifjúságát Gladkov ifjúságának éveivel. És annál jobban fogják becsülni, szeretni mai szabadságunkat, és annál jobban fogják gyűlölni azokat, akik a dolgozók százmillióit ma is rabságban tartják s azt a világot szeretnék vissza­hozni a mi földünkre is. Gladkov új könyve segítség íróinknak. A nagy író művel bizonyítja, hogyan lehet a valóságot (a kegyet­len valóságot is) úgy megírni, hogy abból nagyszerű tanulság, harcos mondanivaló fakadjon. Gladkovot a valóság mély ismerete és biztos ideológiai tájékozó­dása mellett, elsősorban az újért harcoló emberek iránti forró szeretete, a szovjet irodalmat annyira jel­lemző harcos humanizmus segítette arra, hogy gyer­mekkorának éveiről a szocialista-realista irodalom új klasszikus művét írhassa meg. Gladkov olyan erővel mutatja meg az orosz munkásmozgalom első évtizedeinek „pozitív hőseit“, hogy tanú.Hatnak be­lőle a mi íróink, akik mai műveikben elsősorban új hőseink előtérbe állításáért küzdenek. K. A. SZABAD ÉLET F. GLADKOV önéletrajzregény­ének második kötete

Next